V. Fejezet - A Tanács árnyékában

A császári palota a felhők között lebegett, akár egy aranyból kovácsolt szentély. A kupolákon megcsillant a napfény, a falakból áradó meleg fény a városra vetült, így Helios lakói esténként is láthatták uruk ragyogását.

A palota legbelső termében a Főtanács ülése kezdődött. Az ovális alakú csarnokban patricius tanácsosok, tudósok és ifjú tisztek gyűltek össze – utóbbiak a császár legközelebbi barátai voltak, mind frissen végzett tisztek a császári akadémiáról.

Lyra másnap hajnalban már a Nyugati Energia-Szektorban dolgozott. A fémfalak között zúgtak a generátorok, a levegő rezgett az elektromos töltéstől, és a padló vibrálásától minden lépés a mellkasában visszhangzott.
Helios szíve itt vert – a város, amely egy kilométerrel a föld fölött lebegett, ezen a helyen kapta az energiát, ami életben tartotta.

A munkások mind plebejusok voltak, arcuk kormos, szemük fásult. Mindenük egyenruhát viselt, beépített azonosítólappal, és minden mozdulatukat figyelték a drónokat.

III. Fejezet

A tömeg zúgott, mint egy tenger, majd az aréna falai remegtek a kiáltásoktól.
A homok színét már nem lehetett megkülönböztetni a vértől.
Lyra a plebejusok szektorában állt, egy rozsdás fémlépcsőn, ahonnan féloldalról látta az arénát. A haját verejték tapasztotta a homlokára, a légben por és hőség kavargott, de a nép ujjongott, mintha ez lenne a mennyország.

A kivetítőkön a gladiátorok mozdulatai lassított felvételben ismétlődtek, minden vágás, minden halál újabb üvöltést váltott ki a nézőkből.

II. Fejezet - A Vér Ünnepe

A hetedik nap hajnalán Helios aranyfényben úszott. A felhők alól a nap sugarai áttörtek, megvilágítva a város szívében emelkedő hatalmas kupolát – az Aureum Arénát . A plebejusok már a hajnal első óráiban özönlöttek az utcákra, énekeltek, táncoltak, zászlókat lengettek. Ma nem dolgoztak. Ma a Gladiátorjátékok napja volt.

A város hatalmas kivetítőin vörös betűk villogtak:

"Dicsőség Heliosnak! Dicsőség Lucian Imperatornak!"

A tribünök zsúfolásig megteltek.

I. Fejezet - Helios, a Fény Városa

Prológus

1962 október 27-én a világ vége ért.

A Kubai Rakétaválság idején az emberiség elérte a történelem legkritikusabb pillanatát - de nem hátrált meg. A rakéták elindultak, a tengeralattjárók tüzeltek, és a szuperhatalmak - az Egyesült Államok és a Szovjetunió - percek alatt elszabadították a poklot a Földön.

A nap, amelyen Kennedy és Hruscsov nem engedtek, az emberiség utolsó napja lett.

A városok fényei egyetlen pillanat alatt kihunytak.

Írta: Alvenor, a Fővárosi Krónikák Őrzője,
az Új Királyság századik évében.
Sok minden elenyészett az idők folyamán.
A birodalmak, amelyek egykor acélból és vérből épültek, mára csak porrá omlott nevek
a pergamenen.
De van egy történet, amit az idő sem tudott elmosni: a Névtelen Királyé.
Nem tudjuk, ki volt ő valójában.
A templomokban úgy beszélnek róla, mint az Isten által küldött béke gyermekéről.
A tudósok szerint egy elveszett herceg lehetett, ki a hamuból emelkedett fel, hogy
rendet tegyen a széthulló világban.

Tizenhárom év telt el a Menedék véres napjai óta.
A tengerparton, ahol egykor Cael és Lorian seregei egymásnak feszültek, most már
csak a szél jár, és a hullámok sodrában rozsdás sisakok és elporladt csontok rejtőznek
a homok alatt.
A világ újra csendes lett — de ez a csend nem a békéé volt, hanem az újjászületés előtti
pillanaté.
Cael, a Hódító, utód nélkül halt meg.
A törzsek, amelyek egykor egyesültek zászlaja alatt, széthullottak, mint a hamu a
szélben.
A hadurak egymást tépték szét a hatalomért, s a vér, amelyet egykor Cael ontott, végül
az ő örökségét mosta el.

A palota csöndje sűrűbb volt, mint a füst. Az ablakokon át nem szűrődött be fény, csak
a halál szaga. A hatalmas termekben, ahol egykor hadvezérek térdeltek és harsonák
zúgtak, most patkányok neszeztek a trón lépcsőin.
Cael király a saját birodalmának romjai közt ült.
Kezén fekete foltok terjedtek, a körmei alól vér szivárgott. A pestis lassan emésztette
el, belülről. A vezérei elmenekültek, a papjai meghaltak vagy elárulták. Csak a fegyverei
maradtak, a rozsdás kardok, amiket egykor isteneknek szentelt áldozatok vérével kent
be.

Két napja tombolt a pokol.
A tengerpart, ahol hajdan gyermekek kacagtak és halászok vonták ki a hálót, most
testekkel volt borítva — katonák, papok, tudósok, lázadók és hódítók. A víz feketévé vált
a hamutól, és vörössé a vértől.
A napkorong alig látszott, elrejtette arcát a füst és halál szürke köde mögé.
Cael ott állt a part fölé magasodó dombon.
A páncélja repedt, a vállát vér borította, de szemeiben ugyanaz a vad, elnyomhatatlan
tűz égett, mint fiatalkorában, amikor először kelt hadba a vad törzsek között.

A tenger olyan volt, mint egy élőlény.
Vonyított, morajlott, sötét hullámai hátán viharokat hordozott. És a horizonton, mint
egy fekete seregnyi rovar, Cael hajóhada közeledett — több száz hajó, mindegyik a
sötétség zászlajával, vérrel festett vitorlákkal.
A nap nem tudta áttörni a füstön; a világ szürke volt és feszült, mint a kard pengéje a
csata előtti pillanatban.
Lorian a sziklás magaslaton állt, a tengert nézte. Kabátját cibálta a szél, mögötte a
parancsnokai vártak, de nem szóltak.