A lakosság körében egyre nagyobb félelem, és elégedetlenség kezdett úrrá lenni. A pánik kitörőben volt, hiszen az emberek között a 'temetői gyilkosságként' elhíresült esetekben semmilyen lépések nem történtek.

Áldozatok nélkül nem is nagyon tehetett semmit a rendőrség, kezük meg volt kötve.

Az egymást követő események között összefüggéseket talált az összeesküvésre fogékony nép.

Minden 'gyilkosság' teliholdas este történt, amit néhány nappal megelőzött egy, az esti széllel szálló női ének:

„Jöjj el értem,
kedvesem!

Angyal szárnyon száll egy tündér,
Kristályrózsát tart kezében.
Viszi királylány palotájába,
De merre induljon,merre találja?

Száz ablak vár már rá,
Csak el ne vigye a sodró ár!
Zengő-bongó,édes dallam szál,
Lelkünk felébred és vár.

Kire vár?Tán a hercegre?
Fehér lovon vágtat az erdőben,
Hogy megmentse árva királylányt,
S vele együtt a szépséges rózsát.

Jaj,csak ne lenne annyi veszély!
Menne ő a dallam után.
Kristályrózsa éneke kél,
S már épp aludni tér a király.

Kedves tagjaink!

Szeretnénk útjára indítani egy egészen új dolgot, nevezetesen egy PDF Magazint, amit online formában teszünk letölthetővé a beküldött írásaitokból. A Magazin első száma reményeink szerint augusztusra már elkészül, amennyiben kellő írás érkezik be hozzánk. Tartalmilag színes, érdekes magazint szeretnénk elétek tárni, tehát nem csupán a ti akotásaitok, hanem riport és egy-egy cikk is helyet kap majd a vezetők tollából.

Küldjetek a témába vágó próza vagy vers alkotásokat (avagy mindkettőt), figyelembe véve a szerzői jogokról szóló törvényt és a jóízlés határait.

Sírásói feladatai mellett a kertet is rendben tartotta az Idegen, soha ilyen rendezett, és szép nem volt a temető, mégis az egész valami nyomasztó, komor hangulatot árasztott, ami az egész várost beterítette árnyékával. Időről-időre még a hitetlenek is önkéntelen keresztet vetettek.

A nyári éjszakákon borzongás futott végig mindenkinek a gerincén, aki csak látta a temető sötétjében mozgó árnyékot a vállára vetett ásóval, aminek a végén egy lámpa világított.

ROBBANÓ CSOKI

Nemrég a városba költözött az öcsém, aki eddig néhány száz kilométerre élt tőlem, úgyhogy csak ritkán találkoztunk. Leginkább telefonon beszéltünk, de most olyan helyzet adódott, hogy elköltöztek és most az utcánkban laknak, tehát nap mint nap találkozunk. Eleinte örültem neki, hogy a közelemben laknak, főként mert van három gyönyörű gyereke én pedig köztudottan gyerek-bolond vagyok. A minap az öt éves kislánya nálunk ebédelt, és hát mit ne mondjak, eléggé válogatós gyerek.

9. fejezet

Az angyal

„Néha a könnyek a legmegfelelőbb szavak, amiket a szív szólni képes.”

A következő héten az orvos elvégzett néhány vizsgálatot és kiderült, hogy a baba teljesen egészséges és szépen fejlődik. Nagy megkönnyebbülést jelentett ez a hír a számomra, hiszen aggódtam, hogy a baleset miatt és a sok gyógyszer hatására, amiket szedtem a kórházban, esetleg baja lesz. De ezúttal Isten kegyes volt hozzám. Az ultrahang képét, amit dr.

Forró volt a délután, és mi lányok a pálya szélén feküdtünk a fűben, a hasunkat süttetve. Tulajdonképpen nem is tudtunk volna mást csinálni, mert a partra most nem engedtek ki minket, de az épületben unatkoztunk volna, úgyhogy a napozást választottuk tevékenységül. A szokásos vasárnap délutáni lustaság jelentkezett rajtam. Még akkor sem volt kedvem felállni, amikor a fiúk egy labdával odarohantak hozzánk, hogy nem akarunk-e játszani. Végül is a helyünkön maradtunk.

   A megfáradt, kiüresedett festő szomorúan nézett körbe az egykor művei kiállítási helyéül szolgáló, most csupán a pókoknak és különböző bogaraknak otthont adó teremben. Nagy volt, komor és sötét, ami végképp letargiába ejtette a hajdanvolt művészt.

   1990. október vége volt.

   Emlékeiben újra és újra felidézte a szebb napokat: amikor még vidám, életteli összejöveteleket tartottak a tágas helyiségben, ráadásul festményeit a legtöbben lenyűgözőnek tartották.

Az Idegen

Esős, hideg délután érkezett meg az idegen a városba. Körül sem nézett, első útja a kocsmába vezetett, Végső Vigasz, így hívták a helyet. A temető mellett terült el a kis kocka épület, ablakán barátságos fény szűrődött ki. Amint belépett az ajtón, ahogy lenni szokott, minden tekintet rá szegeződött, de a férfi nem foglalkozott vele. Nem szólt senkihez, csak egy italt rendelt és leült az ablakhoz, kinézett rajta, az út túloldalára, oda, ahol a temető volt.

Álarcba bújva takarjuk lelkünk,
Mikor mutatjuk meg igazi énünk?
Kik is vagyunk?-kérdezhetjük joggal.
Mikor essünk bele a szerelem csapdájába?

Álarcosbálba jutottunk be éppen,
Még külön,de vajon meddig mehet ez?
Egy tánc erejéig leszünk csak együtt,
Vagy az élet kísér majd bennünk?

Kristálylelkek tiszta,őszinte tánca.
Belemegyünk egy csatába?
Hol vannak a régi tanácsok?
Barátaink piszkos álcája?

Álarcosbálon veszünk részt mindketten,
Remegve takarom őszinte lelkem.
Te is ezt teszed,de miért csináljuk ezt?

A húgom érdekes viszonyt ápol a macskával. Nem tudom eldönteni,hogy melyikőjük a főnök. De tényleg.

Bevezetésként elmondanám, hogy a mi szobánkban, (apáék szerint gyerekszoba, szerintem spájz,) szóval a mi szobánkban emeletes ágy van már ősidők óta. Felettébb praktikus megoldás, helynyerés szempontjából. Ha egy kétszer három méteres szobába be kell zsúfolni az öcsémet a mérhetetlen lábszagával meg dicsőséges énmagamat az összes cuccommal,akkor az ember nem válogathat az eszközökben.Pedig én szívesen válogatnék.

3. fejezet

A legújabb Lady Gaga és Pink számok mixét játszotta a Dj amikor Kelainó belépett a szórakozóhelyre. Pirosra festett lángoló haja igencsak feltűnést keltett, amit fekete latex nadrágja és fekete bőrfűzője még inkább hangsúlyozott. Az ajkát is vérvörös rúzzsal kente ki és nemcsak azért, mert a keresett fiúnak ez volt a zsánere, hanem mert Kelainó is szerette a vér színét. A táncoló tömeget kikerülve odasétált a pulthoz és kért egy koktélt. A csapos készségesen elébe rakta a Black Russiant, két csokirúddal díszítve és kicsit sem furcsállotta, hogy a nő ilyen ütős italt kért kezdésnek.

'Ez egy másik világ. Ebben a világban, azok létezhetnek, akik semmiféle emberi mértéket nem ismernek. Ők azok, akik egyformán éreznek, azonos az életformájuk, értékrendjük. Bár ha pontosan meg akarnánk határozni, hogy ez a világ hol helyezkedik el, a koordinátái, azonosak a Föld nevű bolygóéval. De ha megesne, és egy kívülálló tévedne be, ebbe a világba, hamarosan rá kellene ébrednie, hogy ez valami egészen más! Ez az elveszett lelkek világa’.

Aki először téved ide, azt a sűrűn gomolygó füst szinte torkon ragadja, majd valami megmagyarázhatatlan erő orvul betaszítja a ködfátyolon át látók, homályos világába.

Amatőr vers- és novellaíró pályázatot hirdet az Önkormányzat

3. fejezet

Menekülés szebb tájak felé

(folytatás)

Nyolc szál cigivel, három üveg sörrel, és fél oldalban leírhatatlan mennyiségű káromkodással később:

Nem is tudom mi lenne a rosszabb: ha Georgie bérgyilkosai, vagy a zsaruk kapnának el.

A rendőrgyilkosokkal úgy bánnak a zsaruk, mint a lábgombával: kíméletlenül ki akarják őket irtani. Ha fel vannak dühödve a zsaruk, akkor aztán nem tudsz alkudozni velük. Előbb lőnek, aztán lőnek még párat a biztonság kedvéért, az adataidat meg megkérdezik a helyszínelőktől.

