Amatőr írók klubja: Ördögszekér

Szeretettel köszöntelek a Amatőr Írók Klubja közösségi oldalán!

Csatlakozz te is, játssz, tölts fel írásokat, képeket, olvass, kritizálj.... és máris részese lehetsz egy fantáziavilágnak, amit az írók közössége teremt.

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 368 fő
  • Képek - 234 db
  • Videók - 63 db
  • Blogbejegyzések - 7240 db
  • Fórumtémák - 171 db
  • Linkek - 66 db

Üdvözlettel,

Amatőr Írók Klubja vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

Szeretettel köszöntelek a Amatőr Írók Klubja közösségi oldalán!

Csatlakozz te is, játssz, tölts fel írásokat, képeket, olvass, kritizálj.... és máris részese lehetsz egy fantáziavilágnak, amit az írók közössége teremt.

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 368 fő
  • Képek - 234 db
  • Videók - 63 db
  • Blogbejegyzések - 7240 db
  • Fórumtémák - 171 db
  • Linkek - 66 db

Üdvözlettel,

Amatőr Írók Klubja vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

Szeretettel köszöntelek a Amatőr Írók Klubja közösségi oldalán!

Csatlakozz te is, játssz, tölts fel írásokat, képeket, olvass, kritizálj.... és máris részese lehetsz egy fantáziavilágnak, amit az írók közössége teremt.

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 368 fő
  • Képek - 234 db
  • Videók - 63 db
  • Blogbejegyzések - 7240 db
  • Fórumtémák - 171 db
  • Linkek - 66 db

Üdvözlettel,

Amatőr Írók Klubja vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

Szeretettel köszöntelek a Amatőr Írók Klubja közösségi oldalán!

Csatlakozz te is, játssz, tölts fel írásokat, képeket, olvass, kritizálj.... és máris részese lehetsz egy fantáziavilágnak, amit az írók közössége teremt.

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 368 fő
  • Képek - 234 db
  • Videók - 63 db
  • Blogbejegyzések - 7240 db
  • Fórumtémák - 171 db
  • Linkek - 66 db

Üdvözlettel,

Amatőr Írók Klubja vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

Kis türelmet...

Bejelentkezés

 

Add meg az e-mail címed, amellyel regisztráltál. Erre a címre megírjuk, hogy hogyan tudsz új jelszót megadni. Ha nem tudod, hogy melyik címedről regisztráltál, írj nekünk: ugyfelszolgalat@network.hu

 

A jelszavadat elküldtük a megadott email címre.

 

Olyan szél fújt, hogy az étterem előtti cserepes műtuják egymás után dőltek fel. Somonkai professzor a part felé nézett és arra gondolt, az orkán menten kifújja a Dunát a medréből. Ő és az asztaltársasága mit sem érezhetett az elemek tombolásából odakint, a levegő se rezzent, a kandalló pattogását nem nyomta el a terem túlsó végéből átszűrődő lakodalmas zene. Tanítványai követték pillantását és egy darabig mind a vihart bámulták. Aztán újra egymás felé fordultak. A lány, aki évfolyamelsőként végezte a második évét, és a professzor egyik kedvenc diákja volt megborzongott és összehúzta magán a szvettert. A mellette ülő fiatalember a kandalló népies mintázatát tanulmányozta. A lány, kihasználva a csendet, bizonytalanul felvetette:

–Talán szólhatnánk neki, vagy még ne?

A professzor egy hosszas gondolatmenet végéről tért vissza az asztalhoz, amit az iménti beszélgetés indított el benne.

– Szó, ami szó, legalább tizenöt perce itt vagyunk már.

Mivel ő volt arccal az étterem többi része felé, ezért, kissé kelletlenül a magasba emelte a kezét. Mintha visszakerült volna az iskolapadba. Lejjebb engedte, és két lazán tartott ujját lengetve igyekezett a pincér figyelmét elkapni.

Nem úgy tűnt, hogy egyhamar sikerrel jár. A nyurga, mellényes alak egy vidám társaság asztala mellett állt egy ideje, szemmel láthatóan kedélyes beszélgetésbe bocsátkozva. 

