A színpad fényei
kigyúltak, a közönség morajlása elhalkult, a segédrendező megadta a
jelet. Joel Hart kilépett a már jól ismert tölgyfa talapzatra és egy
másik ember bőrébe bújva megszűnt önmaga lenni. A játék szenvedélye és a
közönség éljenzése már nem okoztak neki örömet, csak a megélhetésért
színészkedett. Közel negyven éve játszott, de már pályája elején, az
első sikeres szerepe után beskatulyázták. Ő volt a rossz fiú. Játszott
már rabló betyárt, erőszakos szatírt, vérszívó vámpírt, gyilkosok
százait. Rémisztő álarcok serege sorakozott mögötte, mégis mindegyiket
nagy tisztelet övezte.
A
mai műsor a vége felé közeledett. A záró monológ előtt lesietett a
színpadról, majd vizes poharába kortyolt, és már újra fent is volt.
Korát meghazudtoló gyorsasággal mozgott, hangja egyszerre volt lágy és
zengő. Verejtéket sosem hullajtott, betanult szövege precíz volt és
pontos, játéka könnyed, mégis hiteles.
A
tapsvihar és éljenzések hangja az egész teret betöltötte, szinte életet
lehelve ezzel a komor vas és faszerkezetbe. A reflektorok fényei
kihunytak, a nehéz, molyrágta bársonyfüggöny leereszkedett. Joe
rituálészerűen fogadta a gratulációkat, majd az öltözője felé indult.
A kis helyiség nem rendelkezett semmilyen magamutogató pompával.
Kicsi
volt és egyszerű, csupán az öreg szekrényben megbúvó ruhadarabok és a
polcon lévő színészi kellékek utaltak gazdájuk mesterségére. A
hangulatosnak cseppet sem mondható légtérben keveredett a többnapos
cigarettacsikkek és az évek óta burjánzó penész nyirkos, orrfacsaró
szaga.
Joel
megszabadult gyilkos maszkjától és ruháitól, majd a rozoga székre ülve a
tükörbe nézett. Önarcképe láttán elfogta az égető vágy, mely minden
előadás után hatalmába kerítette. Arcát a kezébe temette, és próbálta
figyelmen kívül hagyni a szűnni nem akaró dobolást, melyet halántékánál
érzett.
Minden
erőfeszítése hiábavalónak bizonyult, ezért a gyógyszeres üveg után
kapott, majd a maradék vizet felhörpintve magába diktálta a
fájdalomcsillapítót.
A pirula hatása nem késett soká, a fájdalom enyhülni kezdett, a vágy viszont minduntalan erősebb lett.
Nem tudta, mi az, amire ennyire szüksége van, sosem tanult meg olvasni a jelekből. Nem érteni akarta azokat, hanem eljátszani.
Civil
öltözékbe bújt, lesöpört pár ősz hajszálat hosszú fekete
szövetkabátjáról, majd kalapját fejébe csapva elindult a pár sarokra
lévő kocsma felé.
Az ajtón kilépve megcsapta arcát a hideg északi szél mely hópelyhek tömkelegével párosult. Egyszerre volt békés és vészjósló.
Sálját orrig felhúzta, majd folytatta lépteit egyenesen úti céljáig.
Az ajtót belökve a pult felé vette az irányt.
A kocsmáros jó barátként üdvözölte, holott soha nem beszélt vele pár mondatnál többet.
Egyfajta
kimondatlan szerződés volt kettejük között. Az elismert színész
jelenléte fellendítette az üzlet forgalmát, cserébe a főnök teljes
nyugalmat és egy saját kis sarkot biztosított „kedves barátjának”.
A „mit” nem volt kérdés, csak a „mennyit”.
Whisky… Csak ezt az egyet volt hajlandó meginni, de ebből szinte korlátlan mennyiséget.