Pokoli kezdet

 Pokoli tűz égette a házak tetejét,a falait nem volt képes bántani,még egy karcolást sem ejtett rajtuk.A tér közepén emberek gyűltek.A ruhájuk bőrből volt és a nők haja:hosszú,egyenes.A férfiak rövid,verejtékben úszó kóccal futkoztak,hogy mindenkit értesítseneke a gyűlésről.A törzsfőnők már elfoglalta a helyét.Egy magas,kőből készült emelvényen állt és parancsot adott a kürtösnek,hogy fújja meg a kürtjét.Az előbbi sustorgás elhallt.Halott csönd szállt a tájra,nem hallatszott más csak a tűz ropogása.

   Az öregember fásult, üres tekintettel meredt maga elé. A fehérre meszelt fal felé nézett, azon is a Mona Lisa egyik másolatára. Immár sokadszor megérteni vélte, mit is takarhat az a bizonyos, sejtelmes mosoly. Hogy mosoly-e egyáltalán, vagy valami egészen más. És, immár sokadszor, az öregember is elmosolyodott.

   Szemét a képről le sem vette volna talán, de ekkor, nagy robajjal kitárult a bejárati ajtó, és sebesen berobogott egy magas, láthatólag sportos alak.

DAPHNÉ

1. fejezet

       Michael lassan sétált a szemerkélő esőben és a neoncsövekkel megvilágított kirakatokat nézegette. Gondolataiban a dupla randi képei peregtek, amit a húga erőltetett rá és szája széles mosolyra húzódott. Már három hete rágta Amy a fülét, hogy találkozzon az egyik kolleganőjével, míg végül beadta a derekát. Az URASAWA Los Angeles egyik legmenőbb étterme volt, de hát Amy barátja fizette a számlát, úgyhogy nem kellett attól félnie, hogy nem tudja majd kifizetni a ráeső részt.

- Tehát holnap folytatjuk az eredeti anyagot. – fejezte be a történelem tanár. Körbenézett az osztályban, és a pillantása megakadt Zita-n, aki a tollát javította éppen. – Ha a kisasszony hajlandó lesz idefigyelni, mondanék még valamit.

A barátnőm lecsapta a padra a munkáját, és mosolyogva nézett a férfira. Ez volt az ebédszünet előtti utolsó óránk, és már mindenki nagyon éhes volt. Azt rebesgették, hogy igazi specialitás lesz az étel és mindenkinek nagyon fog ízleni.

Azt sem tudom, hova kapjak,

csak úgy rohannak az alkalmak.

Ide kapok, aztán, oda kapok,

sehonnan nem szabadulok.

Versíráshoz kedvet kaptam,

regényemen elakadtam.

Mondjátok meg mit tegyek?

Mivel nem veszíthetek?

Kinek mondjak eztán nemet?

Kire tegyem bilincsemet?

Munkámmal tán sose végzek,

híre sincs a békességnek.

Nemsokára szabin leszek,

rettegjetek emberek! 

Néhány nap múlva rászántam magam, hogy meglátogassam az Amanda által említett sámánt. Őrültségnek tűnt ez is, de meg akartam próbálni. Nem akartam, hogy később megbánjam, hogy nem tettem meg. Vannak dolgok, amiket már bánok, ma másképp csinálnék. Mindent el akartam követni, ami lehetséges. Nem azt vártam természetesen, hogy bárki visszaadja a férjem, de tudni akartam, mi és miért történt. Josh eljött és elárulta, hogy babát várok, ez sem ok nélkül történt. Kíváncsi voltam a miértekre.

Első Levél

Szia!

Remélem egyszer célba érnek ezek a levelek, és elolvasod őket. Nagyon szeretném tudni, hogy élsz-e még vagy mi van veled. Eltűntél, mint szürke szamár a ködben. Tudom én is, nehéz helyzet volt akkor. De tudod mit? Én egyből oda rohantam hozzád. A nagy káoszban, pedig ember- embert taposott, dugók voltak, és pánik. De nyilván ezt te is átélted.

Pripjatyot annak idején evakuálták, hát minket nem, ilyen ez, mindenki menekült, amerre látott, miután azon az éjszakán felrobbant az erőmű.

Úgy tűnik öregszem!

Egyre gyakrabban jönnek elő gyermekkori emlékeim.

Talán valahol, valamikor írtam már róla, hogy a nyári szünidő egy részét, vidéken töltöttem.

Édesapámat, foglalkozása, a vidékhez kötötte, és nyaranta vele töltöttem, néhány hetet.

Mindig is kedveltem a természetet. Az erdők, a hegyvidékek, a folyóvizek vonzottak leginkább, és természetesen, a hozzájuk oly szorosan tartozó, állatvilág.

Szerettem egyedül bebarangolni a tájat, hallgatni a természet lélegzését, és a számomra, mint városi ember számára, oly bonyolult nyelvezetét.

Hallottam egy famesét

El is mondom nyomban

Történt, hogy a molyhos tölgy

Szerelemre lobbant

Szép szömörce leányt látva

Szeme guvadt, szája tátva

Szíve nagyot dobbant

Bús fafejét törte ekképp

A kis cserhez érni miképp

Lehetne

Lihegte

– Ó irgalmazz teremtő, hol a faigazság

Hisz mindannyian tudjuk jól

Fűnek, fának egy a sorsa

A földhöz ragadtság

Bús fasorsunk örök átka

A mozdulatlanság –

Fa imát mond molyhosunk, kérleli az eget

Hozzon immár fölébe, egy viharos felleget

Hadd túrjon pár ágával cserfes kis cserébe

Minden makkját odaadná Ő mindezért cserébe

Bújában a molyhosunk lógatta kobakját

Könnyek híján hullajtva néhány áldott makkját

Meglátván, az égiek hogy mennyire szeret

Megszánták és küldtek, néki egy kis enyhe szelet

Szél által a molyhosunk, így érinthette kedvesét

Gondolatban komponált is hirtelen egy szép zenét

Ám mielőtt fahangjára hangolódott hangszíne

Látja ám, hogy vörösre vált a hőn szeretett, nő színe

S így szólott a szömörce,

– Faragatlan tuskó

Vegye le az ágát, rólam maga, maga bunkó

Ön nem az én esetem nézzen már tükörbe

A törzse is mily kicsiny, s ráadásul görbe

Úgy hallottam Önről, hogy egy későn érő típus

Ez netán egy rossz szokása, vagy csupán csak egy rítus

Ó, és milyen undok látvány, repedező kérge

Melybe tán már beköltözött a világ összes férge

Levelet se küldjön nekem, nem tartok rá igényt

Az is olyan bőrös, durva, s ráadásul kemény

És az apró makkjai, nevetek, ha látom

Vesse inkább disznók elé nekik az, az álom!

Gyermekkoromban minden nyarat a nagymamámnál töltöttem el falun. El sem tudtam képzelni, hogy a városban maradjak a négy fal között.

         Az öcsémmel és két unokatestvéremmel boldogítottuk nagyiék nyári szünidejét. Persze én, mint a legnagyobb unoka voltam mindig a pesztonka, és nyomon kellett követnem a kis rosszaságok kifürkészhetetlen útjait.

         Egy tűző nyári nap az én nagymamám kitalálta, hogy strandot csinál az udvaron, mivel nem érzett elég bátorságot ahhoz, hogy ennyi rosszcsont gyereket elvigyen a városi fürdőbe.

2. fejezet

A dolgok jobbra fordulnak

(folytatás)

              Találtam irodalmi pályázati felhivást fiataloknak:Nézzétek meg az

emilpalyazat@gmail.com cimen

      Már éjfél körül járt az idő, de képtelen voltam elaludni. Felvettem egy kiskabátot és kimentem. A házunkat nagy park vette körül, melyet fák, és anyám gondozta virágoskertek díszítettek. A sötétben elbotorkáltam az egyik padig, és leültem. Hallgattam a békák brekegését, a tücskök ciripelését és az égen ragyogó csillagokat figyeltem.

      Ahogy ott üldögéltem, és azon törtem a fejem, hogy miképp hajtsam végre félig kigondolt tervemet, zajt hallottam.

Kőbányán születtem, az 50-es évek elején, és ott is nőttem fel. Egészen fiatalasszony koromig ott éltem mindennapjaimat. Talán azért is szeretem annyira D. B. Gyula, Kőbánya blues című dalát? Ki tudja? A lényeg az, hogy a mai napig is szeretem, ha Bill mester énekel!

Hárman voltunk testvérek. Apám volt a családunk kenyérkeresője. Édesanyám a háztartást vezette, akkoriban ezt úgy mondták, htb.