– Látja, professzor úr, erről beszéltem – mondta a fiatalember olyan fensőbbséges szánalommal az arcán, hogy Somonkai összevonta a szemöldökét – az értelmiség és a plebsz között tovább nyílik az olló, akárcsak a gazdagok és szegények esetében.

A professzor, aki épp elég hajmeresztő vizsgát látott az egyetemen, ahhoz, hogy kétségbe vonjon bármilyen kísérletet az értelmiség definiálására, bosszúsan húzta össze a száját.

– Hamari a diagnózis, Andor. Nem tudunk semmit erről a fiúról.

– Lehet, hogy van ebben előítélet, de én ránézésre megmondom, hogy ez egy tahó.

Somonkai erre inkább nem reagált, helyette ő is a pincért nézte, ahogy mulatozók mellett ácsorog vigyorogva. Flaubert jutott az eszébe: „Arc: a lélek tükre – ezek szerint van, akinek nagyon csúf a lelke”. Korai emlékek lepték meg, még a gimnáziumi éveiből, és egy pillanatig mélyen egyetértett Andorral.

– Csakugyan sztereotip gondolat – dünnyögte, miközben a lány felé fordult. – Maga mit gondol erről, Mariann?

A lány grimaszolt egyet. – Azt, hogy éhes vagyok.

Somonkai mosolygott, örült neki, hogy a lány – egyelőre legalábbis – kizökkentette medréből a kellemetlenné váló beszélgetést. Andor szeme egy pillanatig kettejük közt cikázott, aztán megenyhülve folytatta.

– Olvastam valamit az online sajtóban a kiégésről. Állítólag a vendéglátásban dolgozók a legveszélyeztetettebbek.

Somonkait nem lepte meg, hogy Andor visszavonulót fúj. Gyanította, hogy a fiú nem közömbös Mariann iránt, talán van is köztük valami, vagy épp most szövődik. Valami régi irigység legyintette meg. Mariann talán nem felelt meg az aktuális szépségeszménynek, de meleg, barna szemében ragaszkodás és értelem csillogott, puha homlokára máris apró barázdákat vésett a felelősség. Fintorgása Andor mondatára még bájosabbá tette.

– Kiégés? Te miről beszélsz?

– A kiégés a rosszul kezelt munkahelyi stressz következménye – a ’la WHO – mondta csibészes vigyorral Andor.

– Stressz? – forgatta körbe tekintetét a csaknem üres éttermen Mariann. Somonkai látta, hogy Andor zavarba jön, amiért olyan nyilvánvaló butaságot mondott, és maga sem tudta, miért, a segítségére sietett.

– Valóban nem tűnik feszültnek a légkör, mindazonáltal Andor felvetése nem alaptalan.

– Nem mondja! – mosolygott rá a lány, de úgy, hogy a professzor egy pillanatra lesütötte a szemét.

– Igen. Egy felmérés szerint a stressz leggyakrabban a rendezetlen munkahelyi viszonyokból ered, a felettesek, kollégák szekálásából.

– Ki szekálja ezt a jóembert? – röhögte el magát a lány.

– Majd mindjárt mi! Húsz perce felénk se nézett – fordult meg Andor, hogy intsen a pincérnek, de az épp nem volt sehol.

– Tanár úr, ezt most nem mondja komolyan – halkította le a hangját Mariann.

– Mondom én hogy ez egy tahó – fordult vissza feléjük Andor.

– Kedves Andor, ne tahózzon annyit! Hadd mondjak el valamit erről a munkáról. Még mielőtt megkérdik: nem dolgoztam soha étteremben. Az unokaöcsém, Zsombor viszont Londonban felszolgáló. A múltkor arról panaszkodott, hogy hiába szabadul kora délután, a munka végeztével már semmire sem marad ereje, miközben úgy érzi, egész nap nem csinált semmit. Ami még rosszabb, hogy a szabadnapján is csak ücsörög otthon a számítógép előtt, pedig ez itthon nem volt rá jellemző.

– A stresszre is panaszkodott? – kérdezte Mariann.