Kérés
nélkül eléje hozta a kocsmáros felesége a maró folyadékot, majd egy
kacér mozdulattal felajánlotta egyéb szolgálatait. Tudhatta már, hogy mi
lesz kedvenc vendége válasza, már a fáradtságot sem vette arra, hogy
megsértődjön a nyers visszautasításon. Egyik alkoholos pohár ürült a
másik után.
Joel
ilyenkor élete értelmetlenségén töprengett és a rengeteg elszalasztott
lehetőségen. Sajnálta a felesleges éveket, melyeket arra pazarolt, hogy
olyan nagyvilági nőket szórakoztasson, akik csak begyűjtötték mint
trófeát, aztán tovább álltak nagyobb vadra lesni.
A megállapodás és családalapítás reményének utolsó szikrája akkor hunyt ki, amikor terméketlenséget állapítottak meg nála.
Világéletében
önzetlen embernek tartotta magát, most mégis a keserű düh lángjai
mardosták lelkét, amiért mindenki csak kihasználta. Forgatókönyvíró,
rendező és színészkolléga sorra váltotta egymást az idő szövedékében. A
becsvágy azonban mindig nagyobb volt annál, mint amin az ő személye
túlnőhetett volna. Mindenki csak elvette a maga által kiharcolt jussot,
aztán a maradékot meg odadobták neki, mint egy hűséges kutyának. Tudták,
hogy ő nem fog reklamálni, sem átkozódni vagy felmondani.
A
remény hajtotta, a remény egy jobb élet felé. Egy apró fénysugár, ahol a
jó végül elnyeri méltó jutalmát. Úgy tekintett életére, mint egy
képlékeny fonalszálra, melyet a mitológiai párkák szőnek, s várta, hogy
az övét majd egyszer elvágják, s újra szövik egy díszesebb, erősebb
fonállal.
Ezek az emlékek már mind a múlt martalékává váltak. Nem maradt már mibe kapaszkodni. Élni kellett, ahhoz meg dolgozni.
Fizetése
elég volt a kis agglegény lakás fenntartására, számlák befizetésére és
az élelemre. A maradékot meg persze elitta. Ezt az egy időtöltést
nevezte ő ironikusan szórakozásnak.
Már
sok éve lemondott mindenféle álomról, és a remény leghalványabb lángja
is kihunyt lelkében, amikor csakúgy, mint ma, az egyik előadás után
rátört a vágy.
Ez
az érzés új volt és kínzó, a miértje vagy „gyógymódja” ismeretlen.
Olyan volt, mint egy ismeretlen betegség, végzetes és csillapíthatatlan.
Mint egy zabolátlan ló száguldott testében, felkorbácsolva elméjének
szunnyadó részeit is.
Egyedül az éjszaka hozott enyhülést.
Reccsenés és a bőrbe vájódó éles szilánkok mellett kicsorduló vér…
A pohár tartalma, mely most kezét borította, egyből gondoskodott a fertőtlenítésről.
A
szokásos érzés akkora hévvel tört rá, hogy önkénytelenül ökölbe szorult
a keze, s e nyers emberi erő lett a whiskys pohár veszte.
Vérző kezének apró sebeit kitisztította, majd ruhazsebkendőbe temette.
Nem
törődött a lüktető égéssel, ez csak fizikai fájdalom volt. Lassan
felállt, majd hanyag mozdulattal a kukába dobta a maradványokat, és
újabb italt kérve a pulthoz ült.
Ez
volt az utolsó kör, amit felhajtani készült, de ez lett a veszte.
Közelségén felbátorodva a kocsmáros megszólította, majd beszélgetést
kezdeményezett.
Joel csak csendben hallgatott, miközben vendéglátója a napi újság borzalmait taglalta.
Egy
újabb haláleset történt a városban. Ez már viszonylag rövid időn belül a
sokadik borzalmas vérontás. A gyilkos életcéljának az ölés tűnt, nemre
és korra való tekintet nélkül. Áldozatai között voltak utcalányok, nemes
emberek, átlag állampolgárok, idősek és gyerekek is.