Szedett-vedett, használt bútoraink voltak. Ruhatárunk java része, az Ecseri piacról (használt holmik piaca) volt vásárolva.

ELRABOLT SZERELEM

             Gyerekkoromban rengeteg Jókai regényt olvastam, amiben a hősnő sok szenvedésen, küszködésen keresztül érte el a szerelmét. Sokat ábrándoztam, milyen a szerelem és szerelmes voltam mindenkibe, vagy inkább szerelmes  magába a „szerelembe”. Aztán tizenöt évesen jött az „igazi”, legalábbis akkor még azt gondoltam. Szerelem első látásra, ahogy a „Nagy Könyvben” meg van írva. Hosszú hajú, magas, jóképű fiú volt, akárcsak álmaim lovagja.

Az egész akkor kezdődött, amikor, akaratom ellenére, fültanúja lettem egy felettébb érdekes beszélgetésnek. Szó sincs arról, hogy hallgatóztam volna, csak éppen arra jártam. Soha nem foglalkoztatott annyira az emberi nem, hogy érdekeljen, mit beszélnek. Hanem akkor olyat hallottam…

   Szóval, szokásos reggeli bevásárló körutamnak épp a végére érkeztem. Ők ketten álltak csak előttem. Egy meglehetősen csinos, szőke lány, és a barátja, egy huligán kinézetű, ránézésre flegma, visszataszító ember.

Milyen vagy megkérdem, elmondanád nékem

Mennyit tudsz magadról

Igen tőled kérdem

Ha szemedbe nézek, amilyennek látlak, olyan vagy valóban

Vagy ez is csak látszat

Jók vagyunk és szépek mindnyájan így hisszük

Persze ezt néhányan túlzásba is visszük

És aki kivétel azt különcnek mondjuk

Az igazság leplén még ez is egy nagy lyuk

Nos, kik az igazak, akik ezt megvallják

Vagy pediglen,

Azok, kik váltig állítják, hogy ők bizony angyalok

Ám ruhájuk alól lóg az ördög farok

Se füle se farka a sok hazugságnak

Hazugsággal teli, hétfő és vasárnap

Pedig de jó lenne igazsággal kelni

Azzal is feküdni hosszú útra kelni

Igazat beszélni igazat hallani

Igaz szerelmünknek igazat vallani

Minden hazugságot könny nélkül temetni

És egy szebb jövőben örökre feledni

Koromsötét éjszaka. Drakula grófnál kopogtat valaki.
A kémlelőnyíláson át próbálja azonosítani a jövevény kilétét.
Gyanakvó, hisz, a közbiztonság manapság ismét ugyan olyan, mint valaha, amikor ifjú korában csak ízelgette a mesterség fortélyait.
A férfi karján ott fluoreszkál a megbízható egyének megkülönböztető karszalagja.
Ez egy kis balsejtelmet ébreszt benne de, hamarosan elhessegeti ezt az érzést, és bebocsátja a jövevényt.

Jövevény:– Jóéjszakát kívánok uram!

Első könyv

Lépcsők

I.

A vér végigfolyt a fehér csempén, én pedig belerúgtam még egyet a mozdulatlanul fekvő testbe.

- Én megmondtam, hogy megdöglesz… Ne szórakozz a szőkével…

Eltettem a fegyvert, és elindultam a hideg folyosón visszafele. A kitört ablakokon keresztül befújt a szél, kintről behallatszott az éjszakai állatok által keltett zörej.

Kiérve az épületből megcsapott a külváros ócska bűze. Ez volt a legundorítóbb rész mind közül.

8. fejezet

Másvilág

„ Amanda a médium várja mindazok jelentkezését, akik elhunyt hozzátartozóikkal szeretnének kapcsolatba lépni.”

A nap lemenő sugarai befestették az óceán morajló habjait. A lépcsőn ültem és figyeltem a természet eme csodáját. Hónapokig zártam ki a szépséget az életemből, s úgy éreztem, van mit bepótolni. Egy szerelmespár sétált el a ház előtt kézen fogva s bevallom, irigyeltem őket. Én is erre vágytam volna.

A mai napon, mikor cigizni mentem,

A fotelbe én bele-heveredtem.

Kezembe vettem - jobb híján - a Blikk-et,

A sok ezer betűtől dobtam is egy spicc-et.

Amíg egy férfi a hasába élő patkánybébit rakott,

Addig a szegény kis Buci manit kuncsorgatott.

Fizetne ő milliót az áldozatának,

De nincs még vége a hosszú csatának.

Kasszájából kifogyott az utolsó fillér is,

Lehet, hogy ez másnál, normális?

Csodakütyüt kapott az X Faktoros Csabi,

A következő hír sem minden-napi.

ÖLELÉS

Becsomagolta a decemberi fák a reggel csöndjét

Magányos és hallom a hollókat sírni.

Elszomorító e reggeli dal művészete.

Az erdő fölött mégis nyugalom van...

Jéghideg szelek suttognak nekem

Bársonyköntös szorítja vérző szívem

Ezeknek a szeleknek gyenge fuvallata szétesik...

Mint egy álom...

Elbűvöl engem.

Megölel engem...

Szűkitettem a végtelenséget.

Számtalan fa nagyságában

Ó micsoda tisztaság

Fekszik ezekben a díszletekben.

Akkor tájt töltötte be az ötödik életévét. Anyja alkoholista volt, rendszeresen, magára hagyta.

Azon, az ominózus napon, sem történt ez másként.                      

Hrr, krr, Hrr, krr, Hrr, krr, hol halkult, hol meg erősödött, és ismét ugyan úgy, halkan, majd erősebben.

Még egy ideig görcsösen kapaszkodott az álomba, de a hang erőszakosan beléfurakodott, és visszalökte a nemkívánatos valóságba.

Ez a hang itt van benn. Itt van benn, a házban.

Csúnya fellegeket kerget a szél, szitál az eső, az ember bőre alá bújik a nedvesség. Kihaltak az utcák, a főtér is, csak elvétve lehet egy-egy embert látni. Az emberek fázosan, kissé meggörnyedve haladnak, csak motyogva köszönnek egymásnak, szinte érteni sem lehet amit mondanak...Az öreg nénikének bizonyára muszáj volt kimozdulnia, talán egy liter tejre van szüksége csak, de nem volt ki eljöjjön helyette. Fekete vállkendője a fején van, mint egy varjú, olyan, ahogy a vállára omlik  a rojtokkal, és kissé meggörnyed, mintha súlya lenne a horgolt anyagnak.

Millió csend áramlik körülöttem.
Nem értem szívem mért nem felel.
A szavak némán kavarognak,
S nekem fogalmam sincs mik lehetnek.

Elhagy a szó és nem marad semmi,
Csak a szürkeség létezik.
Menjen el,ennyi kell már csak.
Hosszú úton lasabban sétálok.

A szavak eljutnak a tudatomig,
S már nincs más dolgom,csak:
Némán elhinni az összes hangot,
Melyek a folyóba hajítannak.

Sodornak minnél messzebb,
Ez a dolguk és nem engednek.
A mélység úgy is lehúz,
Kínzó rémség nyúz.

Paládi Zsolt

A naptalan oldalon

            „Azért jöttem, hogy megkeressem azokat, akik elvesztek.” Vízkereszt múltával a szeretetkampány is véget ér, és a magunkra hagyatott csöndben felismerjük önnön szegénységünket. Csak lassan növekszik a fény, napjaink felére sötétség borul.

Ha ritkán, kibotorkálok a sáros fasorba, néha meglátok egy-egy szegénységtől árulkodó szatyrot a nedves, elfeketedett padokon. Csupasz ágak és kopár fák hirdetik kifosztottságunkat.

Élettel
összeütközött
álmaid
törött darabjai
között
térdepelve
nem érzed,
véres kezed
összefüggéstelen
kicsiny darabja
az egésznek.

Elmosódott
kép
talpad alatt
a föld
tátongó
szakadék.

Zuhansz.

Fejjel lefelé
állított
érzelmi
csapda.

Átkozott.

Szavaidból
életre kelő
képek
kísérnek.

Kicsi gonosz manók trappolnak

Fekete macskák nyávognak,

Vészjosló madarak vijjognak,

Belülről vájnak, harapnak...

Apró kis angyalok rebbenek,

Hófehér nyuszik ijednek,

Vidám kis rigók fütyennek,

Kivülről mutatják a szépet...

Kicsi kis manók, apró angyalok,

Nyávogó macskák, fehér nyuszikák,

Vészjosló madarak, vidám kis rigók,

Melyik az igazi, melyik a valóság?

Nem tudom magam sem,

Te sem testvérem,

Talányként itt lebeg:

Kik vagytok emberek?

Békesség Istentől testvéreim!