– Nem. Mégis érezni lehetett rajta, hogy fogytán a türelme.

– Én tudok egy másik felmérésről is – vetette közbe Andor. – Azt vizsgálták, mely állásoknál a legnagyobb a depresszió kialakulásának veszélye. Ilyenek például az irodai, főként ügyfélszolgálatos munkák, ahol azért sokkal komplexebb az interakció, mint mondjuk egy reggeli rendelésnél. A szociális munkások, mint az ápolók, családsegítők szintén ki vannak téve a veszélynek. A legbrutálisabb arányban a buszvezetők közt találni depresszióst. Mondjuk, nem csodálom. A pincérek és általában a keményebb fizikai munkát végzők viszont a középmezőnyben, vagy még hátrébb végeztek.

– Mert lemozogják? – dünnyögte Mariann kételkedve, idegesen pillantva a konyhába vezető csapóajtó felé. Somonkainak eszébe jutott, amit unokaöccse anyja mondott, hogy Zsombinak legalább depizni sem marad ereje. Ő viszont nem ide akart kilyukadni.

– Robert Green – emelte fel az ujját – a "Kiválóság hatalma" című könyvében azt mondja, hogy a monoton munka fásultsághoz vezet, miután fokozatosan elidegenedünk a saját kreativitásunktól. Hiába dolgozunk keményen, mégis a tétlenségbe őrülünk bele.

Mariann közbe akart szólni, de a professzor még nem fejezte be.

– Az ember alkotó lény, a lelke értelmes munkára szomjazik.

– Na és az unokaöccse mit alkot? – húzta el a száját Andor, mire Mariann jelentőségteljes pillantással jelezte felé, hogy most átlépett egy határvonalat.

Somonkai is tudta, hogy a fiú túllőtt a célon, de a polémia kedvéért – mint már annyiszor – folytatta.

– Nem kell se regényt se szimfóniát írnia, nem erről van szó. Kipróbálni járatlan utakat, kitalálni, kibontani saját lényét – ez is alkotás. Abban a látszólag biztonságos, konzervált állapotban, amiben az efféle bérrobot tartja, mindettől megfosztatik. Olyan csapda ez, amiből nagyon nehéz kitörni, minél öregebb vagy, annál inkább.

– Mondhatok valamit – kérdezte hangosan Mariann, hogy elnyomja gyomra korgását. – Először is: Zsombor leginkább menjen vissza a gimibe. Kettő. Egy étteremben is ki lehet bontakozni, fejlődhet a koncentrációnk, az alkalmazkodó készségünk, az interakcióink, külföldön a nyelvtudásunk. Megtanuljuk értékelni a szabadidőnket. És egyáltalán, kicsit a földön kezdünk járni, a fellengzős pinceklubbos merengések helyett. Nem igaz, Andor? Minden leendő diplomásnak javasolnék két-két hónap nyári melót egy balatoni kifőzdében, mondjuk. Ha meg végképp nem bírja Zsombor a hajtást, akkor keresni kell egy nyugodt kis kávézót, vagy egy olyan helyet, mint ez.

– Mond valamit, Mariann – előzte meg a professzor Andor esetleges megjegyzéseit – egy másik kutatás megállapította, hogy munka közben kétszer annyi boldog pillanatunk van, mint a szabadidőnkben. Igazából minden munkát lehet úgy csinálni, hogy meglegyen a flow élmény.

– Szóval, kérdem én, miért is sajnáljam ezt a pincér srácot, mikor fél órája felénk se bagózott? Pedig rajtunk aztán gyakorolhatná a "flow"-t.

A professzor erre nem tudott választ adni, szerencséjére Andor elterelte figyelmét pillanatnyi zavaráról, ahogy vigyorogva suttogni kezdte:

– Té, a, há, óóó!