Az újságokban lévő képek szörnyű látványt nyújtottak, sokan az öregek közül azt mondták: „Maga az ördög költözött ide”.
Mindegyik élettelen testet vérben fagyva, megcsonkítva találták.
A rendőrség nagy erőkkel nyomozott, de eddig nem volt eredményes a kutatásuk.
Joe
végighallgatta a kocsmáros és neje spekulációit, feltevéseit.
Némelyekre bólintott, más felvetésekben azonban nem látott logikát.
Fizetett, majd biccentett egyet a fejével és távozott.
Az
utca levegőjét megérezve tüdejében, elmerengett a hallottakon. Feltette
magának a kérdést, hogy a gyilkos akár rá is leshetne most valamelyik
sötét fa sziluettje mögül, de akkor ő miért nem érez félelmet?
Talán
már valóban csak ennyit érne az élete? Ha meghalna, azt biztosan
megírnák az újságok és a színház kitenne egy fekete zászlót, de ennyi
csupán.
Ő a föld alá kerülne, a világ pedig nem állna meg forgásában.
Ismét érezte az ismeretlen vágyat növekedni teste minden apró sejtjében, így a megváltó alvás reményében hazafelé vette útját.
Már
korán reggel szólt az ébresztőórája, mint minden egyes átkozott nap.
Lenyomta, majd kelletlenül kikászálódott az ágyból, és sorra követte a
reggeli rutint.
A
színházba érve odaadta az öreg portásnak a sebtében összedobott
reggelit, cserébe egy finom gőzölgő feketekávé lett a jutalma. Ez már
évek óta bevett szokás volt kettejük között.
Nem nevezném barátságnak, inkább csak egyfajta kölcsönös szimbiózisnak.
Az öltözője felé megitta az erősítőt, majd a sminkestükörhöz ülve elkezdte készíteni a maszk alá használt kencét.
Sorra nézve felhalmozott készletét, erős késztetést érzett, hogy valamennyit felpróbálja.
Engedett hát az érzésnek, és sorra belebújt az ördögi álcákba.
A
vágy már figyelmeztetés nélkül szárnyalt ereiben. Olyan hirtelen jött,
hogy Joelnek szinte bosszankodni sem volt ideje miatta.
Ilyen korán még sosem bukkant felszínre, általában megvárta az előadás végét.
- Vedd hát végre le maszkod, mutasd Magad… Szabadulj meg álarcodtól- súgta a hang.
Joel
ösztönszerűen cselekedett, engedelmesen letépte arcáról az éppen rajta
lévő gyilkos ábrázatot, majd elképedve bámult a tükörbe.
Ajkai
torz vigyorba húzódtak, arcára sötét fátyol borult, szemei pokoli
tűzben égtek. A gyilkosságok, a kegyetlen szörnyű tettek mind egytől
egyig az ő saját, pokoli vágyának beteljesülései. Nem az alvás volt,
mely megnyugvást hozott szánalmas életébe, hanem a léptei nyomán
felsorakoztatott emberáldozatok. Ez volt a valódi, s mindközül a
legrettenetesebb, legfélelmetesebb: A saját arca. Kezeit valódi vér
borította, áldozatainak utolsó „ajándéka”.
Most
már nem akarta elfojtani saját vágyát, ösztönét, a színpad helyett már
az egész világ színészévé vált, álarca élethűbb volt bármely
panoptikuménál.
Barátja a halál volt, ellensége a saját emberi satnya énje.
Megtörtént hát, a párkák megszánták. Elvágták életének addigi fonalát, s bíborra festették, amilyen bíbor maga a gyilkos éj.
Kapcsolódó hírek:
2021 legjobb magyar amatőr novellistái - pályázat
Mini mesék X.
Egy Farkas naplójából (+18)
Ördögszekér