  Mivel Glückstadt nem tudta, hogy van itt egy Tündi-Bündi, hát bemutatkoztam... Na,nem szándékos volt, arról biztosíthatlak, nyájas olvasó...

  Történt, hogy ma éjszaka sem aludtam többet mint két óra , de ez azt hiszem már számotokra sem újság. Fél négytől fél hatig viszont keményen húztam a lóbőrt. Jól indult a nap, szeretett urammal beszélgettem hajnalok hajnalán, virtuálisan. Biztosítottuk egymást hű szerelmünkről, majd mindketten elkezdtük napi teendőinket.

Nem ismerjük

egymást,

nem tudjuk

a nevünk.

Gyávaságba

csomagolt

mosoly

Kérdés

nélkül

ismeretlen.

Hiszed-e,

amit

hiszel?

Beléd nevelt

vallomás.

Áttetsző világ.

Pusztító

kiáltásba

vesző,

értelmetlen

szavak.

Veled kézen

fogva jár

az élet

hiszed,

reméled.

 Leültem. Az érzelmek kavarogtak bennem, de nem foglalkoztam velük. A többieket néztem, ahogy egy rossz, értelmetlen játékot játszottak. Hárman nem játszottunk. Jella, Rebeka és én.
 Tekintettem az útra vándorolt. Robin kint biciklizett, próbált menőzni(kevés sikerrel). Másokat vártam vagyis inkább csak egy embert. Nem tudtam, hogy mi öntötte el a szívemet, de olyan üres vagyok ha nincs mellettem és biztonságot jelent nekem a jelenléte. Odanéztem megint a lányokhoz.

Van egy költőtársam, Áron.

Kritikáit alig várom,

mert amikor verset olvas,

megolvad a kőkemény vas.

Szigorúan szavakat fon,

a klubunkban ő etalon.

Meneküljön ki merre lát,

kritikánál nincsen barát.

Minden érve való igaz,

bár ez nekünk nem nagy vigasz.

Szeretjük őt mégis nagyon,

nem kényeztet minket agyon.

Mondok én valamit Áron.

légy lezserebb jó barátom.

vért izzadtam, hogy ma Neked,

ragrím nélkül írjak verset.

Ragrím ide, ragrím oda,

a versírás nem kaloda.

A honvágy egy szinte megfoghatatlan érzés...Mégis nagyon eleven tud lenni... A tegnap sétálni voltam, itt Glückstadt-ban. Gyönyörű kis város, mi tagadás. A hely is szép ahol dolgozom, lakom. A yacht-kikötőben lakunk. Kinézek az ablakon és egy műemlék házat, meg a sok csillogó-villogó yachtot látom. Nekem mégis a Maros és a Tisza jut eszembe... És elfog a honvágy. 

 Pár száz métert kell mennem, és máris az Elba torkolatánál vagyok. Kitárul előttem fenségesen, hol haragosan a széltől, hol szelíden, szinte tükörként a napsütésben.

Ahogy kiléptem a rendelő épületéből, a kocsim helyett a parkba mentem. Néztem a gondtalanul játszó gyerekeket az anyukáikkal, a padokon ülő újságot olvasó apukákat és elfogott a szomorúság. Az én babámnak ez sosem adatik meg! Próbáltam felfogni, ami velem történik, de nem voltam benne biztos, hogy sikerült. Minél jobban belegondoltam abba, ami rám várt, annál jobban magával ragadott a kétségbeesés. Egyedül felnevelni egy gyereket hatalmas felelősség.

Rebeka mindenki szívét meg tudta lágyítani. Ragyogó kék szemeivel, olyan ártatlanul tudott belenézni az emberek szemébe, hogy még a legkomiszabbja is kezes báránnyá szelídült tőle. Lehetett akármekkora kurafi az illető, az angyali tekintetűtől semmit nem tudott megtagadni. Addig hízelkedett, addig dorombolt, míg el nem érte, amit makacs kis kobakjában megfészkelt.

Egyedül az Öreg volt, aki nem tudta őt teljesen a szívéhez engedni. Olyan hűvös lett a levegő körülötte, amikor a gyerek a közelben volt.

Gyűlölöm a tavaszt...nem kell már a kikelet...
Gyűlölöm a létet, nem kell már a lélegzet.
Mi végre süt a nap, minek kell még a fény,
Mire jó még a holnap, mire jó még a lét.
Kínrímek születnek szívemben,
Fájdalom van a lelkemben...
Kínoznak vágyak, melyek nem teljesülnek,
Nem marad más csak meddő ígéret...
Kínoznak hiányok, melyek szétmarnak,
Bennem vannak és békét nem hagynak...
Feloldozást adni nem tudok,
Nem tudok, pedig szívből akarok...
Kínrímek vannak szívemben,
Fájdalom van a lelkemben...

2. fejezet

A dolgok jobbra fordulnak

(folytatás)

Később:

Még 4 óra és 40 perc, ha Georgie nem tréfált. Akkor aztán elszabadul a pokol. Nem… ez hülyeség. Hogy működik ez a fejvadászos dolog egyáltalán? Georgie kiírja az MSN-jére, hogy rám vadászik, és 5 milliót ad annak, aki elkap engem? Nem hiszem. Legalább 1-2 napot biztos kell várnom addig, amíg felbukkan az első gyilkos. De addigra én már messze járok majd. A legbiztosabb, ha hazamegyek, és összegyűjtök minden fontos dolgot, ami még kellhet.

Víz tükre

Víz tükrén a nap csillog,
Felém nevet,ragyogón.
Kecses hattyúk, suhannak a tükrök egén,
Szállnak le a vízre,majd fordulnak felém.
Érzéki pillantás,érzékeny pillanat.
Menekülni szeretne,de mintha nem tudna.
Vadkacsák hápogása töri meg a csendet,
Oda a varázs az érzékeny perc.
A törékenység a múlt már,az erősség a jelen.
De mi lesz a jővő?Tudja-e?
A nádas zörren és csak egy szó:
Nyugalom(a tóparton).

Már zsenge gyerekkorában úton volt mindig. A szüleivel. Anya és Apa mindig vitte. Hol azért mert muszáj volt tovább állni, hol azért mert megunták a környéket. Laktak körgangos bérházban, hatalmas lakásban, laktak kis vályog viskóban, egy elfeledett, poros faluban, laktak pici kis faházban egy gyönyörű tisztáson.

Ez a pici kis faház lett álmai otthona, ahova azóta is visszavágyik. Ott szabad volt nagyon, ott boldog volt nagyon...Nem emlékszik, még nagyon kislány volt, hogy hol állt az a ház.

Ennyi

I.

- Mocskos pokolfajzat… - hörögte – Most bizonyára nagynak hiszed magad. Holott nem vagy más, mint egy féreg a pokolból. A legmocskosabb fajtából.

- Én féreg vagyok. Te pedig gyilkos… - nézett rá zöld szemeivel.

- Ismét elfelejted, honnan jöttél –zihált.

A lány az alak halántékához szorította a pisztolyt.

- Néha azt kívánom, bárcsak kitörölhetném életem azon részét - hajtotta le a fejét.

- A fajtársad vagyok. Képes lennél kinyírni egy testvért?

Dédanyámnak nyikorog a térdkalácsa

Rá, se ránt, nem hallja, mert

Igen rossz a fülhallása

Azt hiszi, hogy úgy, mint régen vág az esze

Pedig, ott benn, nincs egyéb, mint agya mesze

Egy szép napon vágya ébredt

Tejszínhabos fagyira

Hormonoktól hurkás testét nem ítélte

Semmiféle fogyira

Kalucsniba cuppantotta

Bütykös, öreg lábait

E közben is ébren tartva

Édes, bűnös vágyait

Kapualjból visszafordul

Tétovázik meg-meg áll

Görbebot, vagy járókeret

E kettő közt hezitál

Botot ragad, uccu neki

Ő biza, már meg nem áll

Csissz- nyekk, csossz- nyekk

Lábaival, az agg kor így muzsikál

Útját rója, ősz fejében

Sok-sok emlék kavarog

Ki tudja, hogy köztük éppen

Ő, most merre csavarog

Sok-sok percből órák lesznek

Egyszer csak egy hang kotyog

Ekkor eszmél, felocsúdik

Rádöbben, hogy ő motyog

Dédanyám most tanácstalan

Merre is tart, mi a cél

Sarkon fordul, oly iramban

Mint

Szélcsendben a kósza szél

Azt mondom hát kisnyugdíjas

Sétálgass, de módjával

Megéhezel, megszomjazol

S ihatsz vizet-szódával

Fagyi, süti, és tejszínhab

Jobb, ha te is belátod

Az Öregség, olykor-olykor

A te legjobb barátod

Ellent mondasz, igen is, az öregség az jó barát

Mert, ha nincs, hát, lásd be dédi

Hónap végén, fagyi helyett,

Nyalhatnád a hold farát!