A professzor most már legyintett. Tudta, hogy Andor irodalom-néprajz szakos, és köztük is az a fajta, akinél a kultúra Sartre-nél kezdődik, és aki gond nélkül lehülyéz egy általános iskolást, ha az nem ismeri Baradlay Ödön nevét. Somonkai, a mellett, hogy rossz szemmel nézte az ilyesfajta elitizmust, kontraproduktívnak is tartotta. Nem elégséges ugyanis, ahogy azt gyakran hangoztatta, lefelé ordítani az emeletről a tömegnek, hogy már pedig ide kéne felfáradni, lépcsőt kéne hozzá építeni. Ez minden írástudó felelőssége. És ha a Harry Potter az első lépcsőfok, hát istenem.

Töprengésében léptek zavarták meg, a pincér, csodák csodájára, érkezett.

– Hello, mit hozhatok? – Mielőtt Somonkai fennakadhatott volna a köszönésen, Mariann lecsapott.

– Hú, hát én nem is tudom, olyan hirtelen jött. – A professzor igyekezett elfojtani a mosolyát, Andor a bejáratot nézte kifejezéstelen arccal és a foga közt sziszegte.

– Háromszor két deci Merlot-t.

– Étlapot?

– Fiúk, ti akartatok enni? Én már nem is emlékszem.

– Egyelőre nem kérünk, köszönjük – zárta rövidre a professzor a társalgást.

A pincér egy szó nélkül odébbállt, ám előtte vetett egy hosszabb pillantást Mariannra. A lány asztaltársasága lemaradt erről a nézésről, a professzor a széltépte partot, Andor az itallapot tanulmányozta.

Somonkai törte meg végül a csendet.

– Meg kell adni, valóban nem a szakma legkiválóbbjával van dolgunk. Ez persze a munkáltató felelőssége is, feltéve, hogy piaci alapon közelítjük meg a kérdést.

– Az összes használható pincér kint van külföldön. Pedig egész jól fizetnek már itthon is.

– Meglehet. Mindenesetre, aki kint pincérkedik, itthon nem fog, miért is tenné. Itthon derogálna. Az ilyen szakmák becsülete megkopott, legalábbis a fiatalság szemében. Csupán maradványai annak, amit a bérmunka társadalmának az időszakának neveznek.

A professzor Mariannra nézett, és némi csalódottsággal vette tudomásul, hogy a lány nem figyel, ehelyett komoran, kissé elvörösödve mered maga elé.

– A munkához való hozzáállásunk alapvetően változott meg az utóbbi nyolcvan évben. Régebben kiváltságot jelentett, ha valakinek nem kellett dolgoznia, ma a rangot a jobb minőségű, kreatív munka lehetősége jelenti. Igaz, már Arisztotelész is azt mondta, hogy: Minden fizetett munka kiszívja és elkoptatja az elmét. Mindenesetre, míg a munkához régen a kényszer, a büntetés és a szegénység fogalma volt köthető, ma pedig egyre inkább az értékteremtést, és az önmegvalósítást jelenti. Korábban a szimpla kötelességteljesítést, ma a sikert méltányolják. Ugyanakkor csökevényként még itt vannak velünk a bérmunka itt látható képviselői, melyekhez nem szükségeltetik szellemi igény, motiváció, és a dolgozó teljes személyisége, ellentétben a kreatívabb munkákkal.

– Igen, és aztán a fene nagy kreativitás közben azt veszed észre, hogy az egész személyiséged benyeli a munka. Erről is cikkeztek mostanában. Minél inkább érdekelt vagy a munkád eredményében, annál többet áldozol rá a magánszférádból, a szabadidődből, és végül csak nézel, hogy 168 órában nyomod és nyugtatókon élsz. Ez persze legalább nem fenyegeti ezt a srácot, aki megjegyzem, legalább negyedórája hozza az italainkat.

– Az igaz, hogy ha ez a fiú este leveszi a kötényét, nem is kell gondolnia vele, míg másnap fel nem köti megint.

– Szerintem nettó hülyeség, amiről beszélnek! – mordult meg Mariann bosszúsan. A professzort annyira váratlanul érte ez a kitörés, hogy méltatlankodni is elfelejtett.

– Elárulja nekünk, miért gondolja így?

– Mert az! Jézus! – kiáltott a lány, majd halkabban, de ugyanolyan elánnal mondta tovább.

– Nem is értem, hogy jönnek ezek a dolgok ide. Ennek az egésznek semmi köze ahhoz, ami itt és most történik!

