Legyél Te is 2021 év novellistája! – A Marysolbooks könyvkiadó új novella pályázata

Van egy történeted? Ott lapul a fiókban? Vagy csupán simán kirázol az ujjadból egy izgalmas novellát!?
Ha van egy jó történeted és szeretnéd könyv formájában viszontlátni, ne habozz!
Gyerünk, ne csupán lássanak, olvassanak is! Küldd be pályaművedet a Marysol könyvkiadónak!

A legjobb munkák megjelennek a 2021 évi karácsonyi kiadványunkban!
Szerepelj Te is a 2021 év legjobb magyar amatőr novellistái között!

 

Az állt elöl, a szépen kidolgozott, íves homloklapján, hogy STOEWER RECORD. Az írógépek elitjéhez tartozott. Fénykorában rengeteget dolgozott, ő volt a család szeme-fénye. Egymás kezéből kapkodták ki: apa beadványokat gépelt, anya recepteket gyártott, Eszti a naplóját írta vele, Öcsi pedig csak úgy pötyögött rajta, mivel még nem ismerte a betűvetés titkait. Évente eljött hozzá egy ember, kicserélte az elkopott betűit, új szalagot kapott, és alaposan megtisztogatta részeit.

Figyelmeztetés: A könyv erotikus jelenetet és homoszexualitást is    tartalmaz!

 

+18

 

Egy Farkas naplójából

 

Az eget kémleltük az éjszakában. Csak ketten feküdtünk a fűben néztük a tiszta, csillagos eget. Egy hulló csillagot láttunk elsuhanni a fejünk felett; behunyom a szemem és kívánok. Tudom, hogy ezzel csak a felnőttek hülyítik a gyerekeket, de mit tehetnék, én is egy nagy gyerek vagyok, elvégre a remény hal meg utoljára. Mikor kinyitom a szemem látom, hogy Chris a barátom - vagy ha jobban tetszik a pasim -néz le rám nagy mosollyal az arcán.- Kívántál?

 

Olyan szél fújt, hogy az étterem előtti cserepes műtuják egymás után dőltek fel. Somonkai professzor a part felé nézett és arra gondolt, az orkán menten kifújja a Dunát a medréből. Ő és az asztaltársasága mit sem érezhetett az elemek tombolásából odakint, a levegő se rezzent, a kandalló pattogását nem nyomta el a terem túlsó végéből átszűrődő lakodalmas zene. Tanítványai követték pillantását és egy darabig mind a vihart bámulták. Aztán újra egymás felé fordultak.

Itt a nyári kánikula. Egyik kiváló nyári program a manapság oly népszerű és divatos nyári fesztiválokra járás. A bőséges ajánlatokból szeretnék kiemelni néhányat.

 

A nyár egyik kiemelkedő fesztiválja: pucér csigák nemzetközi találkozója a kertünkben…

 

A nyár egyik kiemelkedő fesztiválja: vadmalacok pocsolyarészeg szintre való ívóversenye, éjszakai fáklyafényes dagonyázással egybekötve…

 

A nyár egyik kiemelkedő fesztiválja: hagyományörző vurstli.

Elefánt Csucsu imádott focizni, ha volt egy kis szabadideje, máris a tisztásom kergette a bőrt. A sok gyakorlás által, tökélyre fejlesztette cselező technikáját, fejjátékát, szabadrúgásait. A baj csak az volt, hogy a környéken nem létezett olyan csapat, ahol kamatoztathatta volna a tudását. Először a nyulaknál próbálkozott. Szaporaságuk miatt rengeteg csapatuk volt, tele két ballábas szerencsétlenséggel. Mégis kiutálták maguk közül, mert félő volt, hogy valamelyikőjüket szétlapítja nagy tappancsaival.

Árnyék, mindig is félt testvérétől, Fénytől. A család nem értette, hogy miért. A fénytestvér állandóan biztosította odaadó szeretetéről, de hiába, a félelem mindig ott bujkált Árnyék szemeiben. Nem volt hajlandó testvéreivel együtt játszani, mindig kereste a sötét zugokat és általában egyedül foglalatoskodott valamivel. A szüleit bántotta a dolog, szerették volna, ha mindenki boldog lenne a családban. Árnyék, közös szobában lakott kis öccsével, Szürkével.

Az erdei rendőrségen felvételt hirdettek, mert a vadászsólymok kétharmadát elvitte a madárinfluenza. Három hétig senki nem jelentkezett. Ekkor kopogtak az ajtón, egyszerre két jelentkező is akadt: Strucc Sebestyén és Pocok Petúr. A kéttagú bizottság meghallgatta a jelölteket és útjukra bocsájtották őket azzal, hogy majd értesítik őket. Ahogy becsukódott mögöttük az ajtó, a bizottságból kipukkadt a röhögés:

- Még ezek akarnak rendőrök lenni, a strucc azzal a hülye, hosszú nyakával, meg az affektáló beszédjével?

Üdvözlöm a csoport új és régebbi tagjait! Rég nem jelentkeztem sem írással, sem hozzászólással, ezért elnézést kell kérjek a Közösségtől (mentségeim számosak, de nem publikus egyik sem). 

Alant egy hosszabb Levéllel kívánom mulasztásomat pótolni. Jó olvasást és sok türelmet kívánok hozzá.

 

Az alábbi sorok sérthetik egyes Olvasóim vallási, erkölcsi nézeteit. Olvasását kizárólag 18. életévét betöltött személynek ajánlom.

 

 

Mihály bosszúja

 

         Üdvözlöm mindazokat, akik e sorokat olvassák.

A farkas család meghozta a döntést: hátrahagyják az életképtelen egyedet. A kis életkezdeményt lassan betakarta a hó, várta a végzetét. Ekkor egy soha nem látott lény jelent meg előtte. Idegen bőrökbe öltözve ott állt egy kétlábú, lehajolt hozzá, valami meleget hozóba becsomagolta és felemelte. Elájult, csodálatos fények villództak körülötte, megnyugtató érzés kerítette hatalmába. Felébredt, már nem fázott, meleg hatotta át bundáját, valami édeskés ízt érzett a szájában, ami az anyai táplálásra emlékeztette.

Ahogy lecsukódott a sakktábla dobozának teteje, a fehér királynő máris elkezdte szokásos elégedetlenségét:

- Ez mégiscsak tűrhetetlen, megint egy büdös paraszt és egy küldönc közé kerültem! Ez egyszerűen igazságtalanság, a rangomhoz illő lakosztályt érdemelnék.

A többiek némán viselték a fenség szokásos hisztijét. Tudták, hogy egy idő után, úgyis lenyugszik, és álomba szenderül. De most be nem állt a szája, talán a vesztes csata miatt.

- Most jut eszembe, hogy egyébként is miért vagyunk összezárva, a nyilvánvalóan alacsonyabb népcsoportot képviselő feketékkel.

Kenguru mamának sürgős dolga akadt a városban, ezért felszállt a 6-os buszra. Pont kifogta a csúcsforgalmat. Persze ülőhely most sem volt, kénytelen volt nyomorogni az állatszendvicsben. Az áporodott levegőben minden fajta tisztátalan állat szaga keveredett, rosszullét kerülgette. Ekkor, hirtelen fájdalmas ordítást hallott maga mögül. Gyorsan megfordult, egy sakál volt az áldozat, aki nem tudta olyan hirtelen kikapni a mancsát az erszényéből, hogy ne vegye észre.

 

A délelőtti nap sugarai vígan táncoltak az aszfalton. Friss illatú márciusi szellő simogatta a NŐ arcát. Piros ballonkabátban és elegáns kalapban igyekezett az állásinterjúra.

Jó hangulatban ébredt aznap reggel; tudta, hogy valószínűleg ez lesz az Ő nagy lehetősége, végre megmutathatja, mire képes. Csak a cipő. Az ne nyomta volna úgy a lábát! Minden lépésnél szitkozódott magában, persze, új munka, új cipő, rettenetes fájdalmak az első tíz perc után.

Nicrophorus Ede a temetőbogár jó kedvvel ébredt. Úgy érezte, hogy ez lesz az ő szerencsenapja, és így is lett. Ahogy beleszimatolt a levegőbe, finom szaglásának köszönhetően megérezte a jellegzetes illatot. Azonnal cselekedett, mert ha elvesztegeti az időt, bizony megelőzhetik. Szerencséjére elsőként érkezett, izgatottan körbeszaladgálta új otthonát. Közben betolakodók érkeztek, akiket az elsőként érkezett jogán kitessékelt, morcosan ugyan, de visszavonultak, tiszteletbe tartva a bogártörvényeket.

A nevem Paolo, és kilenc éves vagyok. Az Adriai-tenger partján élek édesanyámmal, jelenleg egy Adria nevű emeletes házban. Viccesnek találtam, amikor egy hónappal korábban anya elmesélte, hova fogunk költözni, ugyanis a házat ugyanúgy hívják, mint őt: Adria. 
Azt is elmondta az új lakhelyünkről, hogy majd itt megtaláljuk azt a szabadságot, amit egész életünkben kerestünk. Bár nem értettem, ő milyen szabadságot keres, hiszen a nap nagy részében mindig távol volt az otthonunktól – akárhol is tartózkodtunk épp. 
A hét minden napján különböző színű ruhát vett fel.

Nyúlanyó idegesen járkált az aprónép között. Most is türelmes volt a kicsikkel, szívesen játszott velük, de a gondolatai máshol jártak. Nyúlpapa, aki ismerte párja minden rezdülését, észrevette a jelet, és egy alkalmas pillanatban megkérdezte a nejét:

- Drágám, mi a baj?

- Csak annyi, hogy mindjárt itt a karácsony és nem tudom, hogy mit kapnak a porontyok ajándékba. – jött a válasz.

- Egyet se félj, majd én intézem, már kitaláltam valamit.

Azzal Nyúlpapa szedelőzködni kezdett, felvette hátizsákját és nekiindult.

Mrs. Vivien Winter maga sem értette, hogyan került oda. 

 

Csak állt a torony tetején, fenn, a magasban.

Sűrű hálót szőtt köré az éj sötétje. A szél belekapott hosszú hajába. Mrs. Vivien Winter harmincas asszony volt, az a fajta nő, akinek akkor is zajlott az élete, ha épp nem volt jelen; folyton beszéltek róla. Csodálatos, boldog és felemelő volt minden pillanat, ami megélt. 

Azután történt valami megmagyarázhatatlan és felfoghatatlan. Felébredt egy szombat reggelen, majd a fürdőszobába ment.

MANSFELD

 

 

– Meglátogatta?

A hóhér bólintott.

– Jól megnézte? Nem szeretném, ha elcseszné.

– Erős nyaka van, de nem lesz gond.

– Az jó. Ez a szarjankó… – és itt hirtelen megakadt, mert rájött, hogy ez a név a nagyfőnök mozgalmi gúnyneve, amióta likvidálta a pártot –, azaz… akarom mondani szarházi, két elvtársunknak kiverte a fogát és nekik elvárásaik vannak.

– Megnyugtathatja őket. Egyébként nagyon kölyök kinézetű. Remélem nem fiatalkorú, mert olyat nem vállalok.

Az alma és a körte nagyon jó barátok voltak. Egy nap azonban örök haragot hirdetve, összevesztek. Az ok, pedig az volt, hogy nem tudták eldönteni, melyikük a szebb. Az alma a gyönyörű pirospozsgásságát, a körte csodálatos alakját emelte ki.

Egy jó ideig nem szóltak egymáshoz, kerülték egymás társaságát. Végül a naspolya kitalálta, hogy állítsanak fel egy független bizottságot, ennek a kardinális kérdésnek az eldöntésére. A felek beleegyeztek, így hát összeült a bölcsek tanácsa.

TÉNYLEG?

 

 

Hideg novemberi késő délután volt, csak a legelszántabbak mennek ilyenkor nyitott uszodába.

A sprintelő hatalmas karcsapásokkal szelte a vizet, és araszos hullámokat vetve közeledett a Széchenyi Fürdő hideg nagymedencéjében az ívelt lépcső felé. Ez volt az utolsó mára tervezett hossz, és amikor lába földet ért, felegyenesedett, kiemelkedett a habokból és kifújta az orrából a vizet.  Szálas fiatalember volt, kigyúrt, széles vállú, szőrös és borostás.

 

 

Egyszer a jólelkű és barátságos óriás, elbambult és véletlenül rálépett a pocok farkára. Ezért, az erdei bíróság közmunkára ítélte. Mivel azonban, soha életében nem dolgozott, megzakkant és lett belőle egy gonosz óriás…

 

Nyúlapó fenyegető levelet írt a rókának: „Ha még egyszer Rókica lánya kicsúfolja az én Lali fiamat, odamegyek magukhoz és olyat teszek, amit még soha!” Mivel nem kapott választ, be is váltotta a fenyegetését: odament Rokáékhoz és bekiabált:

- Róka, gyere ki!

Édesanyámtól hallottam az én dalom történetét. Amikor még nagyon fiatal lány volt és elérkezettnek látta az időt, hogy megfoganjak, a törzs szokása szerint egyedül elvonult az őserdőbe. Napokat töltött el étlen, szomjan, várt. Várta, hogy ott a sűrű csend közepette meghallja azt a dalt, ami csak az enyém lesz és végigkíséri az életemet. Nem számolta a napokat, csak ült türelmesen, mert tudta, hogy eljön. Az éhségtől és a fáradtságtól hallucinációk környékezték meg, soha nem látott lények gyűltek köré, csodálatos színes madarak repkedtek körülötte hangtalanul, fénylő bogarak kucorodtak a lábaihoz.