+18

Élet tanár úr

Sok lány életében eljön az a pillanat, amikor holtpontra jut, és egy megváltó faszra van szüksége, ami kipókhálózza a beszáradt pináját, és újra elindítja felfelé a domboldalon. Én is átéltem ezt, és most, évekkel később, a „megmentőm” temetésén, jó érzés erre visszagondolni.

Tizenhat éves voltam akkor, és az életem csak és kizárólag a tornáról szólt. Minden nap, suli után, hosszú órákat töltöttem el edzéssel, keményen küzdve, és elszántan harcolva, hogy elérjem a célomat, a hőn áhított olimpiai aranyat.

Csodálatos dallam száll,
Valahol,majd minket vár.
Szerelem kell most nekünk,
Hogy mások lehessünk.
Ránk fér a változás,
A gyönyörű kirándulás.

Tiszta patak,mely kristály szívem jelképe.
Játszadozó halak,a te emléked.
Puha homok és durva fű.
Egyszer víz,máskor meg tűz.
Mások vagyunk mind a ketten,
De összeillünk,mint egy puzzle.

Magas hang és kellemes mély,
Érzelmeink szakadékba lép.
Elakad és tovább húz,
Kínzó féltékenység nyúz.
Még csak az elején tart,
Nem kell,hogy a végbe hajtsd.

A mindenható megsokallta, hogy műve mit egykor, tökéletesnek hívén alkotott, oly mértékben elkorcsosult, hogy ez már neki a mindent tudónak, bírónak, és látónak is jócskán megkoccintotta mércéjét. Leküldte hát a földre, a kedvesek közt is legkedvesebb angyalát, hogy szólítsa egybe azt a néhánymilliónyit, kiknek lelke még el nem sötétedett.Az angyal számára, e feladat nem volt oly egetverően nehéz, hisz volt néki egy csodaharsonája, mellyel kisebb-nagyobb csodákat tudott véghezvinni.

Mondd, hol van az a kisgyerek, ki szorongva bújócskázott

És ha jött a nyári langy eső kacagva, s boldogan ázott

Mondd, hol van az a kicsinyke kis leány, ki csendesen babázott

És nem bánta, ha sűrűn hullt rá a hó, bár fogvacogva fázott

Merre ment az a kisdiák ki iskolában ülve, ügyetlen kicsi kezeivel

A gyöngybetűket nyűtte

És hová tűnt az, az ifjú lány ki a srácokra oly sokszor vadászott

S midőn megízlelte mi a szerelem, hol kacagott, hol meg könnyektől ázott

És kivé lett az, a szexi nő kin sóváran legeltek

Férfiszemek kik tőle szerelmet, még remélni sem mertek

Hová ment Apa, és Anya, testvérek, s régi barátok

Az a régen szorongó kisgyerek, most is emlékszik reátok

Tudom, hogy választ nem kapok hiába is várok

Kedves olvasóm!

Bemutatkozom: becsületes nevem Lakó Tünde, melyet férjhezmenetelemkor szereztem.Na, nem a Tündét, hanem a Lakót:) . Péterfi lányként jöttem a világra, Marosvásárhely csodás városának szülészetén. Anyukám és Apukám igen-igen örültek nekem, azóta se senki annyira mint ők. Csodás gyerekkorom volt, mely mindössze 12 évig tartott, drága Édesanyu haláláig. Akkor valami megszakadt bennem...Sose heverem ki, sose mondom, hogy enyhült a fájdalom.

Vadonban bolyongok,
Sötétben kínlódok.
Picinyke vad vagyok,
Aprócska, elhagyott.

Szilánk a levegő,
Sebzett tőle a tüdő.
Kiköpni nem lehet,
Ellepi a szívet!

Ellepi rozsdával,
Befedi dudvával,
Sebekben vájkálva
Rángatja, szaggatja!

Senki vagyok,
Gyenge szellem,
Sebzett, tépett
Lélektelen...

Keressétek! Kutassátok!
Hova lett a barátotok?
Meggyilkolták? Kiirtották?
Szívét , lelkét szétszaggatták...

Ne keresd már,eltűnt végleg.
Eljött a nyár,éld a léted...
Ne emlékezz,megfertőzhet.
Ne sirasd meg, beléd éghet....

      Reggel arra ébredtem, hogy a szobalány elhúzza a függönyöket a szobámban. A nap sugarai egyenesen az ágyamra vetődtek. Az órára néztem, amelynek könyörtelenül nyolc órát mutatott. Gyorsan összekaptam magam, és hamarosan már együtt reggeliztem a szüleimmel.

      Kilencre már aznap is az irodában voltunk apával. Épp elmélyedtem az iratok tanulmányozásába, amikor a titkárnőm lépett be az ajtón, és az asztalomra tett egy közepes méretű csomagot.

Itt vagyok, szeretnek,

Megnőttem, nevelnek.

Szenvedek, értenek,

Emberként tisztelnek.

Rongy vagyok, csavarnak,

Föld vagyok, taposnak.

Hús vagyok, harapnak,

Fa vagyok, kivágnak!

Szeretnek, gyűlölnek

Kívánnak, megvetnek.

Kacagnak, nevetnek,

Gúnyolnak, ölelnek.

Ki vagyok? Mit tettem?

Embernek születtem...

Reggel arra ébredt, hogy a pici ablakon beszökött egy napsugár. A boldogság sugara utat talált hozzá. Még a fülében csengett amit a juhász mondott: "Ne félj..." Felkelt. Ellágyulva látta, hogy az egyetlen öreg szék karfáján női ruhák vannak előkészítve. Két blúz, két szoknya. Régimódi, falusi ruhaneműk. Azt látta, hogy nagy rá, de nem számított. A csipkés blúz még így, lötyögve is jól állt rajta. A szoknyát összefogta egy biztósító tűvel, amit a repedezett tükör mellett talált.

Szempillám liliomhajlékony függönye mögé zárva,

érzelemkatonák dúlnak dühös szeretetháborút.

Égigérő falak közé szorított szíveink háza,

előtte délibábként változó rózsaszín vándorút.

Durva vörösagyag falak, illatot árasztó tömjén,

alacsony zsuptetőre ragaszkodón tapadó moha.

Bambusztemplomok homályba vesző, titokzatos mélyén,

buddhista, kigyóként hullámzó, isteni dal hatalma.

A hűvös verandán világoszöld kerámia váza,

dúlt idők küldetése, tétlen hős, nyugodni még nem hagy.

A négy X-en már három éve túl vagyok,

de még ma sem érzem, hogy sorvadok.

Testem lassan megaszalódik a napon,

de lelkemnek most jött el az alkalom.

Agyamba nézek, s most érzem csak igazán,

nem én segíthetek a nagyvilág baján.

A Föld nélkülem is ugyanúgy forog,

amíg én, gyakran csak álmodozok.

Hová tűnt el fiatalságom nem tudom már,

de míg élek, többé nem lesz rajtam a vesztegzár.

Elpazaroltam negyven évet én,

mire megszületett e költemény.

Már nem akarok

szállni a széllel,

már nem vonz

a győzelem

rivaldafénye.

Már nem akarok

játszani, győzni

mindenáron.

Már nem hív

a város lüktető

hangja,

már nem kísért

az ismeretlen táj

felfedező vágya.

Már nem gondolkodom

a holnapon,

már nem várom

a valóságból menekülő

álmot.

Már nem fájnak

a magányos napok,

már nem érdekelnek

a néma miértek,

válaszok.

Már elfogytak

a becéző szavak,

nincs kinek szóljanak.

Már nem tudom,

hogy igazat mondok,

vagy magamat is

csak áltatom.

2. fejezet

A dolgok jobbra fordulnak

Mit is adott nekem ez a város?

Ezen gondolkodom, miközben hazaféle sétálok a kórházból. Csütörtök reggel van, egy gyönyörű csütörtök reggel, egy tényleg, tényleg kibaszottul gyönyörű csütörtök reggel. Csak az az egy gond van, hogy nekem mélységesen tele van a tököm az ilyen csütörtök reggelekkel ebben a dzsuvás kis városban.

Egyébként semmi komoly bajom nem esett, az orvos azt mondja, ha ágyban maradok, már 8 nap alatt helyrejön mindenem, egyedül két kiesett fogat kell majd pótolni.

Modern erkély jelenet

   Az erkélyen voltam. Tökéletesebben nem is érezhettem volna magam. Befogadtak és ez volt most a lényeg. Mellettem két lány állt. Egyiknek hosszú barna haja copfba kötve lógott a másiknak barnásszőkés, bozontos fonatok ékesítették.
   Lenn alig álltak. Egy helyes fiú is ott várakozott a bicikliknél. Egy pillanatra elmerengtem, hogy vajon min gondolkozhat, de nem sok időm volt rá, mert megszólalt:
-Mikor írtál utoljára verseket?
-Hát...már régen.-hangzott a feleletem és a mellém lévő ducibb lány felé pillantottam.