–Miért, minek van köze hozzá? – hangzott némi éllel Andor szájából. A lány mérgesen nézett rá, úgy tűnt, robbanni készül. A professzor csitítólag szólt közbe.

– Jól van, nem állítom, hogy teljesen értem, mire gondol. Mindenesetre nem kell mellre szívni a dolgot. Elvégre csak iszogatni jöttünk, feltéve, hogy egyszer lesz mit.

– Persze, soha semmit sem kell mellre szívni. Csak ne vegyük észre, és nem is történt semmi.

– Ha ennyire kivagy, hagyj negatív értékelést a google-n vagy a tripadvisor-on. Tanítsd őket, – Pancsa! Egyébként négycsillagosak, úgy emlékszem – nyúlt a telefonja felé a fiú.

– Jung szerint a látszat éppoly sikeres, mint a valódi teljesítmény – így a professzor.

– Talán Bill Gateshez hasonlóan választottak lusta embert a melóra, hátha talál egy könnyebb utat az elvégzésére.

– Ezt akkor mondja, ha el lesz végezve a munka.

– Sose halaszd holnapra, amit holnapután is megtehetsz. Twain. – vigyorgott Andor.

– A munka pontos definíciója: amit nem csinálok szívesen. Karinthy – szállt be az idézet- párbajba a professzor.

– Na jó, én inkább megyek – pattant fel Mariann – megihatják az enyémet is. Ehhez úgysincs szükségük rám.

– Várjon, kedves, ne menjen! – szaladt ki a professzor száján. Maga is meglepődött, mennyire nem szeretné, ha a lány távozna.

Mariann lemondóan roskadt vissza az ülésbe.

– Tudják, az a vicces, hogy itt vagyunk negyven perce ezen a szar helyen és azon filozofálgatunk, hogy mi az oka annak, hogy ez egy ilyen szar hely. Kissé elegem van, talán érthető. Az étterem, vagy a pincér kreált egy helyzetet, aminek negyven perce a foglyai vagyunk, a szavainkkal és a gondolatainkkal együtt.

– De már kikértük a piát. Röghöz vagyunk kötve – röhögött Andor.

– Csak emlegetni kellett, látják? – bökött fejével a közeledő pincér felé Somonkai. Aztán el is komorodott rögtön, ahogy meglátta a két poharat a tálcán. A pincér néhány másodpercig az asztalukra bámult, mintha ki akarná sakkozni, melyikük maradjon ital nélkül, aztán szó nélkül lerakta a poharakat a két férfi elé. A professzor megköszörülte a torkát.

– Elnézést, de...

– Hozom a kishölgyét is – szakította félbe hidegen a pincér.

Somonkait sértette ez a hang, és a megnevezés, amivel Mariannt illették, ám mindebből semmit sem mutatott, csupán rákacsintott a lányra és tőle szokatlanul fürgén felpattant. Még azelőtt elérte a felszolgálót, hogy az hallótávolságon kívül kerüljön.

– Ne haragudjon fiatalember, hogy zavarom, de szeretnék kérdezni valamit. Érdekelne, hogy Ön szerint a szervizzel, amit nekünk nyújt, minden rendben van-e.

A fiú könnyebben zavarba jött, mint a professzor várta, mert fülig vörösödve húzta be a nyakát. Nemigen lehet ez még húsz éves sem – tűnődött a professzor és békülékenyebb hangon folytatta.

– Ne értsen félre, nem akarom megbántani. Tudja, épp a vendéglátásról beszélgettünk a barátaimmal. Higgye el, megértem, ha nem szereti. Az unokaöcsém Londonban gályázik, ő sincs érte oda. Persze nem ismerem az ön élethelyzetét, de hacsak nincs nagyon rászorulva erre a munkára, inkább tanuljon, vagy, nem is tudom, utazzon. Próbálja ki magát több területen, mert ez biztosan nem a maga útja. – Gyengéden megveregette a fiú vállát.

 – Na, mit szól? – A fiú nyelt egyet és kihúzta magát.

– Én szeretem ezt csinálni.