Mert ez egy mocskos világ, ami romlott emberiséget termel.
Ha teljesen őszinték akarunk lenni magunkkal, akkor be kell valljuk, hogy az állítás, mely szerint 'minden pasi egyforma', igaz. Bár kis korrekciót igényel, mely így hangzana helyesen: 'minden ember egyforma'. Mert ez a helyzet. Mindannyiunknak megvannak a maga piszkos kis titkai, amit mélyen magunkba temetve hordozunk nap nap után. Plusz stresszforrásként nehezedik ránk, nyomja vállunkat. Mintha nem lenne elég az élettel járó napi teher.

Múlandó, tünékeny tünemény. Alaposan megtervezett hazugság csak az élet, ámítás, egy drága szemfényvesztés ez, mi csodás dolgokkal kecsegtet, mézesmadzagot lebegtet előtted egész a szakadék pereméig, majd ott egy jól irányzott mozdulattal a mélybe rúg, és elenyészni hagy a nyomoroddal együtt.

Ezer meg ezer kérdés fogalmazódik meg benned, melyet fel nem tehetsz, megválaszolatlan marad mindörökké. Szóra nyitnád ajkaid, de félbeszakít, hogy balga naivitásodon jót mulatva derüljön fel.

Hatalmas ünnepség zaja szűrődött le az égből, a földre. Felhő apó 626-dik születésnapját ünnepelték az égiek, amelyre hivatalos volt még a legkisebb bárányfelhő is. Az óriási asztal roskadozott a finomabbnál finomabb ételektől. Volt itt minden mi szemnek és szájnak ingere: repülő, sült szárnyastól kezdve, kirántott ökörnyálon át, a szivárványszínű majomtej desszertig, minden.  Még az égi kutyák is degeszre tömték a bendőjüket, és elálmosodva kushadtak le gazdáik lábához.

Ez is elérkezett. A kilencedik életemet taposom és érzem, hogy minden nap gyengébb vagyok, közeleg a vég. Itt az idő, hogy összegezzem eddig történteket és elinduljak az utolsó utamra. Sokan úgy tartják, hogy nekünk, macskáknak hét életünk van. Ez nem igaz, erre én vagyok az élő bizonyíték.

 

Az első életem tartott a legrövidebb ideig.

Éppen csak megszülettem a világra, amikor úgy határoztak, hogy nem kell több éhes száj a házba. Így hát, társaimmal együtt bedobáltak egy zsák mélyére, és rövid zötykölődés után egy huppanás jelezte, hogy lemondtak rólunk.

Csússzmássz és Nyálkatalp, a két csiga egymás szomszédságában laktak egy öreg lapulevél árnyékadó rejtekében. Érdekes volt a kapcsolatuk, mert több is lehetett volna köztük, mint barátság, de mivel hímnősök voltak, nem tudtak megegyezni, hogy ki a fiú, és ki a lány. Nyálkatalp szerint természetesen ő a férfi, mert szerinte neki menőbb a háza. Csússzmássz ezt vitatta, mivel ő sokkal sportosabb alkatú, ezért neki kellene viselni a nadrágot. A napokig tartó vita, végül is, közös megegyezéssel zárult: maradtak örök barátok, vagy barátnők attól függően, hogy páros vagy páratlan nap volt.

Amikor kinyitotta a szemét, és körülnézett, végtelen békesség szállta meg. Soha nem látott világ vette körül, de áradt belőle valami megmagyarázhatatlan, megnyugtató érzés. Egyedül volt, mégsem érzett magányt, mintha minden, régi ismerőse lenne, részei, amelyek most eggyé váltak. A távolban felfedezett egy dombocskát, rajta hatalmas, terebélyes fával. Lábai ösztönösen ide vitték. Leült a fa tövébe. Valami bódító illat vette körül, amelytől nem tudta nyitva tartani a szemeit.

Egyre több panasz érkezett Bagoly dr. levelesládájába, az erdőben eluralkodó állapotokról. Az öreg bölcselő, ezért a következő hétvégére összehívatta az erdőlakókat, hogy orvosolják a problémákat. Fortyogó hangzavar fogadta a nagytiszteletű professzort, aki még kissé kótyagos volt az előző nap elfogyasztott, lejárt szavatosságú gilisztakonzervtől. Felkászálódott az igazságtevő farönkjére és kalapácsával akkorát csapott rá, amekkorát csak bírt.

Maszatka. Visszaemlékezett, hogy így hívta az édesanyja kislány korában. A becenév teljesen jogos volt, hiszen állandóan csatakosan, koszosan ért haza az ő kis magánvilágából. Ahogy a nap kibukkant a látóhatár mögül, ő már fenn volt, gyorsan felvette a kikészített ruháit, felkapta a félmalomkőnyi zsíroskenyeret, és huppsz, már ott sem volt. Egytrappban tette meg az utat a színek csodálatos otthonába, a virágos rétre. Kifulladva lehuppant a színkavalkád közepén, és bemajszolta a reggeli maradékát.

Amikor megszületett, olyan csenevész volt fiú létére, hogy az apja azonnal szét akarta tépni, mivel életképtelennel tartotta. De az anyja és a többi nőstény megvédték őt. Az állandó veszélytől reszketve kapaszkodott anyjába, egy pillanatra sem engedte el a védelmet nyújtó szőrgombolyagot. Valahogy felcseperedett, apja is megenyhült, elviselte, hogy a közösség egyik tagja lett, bár sohasem büszkélkedett vele, ha egy másik hordával összefutottak. Most, hogy már a csapat elismert tagja lett, nagyon vigyázott arra, hogy ne tűnjön ki semmivel, amivel felhívhatja magára a figyelmet.

Fülenagy, az elefántlány kedvenc helyén, a mezei virágok között hanyatt fekve heverészett. Bámulta a tovasuhanó felhőket, hallgatta a madarak csicsergését, a méhek zümmögését, megcsodálta a lepkék könnyű röptét, miközben kavarogtak a gondolatai. Ez volt az elbújós helye, ide menekült, ha megbántódott valami miatt, de akkor is, ha öröm érte, vagy csak egyedül szeretett volna lenni. Most éppen amiatt volt itt, mert a fullánkos nyelvű pocoklány a Nelli megint azzal piszkálta, hogy olyan nagyok a fülei, hogy elég lenne az ő családjuknak, sátornak, ugyanis éppen a szűk baráti körrel /586 fő/ szafarira készülnek.

Ez a nap is úgy indult, mint a többi: az apa reggel elbúcsúzott a családtól és munkába indult. Mielőtt kitette a lábát az ajtón a felesége a lelkére kötötte, hogy időben és épségben érjen haza hozzájuk. A férfi megölelte asszonyát, visszaintett az etetőszékben ülő, a reggeli nyomát még a pofiján viselő csöppségnek és ruganyos léptekkel nekiindult. Feltülekedett a reggeli nyomorgatóba és együtt döcögött a többi ismeretlen arccal. Ránézett az órájára.

 

Tavasz

 

Sosem ismert más tavaszt, mint virágosat. Selyemszirmú piros pipacsmező – ameddig csak a szem ellát. Vajszívű nárciszföveny közelebb merészkedve a takaros kis házikóhoz. És a konyhakertben nyílt buja levendula fürtök. Olykor kankalin az ablakpárkányon, vagy közelebb az utcához.

Piros, sárga, kék.

Az esőnek is ugyanilyen színe volt – tavasszal még a felhők is virágokat könnyeztek: pirosat, sárgát, kéket.

 

Tavasz-szekrényében apró virágos ruhák sorakoztak, gumicsizma (piros, sárga, kék), és a háromszínű esernyő.

18+

 

A garázsban

 

Ma nem mentem iskolába. Nem aludtam egész éjjel, de nem ez a bajom. Azt mondtam apának, hogy megy a hasam. Igazából csak meg akarom tudni, hogy tényleg túlélték-e a kiscicák. Tegnap Pistivel megfürdettük őket a dézsában. A garázs mögött. Pista azt mondta, hogy a macskák sokkal tovább bírják levegő nélkül, mint az emberek. Azt is mondta, ha anya macska lett volna, ő sem fullad a Tiszába.

Pisti kettőt nyomott a víz alá, én meg egyet

Megmentve 1.

Idegen, sivár helyen ébredek. Látom, ahogy egy nő matat a lábaim között. Istenem, ez lenne a Mennyország?

 

Egy nő képébe bújt angyal tekint fel, s üdvözöl.

- Jó reggelt! - köszönt.

- Jó reggelt, angyalom! - nyögöm ki.

A nő elneveti magát.

- Doktor úr! Felébredt! Jöhet. - mondja tőlem eltávolodva.

 

Micsoda?! Doktor? Kórházba kerültem? Miért nem érzek semmit a lágyékomnál?

Miközben elmerengek, a dokit és a nőt figyelem, aki bizonyára ápolónő, nem angyal.

Meg/fosztva

 

Egy népszerű romkocsmában veszteglek. Egy pohár whiskey-t tartok órák óta a kezemben. Még csak bele sem kortyoltam. Igazából utálom az italt, csupán azért tettem be a lábam egy ilyen helyre, mert manapság máshol nem lehet nőket felcsípni egy-két éjszakára. Ráadásul, itt a magyar szépségek mellett megfordulnak kalandvágyó, ártatlan turista lányok is.

 

Az ajtót bámulom, amióta kikértem az italt. Több csinos lány haladt el előttem, de mind partnerrel együtt.

Nagyon szerencsésnek érezte magát, mert olyan helyre született, ahol a zenét nagy becsben tartották. Ez a furcsa valami már a biztonságot adóban is felkeltette a figyelmét. A test, amelyben lakott néha különös rezgésbe kezdett, amely nyugtató hatással volt rá. Miután kikerült a fénybe, a sok ismeretlentől való rettegést, oldotta az álomba szenderítő dallam. Aztán amikor a szülők úgy vélték, hogy megszokta ezt a számára új létformát, fokozatosan visszatértek kedvenc elfoglaltságukhoz a rádió hallgatáshoz.

Soma malac most is vidáman ébredt. Még egyszer meghempergőzött a friss szénában és már rohant is ki az udvarra, hogy belevesse magát a dagonyázóba. Amikor úgy érezte, hogy kellően megtisztálkodott, kidöcögött a fürdetőből és körüljárta a területet. Jól nevelt lévén mindenkinek illedelmesen köszönt. Ezt jól is tette, mert a rangsorban előtte állók bizony el is várták tőle. Egyesek, például a kutya, bizony megfenyítette, ha úgy látta jónak. Jelenleg ennek a bizonyos rangsornak a végén kullogott, hiszen még a malacok között is ő volt a legkisebb.

John Longshadow a legyeket hessegette és az árulkodó jeleket figyelte. Már két órája ültek az asztalnál. Ez volt az utolsó kör. Dustnest kocsmájában vágni lehetett a füstöt, és vágyni a friss levegőre. Az öt marha azonban nem a legelőkre gondolt, hanem egymás pókerarcán legeltette a szemét. Senki sem szólalt meg. A csevegés nem való ehhez a vérre menő játékhoz.

– Emelek – dünnyögte Mike, és az asztalra dobott két aranyat.

– Tartom – rágta meg a szivarja végét Ted, majd a jókora kupac tetejébe vágott egy cirkalmas, drágakövekkel ékesített zsebkést.

Szomszédjaimról szól a történet. Ikerként születtek. Először a lány jött a világra, majd őt követte 2 perc elteltével a fiú. Én még két ilyen összeférhetetlen embert nem láttam a világon. Szerintem már az anyaméhben utálták egymást, és ez az antagonisztikus ellentét végigkísérte egész életüket. Egykorúak voltunk, gyakran ütöttük el az időt nálunk, de soha nem hármasban. Ha a lánnyal játszottam, akkor a fiú maradt távol, és ugyanígy fordítva is.

…volt egyszer egy királyság, valahol a világ leghátsóbb sufnijában. Itt élt, hatalmas kastélyában az öreg király, három gyönyörűséges leányával. Sajnos a feleségét a harmadik lánya születésekor elvesztette, soha nem vágyott új asszonyra. Bár mindene megvolt, mégis naphosszat szomorkodott. A lányok nagyon sajnálták az apjukat, ezért összedugták a fejüket, mivel lephetnék meg őt a közelgő születésnapja alkalmából. Mivel ismerték a dalszöveget, amely szerint: „szeretet nélkül minden ház üres”, elhatározták hát, hogy ez lesz a meglepetés.

Füst a lámpafényben.

Bizonyára te is feltetted magadnak a kérdést, hogy vajon milyen lesz életed utolsó itala. Ha nem, akkor előbb vagy utóbb úgy is felteszed és megpróbálsz rá válaszolni. Felesek mámorító hatásától, rózsaszín ködön át próbálod elképzelni az választ, de nem fogsz tudni igazából semmit se felelni rá. Mert a válasz nem is létezik. Tök mindegy, hogy melyik vágyálmodat is kergeted. A vörösborozás imádott pároddal, akit már a gimnázium óta ismersz.

A lány, amikor lekapcsolta az éjjeli szekrény lámpáját, hogy átadja magát az álmoknak, az utcai lámpa fényénél észrevette. hogy nagy pelyhekben hull a hó. Mezítláb odaosont az ablakhoz, félrehúzta a függönyt és kibámult a semmibe. Lenyűgözte a látvány, ahogy az apró fehér gömbök kavarogtak a szélben. Elszédült a kavalkádtól, lehunyta a szemét, majd elfordult és az ágy melegében keresett menedéket.

Bezzeg karácsonykor nem tudott esni. – dohogta magában.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Mindig is nagyon szerette az erdőt, ahol felcseperedett. Tisztelt minden bölcs, öreg fát, gyakran kérte ki tanácsaikat. Kis korában önfeledten játszott a vele együtt felnövő állatokkal. Szinte mindenki szerette, csak a lázadó rókafiú az Elemér tört mindig borsot az orra alá. Nem tudott rá haragudni emiatt, hiszen ő is ennek az erdőnek a szülötte volt. Legjobb barátai, Nyúl Stefi és Medve Balambér minden nap eljöttek hozzá és együtt töltötték el a szabadidejüket.