      Míg könnyeimmel küszködtem, Paul a hátam mögé lépett, és halkan megkérdezte.

–     Van reménye egy szegény fiatalembernek arra, hogy a kegyeidbe fogadd?

      Önkéntelenül is elmosolyodtam, és lassan megfordultam.

–     Ha az a szegény legény engem akar és nem a pénzemet, akkor igen.

–     Az a legény az írónőbe szeretett bele, de talán megbékél a másik lánnyal is – mosolyodott el.

      Régóta nyugvó szenvedélyem tört elő a mélyből, amikor puha szájával megcsókolt, és édes csókjával kikényszeríttette belőlem női ösztöneimet.

Hallod a hangot, lüktet a fejed,

Tudnod kell, mert látod a jelet,

Félsz, mert nem tudod mi jöhet ezután,

Mitől leszel boldog, mi lesz, ami bánt.

Csak szavak, mondom a szavakat,

De nem figyeled, máshol jár az agyad,

A világon, a sötéten, az árnyon,

Vagy talán egy másik lányon…

Ugyanaz a bolond dolog évek óta,

Mintha én állnék, és csak az idő múlna,

Én ugyanaz vagyok, csak mellettem a másik más,

Én pedig nem vagyok soha első, csak a pótlás.

Nincstelen,
boldog nevetésbe
borzongó emberek
közütt lépdel
a keresztre
feszített
szeretet
nevében
megölt
emberöltő
vére a szájunkban
válik vízzé
a közöny
világi javakat
hajszoló
földi hatalom

A szüleim izgatottan fogadtak, és ahogy a ház elé értem, már siettek elébem. Kinyitottam a csomagtartót, ahol Brad fájdalomtól eltorzult arccal kuporgott. A személyzet segített neki kimászni, majd bekísérték a házba. A doki is megérkezett közben. Nem kérdezett semmit, hanem rögtön megnézte Brad lábát. A golyó belefúródott a combjába. Műtétre volt szüksége. Letisztította a sebet, és azt mondta, hogy be kell vinnie a kórházba. Apa csak pár percet kért tőle, mielőtt elvitte volna magával.

Hosszú út állt mögötte. Amióta eljött csak az a kis krumpli volt a gyomrában amit akkor evett éppen amikor történt a dolog...Soha nem hitte volna, hogy egyszer tényleg megteszi. Egyszer tényleg feláll, azt mondja elég volt, és elindul. El, ki a nagyvilágba , mindegy hova , csak el innen. Érdekes az ember működése. Hiába van nagy lelki bánat, hiába érzi, hogy számára szinte vége a világnak, attól még megéhezik, megszomjazik, előjönnek a hétköznapi szükségletei.

Road to Infinity-

Út a végtelenbe

1. Rész:

1. fejezet

Az élet szép

-Várjatok csak egy kicsit, srácok! Sosem éreztétek még úgy, hogy rosszat cselekszetek? Hogy milyen jó lenne változtatni az életeteken? Nem jöttetek még rá arra, hogy amit eddig tettetek, bűnös volt? Hogy semmit sem csináltatok 30 éven keresztül? Mindig csak gonoszkodtatok másokkal, vertétek a kisebbeket, a gyengébbeket, nem segítettetek anyukátoknak mosogatni, nem tanultatok soha semmit, nem képeztétek magatokat?

A lány boldog volt. Minden csodásan alakult, a munkahelyén jól érezte magát, a fiú szerette, szinte elhitte, lehet még boldog az életben. Aznap mikor hazaért, senki sem volt még otthon. A számítógép elé ült, és felment az internetre. Egy üzenete érkezett. Megnyitotta, és összeráncolt szemöldökkel nézte egy lány válaszlevelét, ami arról szólt, hogy a lány nem tűnt el, csak sokat dolgozik, és alig van ideje pihenésre is, stb. Pár másodpercbe telt, mire rájött, hogy nem is a saját levelesládájában van, hanem a fiúéban.

Nem tudom

ki vagyok,

miért fáj

halott

emlékmorzsáimból

csipegető madár

éneke.

Mély szótlanság. Fojtogat, magával ragad, és keringőre hív. Kéz a kézben. Egyik láb a másik után. A zord teremben egy ódon, kopott zongora áll. Mélyen búg, rezonál. Oly dallamokat áraszt, olyan gyönyörteljes melódiák hagyják el húrjainak rezdüléseinek nyomán, amit csak egy sebzett szív értékelhet igazán. Tea illat portyázik a szobában. Gyümölcsös. Forró. És édeskés. Egy hófehér csészében ücsörögve várja a meleg nedű, hogy valaki magához vegye és mélyet hörpintsen belé.

Denver felé tartottunk. Először fogalmam sem volt, hogy kihez, hova vihet az ismeretlen motoros, de ahogy átgondoltam a helyzetem, egyre világosabbá vált számomra minden.

      Egy hatalmas parkkal körülvett házhoz értünk, ahol a jöttünkre egyből kinyitották a nagykaput, de az őrök meg se állítottak bennünket. Akkor már bizonyosan tudtam, hogy hol vagyunk.

      A motoros elrablóm megállt a ház bejárata előtt, és levette a bukósisakját. A vendéglőben látott férfi volt az.

Fülembe cseng fénytelen életem roppanó valósága.

Csendburokban hűsölő árnyékpercek gyarlósága.

Nyárszagú mező, légben rekedt göröngyös látomás,

hajlongó kutyatej fojtó nevetése, győzelmes alkotás.

Fényszigeten zöldkeretbe foglalt csilingelő patak,

kíváncsi százszorszép fogalmazta dacos szavak.

Álmodó pacsirtát üldözi elszabadult sorsa,

ártatlan gondolat felhők vasveretes foglya.

Szilveszter délután volt. A lány földalattival igyekezett a barátaihoz. Nagy buli készült, már alig várta, hogy odaérjen. Sötétbarna haja fényesen omlott keskeny vállára. 16 éve teljes önérzetével nézett a vele szemben álló fiatal fiúra, aki mióta felszállt, le sem vette róla a szemét. Már kínos volt, annyira bámulta. A lány először azt hitte, talán ismerik egymást valahonnan, olyan leplezetlen volt ez az érdeklődés. Hamar rájött azonban, hogy teljesen idegen, és ettől dühös lett kicsit.

Hol kezdődik az elmebetegség? Milyen határai vannak az emberi agynak, léleknek? Mikor mondhatjuk magunkra, vagy másra, hogy megőrült? - Tűnődött magában az ágyban fekve. A feje felett világítottak a csillagok, amiket évekkel ezelőtt ragasztott fel. Feküdt, egymagába, és csak merengett. Próbálta kiszűrni a fejéből, a nappaliból beáramló hangokat, kiabálásokat, de nem járt sikerrel. Kezdett beleőrülni. Egy kicsi lakásban, egy kicsi szobában, teljesen egyedül önmagával és a bajaival.

Röpke percek szállva szállván,

Messze futnak tőlünk el.

Nem is oly rég várva várván

Csókot loptunk holdfénnyel.

Lángot szított szép szemed egy éjszakán,

Nem gondoltam ide még.

Tagadtam szívem félszavát

Míg a hajnal utol nem ért.

Égtem én a forró vágytól,

Leírhatatlan szenvedély.

Régóta fosztott voltan e lángtól

De beteljesülése olyan csekély...

Ma vissza nézek s nevetek,

Akkor kis botor voltam még.

S tudom már, hogy szeretlek

És lassan elfog már a kéj.

A város lassan magára ölti a már megszokott, megkopott ám mégis melegséget árasztó fekete kabátját. Emberi szó nem hallatszik, csak az autók gyors kánonja árasztja el a vízzel megtelt úttestet. Megnyugtató ez a mámorító csend. Az eső illat mélyen belehatol a tüdőmbe, és olyan reakciót vált ki az agyamból ami olykor megmagyarázhatatlan cselekvés készség, máskor süvítő magánnyal itatja át, egészen a szívemig. Nem tudok magammal mit kezdeni, csak ülök a némaságba burkolózva, és gondolkodok.

Csak egy ici-picit pszichopata

I.

Egy igazi, meleg, nyári napra virradt, mikor is Billy üzlete végleg befuccsolt. Tényleg végleg, ugyanis az egész épület a levegőbe repült. Nem képletesen, valóban. Egyik éjjel valakik aláaknázták, és felrobbantották az egészet, nem törődve a környező házakkal, vagy a benn tartózkodó emberekkel. Hajnali három óra, csend és nyugalom honolt a környéken. Itt-ott lézengett egy-egy részeg ember, vagy csöves, aki az éttermek kukáiban kotorászott.