Somonkai elégedetten konstatálta, hogy a fiú beleesett a csapdájába. Elővette a leghűvösebb, feleltető hangját, amivel egykor, még gimnáziumi tanárként nehéz perceket tudott okozni a tábla előtt szerencsétlenkedőknek.

– Akkor viszont legyen szíves komolyan venni, amit csinál. És ne várasson minket fél órákig, hogy aztán rosszul hozza ki a rendelést. Én már az ön születése előtt jártam ide, nem egy pincért a nevéről ismertem. Soha nem volt részem ilyen kiszolgálásban. És ha nem esik nehezére, legyen udvariasabb a hölgyekkel, tudja a „kishölgy” megszólítást nem nagyon... hogy is mondják ma... lájkolják.

A pincér szája lefelé görbült és az üres tálcával elviharzott a konyha felé.

Somonkai hanyagul leplezett jókedvvel ült vissza az asztalukhoz. A borát Mariann elé tolta, remélve, hogy nem utasítja vissza. A lány azonban kedves mosollyal emelte magához a poharat.

– Jaj, tanár úr, nem is tudom, talán nem kellett volna...

– Hű! – reagált Andor tettetett álmélkodással. – Akkor erre igyunk!

A professzor ugyan nem volt különösebben elragadtatva a saját produkciójától, Mariann mosolyáért azonban, úgy érezte, megérte. Eszébe ötlött, hogy fiatalkorában sosem csinált hasonló dolgokat. Pedig lett volna rá lehetősége. Vagy mégsem? A 60-as években sokat járt a szájuk, miközben Illést hallgattak és Merlot-t ittak, de közben fél szemmel mindig a fakabátokat lesték.

A fél szeme éppenséggel észrevette, hogy az étterem túlsó sarkában zajongó társaságból az egyik idősebb férfinak megcsörren a telefonja. Mégis inkább Mariannt nézte, amint kipirul a bortól. Így nem láthatta, hogy az öregember arcvonásai megkeményednek odaát és hunyorogva őket méregeti.

Nem telt bele két perc sem és a mulatózó társaság két megtermettebb tagjával már a Somonkaiék asztalánál volt. Mariann épp hálát adott Istennek, amiért végre témát váltottak, és felajánlotta, hogy megosztja borát a professzorral. Nyájas, de határozott hang szakította félbe.

– Elnézést, de meg kell kérjem magukat, hogy távozzanak.

– Micsoda? – köpte ki majdnem a szájában lévő kortyot Mariann.

– Ne csináljon botrányt, kislány. Azt mondtam távozzanak. Legyenek szívesek.

– Megbocsásson, de kit tisztelhetünk Önben? – tért magához a professzor néhány másodperc múlva, miután látta, hogy Andor úgy tesz, mintha ott sem lenne.

– Az étteremtulajdonos vagyok. – A háta mögött megjelent a pincér. Somonkainak hirtelen úgy tűnt, mintha a két arc ugyanaz lenne, csak az egyik fiatalabb kiadása a másiknak. A fia lehet a tulajnak? De mégsem. Csak a szemük hasonlít.

– Mégis milyen okból rúgnak ki minket?

Az egyik nagydarab férfi ingerült mozdulatot tett, de a tulaj felemelte az ujját (épp úgy, ahogyan nem sokkal előtte Somonkai tette), nyugalomra intve ezáltal az emberét.

– Uram, megkérném, hogy viselkedjen, jó! Ne hepciáskodjon itt. Megkértem magukat, nem? Nem kértem meg?

Somonkai a döbbenettől nem tudott válaszolni. Mariann nagyokat nyelve igyekezett elkerülni, hogy sírva fakadjon. Andor kővé meredten bámulta a földet. Ekkor a pincérfiú izgatottan megszólalt.

– Kétszer három deci Merlot, az 2500 forint lesz.

Az öreg érezhette, hogy ezen a ponton kicsúszhat a kezéből az abszurd komédiává fajuló jelenet. Vetett egy pillantást a majdnem teli poharakat vizsgálta. Somonkai számára világos volt, hogy az a bor még aznap más vendégek poharába kerül majd.