A madárleány nem tudott repülni.

Isten tudja csak, mióta volt ez így, de tény: akárhogyan igyekezett csapkodni a szárnyaival, bárhogy próbált elrugaszkodni a talajtól, nem járt sikerrel.

Pedig nem gátolta semmilyen külső tényező. Egyik nap egész egyszerűen azt vette észre, hogy elment a kedve a repüléstől. Kipróbálta, milyen az, ha nem használja a szárnyait. Egész jó volt. Eleinte. Élvezte, hogy nem fejt ki semmiféle plusz erőt, csak van, létezik.

Ellustult, azt lehet mondani.

Fényképek

 

Amikor hazaérkeztem, apám a tűzhely előtt ült, a tűznek arccal. Egy nagy doboz volt az ölében és egy pakli fényképet tartott a kezében. Elnéztem egy darabig, míg a fényképeket átlapozgatta, hatalmasokat nevetve mindegyiken.

-Mit csinálsz? -meg kellett kérdeznem végül. Egyesével lapozgatta a sárgult fényképeket. Esküvői fényképek voltak, idegenekről.

-Ezt nézd!-mutatott egyet oda felém. Idétlen fejdísz, szódásszifon szemüveg, vastag szemöldök- talán farsangra készültek?

Ugye, mindig is érdekelt, hogy mit csinál a Mikulás, ha véget ér az az egy bizonyos nap, amikor kiosztja az ajándékokat. Most fellebben a fátyol és kiderül a titok. Először is már régen nem a rideg sarkvidék az otthona, már évtizedek óta beköltözött Európa szívébe, annak is a mediterrán részébe. Praktikussági okai voltak ennek, egyrészt gyorsabban elérhető innen minden, másrészt öreg csontjait kikezdte a csúz és ez az éghajlat jót tett neki. Na, de térjünk vissza ahhoz a bizonyos naphoz.

Van úgy, hogy a nagy körforgásban csak egyetlen pillanat marad meg az örökkévalóságnak.

A kis vízcsepp együtt élt testvéreivel a vízsokaság örvénylő kavalkádjában. Egy derűs szép napon a felszínre került, és boldogan lubickolt a szikrázó napsütésben. A Napnak ma különös ereje volt. Egyszer csak érezte, hogy elválik társaitól és elemelkedik a vízrengetegtől. Egyre könnyebbnek érezte magát, felszabadultan szállt a magasságba. Körülötte társai vidáman élvezték az eddig soha nem érzett lebegést.

Élt a rengeteg mélyén egy magányos mackó, aki már sok telet megért. Megvolt mindene, amit egy magafajta csak kívánhatott: jó meleg barlang, egy közeli málnás, örökös szerződés egy méhcsaláddal mézügyileg. Feleséget nem nagyon szeretett volna, mert nem szívesen osztozott volna a földi javakban, és egyébként is senki sem viselte volna el a házsártos természetét. Egy ideig nem zavarta, hogy nem szólhatott senkihez, de mikor többször is rajtakapta magát, hogy csak önmagával társalog, elhatározta, hogy szerez magának egy jóbarátot akivel megdumálhatja az erdő dolgait.

Szeretett itt lenni, fenn a padláson az ócska. de mégis magához ölelő karosszék védelmében.  A régi emlékek dobozai között biztonságban érezte magát- Megidézhette a múlt buktatóit és szépségét is. Először, mint mindig, megsárgult fényképeket nézegetett, megpróbálta kitalálni, hogy mikor és hol készülhettek, milyen pillanatot akartak az örökkévalóságnak megőrizni. Rég elment rokonok, kedvelt és gyűlölt osztálytársak, elmúlt szerelmek néztek rá a félhomályos padlászugban.

Szerencsésnek mondhatom magam, mert egész életemben elkerültem a kórházat. De egy napon azt mondta a szervezetem, hogy nincs tovább, csak az orvosok segíthetnek rajtam. Valamilyen elfeledett gyermeki trauma, fehérköpeny fóbiát alakított ki bennem, ezért összeszoruló gyomorral vártam a bevonulás napját. A rutinos kórházba járók persze elláttak ilyenkor esedékes jó tanácsokkal. Ezek közül egyet nagyon megjegyeztem, talán azért mert egy történet is fűződött hozzá.

Egyedül sétált az erdőben. Ruganyos léptekkel haladt előre, jólesett poroszkálni a sűrű avarban. Élvezte az ittlétet, nagyot harapott a tiszta levegőből. Váratlanul forogni kezdett vele a világ, lábaiból elfogyott az erő, tehetetlenül a földre rogyott. Kétségbeesetten próbálta mozdítani a végtagjait, de semmi nem működött. Csak feküdt ott széttárt kezekkel és arra gondolt, hogy itt a vég. Becsukta a szemét és ekkor különös kép jelent meg előtte: sötét éjszaka volt, a tengerparton hatalmas tűz égett, amely körül furcsa alakok vad táncot jártak.

Őfelsége F. Kalap Irén

 

Különleges vagyok és egyedi, efelől semmi kétség. Akkor lépett fel az első probléma az életemben, amikor megszülettem. Már a megérkezésem pillanatában ráeszméltem arra, hogy bent felejtettem, a kedvenc kőgyűjteményemet és innentől kezdve tudtam, hogy a balszerencse és én, remekpárost fogunk alakítani.

Talán még a nap is sütne, ha ma nem kellett volna kilépnem a házból. Rengeteg ember utálhat most ezért, hogy van valaki, akinek még esőtáncot se kell járnia ahhoz, hogy egyáltalán essen.

Radiátor javítás +18

József óvatosan lépett be a nappalijukba, miután kitapogatta a kilincset. Nyöszörgő-ziháló hangok ütötték meg a fülét. Ledobta a táskáját, mely zengve és porozva huppant a padlószőnyegre.

 A nappali közepén József felesége, Klaudia épp József egyik legjobb barátját, Viktort lovagolta önfeledten. Annyira szenvedélyesen belefeledkeztek az együttlétbe, hogy csak a táska puffanására figyeltek fel. Klaudia lepattant Viktorról, majd mindketten feltápászkodtak, és dermedten figyelték Józsefet.

Nem bírom tekintetemet levenni az előttem elterülő pusztáról, úgy érzem, ha átsétálok a lábam előtt elterülő földúton, egy másik dimenzióba kerülök. Hátam mögött egy modern város magasodik ki a betonföldből. A zajok már nem bántják a fülemet. A lelkem más téma. Dudáló autók, fékcsikorgások, nevető és síró gyerekek, muzsikusok, kéregetők imái, főnökök harsogása, alkalmazottak zokogása, dübörgő léptek egyszerre, mint egy elefántcsorda. Szitkozódás, karambolok, építkezés, rombolások, és oly sok beszéd, vita, buta viták, annyian elbeszélnek egymás mellett.

DERÍTŐ

 

–  Ilyen lesz a derítő – tolta elém a rajzot Zsolt és rögtön le is hamuzta.

Én voltam az épületgépész, ő „csak” elektromos, mégse bízta rám, hanem ő készítette el a szennyvíztároló vázlatát. Megszoktam. Haverom mindig azt hitte mindent jobban tud nálam. A balatoni nyaralójuk soron következő „nagyberuházásáról” volt szó, és én a plafonra tudtam volna mászni tőle. Nem azért voltam pipa, mert megtakarított pénzemből adtam neki kölcsönt, hogy azt a telket és azt a romos parasztházát a gyerekek és a jövendő nyaralások kedvéért megvehesse, de hogy most még arra is engem kér, hogy segítsek be, és két kezünk munkájával együtt építsük újjá azt a romhalmazt, minden szabadidőnket erre áldozva, attól más besokalltam.

 

16.

 

KOZELUHA azonnal elrohant a birkózó terembe, hogy megtudakolja a válogató eredményét.  A zsűri már a távozásra készült. 

A Szövetség képviseletében, a válogatott keret edzője éppen egy sport újságírónak nyilatkozott. 

– Régen láttam ilyen szép összecsapásokat. Büszke vagyok, hogy ilyen utánpótlással rendelkezik a mi sportágunk, mely a harmadik legtöbb érmet gyűjtötte be az olimpiákon. 

Kozeluha elindult, hogy megkeresse a szakosztály edzőjét. 

Szalai mester sápadtan toporgott a terem ajtajában. 

– Mi történt Feri bátyám, mesélj!

7. 

 

KOLTAI nem kedvelte a Kozeluhát, a KISZ titkárt, mert azt fújták a „fényes szellők”, hogy az ő helyére pályázik. Nagyon kellemetlenül érintette, hogy csak ettől, az ide furakodó parasztkádertől szerzett tudomást a Szauer ügyről. Azért is kellemetlen volt ez a fejlemény, mert széles körben ismert volt, hogy a sportegyesület hazudozáson ért ifi bajnoka az ő lánya körül legyeskedik. Úgy döntött megpróbálja letörni a magabiztosan mosolygó KISZ titkár túltengő önbizalmát.

19.

 

MÁR BESÖTÉTEDETT, amikor Pajszer kitette a ház előtt. 

Zoli berohant, odabent sötétség és halálos csend fogadta. Anyja egyedül volt otthon, arca mindent elárult.  Csak egy tálcán égő gyertya világított. Nem kellett kérdeznie semmit. 

– Hol voltál? … Apád meghalt. 

Zoli ráborult anyjára és mindkettőjük szeméből kicsordult a könny. Sokáig álltak, így zokogva, összefogódzkodva, aztán leültek az ágy szélére. 

– Mikor? 

– Délben telefonáltak, alig hogy elmentél.

13.

 

 

A MENTŐSÖK hárman voltak. Két markos, középkorú férfi, a sokat látottak közömbösségével az arcukon, míg a harmadik egy fiatal, sovány, szemüveges, valószínűleg gyakorló orvos. Az utóbbi egy rövid pulzusvizsgálat és a tünetek alapján azonnal megállapította a gyomorvérzést. 

– Van itt telefonfülke a közelben? – kérdezte, mivel akkoriban még nem volt telefon a kocsikban.  

– Itt a ház előtt – mondta Zoli, az udvarról becipelt és a nappali kanapéjára lefektetett apja mellett térdelve.

10.

 

KOLTAI Géza dühösen nézett sógorára. A proccosan berendezett lakásában nem szívesen látta Manyi húga szerencsétlen férjét, Zombori Gyurit, a kellemetlen rokont, akit Szauer csípett nyakon, a Józsefvárosi Pályaudvaron. Igazából szégyellte sógorát, hogy nem vitte többre kocsikísérőségnél; nem szerette volna, ha a házban meglátják az ágról szakadt férfit. A férfi nyomorúsága saját múltjára emlékeztette: a Mária Valéria nyomortelepre, ahol húgával együtt gyermekkorát töltötte.

4. 

 

AZ ÁRNYAS szolid hely volt, műanyag asztalokkal és székekkel, műanyag abroszokkal. Még a műanyag vázákban a virágok is műanyagból voltak. A falak narancsvörösre voltak mázolva, ráhengerelt arany mintázattal.

A sarokban egy Tavasz televízió villogott, éppen a Furfangos Nyeszterkát  adták, sokadszorra. Sokakat zavart a zaj, ami a dobozból áradt, de voltak néhányan, akik oda ültek elé és meredten nézték a képernyőt, nem engedve, hogy lehalkítsák.  

Amikor végre Tamási Eszter felkonferálta Varga Jóskát, aki a híreket szokta beolvasni kellemes baritonján és a hangzavar lehalkult, Szauerék asztalához megérkezett az első vendég.

Gyilkos volt

Nincs mit tenni, már túl késő. Meghúzta a ravaszt. Mozdulatlanul nézte, ahogy a törékeny kis női test a betonra esik, élettelenül elterülve azon. Talán fel sem fogta azonnal, hogy mit tett. Tulajdonképpen nem is akarta bántani a lányt, hiszen annyira, de annyira szerette! Saját magánál is jobban, ezért nem tudta elengedni. Csak félre kellett volna állnia és lehajtott fejjel kivárni, míg kopogó léptekkel elsétál szerelme, de nem volt rá képes. Olyan haragra gerjedt, hiszen még soha nem árulta el így senki sem!

 

 

Feljelentők

 

Történelmi családregény 1961-ből

 

 

FŐSZEREPLŐK

(Vastagítással kiemelve a leggyakoribb említés)

 

Szauer Károly – egykori gyáros, majd raktáros és nyugdíjas

Szauerné Gizella, Giza  – a felesége

Szauer Zoltán, Zoli – a fiúk

Szitnyai Sándor – Szauer jóbarátja, társbérlője, szomszédja

Szitnyainé Terka – a felesége

Szitnyai Géza a fiúk 

Michael Palotai, (Mihály) – Amerikában élő 56 –os emigráns

Palotainé – Michael itthon maradt felesége

Palotai Tamás, Pajszer, Tomi – a fiúk,  

Koltai Géza – a Húsüzem párttitkára

Koltai Bea – a Koltai lánya, Zoli szerelme 

Zomboriné Koltai Manyi – Koltai húga.

 

 

 

 

 

                                        Címek.

 

 

          1. Zárak versike.

          2. Eb 2o12.

          3. Hogyasn lettem asztalos.

          4. Tanáraim.

          5. Magasles.

          6 .Ajándék.

          7. Szervusz Jóska.

          8. Modernség.

          9. Unokáim.

          10.A madárdal is idegen.

          11 1848.

          12. Novemberi napsűtés

          13,Rövid vers.