Szomorú hírrel jöttem ma közétek,

Vágjátok fejemhez, csak ne a fejszétek.

A bérgyilkoshoz ma egy betűt nem írtam,

Arra se volt idő, hogy a nevem leírjam.

A munka ördöge elrabolt ma engem,

Elvesztem a papír rengetegben.

Zoltán tőled külön bocsánatot kérek,

Magával vitt a motoros szentlélek.

Úgyis már csak te olvasol engem,

Ezért két részt teszek majd fel, egyben.

Persze csak rövidet, mert jön Sylvia,

És felborul majd a koreográfia.

Áron is elhagyott most már bennünket,

Pedig lekoptattuk mind az ujjpercünket.

Kell valahol lenni egy fényképnek mirólunk,

amin összekapaszkodva, önfeledten állunk.

A két Szkalla lány, hosszú fehér ruhában.

büszke mosoly ült Gizám szájzugában.

Kell valahol lenni egy fényképnek mirólunk,

azt hittük akkor, sohasem csalódunk,

elsárgult fotón két szép fiatal lány,

könnyem hullik rá, életünk alkonyán.

Kell valahol lenni egy fényképnek mirólunk,

már nem emlékszem, miért mosolyogtunk.

Örökké szerelem. Hittünk benne akkor,

ezen semmit sem változtatott az aggkor.

1924. A kisfiú egyedül volt egy idegen város idegen templomában, úgy érezte, hogy az élet, amit élnie kell, is idegen neki. Eddigi élete, a felvidéki gyermekkor, a menekülés a határon át, csak múlt idő. Tízévesen, pár hete vett búcsút a szüleitől, beköltözött egy vidéki város katonai iskolájába, egyenruhát húztak rá, testét és lelkét kemény gyakorlatokkal igyekeztek megedzeni – és megtörni.

Állt a templomban, érezte maga körül az örökkévalóság csendes illatát, várva, hogy szabad legyen a gyónófülke.

Egyszer volt, hol nem volt, élt egy lány, aki minden éjjel különös álmot álmodott. Volt egy ország,  Varázslat ország, ahol királylányként boldogan élt, csak egy valami hiányzott még, hogy teljes legyen a boldogsága, egy szőke herceg, aki fehér lovon jönne, és a nyeregbe maga mellé emelné. Mélyen a szemébe nézne, és lágyan megsimogatva az arcát, kimondaná a nevét. A lány megálmodta ezt, és szentül hitte, a herceg eljön érte. Történt egyszer, hogy a lány megint Varázslat országról álmodott,  és találkozott egy szegény legénnyel, aki barna hajú volt, mégis, valahogy szőkének tűnt.

A lány és a fiú este találkoztak. Zuhogott az eső, a szél orkánként süvített a kopott belvárosi házak között. Telefonon egyeztettek időpontot, de a fiú késett. A lány otthon várta a jelentkezését. Végül másfél óra múlva telefonált, hogy a megbeszélt helyen találkozzanak.

A lány sietősen haladt az utcán, kapucniját mélyen a homlokába húzta, így védekezett a metszően hideg szél ellen. Az eső megállíthatatlanul kopogott, egyhangú ütemet adva lépteinek

A lelki társak

Tibor és Erika egy hűvös őszi napon találkoztak először. Mindketten túl voltak egy hosszabb kapcsolaton, ami csúfosan kudarcba fulladt. Amikor meglátták egymást azonnal érezték, valami történt, mintha lelki társak találkoztak volna. A lány azt gondolta, nem leszek belé szerelmes, de nagyon érdekel minden, ami vele kapcsolatos. Tibor azt gondolta, ez a nő kell neki., ezért meghívta magához egy kávéra. Erika igent mondott, és amikor megérkeztek a kis belvárosi lakásba, azonnal belemerültek a beszélgetés művészetébe.

16 éves alig múlt amikor elveszítette a szüzességét. A férfi akit Kígyónak hívtak, szerszáma kicsinysége miatt, buli után elvitte egy bokros kietlen területre, és egyszerűen megerőszakolta. Nem ütötte, de sírására, rimánkodására oda se figyelve, kegyetlenül végigcsinálta a dolgot, aztán otthagyta a földön. Vérzett is, de a fizikai sérülések eltörpültek a lelki sérülések mögött. Soha többé nem tudott bízni a férfiakban, és életcélul tűzte maga elé, megalázni, felszarvazni, meglopni, becsapni őket.

Sándor elgondolkozva lépkedett. Művész volt, a szó szoros értelmében, és távol álltak tőle a mindennapos problémák, gondok. Nem törődött velük, a tudata mélyére rejtette őket. Most is, egy új képen törte a fejét, az agyában kavarogtak a színek, formák, ötletek. Vizuálisan jelentek meg, majdnem egy motor elé is lépett e-miatt. Randira sietett, találkozója volt egy kedves, szimpatikus nővel, aki korban is hozzá illet. A megbeszélt helyen gömbölyded, ápolt nő fogadta.

Születéstől
a halálba
tart
az élet.
Képek,
tükröződnek
bocsánatért
esdeklő
fájdalom
okozta seb
másokon,
vértelen
kín.
Az életem.
Tett a tettekért
visszaható
cselekvés.
Ok
Okozat
Személyre
szabott film
éld át
újra!
Az életem.
Boldogságban
félelemben
kivetített,
tehetetlen,
formáját
vesztett
akarat.
Az életem

      Késő este volt már, amikor Liz újfent abbahagyta a történetet, és felállt, hogy elinduljunk vacsorázni.

      Minden egyes rész után, alig tértem magamhoz. De ez utóbbinál annyira beleéltem magam, hogy nem tudtam szétválasztani az igazi életemet a régmúlt történéseitől. Akkor is még hatása alatt voltam a lövöldözésnek, és Liz átélt pillanatainak, amikor leültünk az asztalhoz, és az egyik pincérfiú feltálalta nekünk a vacsorát. Önkéntelenül az ajtó felé fordultam, amikor az kinyílt.

Ir(T)áS tábor

A Szépírók Társasága kortárs irodalmi alkotótábora fiataloknak

augusztus 1-7.

      Aznap éjjel nagyon nyugtalanul aludtam. Egyfolytában dobáltam magam hol az egyik oldalamra, hol a másikra. Egyre csak annak a férfinak az arca lebegett előttem. Géppisztollyal a kezében láttam az udvaron osonni, miközben én magatehetetlenül kucorogtam egy sötét sarokban.

      Hajnalban ennek a rossz álomnak a hatása alatt ébredtem. Felültem az ágyban, és hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok. Paul édesdeden aludt mellettem, nyakig betakarózva. Csendben felkeltem, és a nyitott ablakhoz mentem.

Idegen ágyban
ébredő nappal,
néma ének,
kínzó dallam.
Érzelem nélkül
halott
lelkiismeret-furdalás.

Akaratlan
fájdalmat okoz,
bánt.
Elhibázott,
térdre kényszerítő,
összetört
üvegdarabja
a szívnek.

Könnyekbe fulladt
kedves szavak,
kimondatlan
égő vágy.

Búcsúért
kiált,
menekülő
szabadság.

      Nagyon kísérteties volt az a pár szó. Hát minden kezdődik, előröl? Mikor lesz már vége? Nyugalomra lett volna szükségem, ehelyett újabb kalandok, üldöztetések elé néztünk. Vajon most mire készül Morgan? Gondolataim gyorsan cikáztak fejemben, szinte el is felejtettem, hogy Daniel várakozóan nézett rám, hogy mi áll a levélben.

–     Hm, hm – köhécselt egyet, mire felocsúdtam.

–     Mikor jött ez a levél? – kérdeztem tőle.

–     Most, ebben a pillanatban hozta a postás.

Az új sofőr

I.

Végigsétált az autó mellett. Jól megnézte, minden oldalról, minden porcikáját. Az egyenletesen futó vonalakat, a nagy felniket, a lesötétített ablakokat. Megállt és egy pillanatig önnön torzult tükörképén is elidőzött. A fekete autó még a félhomályban is csillogott.

- Mi ez a gönc? – kérdezte végül.

- Ez kérem egy 1.8-as motorral felszerelt Opel Insignia. Minden kényelmi extrával.

- Azt látom… De mi ez?! Én autókat szoktam vezetni… - förmedt rá.

A vihar körül ölel,

az eső hull alá,

szemem téged követ,

egy egész életen át.

A menny hangosan dörög,

elvisz téged a szél,

tudom nem vagy örök,

lelkem mégis remél.