– Hagyjad Miki, nem kell fizetniük, úgysem voltak megelégedve a hellyel. A vendégeink voltak. Ne gondolják már, hogy olyan okosak! Na, lesznek szívesek indulni!

– Remélem, nem bánják, ha írok egy szép értékelést a helyről? Vagy tudják mit? Ebből újságcikk lesz – mondta a felháborodástól remegő hangon Mariann az öreg arcába.

– Csak nyugodtan, a kishölgy azt ír az internetre, amit akar. Legalább az ilyenektől nyugtunk lesz.

A három vendég nem volt képes megszólalni sem, szédülten szedegették össze a kabátokat, táskákat és a kijárat felé dülöngéltek, mintha máris részegek lennének.

Míg kifelé ment, Somonkai arra gondolt, hogy talán túl messzire ment, és az arroganciájáért kapja a büntetést. Mintha csak a lelkiismerete szólalt volna meg Andor hangján, mikor végre kiértek az előkertbe.

– Ezt most mégis miért kellett, tanár úr? Minden rendben volt, a Mariann piája is jött volna, ha nem…

– Ez hihetetlen! Meg vagy te húzatva, Andor? Miket beszélsz? – kiabált a hisztéria küszöbén egyensúlyozva Mariann, mire a professzor vállára tette a kezét. Andor rájuk meredt, aztán egy visszafojtott "hát ez nem igaz" kíséretében elsietett a parkoló irányába. A professzor meg akarta jegyezni, hogy fog még fiú ebben a vendéglőben mulatni, ám ekkor Mariann sírva fakadt.

– Na, jól van, kedves, nincs semmi baj. – karolta át a vállát a professzor, ám a lány kibontakozott az ölelésből és gyengéd szánalommal nézte a tanárát, mint egy sánta futót, messze az élboly mögött.

– Tényleg?

A professzor zavarában azt felelte, hogy felettébb ronda szél fúj. A lány pillantását nem lehetett állni.

– Egy ideje már, tanár úr.

Somonkai nem tudta mire vélni a szemrehányást Mariann hangjában. Elvégre az ő a területe a szociológia, nem az időjárás. A lány nem várt választ, elindult a part felé. A professzor csalódottan nézett utána, majd némi örömmel konstatálta, hogy a legalább nem egyfelé megy a fiúval.

Átvágott a kihalt úttesten, azon igyekezve, hogy a szél le ne döntse a lábáról. A fedett buszmegálló falának nekidőlve, összehúzta magán a kabátot. Csontig átfagyott néhány perc alatt, mintha egész nap dacolt volna az orkánnal, amely e pillanatban úgy tűnt, mintha már valóban hónapok óta üvöltene.

Ahogy ott állt, egyszer csak átsuhant előtte az úton egy hatalmasra duzzadt ördögszekér. Amilyen szél van, gondolta, kifújja a városból, tán még az országból is. Egy pillanatra elképzelte, ahogy leveszi a kabátját, a táskáját és a keresésére indul. Végül persze maradt. Talán, mert a busz feltűnt a távolban, talán, mert belátta, hogy úgysem tudna elég messzire menni.

 

Dublin,  2019-09-25

https://taleteller.blog.hu

 

Címkék: kovács gergő novella

 

Kommentáld!

Ez egy válasz üzenetére.

mégsem

Hozzászólások

Ez történt a közösségben:

Mester Márton 2 napja új blogbejegyzést írt: Boldogság

Toldi Tamara 1 hete új blogbejegyzést írt: Szeretnék...

Molnár István 1 hete új blogbejegyzést írt: Válság

Lanner Kati 1 hete új blogbejegyzést írt: A hangyák és én

Lanner Kati 1 hete új blogbejegyzést írt: Dacolni önmagunkkal

Danyi Attila 4 hete új blogbejegyzést írt: Egy Farkas naplójából (+18)

Kovács Gergő 1 hónapja új blogbejegyzést írt: Ördögszekér

Szólj hozzá te is!

Impresszum
Network.hu Kft.

E-mail: ugyfelszolgalat@network.hu