A pók szindróma

 

Magam-pók vagyok. Akadályokat gördítek művészi vénámmal a saját utamba, hogy legyen mitől, kitől szenvedni, ha nincs is rá különösebb okom, amit le lehet követni egy festővásznon, amiből tanulni lehet, ami fáj, ami kell hogy fájjon ahhoz, hogy kiteljesedjen, kitekeredjen - egy bebábozódott valami emberszerűség. Ha felszínre tör, ha előbújik bábjából a pillangó-pók, akkor már lehet vele foglalkozni, körbejárni, feszegetni, magyarázatot találni a pókháló szabályszerű, szinte mértani pontosságú kapcsolódásaira, mely egy tökéletes remekmű.

Halálos fóbia 10.

 

 

 

HAVRILLA őrnagy, Zsolt kihallgatása után szakértőkkel is megvizsgáltatta Liza búcsúlevelét, mert abban Zsolt anyja pontosan megnevezte azt a gyógyszert, amit Jolsvai konyakjába tett.

Amikor visszatért a Szeberényi lakásban tartott helyszínelésből megtudta, hogy Margónak az orvosok nyugtató injekciót adtak be, és csak körülbelül két óra múlva lesz kihallgatható. Az üresjáratot kihasználva előbb megebédelt, majd beugrott a laborba.

Halálos fóbia 9. 

 

 

A VESZPRÉMI rendőrkapitányság portáján megállították Zsoltot.

– Hova fiatalember? – szólította meg az ügyeletes.  

– Nem is tudom… – dadogta a fiú. Aztán erőt vett magán. – Egy bejelentést akarok tenni.   

– Milyen ügyben?

Zsolt nehezen mondta ki:

– Emberölés.

A parancsnoki irodában megszólalt a telefon.

– A Jolsvai ügyben? Mi az isten! Küldje fel hozzám! – mondta a ragyásképű százados a kagylóba és az ajtóhoz ment.

Halálos fóbia 8.

 

A PALLADIO székház dísztermében már ott ült az egész vezérkar, és velük szemben az izgatott részvényesek türelmetlen gyülekezete, amikor az elhunyt elnök–vezérigazgató két örököse elegánsan, kifogástalan sötét öltönyben, fontos emberek szokásához  illően kissé megkésve, belépett. Sokan most látták először az ikerpárt és halk pusmogás jelezte a meglepetést, amit a két, tükörképszerűen egymásra hasonlító fiatalember keltett.

Halálos fóbia 7. 

 

– VISSZAJÖTT? – kérdezte Zsolt, aki most már felpaprikázva, pulykavörösen ugrott a bejárathoz és feltépte az ajtót. Zita odanézett és azt hitte káprázik a szeme, a nyílásban feltűnő két, öltönyös alak láttán.

– Jó napot – köszönt kissé meglepetten a hirtelen ajtónyitástól a ragyásképű százados, a kerületi kapitány-helyettessel az oldalán. – Elnézést a bejelentés nélküli látogatásunkért. – Mikor észrevették a háttérben álló Zitát, mentegetőztek.

Halálos fóbia 6. 

A RENDŐRKAPITÁNYSÁGON a ragyásképű megcsóválta a fejét.

– Nekem ez büdös. Nagyon is.

Már napok óta ették magukat. Valami tényleg nem stimmelt. Jolsvainak semmi baja sem volt a szívével, mégis Nitromint volt a kézitáskájában, és a boncolás szerint be is vett belőle egy marékkal, pedig minden Viagrás tudja, hogy a kettő együtt, az maga a halál. Az ember nem megy tatamira egy ilyen spinkóval, ha el akar patkolni. Vagy mégis? Aztán ott van az a levél a fiának. Mi lehet a fiának az a felháborító életmódja, ami miatt megéri kinyiffantani magát? 

– Oké, nézzük át még egyszer ezt a laptopot – sóhajtott a kerületi helyettes –, de szét fogják rúgni a valagunk, ha mihamar nem zárjuk le ezt az ügyet.

Halálos fóbia 5. 

 

A NAGYFŐNÖK tragikus halála véget vetett a közte és trónkövetelő helyettese között lezajlott affér utáni vészterhes, és mindenki által időlegesnek tartott nyugalomnak. A PALLADIO ismét kicsinyes csatározások helyszíne lett.

Az igazgató tanács saját halottjának tekintette az örök vadászmezőkre eltávozottat. Csak az volt a probléma, hogy nem volt kit eltemetni, mert a rendőrség egyelőre hallani sem akart a tetem kiadásáról. Így,  kegyeleti okokból kénytelenek voltak a temetésig elhalasztani az igazgató választást, de addig is Marosit nevezték ki ügyvezetőnek.

Halálos fóbia 4. 

 

 

MARGÓ sikoltozására felbolydult méhkassá változott a bakonyi vadászház. 

A személyzet rögtön hívta a mentőket, de még ki sem ért Veszprémből a rohamkocsi, az egész ház már az összes részletet tudta. Szobáról szobára terjedt a hír, mint valami ragály, és nyomában, mintha láthatatlan vadászkürtök fújták volna le a hajtást, vagy inkább a helycserés támadást, azonnal megindult a népvándorlás. Alulöltözött, lihegve loholó urak és hölgyek ütköztek össze a szűk folyosókon, mindenki az eredeti szobájába igyekezett, takargatta magát, de közben a másikat leste.

Halálos fóbia 3. 

 

 

A PALLADIO székházban november végén terjedt el a pletyka, hogy Jolsvait nyugdíjazzák. Hatvankét éves volt és a közvélekedés szerint lassan ideje, hogy végre átadja helyét Marosi Petinek, a pénzügyminiszter unokaöccsének, akit már külső nyomásra két éve a helyettesévé választottak.  Az új seprő az első perctől kezdve jól sepert és az ő helyére pályázott. Egyből elterjedt Jolsvairól, hogy begyepesedett vén pojáca, aki már nem tudja kézben tartani az ügyeket, a válság miatt egyre kevesebb a megbízás, és a zuhanás csak úgy állítható meg, ha nem engedik, hogy az ellenük szövetkező konkurencia zárja karanténba a céget, hanem ők teszik lapátra az öreget.

Halálos fóbia 2. 

 

 

A MALÁJZIÁBA tartó repülő úton sem volt semmi probléma a kicsivel. A Sepangi repülőtérről Kuala Lumpurig tartó gyorsvasúti utazást mindannyian élvezték. Péter a pályaudvaron várta őket. A család végre együtt volt. Zita boldogan ölelgette fiát, aki úgy tűnt, kicsit lefogyott, egyébként pompásan nézett ki. Elképesztően napbarnított volt, és férfiasan borostás arcával, lófarokba kötött, hosszú hajával, sokkal vagányabban nézett ki, mint a családapához illően konszolidálódott bátyja.

Halálos fóbia 1. 

 

Amikor hazaért a halottak napi temetőből és kiszállt a villa bejárata előtt a terepjáróból, még orrában érezte a rothadó, nedves avar, a penészes koszorúk, a sírok felett halvány ködként terjengő gyertyafüst és a krizantémok zöldséges kertekhez hasonló szagának utálatos keverékét.                                               

Míg a srác a garázskapuval vacakolt; ő az előszobában levetve sáros csizmáját egyenesen a szalon boltozatos falmélyedésében álló bár- szekrényhez ment, kinyitotta és egy konyakot töltött magának.

Azt hallottam, a csillagoktól oly távol vagyunk, hogy mire eljut hozzánk a fényük, földi idő szerint talán már nem is létezik egyik-másik világító égitest.

Elmondtam ezt Veronikának is, aki először kinevetett. Ez nagyon fájt, mivel kedves számomra a lány, akárcsak a csillagok.

Miután jól kimulatta magát rajtam, azt tanácsolta, kezdjek valami értelmeset is az életemmel, ne csak ilyen marhaságokkal foglalkozzak.

Igen, ezt mondta: marhaság.

Arra gondoltam ekkor, hol lehet vajon az a Veronika, akit én gyerekként megismertem.

A fiú korán elhagyta a szülői házat, mert mindenáron önálló akart lenni. Tudatosan építette fel az eljövendő életét. Szeretett volna állatokkal foglalkozni, de eladta magát a jövedelmező pénzszerzés oltárán. Szépen haladt előre a jobblét lépcsőjén. Alig volt huszonöt, már ott állt a háza előtt a kocsija, élvezte berendezett otthona kényelmét. Amikor elért egy szintet, egy új hobbinak kezdte szentelni az életét, éspedig a kütyügyűjtésnek. Szerette magát körülvenni e legújabb technikai csodákkal, nem számított az ára, vagy a felhasználhatóságának az észszerűsége.

Állt a koldus a parton, és nézte a Halált.

Egy tizenéves kisfiú alakjában úszott előtte, aki ki tudja, mióta lehetett már a vízben megfulladva. Teste élettelen volt, a koldus ezt azonnal meg tudta állapítani a bőr kékes színéről.

Ha élt volna még, minden bizonnyal segített volna rajta. Vagy legalábbis megpróbálja.

Így viszont csak állt, elöl összekulcsolt kezekkel, és nézte, ahogy a folyó egyenletesen áramló habjai közt öntudatlanul, magát teljesen átengedve a sodrásnak, úszik a nagy Halálnak legújabb áldozata.

Míra fiatal és gyönyörű. Arcán mosoly, szeme ragyog, selymes haját meglebbenti a szél, Magamhoz szorítom, és megcsókolom. „Egymáséi mindörökre” – mondja. „Én a tied, te az enyém” – mondom, s a násznép tapsol.

 

Könny sarjad az arcomon…

 

Míra fiatal és gyönyörű. Arcán bánat, szeme sötét, és ahogy átölelem, selymes haja elengedi a hófehér párnát. Magamhoz szorítom, és megcsókolom. „Félek. Nem akarok meghalni” – mondja. „Nem fogsz” – nyugtatom, félszemmel a diagnózist nézve.

Az elemző

 

   Bár László alapvetően műszaki érdeklődésű üzemmérnök volt, szívesen olvasgatott, olykor még verseket is. A romantika nem érdekelte, viszont tárgyilagossága ellenére volt benne némi hajlam az empátiára, és könnyedén megértette az írók költők hátsó gondolatait. Valamikor régen még a gimnázium padjaiban verselemzéseket is elkövetett, sőt a beígért ötösök reményében maga is faragott közepes verseket. Rendszeresen olvasott napilapokat, hiszen a postás mindennap hozta a friss példányokat, az irodalmi mellékleteket is átböngészte.

Mióta özvegyasszony lett, elég gyakran elmerengett a múltján. Számba vette az élete során meghozott döntéseit, és belegondolt, mi lett volna, ha bizonyos esetekben más irányba terelődött volna a sorsa.

Különösen egy esős, őszi délutánnak az emlékei szokták kíméletlenül mardosni belülről.

Nagyon fiatalok voltak még akkor. Végzős gimnazisták. Az osztályból két fiú is udvarolt neki, ám legnagyobb bánatára éppen az, amelyik neki a leginkább elnyerte a tetszését, egy ideje már nem látszott hajlandónak erőfeszítéseket tenni.

 

 

Ősember.

 

       Jó kis barlangjuk volt, a horda apraja, nagyja elfért benne, a bejárat mégis jól védhető volt, és éjszakára egy hatalmas kővel eltorlaszolták, körben a maradék réseken mindig beszűrődött a fény, jól követhették a napszakok váltását. Van tüzük is, a varázsló szerezte, már évek óta táplálják, lángja néha magasra csap a rádobott gallyaktól, ilyenkor félelmetes árnyak vetődnek a sziklás falakra. Ma éjszaka Mol , a csapat kőpattintó mestere volt a szolgálatos, neki kellett a tüzet éberen tartani.

 Tizenkét perc

 

 

Szolidan sütött a nap a reptér felett, igazán melegünk csak akkor lett, ha „elszállt” valamelyik tanuló, vagyis a gépet a célvonaltól távolabb tette le. Ekkor loholtunk a gép után, aztán négyen közrefogtuk, és visszatoltuk a célvonalra. Az ügyesebbek úgy manővereztek, hogy pont a vonalon álljanak meg, ekkor kímélte a többieket, éppen csak igazítani kellett a vitorlázón, és máris mehetett a következő. A Góbé egy iskolagép, kétszemélyes, a tanuló ül elől, az oktató mögötte.

A bengora fa

 

                                                                         I.

A műhold araszolt az égen, sorra vette a földi területeket, egy - egy kockába egy négyzetkilométert fényképezett. Csomagban küldte a földre, minden századik fotó után kapott egy impulzust, amely kiváltotta az adást. Legtöbbször nem közvetlenül érkezett a Los Alamosi központba a jel, ahogy távolodott, műholdas relék továbbították, míg meg nem érkezett.

Időcsapda

 

Az öreg Szabó Jani nyugdíjas éveit töltötte, ami igen szerencsésen alakult, mert a hobbija segített megőrizni frissességét, mozgékony maradt a sok kirándulástól, kerékpározástól. A minap is rótta az erdei utakat, tekerte a bringát a gödrökkel teli földúton. Épp egy tisztás mellett haladt el, amikor felfigyelt rá, hogy a szokásos félkör alakban egy csomó gomba terem a területen. Megállt, a bicajt kitámasztotta, aztán közelebb hajolt, hátha felismeri a fajtáját, és szed belőle egy levesre valót.

A két csemete még korántsem látszott álmosnak, szemük érdeklődést, nyugtalanságot tükrözött, mintha még most kezdődött volna a történet. Az öreg csak nézett rájuk, saját ifjúságának visszfényeit látva a gyermekszemekben. 

 Corvin szólalt meg:

- S a Magányos? Vele mi lett? Megvigasztalódott végül? Hogyan élt emberként? S hogyan halt meg? – tette fel a koraérett fiú, a kérdéseket.

- Hogy vele mi lett… - a vénember szeme újra a régmúlt legendáinak ködét vizslatta – Hát… Azt nem tudni pontosan.

Estére elő is készítették a rituálét. A Magányos farkassá válva gyorsan átrohant a szomszédos tanyákra, ahol éltek még emberek. Jó messze a Falutól. Ők úgy döntöttek, nem kockáztatják meg az utat az ünnepségre. Így sem menekültek…

Az emberfarkas csak két leányt hagyott életben. Mikor a fogyatkozó Hold felkúszott az égre, az egyiknek a nyakát szegte, s vérét kiengedte egy jókora kádba. Majd gyorsan, mielőtt megalvadt volna, felfestette követői bundájára a megfelelő jeleket, miket feledésbe merült könyvekből jegyzett meg vándorlásai és emberévei során.

A falu szelleme

Mióta nyugdíjas vagyok, akad egy kis időm a kedvenc hobbimra, azaz kirándulgatok. Felpattanok a drótszamaramra, és úttalan utakon tekerve felfedezem a környéket. Amikor már olyan zord a terep, hogy a bicajjal nem bírok vele, gyalogolok, és tolom árkon-bokron keresztül. Persze fényképező is van nálam, megörökítem, ami nagyon megragadja a figyelmemet. Uticélt ritkán választok, inkább megyek, amerre az út vezet, vagy ahogy a természet engedi.

Egy ilyen túrán egy erdőn haladtam keresztül, már jó messze az otthonomtól, teljesen ismeretlen vidéken kocogtam.

Karrier

 

       Amikor megszűnt az alakulatom, látván hogy katonai pályafutásom csúcsára értem, innen reménytelen volt továbblépni, ezért kértem nyugállományba helyezésemet. Ez úgy történt, hogy a felajánlott beosztást egy másik helyőrségben nem fogadtam el, ezzel automatikusan beindult nyugdíjazásom. Miután kiállították az obsitlevelem, munka után néztem. Egyrészt mert szerény volt a nyugdíjam, másrészt utáltam mindig a láblógatást, de volt még egy rejtett ok: magamban úgy véltem, hogy ereje teljében lévő „fiatalember” vagyok, még bármit megtehetek. Nem válogattam az ajánlatokban, amit találtam, gyorsan elfogadtam.

Motto:A ming dinasztia megerősítette Kínát. Első császára Hong vu 617 éve 1398.6.24.-én halt meg.Megindult az agyam...

 

A kínai orvos

 

 

       Li Sicsen a város főterén ücsörgött egy szobor lábánál, és töprengett mestere szavain. Ko Kin kei a következőket mondta: „- hosszú éveken át tanítottunk téged az orvoslás fortélyaira. A kínai módszerekkel már tisztában vagy, menj, ismerd meg az európai népek gyógyászatát, tegyél szert a legnagyobb tudásra, amit csak megszerezhetsz!”  Li Sicsen szerette szüleit, szerette a főváros, Nanking nyüzsgő életét, és persze kellően tisztelte tanárait is.

Immár teljes lett a zűr-zavar. Mindenki egymás szavába vágva kérdezett, vádaskodott, vagy intette csendre a társait.

-  Várjatok már, hadd mondja el, amit akar! – üvöltött fel a Veszett, aki csodával határos módon túlélte az ütközetet.

- Köszönöm! – pillantott rá a Magányos, tőle várta volna utoljára, hogy hajlandó lenne meghallgatni – Most nagy győzelmet arattunk. Ez nem vitás! De közületek még a legostobábbak is tudják, ha az emberek megszűnnek egymást irtani, ellenünk, mint kártevők ellen fordulnak.

Jó szülőket választottam, nagyon boldog, önfeledt család volt a mienk. Anyáék mindig odafigyeltek rám, nem vagdosták a szárnyaimat, de mégis neveltek a szépre és a jóra. Nagylány koromra kiegyensúlyozott, kreatív, önálló személyiséggel rendelkező emberkévé váltam. Maradhatott volna ez így az idők végezetéig, de a sors közbelépett. Anya súlyos betegségbe esett és rövid időn belül itt is hagyott bennünket. Maradtunk ketten, apával. Más és más módón próbáltuk feldolgozni a gyászt: apa a munkájába temetkezve, én pedig önmagamba bezárkózva.

Mire megvirradt, a Magányos visszatért a Faluba, s szólította a Horda megmaradt tagjait.

- Fájdalmad az én fájdalmam is! – mondta az ifjú a Hegy Fiai közül, mellé lépve – Valamennyien osztozunk veszteséged kínján.

- Köszönöm. – mormolta a vezér – Figyeljetek rám, gyűljetek ide mindnyájan!

Ott állt, az örömtűz maradványai mellett. A Horda, most higgadt volt, letelepedett köréje. Mindenütt elesett emberek hevertek. A lég terhes volt a vér és a halál szagától.

 

 

Odaát

 

Az Úr 2013. esztendejében, február derekán rövid szenvedés után elhunyt Kovács László vilonyai lakos, aki földi létében műszaki értelmiségiként tengette életét Halála pillanatában ő is  könnyebb lett 21 grammal, amit a tudósok különböző módon magyaráznak. Ez a bizonyos 21 gramm azonban értelmes energiamező formájában jelentkezett a Teremtőnél. Az Úr fogadta és a következő beszélgetés zajlott le köztük.

-         Bocsáss meg Uram, hogy nem hittem benned, ez földhözragadt materialista neveltetésem következménye.

 

 

 

A lelet

 

Az öreg nyugdíjba ment. Világ életében dolgozott, így tervet kovácsolt nyugdíjas napjaira is, találni kell valami hasznos tevékenységet. Jó erőben volt, sok mindenhez értett, meghirdette tehát, hogy apróbb mezőgazdasági munkákat elvégez megegyezés szerinti fizetségért. Néhány megrendelés befutott, de mindig halál fáradtan végzett, a munka nehéz volt, a fizetség kevés. Böngészgetett a neten, amikor megakadt a szeme egy fémkereső hirdetésen.

A Magányos végigment a csatatérré változott Falun. Járása nehézkes volt, sebe égetőn fájt, s rengeteg vért veszített. Akkor meglátta.

Meglátta kedvesét, ahogy saját vérében fekszik pihegve, oldalából pedig egyre gyengébben csordogál a vér. Odarohant.

Orrával taszigálta a haldokló testet.

- Kelj fel! Kelj fel! Meg ne próbálj elhagyni! Értetted?! – mondogatta kétségbe esve. Mindhiába.

A Néma még egyszer megnyalta orrát, lenyalta róla a vért – szerelmese vérét -  s annak ízével távozott az Örök Vadászmezőkre.

A csillagvadász

 

       Laktanyai munkám során gyakran kényszerültem íróasztal mögé, no nem az aktákat tologattam, inkább rengeteg iratot készítettem. Ez eléggé idegölővé válik, ha az ember beletemetkezik. Addig nincs baj, míg kreatív módon létre kell hozni egy teljesen új okmányt, ott kezdődnek a bajok, amikor ezekből több tucatot is el kell készíteni. A mai fénymásolós, nyomtatós világban még ez sem probléma, de mondjuk harminc évvel ezelőtt még csak az indigó létezett, meg a stencilgép, ha kötött alakú (például füzet) iromány készült, ezek nem segíthettek.

A kivándorló

 

       Egy kis faluban élt a Módos család, közel a fővároshoz, de mégis csendes környezetben. Nevükhöz méltatlan módon szegénységben éltek, mint oly sokan e kis hazában. Módos István, az apa katona volt, még fél éve volt a szolgálati nyugdíjig. Felesége Panni a főváros egyik kollégiumában könyvelt szerény bérezésért. Két tinédzser fiuk volt, László most végzett a középiskolában, Károlynak még volt egy éve a szakmunkás képzőben.

Menekülés

 

 

       Péter jól keresett, de mégis anyagi gondok gyötörték. Drága volt az albérlet, magas a rezsi, sok pénzt elvitt az élelem, gyűjteni már nem volt miből. Pedig elképzelte, hogy egyszer neki is lesz családja, lakása, autója, vágyott a jómódra. Távol állt tőle a luxus, még a dohányzást is abbahagyta, a létfenntartáson kívül alig költött valamire. Így hát természetes, hogy mint sokan mások kis hazánkban, külföldön keresett boldogulást.

Egyszerre, egy csapat birka ment végig az irtáson. Néhány Dögevő, meg Fürgelábú hajtotta őket, úgy mintha juhászkutyák lennének. A nyáj ráment a csapdákra, amiket a vadászok helyeztek ki, hogy védjék a Falut, az általuk kártevőknek tartott Erdő népétől. A birkák bégettek és sírtak, ahogy lábuk beleakadt a hurkokba, ahogy csülkeikre rácsapódtak a fogas acéllemezek.

A többi birka ott a tűz körül, tudjátok, a kétlábúak meg tátott szájjal néztek. Nem értették mi történik, ki lehetett annyira bolond, vagy részeg, hogy jószágait a csapdamezőre kergette?

Pár nap volt hátra a csatáig. A farkasok egymással verekedtek, levadászták szinte az összes megmaradt vaddisznót és szarvast a környéken, figyelték a Falut, s annak gyűlölt népét, kik pedig újra rettegve tekintettek az Erdőre. Az a két túlélő, akiket a vezér nem hagyott megölni, megtette a hatását: mindenki azt hitte, a ragadozók ott a vadonban, természetfeletti erővel és okossággal bírnak. Ez részint így is volt.

Két nappal a harc előtt, a Magányos megtiltotta vezetteinek hogy egyenek, mert jól ismerte természetüket.

Kifizetem a taxist, és a Fekete Macskába tartok.

Eső hull az égből: apró cseppek loccsannak szét az aszfalton. Isten könnyezik, talán Julit siratja, amiért letért a helyes útról? Képtelenség, hogy az én Julimnak ne legyen helye a 144 ezerben. Csak egy rossz álom, vagy megkísért a Sátán.

Mert az Ördög városa ez, ahol az égbe meredő holo-reklámokon az erkölcsi fertőt népszerűsítik, és a bűn rothadó bűze a Mennyekig terjed. S hiába védik arcukat a légző maszkkal, a fertő úgy is mindent áthat. Csak az Úr tarthat meg, minket: kiválasztottakat.

Teljesen szétcsúszva sodródok az árral.

Amíg Frozen bejelentkezik a recepción, a haverjai majd felfalnak a tekintetükkel.

Mit csinálok egyáltalán? Anyám szavait hallom: A férfiaknak esze van, a nőknek meg tehetsége, hogy mindezt elvegyék.

Jobb alkaromon a port biotech erei sajognak, talán mégsem kellett volna Frozentől elfogadjam a szoftot. De kellet a változás. Már rég változtatnom kellett volna.

Mindig is szeretni foglak – hallom a saját hangom, és magam előtt látom, ahogy a barátomnak hazudok.

Az ember életében eljön a pillanat, amikor hagynia kell, hogy a párja döntése befolyásolja a kapcsolat további kimenetelét. Én pedig engedem, hogy Juli érvényesüljön, és ott hagyom Alizzal, meg azzal a három zűrös alakkal. Isten vigyáz majd rá.

– Szeretlek – mondja Juli és szájon csókol, én meg hiszek neki. Tudom, hogy őszinte, mert Isten nekem teremtette. Apám is megmondta. És apám mindent tud, hisz prédikátorként ő az Úr szócsöve.

Ahogy magam mögött hagyom a szobát, vállamon érzem a három fickó tekintetét.

Ezen a napon újabb csapat érkezett, ezúttal Kelet felől. Bundájuk sötétlett a havon. Fürgén rohantak, nézésük alattomos vérszomjat sugárzott. Ők voltak a Rémek. A keleti síkságon túli roppant erdőből érkeztek, s tüstént a vezér elé vezették őket.

A Rémek falkájának vezetője, a hírhedt Emberevő, bizton rászolgált a nevére. Mende-mondák terjengtek, a kétlábúak ellen elkövetett tetteiről. Fekete bundájú, nagy ordas, szeme alatt sárga csíkokkal, oly tekintettel, mintha testet öltött démon lenne.

Látom, vita volt itt arról, hogy valaki másféle novellákat ír, legfőképp pornográf dolgokat. Én nem tudom, nem néztem, nem voltam itt, más dolgom akadt, de most jelentkezem. Az említett vitát egy kicsit magamra is vettem, mert anno én is kaptam hideget-meleget itt egyesektől, mert, ha az újak elolvassák néhány írásom, én egy harmadik irány vagyok. Ahogyan itt is, csak rettenetesen nehezen megy manapság az írás, s inkább egy tehetetlen rehabilitáción vagyok, de azért ezt most kiadmon, ha már a játékra nem sikerült.

A Hegy Gyermekei csatlakoztak a farkasok seregéhez. Másnap éjjel, a Magányos, az ifjú Hegy Gyermeke, egy Fürgelábú, meg a Girhes lelopózott a Faluba, hogy végrehajtsák a tervet, mit a vezér agyalt ki.

A Falu határáig a Magányos vezette a kicsiny csapatot, mivel ő volt, ki a legjobban ismerte a kirakott csapdák elkerülésének módját. Óvatosan haladtak, szaglászták a levegőt és a hóval belepett földet, s végül baj nélkül haladtak el az első ház mellett, mely teljesen lakatlannak látszott.

Neonvárosi esték, így neveztük azokat a szétcsapott péntekeket, amikor a spanokkal alfába mentünk és hajnalig űztük a bulit.

A knock out Frozennél indult. Az apja valami neurofaszsággal foglalkozó céget vezetett, így a haver tömve volt cashel, amit általában soft-drogra, meg retro (eki, fü, kokain) fosokra költött.

– Szúrnád? – kérdezi Frozen, csatlakoztatva a sticket az alkarjára.

– Kit? – bambul Gergő, ekitől kiguvadt szemekkel.

– Julit – mondja Frozen.

Két nap múlva jöttek az emberek. Ezúttal még többen. Felfegyverkezve. Több mint tucatnyi kopóval, vérre és bosszúra szomjazva. A Fővadász nem tartott velük. Mindjárt mondom miért nem…

Tudjátok, az ember olyan… meggondolatlan néha, meggondolatlan és hirtelen, szeszélyes, mint Szelek havában az időjárás. Igaza volt a Magányosnak. Tényleg nem nyugodtak bele a vereségbe, a faluban élő férfiak. Tényleg ketten meghaltak ott, az erdőben. További hárman később haltak bele a súlyos sebekbe, miket az Erdő vad harcosaitól szereztek.

 Ajánlott OST: https://www.youtube.com/watch?v=Pkg-rBqllZI

 

ho ho he he ha ha

to the funny farm where life is beautiful all the time

Neuroticfish

 

Az este még Fekete Józsefnek hívtak, de kit érdekel, ha reggelre Petőfi Sándor lettem.

Ahogy a bajszomat néztem, rájöttem: egész életemben át vert az Illuminati. Azt gondolták beveszem a Fekete József mesét, ám tévedtek, mert én egy márciusi ifjú vagyok és bármennyire fosnak, még egy utolsó forradalmat szervezek.

A férfi egy magas tölgyfának támaszkodva, alig egy méterre a lassan hullámzó folyótól figyeli, hogyan festi a felkelő Nap fénye az égboltot először vörössé, majd aranyló narancssárgává. A ragyogó égitest sugarai fáradtan és bizonytalanul érik a sűrű erdőt, hiszen ezek még csupán a pirkadat első leheletei.

A férfi áll, és meredten bámulja a Nap felső csücskét, mely egyre kihívóbban ragyog az égen. Jobb keze, mint egy darab rongy, lóg a teste mellett, ujjai között egy szál cigaretta füstölög bágyadtan.

Másnapra meg is érkeztek a vezérek. Vagyis, egy kivételével…

Elsőként a Veszett futott be, a Marakodók vezére. Kihívóan mérte végig a falka összes férfitagját. Sárgás szeme csak úgy villogott, agyarait mutogatta, fekete bundája össze-vissza volt szaggatva, a sok verekedés miatt. Két erős alattvalója kísérte.

Aztán jött a Madár. Kecses mozgású, hosszúlábú, barna bundájú ordas. Két szeme fölött két fekete csíkkal. Őt a falkája legfőbb asszonya kísérte.

 

Már megint! Minden egyes rohadt nap ugyanaz! A helikopterek fülrepesztő zajától kis híján betörik az ablaküveg. Ráadásul nem csak egy van belőlük! Nem ám, ugyan már, miért is lenne elég csupán egyetlen dübörgő, propelleres keselyű ahhoz, hogy azt a röpködő, jelmezes idiótát lencsevégre kapják?

Az utcán sem jobb a helyzet. Ezrek gyűlnek össze, hogy láthassák, ahogy az a vadbarom épületről épületre ugrál. Mintha nem láthatnák minden egyes nap!

Másnap, az esti rohanástól és lakomától megfáradva mély álomba merültek. A vezér amúgy is egész napos pihenőt rendelt el, hogy a vándorlás idejére kipihentek és frissek legyenek a falka tagjai. S ekkor…

Ekkor, ezen a napon, két héttel azon ünnep előtt, amit manapság karácsonynak neveznek, a Pörölymancsúak közül némelyek veszélyt szimatolva felriadtak. Fényes, a télhez képest meleg nap volt. Még a hó teteje is olvadozni kezdett, a fákról vízcseppek hullottak.

Ajánlott betétdal: https://www.youtube.com/watch?v=R0JwF1xAQdc

                                        When the night comes with the action

I just know it's time to go

Can't resist the strange attraction

From that giant dynamo

Abba: Summer Night City

 

Gyerünk Xelena, ne légy punci és rakd be a sticket. Most komolyan, mitől félsz? Nyugi, nem soft-drog, csak party töltet. Nézd: itt írja, hogy eredeti Neuro- Tech termék. A barátnőd, Jenny is nyaggat, hogy csatlakoztasd.

Holland és brit kutatók 2018-ban megdönthetetlen bizonyítékot találtak arra, hogy a macskáknak kilenc életük van. A döbbenetes hír a hivatalos publikálást megelőzve látott napvilágot, ezzel óriási káoszt okozva a Föld minden táján.

Az embereket először megrémisztette a gondolat, de aztán ezt az érzést egyre inkább felváltotta az irigység. Sajnálni kezdték a macskáktól különleges képességüket, és több életre vágytak.

Eme emberi gyarlóság rövidesen a négylábúak egyöntetű utálatához vezetett, majd tüntetéseket szerveztek, melyekkel azt próbálták elérni, hogy kezdjék el vizsgálni az állatokat, és jöjjenek rá, miként lehetne elérni ugyanezt az embereknél is.

Mikor a vadászcsapat eltűnt szemük elől, a Pörölymancsúak visszatértek a farkasverembe, sokáig hallgattak. Senki nem jutott szóhoz. Mindenki érezte, a vezér tudta is, hogy valami készülőben van. Sőt, már el is kezdődött…

- Miért nem öltük le őket! – csattant fel az előző vezér fia – Többen voltunk, erősebbek s gyorsabbak vagyunk náluk, ráadásul bemerészkedtek a megjelölt területünkre! Pán szakállára, lépnünk kellett volna.

- Kushadj fiú! – bömbölt rá az egyik agg, a fiatal farkasra - Majd vezérünk megmondja mit miért nem tettünk.

Olvasásához ez a zenei aláfestés ajánlott https://www.youtube.com/watch?v=YfhDeNF0n3g

 

 

I don't want to be obscene

I don't want to tell what he's done

But Derrick is a loaded gun

Ashbury Heights: Derrick is a strange machine

 

 

Képzavar.

Koordinációs dezorientáció.

Újraindítás: folyamatban.

Újraindítás: megtörtént.

Élőrögzítés: Bekapcsolva

Pásztázás folyamatban. Humanoid lény a látótérben.

Haja színe kék, szeme fekete, nőnemű, életkora hozzávetőleg: 12, roma származású.

Estére kelt csak fel.

A Magányos, értésére adta, hogy immár ő a vezető, hogy nincs mitől félnie, hogy számítanak különleges tudására a hajszák során.

A Néma tűnődött, egy sort, majd beleegyezően bólintott, mivel hangot nem volt képes kiadni. Talán ezért nem tudta elmagyarázni a társainak hajdanán, miért nem úgy vadászik, mint a többi. Ki tudja… A farkasok se nagyon értették az egészet.

Már az első éjjel bebizonyította, hogy ha ő, meg a vezér mennek elől, sokkal gyorsabban tudják megfogni a menekülő vadat.

Ballagásomkor kitüntettek. Irónia. Lábam másutt, a szívem meg amott marasztalóan fibrillálják. Ősembertudattal ráncigálnak, s a küszöbön majd' kettéhasadok. Ejnye.
- De miért is kapott ő díjat?
Azt, tulajdonképp, emberfia sem fogja tudni. De a panaszkönyv üres.

A falka régi neve feledésbe merült, csak az maradt fenn, amit új vezérük adott nekik: Pörölymancsúak. A Magányos vezetésével megerősödtek, s bár nem voltak oly sokan, mint a többiek körülöttük, hírnevük félelmetessé vált. Azóta az összes környékbeli család tudta már, hogy az előző vezér sorsa mi lett, így nem mertek ujjat húzni a különös jövevénnyel, meg a falkájával…

- Voltak tehát mások is? – kérdezett közbe a kis Lycana ragyogó szemekkel – Más falkák?

Go to the Empire State and watch the city lights

Hear the noise of millions struggle in the sprawl

Stare into the sky we're few and far between

Black eyes full of stars wide with memories

Covenant: Like tears in rain

 

Farkas G. Johnny, vagy ismertebb nevén Razorlove úgy döntött kilép a pop szakmából, és felmond.  Nem akart többé az Euro Music üdvöskéje lenni: hazavágyott Transhungáriába. Maga mögött akarta tudni NeoPestet: a fényeket, a csillogást, az olcsó nőket, meg a drogokat.

Néhány éjszaka múlva, a halott vezér fia éles szemével meglátta a Hollót. Tudta, hogy a Magányos is a közelben van. Egy morranással odacsődítette a falkát, hogy ne legyen egyedül.

- Jöjj elő! – kiáltotta az ifjú – Nem leszünk ártalmadra. Miért figyelsz minket? Holtamat akarod talán?

Kisvártatva rohanó mancsok zaja ütötte meg a farkasok fülét. Megérkezett a Magányos. Délcegen, félelem nélkül.

- Hát bolondnak néztek? – kérdezte indulatosan – Tudom, hogy a nyomom után koslattok.

Tudjátok gyerekek, ez a történet nagyon, nagyon rég esett meg. Még az én nagyapám nagyapjának az idejében. Úgy mondom most el nektek, ahogy én hallottam, semmit nem hagyok ki, semmit nem teszek hozzá.

         Akkoriban, amikor az emberek még nem rég telepedtek le a völgyekben, amikor még az erdő a mostaninál is bujább volt, itt, az Erdélyi hegyekben, akkoriban még a farkasoké volt az éjszaka. És az Erdő.

         A népek szántottak, vetettek, szőlőt oltottak, hogy bort készítsenek belőle, néha vadásztak, fát vágtak, hogy a hideg éjjeleket melegben tölthessék nyomorúságos házaikban.

Az ordas éjszakája

 

Míg setét égen a Hold ragyog,

Nem halnak ki a Farkasok!

        

Teliholdas téli éjjel volt. A faluszéli kis házban a kályha, a nemrég felfalt hasábokat emésztve kellemes meleget sugárzott, kívül rekesztve a hideg szelet, mely a hegyek felől süvöltve, bebocsájtásért esedezett, az ablakdeszkákat és a reteszelt ajtót rázva. A kicsi szobában két gyermek kuporgott, a szürke pokróc alól csak kíváncsi szemeik látszottak, a takaró alatt egymást piszkálva hancúroztak, s vihorászva várták, hogy nagypapa belefogjon a ma esti mesébe.

Gyula bá

 

 

1

 

Gyula bát, mint minden reggel hajnali négykor, most is az éjjeliszekrényén csörgő, piros vekkere ébresztette. Miután felöltözött, gumicsizmát húzott, és az előző nap becsomagolt étellel megpakolt szatyrot a kezébe vette, az udvarán álló méretes hordóban lévő, feltehetően pár napos vízzel pedig megmosta az arcát, a kapájáért nyúlt. Hátára kötötte a rozsdás szerszámot, és sietve elindult a szőlőbe. Ahogy szedte a lábát, szülőfaluja szürkeségének látványától különös nyugodtság fogta el.

Ma is szeretettel emlékszem arra a napra, amikor a lelkem egy új anyát kapott. A fizikai valóm apró, kicsi gömbként kelt életre és napról napra változott, alakult. Bár már sokadszor éltem meg ezt, mégis izgatott kíváncsisággal figyeltem a külső burkom minden rezdülését. Ahogy egyre jobban beágyazódott az anyai testbe, keresve a védelmet és a biztonságot.

Anya még talán nem is tudja, de már itt vagyok, létezem, gondolkodom. Az első pillanattól kezdve jól éreztem magam, ahogy összekapcsolódtunk.

1. rész
Jelek

 

• Monica! – kiáltott Carson, miután becsapta maga után közös házuk bejárati ajtaját
• Drágám megjöttem!

Semmi válasz. Carson lassan a lépcsőhöz sétált. Lábai nehezen mozogtak, szívére pedig mázsás súly nehezedett. Hónapok óta nem tudott rendesen aludni. Amióta az a dolog megtörtént. Felért az emeletre, sírást hallott. Elindult kisfia szobája felé, s ott megtalálta szeretett feleségét, amint sírva egy barna plüssmackót szorongat.

• Monica, kicsim!

Még emlékszem, hogy az újévet, számjegyenként neonfényből rakták ki. A gyászkeserű pezsgő – honnan szalajthatták? – nem csepegtetett semmi hasznosat, s a fények csodálkozó pislákolásában a kiöltözött többség, ahogyan a pletykákat a kávézivatarban füllesztette, úgy forrósította a táncparkettet. Az egyik felszolgáló már ingatagabban cipekedett – vagy csak a palack volt olyan bohókás, hogy még az én megvilágosult tekintetemben is korcsolyázik a kicsiny síkságon.

                                                                      A fülemüle éneke

2015 Február 15-ben járunk.Én egy 25 éves régimódi férfi vagyok aki egy nyomozó és ráharapott egy ügyre."a fülemüle énekére" ami nem más mint egy arany revolver amit elloptak.Egyből elmentem a tetthelyre ami egy múzeum volt.Ott találkoztam a biztonsági őrrel akivel elbeszélgettem egy kicsit.Azt mondta hogy a héten szabadságon volt ez nekem gyanús volt.Hazamentem a lakásomba.Bekapcsoltam a tévét és éppen a híradó ment ahol mondták hogy Jean De Waul még 10000000 eurót kapott egy arany revolverért de melyikkel  a fülemüle énekével vagy a pacsirta szárnyaival.Elmentem hozzá őt kihalgatni azt mondta hogy a pacsírta szárnyait adta el.Vissza hazamentem,megkerestem az elemlámpám elmentem megint Jeanhoz 21:00 kor Jean már aludhatott és elkeztem nyomozni és találtam egy cetlit rajta három betű G P M.Ezt elvittem magammal de mikor kimentem volna egy hölggyel találkoztam aki megkérdezte maga Jean barátja?Montam igen bár tudtam hogy nem volt még mikor barátok voltunk és onnan volt kulcsomhogy bemennjek.Haza mentem és megpróbáltam értelmezni a cetlit lehet hogy több darab van.Gondoltam vissza megyek reggel.Elindultam 8:25 órakor oda értem 8:40 órakor de amint beléptem hozzá a kulccsal ami volt tőle tehát bementem és csak Jean holttestét találtam már ideje halott lehetett  három golyó volt a hátába gyáva mozdulat.Visszont a falon lövés nyomok voltak ami azt jelentti nem csak ő vol ott de még kik és ki a gyilkos?Szét néztem és láttam egy kamerát megnéztem és a testőrei voltak vele meg a pacsirta szárnyaival lőtték le.Ott voltak még gengszterek is Elmentem a testőrökhöz azt monták hogy szabadságon voltak,furcsa.Megkellet tudnom hogy kinek adta el a fegyvert.Rákerestem az interneten és úgy tűnik hogy Pete da Wolknak adta el.De a tartoszkodási helye nem volt meg a telefonszám sincs.Be írtam anevét kiadott öt embert három amerikai volt egy pedik német az utolsó meg Párizsban én pedig Marseilleben voltam ezért utaztam végül elértem a célomat de csak a videófelvétel volt az egyetlen bizonyíték hívtam a rendőrséget és lecsokták Petert.A házában találtam egy cetlit amin ez ált F T C eszembe jutott a másik cetli G P M ebből eszembe jutott amit még régen Jean mondott ha mondom hogy F T C G P M te mondod hogy P S G M M C és lejutsz a kamrába ott van pár dolog ami kellhet.Megfogadtam tanácsát és elmentem oda kimondtam a betűket bementem és volt ott arany,gyémánt és a fülemüle éneke üvegre rávésve hogy "Tudom hogy nem élek".Gondoltam hogy jó öreg Jean de Waul pajtás.

A Magány csöndesen üldögélt immár szokottnak mondható helyén, a Fészkes klub eldugott sarkában. Kimérten szürcsölte fekete levesét. Időnként tört hozzá egy-egy falatot a magvas kenyérből is, hogy végül leöblítse száraz borral.

 

No persze voltak kellemes pillanatok is az életében. Amikor hirtelen betoppantak az Emlék-ikrek, és méz ízű csókot hoztak, azok jól estek neki. 

Volt, mikor egy pillanatra Reményt vélte felfedezni a bárpultnál. A mécsesek tompa fényénél megcsillant bíbor ruhája, és biztató mosolyt küldött a pincérrel.

Az erdő foglya

 

     Akkor elmondom, hogy történt.

     Rohadt nagy vihar volt, az esőcseppek egyre intenzívebben csapódtak a sátrunkhoz. Az öcsi már aludt, én meg csak forgolódtam, és a copfommal szórakoztam. Apa és anya a miénktől jó tizenöt méterre állították fel a sátrukat, valószínűleg ők is nyugovóra tértek.

     Sosem ment a kötelező alvás, ahogy aznap, az erdőben sem. Félpercenként igazgattam a kispárnámat, rugdostam le magamról a takarót, hogy aztán újra magamra terítsem.

A férfi, most is mint mindig, gyalog ballagott haza a munkájából. Azzal nyugtatta magát, hogy ez egészséges, de az igazság az volt, hogy minden kiadott fillért meg kellett gondolni. Bár csak ketten éltek az asszonykájával, de a szerény jövedelmet nagyon be kellett osztani. Mindig ugyanazon az útvonalon tért haza. A sétáló utcán kirakatokat nézegetett. Hosszasan időzött egyik kedvencénél, ahol egy hatalmas akváriumban eladásra váró halak úszkáltak. Szerette ezeket a karcsú, elegáns mozgású élőlényeket, ahogy békésen megférnek egymással színük, formájuk, méretük mellőzésével.

Hatalmas elefánt áll a tó mellett, és békésen iszik a kristálykék színű vízből.
Messze tőle, a szavanna végeláthatatlan füves pusztájának jókora szegletén túl a vadász megáll, lekanyarítja a válláról a puskáját, és féltérdre ereszkedik. Szemét egy pillanatra sem veszi le az elefántról, noha ekkora távolságból az állat csak egy szürke foltnak látszik. A puskatus keményen a vadász vállának feszül, aki ezt követően belenéz a fegyverre erősített távcsőbe.

A csicska

 

         Hát itt vagyok! Állítólag most már biztonságban… De akkor mit keres még mindig, ez a fekete alak itt az ágyam mellett ébredéskor. Nincs arca, nincs jóformán alakja se, de tudom, hogy bámul. Én meg nem tudok megmozdulni és halálosan rettegek. Mindegy, le van szarva, remélhetőleg úgy sincs már sok hátra nekem. A halál megváltás lesz. Érzem.

         A pszichológus megnyugtató hangon azt mondta, mikor beszélgettünk, nekem meg egy hang se jött ki a torkomon, ahogy a durva részekhez értünk, hogy írjam le, mégis mi a franc történt velem ott, a Gézáék házában.

Újabb embert öltél meg. Gratulálok!

Nem vagyok ironikus, ember – te zseniális vagy, ez volt eddig a legszörnyűbb ötleted! Ismét magadra veszed Canossát, én ismét segítek – te Raszkolnyikov, én Meursault. Őszintén remélem, ha volt szándékod, élvezted.

Majd én frusztrálom magam, hogy a védőburkokat kisajtoljam a bizonyítékokból – ha nem te lennél? Úgyse változik a protokoll – a pénz hozománya az erkölcs.

A feleséged? Komolyan? Huh, legalább híres vagy – a dicsőség sétányán még egyszer majd csillagot adnak.

Ha visszagondolok, nagyon szép gyermekkor jutott nekem. Akkor jöttem a világra, amikor a szüleim már mindent megpróbáltak és már teljesen elvesztették a reményt, hogy valaha is gyermekáldás szálljon a házra. Ekkor toppantam be én. Láttam a határtalan boldogságot az arcokon, megkapták a sorstól, ami annyira hiányzott az életükből. Cserébe nagyon szép névvel ajándékoztak meg, a természet egyik csodájáról a Rózsa nevet kaptam. Nem panaszkodhatok mindent megkaptam, amiről álmodtam: játékot, gyönyörű ruhákat és igazi pónilovat.

Folytatódik a Restrospektív-rovat, ezúttal a legelső versemmel és a harmadik novellámmal, 2013 első negyedévéből.

 

A Művészethez

 

Hé, olvasó! Pihensz és görnyedsz
S e sorokat olvasod,
Hogy keress bánatot és vigaszt,
S bennem bízol, aki benned bízik,
És reménykedsz, hogy tudásod hízik,
hát felbérelnéd a lelket, mi már foglalt?
Neked is van egy, de csak bámulsz rá,
Hagyod, hogy sodródjon a futószélben.
Érzel engem?

Te, aki hallani szeretnéd remegő kezeimet és csattogó tollamat,
Ujjpercektől szenvedő rémületes laptopomat
most nézz magadba!

Kedves Klubtagok! A következő néhány napban ütemezett publikálásra kerül egy új irománycsokor, Retrospektív gyűjtőnév alatt. Árulkodó cím; korábbi írásaim fognak benne helyet kapni, a kezdetektől egészen mostanáig. Az első részben életem legelső két novelláját olvashatjátok. A közömbösítés megtestesülése 2011. máricus 12-én, az Ébredés egy nappal később íródott. Mit gondoltok, van fejlődés? ;) Jó szórakozást hozzájuk(bár ahhoz túl bonyolultak)!

A betondzsungel közepén álldogált egy magányos társasház. A sors úgy rendelte, hogy hét agglegény lakta ezt a kívülről már elavult, de belülről komfortos házikót.

 

A földszint egyben Mr. Doc lakott, aki tudós ember lévén nagy köztiszteletnek örvendett. Hóna alatt mindig könyvvel száguldozott, mint aki állandóan siet valahova. Nem létezett olyan probléma, amelyet nem tudott orvosolni. Foglalkozását tekintve agyturkász, aki az emberek fejében bányászik sötét titkok után.

Egyik vasárnapi mise után új kontakt felvételéről értesített a telefonom, aki maga a Jóisten volt. Megjegyzem, a telefonszám szerint országos telefonszolgáltatónál fizetett elő. Roppant érdekes, hogy így miért nem kerítenek a szavai többet a számlára.

Ki sem kellett csengetni, egy ámító női hang azonnal kapcsolt. A Jóistent keresem, mondtam. Közeli s távoli harangnyelvek koccanása rajzott interurbán, aztán a jól ismert női hang, hogy hamarosan kapcsolják, egy kis dolga akadt.

Azt hihetnénk, hogy amikor véget ér a karácsony és gondos kezek visszarakják a karácsonyi díszeket a nagy „Karácsony” feliratú dobozba, egy évre megpihennek a sötét rejtekadóban. Pár napot azért alszanak, hiszen sok volt az izgalom az elmúlt napokban, de aztán a karácsonyi fényfüzér és a csillagdíszek kigyulladnak és fény árasztja el a lakhelyüket. A kis szorgos manók végigjárják a birodalom összes zegét-zugát és mindenkinek segítenek. Fényesre dörzsölik a gömböket, pótolják a megsérült akasztókat, új ruhát varrnak az angyaloknak, színesre festik a diótörő bábok egyenruháját.

A kisfiú leguggol, és nekikezd a munkának. Először egy nagyobb halmot készít a homokból, majd lassan a megfelelő alakra formálja. Mozdulatai türelmesek, nem kapkod, többször abba is hagyja az építést, hogy felnézzen. Tekintete ide-oda ugrál a homokvár, és egy távoli pont között. Elgondolkozik egy pillanatra, majd újra dolgozni kezd.
Körülbelül tíz perc alatt kész is a henger alakú forma, melynek a közepéről egy kicsit ledörzsöli a homokot, hogy vékonyabb legyen, az aljához pedig még több homokot gyűjt, hogy vastagítsa.

Megnyomom az ötödik emelet gombját, majd becsukódik a liftajtó, és elindulok felfelé.
Szeretem a lifteket.
Szeretem a halk zörejt, amit menet közben adnak, szeretem a neonlámpák fáradt fényét, a csendes, békés légkört. Kevés olyan hely akad a mai világban, ami ennyire meg tudna nyugtatni. Tudom, hogy nem sok idő, míg megteszem ezt a néhány emeletet, igazából alig egy perc, de ez pont elég arra, hogy a minimális aggodalom, ami minden munka előtt bennem van szertefosszon.

J. István biennále beszélgetését végezte a fülkében. Spórolási szempontból így jött ki jól, az angyalföldi koldusoknak ez az arány a legmegfelelőbb. Felesége, Mariska szépen összefoglalta a két év történéseit; Zsófi, a lány csillagásznak álmodja meg magát, s ehhez képest tanulmányai is a csillagok határait súrolják, és arra is felhívta férje figyelmét, hogy nemrég kezdte a középiskolát. A legfontosabb mondat azonban, hogy a távozásával megtérült rezsi szépen építi magát a csonka család kasszájába.

Kigyulladt a közvilágítás, s ezt érezve Tóbiás úr felgöngyölítette unalomtól neheztelt fejét kezéről immár kihúzott gerince csúcsára. Fáradtságos munkát végzett, ma történetesen nem fordult meg kolléga az ékszerüzletben. Még ajtót nyitott a becsüsnek, aki egy irodaszék görgős lábához rögzítette a manökenbabát, amit épp Tóbiás úr kívánt felértékelni – sikertelenül. Kiüresedettnek, s a viaszos arc miatt talán hisztérikusnak vélték szerzeményét.

Kietlen, szürke tájon vezet az utam. Lépteim nyomán hamu verődik fel a sötét földről. Követem az előttem lévő ösvényt, melynek két oldalát fák szegélyezik. Korhadt kérgükben férgek vájta járatok százai. Kopár lombkoronájuk fakó ágai kísértetiesen merednek a koromszínű ég felé.

Hangos morgást hallok. A hang irányába fordulva egy több sebből vérző, habzó szájú, véreres szemű farkaskutyával kerülök szembe. Vicsorogva bámul rám, lassan közelít felém.

(Édesapám és Nagyapám emlékére)

 

 

Azon a reggelen, mielőtt édesapja elment volna, odahajolt hozzá, és arcán kedves mosollyal így szólt:
– Nem kell félned, kicsim. A papa nagyon fog vigyázni magára.
A kislány szipogva hozzábújt, szorosan átölelte a nyakát.
– Szeretelek, apu – mondta elcsukló hangon.
– Én is szeretlek, drágám.
– Mikor jössz haza?
– Még nem tudom, szívem. De tudod, mit?
Megfordult, és arra a hatalmas tölgyfára mutatott, aminek egyik vastag ágára a kislány hintája volt kötve.

 

 

Lélegzet

 

 

Látszott a leheletem. A meleg pára fehér füstfelhőként szökött ki a tüdőmből, bele a fagyos, téli reggelbe. Szeretek ilyenkor futni, mert kevesen járkálnak a városban. Aki dolgozni jár, már régen elindult a város peremén felhúzott ipari komplexum valamely gyárépületébe. A legtöbben ott tudtak elhelyezkedni, nem mellesleg kimagaslóan jó fizetésért.

Én nem. Nem akartam. Nem válhatok én is a multinacionális cégek névtelen katonájává, mert az kiölné belőlem művészlelkem utolsónak megmaradt, foszladozó árnyékát is.

Hiába jeleztem már a címben, hogy jobban jársz, ha ezt az írást messzire elkerülöd, Te mégis olvasod. Most biztos arra gondolsz, hogy csak megjátszom magam, és majd a történet végén megleplek egy váratlan fordulattal, de ha így van, akkor előre szólok: nem csak magát az írást fogod teljesen értelmetlennek tartani, de jó eséllyel még csalódni is fogsz a végén. Én figyelmeztettelek, nekem tiszta a lelkiismeretem.
Most felteheted magadnak a kérdést, hogy ha semmi célom azzal, hogy leírom mindezt, miért teszem mégis?

Élt egyszer három kismalac egy kerek erdő közepén, egy téglaházban. Békésen éldegéltek, a mindennapi munkát igazságosan elosztották egymás között. A legidősebb reggelente elment, hogy élelmet szerezzen a közeli gyümölcsfákról, a középső gondozta és művelte a házhoz tartozó kicsike kertet, a legkisebb pedig rendet tartott a szobákban, takarított és mosogatott.
Egyik nap, mikor már alkonyi színeket öltött az égbolt, kopogtattak a ház ajtaján. A három kismalac meglepődött, nem vártak senkit.

– Úristen! Mi történt veled?
– Nincs semmi bajom.
– Megsérültél?
– Nem súlyos.
A férfi felkapcsolta a villanyt a konyhában, majd odament a mosogatókagylóhoz, és megnyitotta a csapot.
– Valami baj történt? – kérdezte a nő, miközben odalépett mellé, és gyengéden a vállára tette a kezét.
– Semmi, amit nem tudtam volna megoldani – felelte a férfi, a véres kezét a víz alá tartva.
– Hadd nézzem!
– Nincs semmi bajom!
– Mutasd már!
Az asszony óvatosan felhúzta a férje ingujját, így láthatóvá vált a férfi karján éktelenkedő, legalább tíz centiméter hosszú seb, amiből még mindig szivárgott a vér.

A novella igaz történet alapján íródott.

 

 

Csatlakoztam egy szervezethez, melynek tagjai Karácsonykor egy kisebb faházból zsíros kenyeret, teát és forralt bort osztanak adományok fejében. A befolyó pénzt az alultáplált gyerekek megsegítésére szánják. Bárkinek, aki odajött hozzánk, és megkérdezte, mégis mekkora összeget jelent nálunk az adomány, azt feleltük, amennyit a kedves vevő gondol, nincs megszabott ár.
Az ötlet nagyon népszerűvé vált, sokan jöttek hozzánk.

– Tudják, hogy ott vagy! El kell tűnnöd!
Jeges zsibbadás bénítja meg az ujjaimat. Alig érzem a kezemben tartott telefont.
– Nem tudom, hogyan, de kiderítették, kik vagyunk! Értem is eljöttek, alig tudtam lerázni őket! Feléd is útban vannak már, szóval pakold össze a cuccot, és indulj!
Ösztönösen az ajtóra nézek. Tudom, hogy rohannom kéne. Felkapni az asztalon heverő táskát, aztán magam mögött hagyni ezt a szobát, a lakást és az egész várost, amilyen gyorsan csak lehet.

Megérkeztem, de még a kocsiban maradok egy kicsit. Itt, a garázsban legalább nyugtom van. Jött egy sms. Ő az. Áh, egyszerűen imádom. Szenzációs ez a nő, és ezt nap, mint nap önkéntelenül be is bizonyítja nekem. Most sem vártam tőle üzenetet, csak reménykedtem benne, hogy eszébe jutok még lefekvés előtt, és lám, megtörtént.

Azt írja, hiányzom neki. Hát nem édes? Alig, hogy eljöttem tőle, máris újra szeretné. Óriási büszkeséggel tölt el, hogy egy ilyen nő rám vágyik.

A férfi a rét közepén áll, kezét mélyen a fekete farmernadrágja zsebébe süllyesztve. Élénk tekintete az eget kémleli. Egy sas száll nem messze tőle. A férfi követi a szemével egészen addig, míg a madár ki nem kerül a látóköréből, majd lehajtja a fejét, és halkan felsóhajt. Gesztenyebarna hajának néhány tincse lágyan ringatózik a kellemes, tavaszi szélben.

A férfi dühösen felém fordul, és megcsóválja a fejét.

– Nem akarsz végre kezdeni velem valamit?

Legalább száz méterrel magam mögött hagytam már a tisztást, mikor megálltam, és hasra vetettem magam. Ösztönösen kúszni akartam előre, de szerencsére sikerült mozdulatlanul maradnom Ott feküdtem a sötét erődben, az esőtől nedves földön, és nem hallottam mást, mint a tücskök szelíd ciripelését, és a saját, őrülten kalapáló szívemet.
Eltelt néhány perc, mire erőt vettem magamon, megfordultam, hogy a tisztás irányába nézhessek, és felemelkedtem.

A szobában nem volt más, csupán egy asztal, rajta egy gyertya, melynek halvány, fakó fénye próbálta enyhíteni a keserű homályt. A Halál az asztalnál ült, kezét az ölében pihentetve. Fekete ing és sötét nadrág borította sovány testét. Szomorú arcát mély ráncok barázdálták, piszkosszőke hajának néhány tincse a szemébe hullt.
Az Angyal az asztal túlvégén ült, fehér szoknyában, és világos blúzban. Fekete haja a vállára omlott, kerekded arca halványan szeplős, mélykék szemében élénk csillogás.

A lift halk búgással megérkezett, magas, fekete öltönyt viselő, sápadt arcú démon szállt ki belőle.
– Mr. Pattersonhoz jöttem – mondta a titkárnő asztala elé lépve.
– Ki keresi?
A démon szája sötét félmosolyra húzódott, miközben színpadiasan levette a napszemüvegét.
– Csak mondja neki azt, hogy a szerződése miatt keresik – felelte halk, szinte dallamos hangon. – Tudni fogja, miről van szó.
Elmosolyodott kivillantva hófehér fogsorát. Előre látta maga előtt Patterson rémült arcát, ahogy a könnyeivel küszködve könyörög neki, hogy adjon még egy kis haladékot.

A málló vakolatú szoba közepén állva próbálok úrrá lenni a kezem remegésén. A levegőben lőpor égető szaga keveredik a penész bűzével. Mivel közelről lőttem, a ruhámat vérfoltok borítják. Erősen rámarkolok a kilencmilliméteres Beretta markolatára. Ez az egyetlen támaszom.

A nap sugarai elgyengülnek, mire átküzdik magukat a koszos ablaküvegen. Sápadt fénnyel töltik meg a szobát. Hátranézve látom, hogy az egyik társam óvatosan felemeli a keservesen síró csecsemőt a földről, és kiviszi a lakásból.

 

 

                                                A második példány

 

Dale aznap reggel korán kelt. Már öt órakor talpon volt. Általában később szokott kelni, s kényelmesen megreggelizni, majd kávéját szürcsölgetve a nyolcórás híradót nézni. De ma sürgette a határidő. Az, az átkozott határidő. Maga sem tudta miért, de a kézirat leadását mindig az utolsó pillanatra hagyta. S legújabb könyvén bizony volt még mit javítgatni.

Búcsúzni készülök. A világtól, az emberektől, önmagamtól, az élettől.

Hogy miért? Tudom, mindenki erre lesz majd kíváncsi utána. Így hát el is mondom! Miért...?

Azért, először is, mert gyűlölöm a világot, az embereket, önmagamat, az életet. Vagyis inkább… fáradt vagyok. Bele fáradtam mindenbe. Örökre.

Anyám biztosan meg fog zuhanni. Meg is érdemli. Apa miatta akasztotta fel magát. Igenis, miattad! Te szajha! Tessék, leírtam. Ki is mondtam hangosan.

Csömör Liliána, Luxemburg hetedik hercegnéje, szűk légvételt engedő vitrinben ébredt fel. Tulajdonképp nem volt különbség közte és a többi ereklye, kitömött állat, portéka és freskó között – azok is libbentek ide-oda a légkondicionálótól, amit jóformán a porondjuk alá építettek.

A múzeumban félhomály vált ragályossá, s csakhamar feltüntette, hogy Csömör Liliána, Luxemburg hetedik hercegnéje a terem közepén állott. Kristályüveg tartotta helyben, porszem sem rezdült rajtuk.

Véget ért a ráadás ráadása, az ünnepelt sztár fáradtan, de a sikeres koncerttől feldobva lépett be a csillogásból a színpad mögötti sivárságba. Becsukta maga mögött a sztárnak járó különöltöző ajtaját. Egy ideig még hallotta a háttérénekesek és a zenekartagok harsányságát, aztán hirtelen csend ült a kicsiny helységre. Szeretett ilyenkor egyedül, a felfokozott állapot lassan lecsillapodott benne. A többiek ezt a szokását tiszteletben tartották, még a mindenese sem zavarta.

Egyik reggel a bíbor horizont bíbelői monokróm dzsörzékben és szmokingban arra voltak tekintettel, hogy bár a Hold rend és mód lelkével bújócskázott, a kékülő égen a keleti zsarát ismeretlen okokból nem csigázott fel. Ugyanakkor ez igencsak felbőszítette a furcsa lakókat; hétköznapi rutinjukból kibillentek, mely egyébként különösképp úgy állt; hajnal négytől delelőig önnön sírhelyüket hivatottak kukkolni. Bele voltak simulva a térbe, tátongó síkidomok voltak, tudniillik, és az egyikük, Masevszki Apollónia combja, frufruja, lapockája, csípője és balettcipője egyaránt kettészelte a tollashüllőket – újabban így akarják hívni a biológusok a madarakat –, a sűrűn kondenzáló repülőket, legritkábban a szabadesők ejtőernyőit.

(Ponyvanovella 2014 márciusából)

 

Ezt a mesét első kézből akkor mondtam el, amikor Vili bácsi kocsmájában zsíroztunk apámmal péntekenként. A többi gázos parasztot kitúrták innen, hadd játszanak józanul a gázos lotyókkal. Fél mérföldről ki lehetett szagolni, kik és hányan lőtték el a tárat. Meg se csutakolták; az egész gyárüzem fintorogva lebzselt a szalagoknál. Hidd el, öregem; sokkal trehányabb, mint amikor a csövesek a macskakőre szarnak.

Amúgy apám nem ilyen volt, de ő is fricskázta a gusztust tisztességesen.

 

Szeretnék szólni, hogy a soron következő iromány, egyeseknél leverheti a biztosítékot. Sajnos igaz történeten alapszik.

 

December 11. Hétfő.

   Apu ma volt benn az iskolában. Bejött, mert hívták miattam. Baj van velem. Az irodalomtanárom, ez a gyépés fruska, felfedezte a vágásokat a kezemen. Azt mondta, én csinálom magamnak. Hogy bolond vagyok, hogy pszichológushoz kellene járnom. Apu megmondta neki, hogy tudja, miért van ez.

    Amiatt a srác miatt, akivel járok. Vagyis inkább csak jártam.

          A vajda, szilárdan maga elé nézett, s látta a véres, ragadozó fogsort. Hosszú agyarakat látott, melyek töredezett kerítésként meredtek ki, a vékony ajkak alól. Látta a sápatag bőrt, a csapzott szakáll keretezte arcot, s a szemeket… Sárgás fényű, megszállott farkasszemek, melyek a menny helyett a pokol, az élet helyett a halál kifürkészhetetlen titkait firtatták, őrületet és pusztítást sugározva a lélek mélyéről, melynek ablakai voltak.

Sorsgubancok

 

Andrej Renkov nemrég ünnepelte adóellenőri munkaszerzésének jubileumát. Ámbár botlábú volt, és az ízlelőbimbói sem az édességek genetikájához voltak szokva, nem sumákolta el a hivatali bankettet. Csendesen az irodájába tért, a legfelső bal oldali fiókjából kicsapott egy sorsjegyet az íróasztal tetejére, kiguberált egy kétszáz forintost a kitágíthatatlan bőrpénztárcájából és satírozni kezdett. Ezek az apró kis cédulák olyanok voltak, mint egy egyszeri használatra alkalmas, hordozható és eldobható félkarú rabló, amihez se hazárdjátéktudás, se Las Vegasba szóló repülőjegy nem kellett. Csak egy kis paraszti szerencse.

Ma délután már megint a múzsámat kellett vigasztalnom. Kezdek kiszeretni belőle, hogy csak pityeregni, pironkodni, butáskodni tud. De tisztelni és imádni kell, különben elszökne és egyedül hagyna.

De ma én is pityeregtem vele.

A dolog ott kezdődik, hogy ő falun él. Nem annak hívják, de most elég, ha annyit mondok: falu. Élt ebben a falucskában az ő háztömbjével tucattal arrébb egy derék legény. Ez a derék legény szeretett a feje helyén sörényt viselni, gitárt pengetni, s közben pengetőket harapni.

Volt nekünk régen a kertünkben egy terebélyes, örökzöld cseresznyefa. Ő volt a legnagyobb testépítő bajnok, mert kitartóan lógatta ki magából a mázsás súlyokat, hogy aztán nyáron leszakajthassuk takarmánynak. Nem tudnám már visszaidézni hány szalmakosár maradt üresen. Talán egyik se. Pedig túl jól felvoltunk készülve.

Apámnak a méteres falétrával kellett elérnie a tetejét, én meg a kicsi háztartásival garázdálkodtam a tőben. Egyszer akkorát rántottam az egyik ágon, hogy leborultam és a szomszédos palántát megtörtem.

− Halló, itt a lelki segély szolgálat, miben segíthetek?

Hosszú, kínos csend után jön csak a válasz:

− Barbara vagyok…

− Asrael a nevem, mi a problémája?

Újabb hosszú hallgatás után, előbb csak szófoszlányok, - majd miután átszakadt valamilyen gát-, folyamatosan ömlött a keserűség a vonal túloldaláról.

− Érdekes a neve… Azt hiszem ez a telefon az utolsó reményem… Tudja, összecsaptak a fejem fölött a hullámok, de annyira, hogy ebből nincs már kiút.