A kanca ellését kellőképpen elő kellett készíteni. Jack ügyelt a napokban a lóra, állandóan szemmel tartotta, hogy időben észrevegyük, ha elérkezik az idő. Az istálló felé tartva elmondta, hogy már hol lefekszik, hol felkel, és a hasa felé tekintget, amely a kólikás fájásokat árulja el. Nem voltunk elkésve még, mert az ellés csak órák múlva volt várható.

            Kifőztünk két kenderkötelet, kikészítettünk mindent, amire csak szükségünk lehet.

      Ereimben megállt a vér lüktetése. Erre a kérdésre egyáltalán nem számítottam. Tehát tudja. Akkor hiába való minden erőlködésem. Vége annak az életemnek, amit felépítettem. Hiába harcoltam hát önmagammal, és a családommal egész életemben, azért, hogy más legyek. Más legyek, mint a többi korombéli lány. De kitől tudta meg? Liz nem árulhatott el. Anya és apa sem. Akkor ki?

–     Erica, itt van?

–     Tessék? – kaptam fel a fejem, mint aki nem is hallotta a kérdést.

   Laci nagyon boldog volt, hogy feltalálták ezt a programot. Ennek segítségével olyan emberekkel is tudott beszélgetni, akikkel egyébként nem állt volna szóba. De ami legfőképp vonzotta az MSN-ben: itt szabad volt, szavai akadálytalanul szállhattak, nem érte miattuk leszidás, de még csak nem is pirult el. Azt írta, amit akart.

   Most is két emberrel csevegett, konferencia beszélgetés formájában. Két régi, jó ismerősével, akikkel az interneten keresztül lépett kapcsolatba, valamely online játék közben, melynek nevére és lényegére már rég nem emlékezett.

Kora hajnalban bukkant fel az Első.

Az sűrű erdő irányából érkezett, a magas fák közül. Észrevétlenül lopózott az éj leple alatt, érkezését követően leheveredett egy bokor tövében, mely búvóhelyként nagyszerű szolgálatot tett a számára.

Feszülten figyelt, várt.

Innen könnyedén belátta az egész környéket, miközben tökéletesen észrevétlen tudott maradni a növény apró, ámde sűrű leveleinek fedezékében.

A nap még nem kelt fel, amikor pontosan szemben, az épület hátsó részében halovány fény gyúlt.

      Elég hamar megtaláltam. A zenekar felé tartott, és épp egyedül volt.

–     Liz, kérem, várjon – szólítottam meg.

–     Ó! – nézett végig rajtam elcsodálkozva. - Ez ám az átváltozás! Milyen jól néz ki. – Aztán aggódva folytatta. - Valami baj van? Olyan sápadt kedvesem.

–     Beszélni szeretnék Önnel… Nagyon fontos.

–     Jöjjön, karoljon belém – nyújtotta felém a karját. – Sétáljunk egyet.

–     Rendben. – Nem is bántam, ha egy kissé kikerülünk a vizslató szemek kereszttüzéből.

A tompult, várakozástól terhes másodpercekben halkan kúszott fülünkbe a melankolikus elő zenekar utolsó, kifáradt lehelete. Csupán egyetlen akkord választott el minket a boldogságtól, őket a hírnév kapujától, mégsem figyelt rájuk senki. Váruk a folytatást. A küzdőtérre sötétség borult, fojtott beszélgetések szúrták a csöndet, halk kacajok tépték a mámor ittas percet, s a levegő megtelt a várakozás buja feszültségétől, izgalmától.

Egy utolsó slukk, s a megperzselt cigarettavég halk koppanással érinti a világot jelentő deszkát.

I.

- Nem - mondtam tétován, habár magam sem tudtam hirtelen, hogy tényleg képes voltam kimondani, vagy csak magamban motyogtam. –Nem –ismételtem meg kicsit hangosabban. Milyen furcsa egy szó. Csak három betű, mégis képes örökre megváltoztatni az ember életét. Három nyamvadt betű, ami akár jelenthetne egészen mást is, vagy ha más sorrendbe tesszük, nem jelent semmit. Kis dolog, mégis olyan horderejű, hogy képes embereket mélységesen felháborítani, másokat pedig teljesen kiborítani.

Mélyen tisztelt Publikum!

Mai nappal  kiléptem a nyilvánosság elé, kitártam, mi kitárandó.

http://adamobooks.hu/erzelmek_hangulatok.html

:)

Idegen ágyban

ébredő hajnal

bűnös illata

köréd font karral

nem enged.

Magad okkal

- oktalan -

bizonygatod

igazad.

Bizonytalan.

Magára hagyott

gondolat

folyó partján

fekete rigó.

Elszáll

Teremtés

CSONT

Akármit mondanak, te nem vagy robot.

Nem kell folyton játszanod a boldogot.

A létezésed értelmét magyarázni nem lehet.

Kezedben tartod, és irányítod életed.

HÚS

A semmiből lettél, a semmi körbeölel,

Önmagában nem él, ezért benned ébred fel.

Lefoszlik majd rólad, és a tömegbe vész.

Csak a kaszás az, aki végleg elemészt

VÉR

Végtelen és megállíthatatlan,

Birtoklod, csak tiéd minden alakban.

Rózsát fon testedre az utolsó percben,

És távozik tőled a sötét végtelenben.

Vágyaimat szép szavakban kifejezni.

Ez a célom.

Álmaimat kalandos regénybe önteni.

Ezt akarom.

Papírra vetni minden gondolatom.

Nem tagadom.

Elmerülni mélyen az élet tengerében.

Nem szándékom.

Szép szavakra, biztatásra vágyom.

Szomjúhozom.

Közben elfeledni minden gondom.

Álmodozom.

Boldoggá tesz téged majd mindez?

Kérdezheted.

Minden porcikám csak ezt akarja.

Felelheted.

Hosszú évekig nem leltem helyem.

Keresheted.

Mit eddig mindhiába kerestem.

Meglelheted.

–     Hol? – kérdeztem, miközben átvillant az agyamon, hogy vajon hol akarja elfogyasztani a vacsorát. A réten vagy az istállóban talán?

–     Itt van – mutatott az ablak alá, majd egy plédet terített le, és hellyel kínált maga mellett.

–     Ilyen sötétben milyen maszlaggal akar megetetni? - vontam tréfásan kérdőre. – Minden bűbájt beletett, amivel el tud majd csábítani?

–     Még meg is kevertem jó párszor – felelte nevetve, amire már én is elmosolyodtam.

Nem tudom, hova vezethet utam,
Mely örömmel és bánattal van kirakva.
Vajon tudok úgy lépni, hogy csak örömet találjak?
Vagy elkerülhetetlen a bánat.

Az élet nem más, mint ezen kis lépések hada.
Nem válogathatjuk meg, hogy mi van a kő alatt.
Fogadjuk el és örüljünk ha jó, de ne bánkodjunk ha rossz,
Mert a következő kő alatt talán megint a jó lakoz.

Hányat léphetünk vajon egy nap?
Vajon egyet, kettőt, mennyi a sok és mennyi a kevés?
És hány meg hány csoda veszik csak úgy oda,
Mert nem merünk tovahaladni egy rossz miatt. 

Elgörcsölünk mi mindent ami szép!

Csodák gyönyörű kertjében ért engem a reggel,

mosolyogva figyeltem, ahogy a nap felkel.

Indigószín orgona fejét vállamra hajtja,

harmatcsepp könnyel szemében, sóhajtva.

Tüdőmbe a tavasz hűsítő virágillata árad,

ragyogó tündérszép fővel biccent felém, éppen hármat.

A mezőn amerre szemem lát, aranyló kéve,

hajlongó pipacsokra ömlik napszínű fénye.

Az ösvény lábam alatt tündöklő drágakő,

 fák bólogató mesemondó lombja fecsegő.

Lidérc fénycsóvát fest az égre, nekem hízeleg,

csábító bús énekét hallom, a múlt páraként lebeg.

      Paul az ostor láttán – amit magamnak vettem - elmosolyodott, de nem kérdezett semmit. A tarsolyt, pedig Liznek szántam születésnapjára. Úgy gondoltam, hogy annak biztosan örülni fog. A farmra vezető úton nem igen beszélgettünk. Gyönyörködtem a táj szépségében, és kerültem a pillantását. Úgy félúton járhattunk, amikor végül is megszólalt.

–     Tényleg azt hiszi, hogy van valami közöm Cindyhez?

–     Tessék? – kérdeztem tőle csodálkozva, hiszen nem számítottam arra, hogy újra előhozakodik ezzel a témával.

Én:

nélküled

élnék.

Fél évszázada léptem az útra, tétova, kisgyerek,

nem tudtam  tündérből  valóság hogy legyek.

Kezdetben egyre csak hátra tekingettem,

a múlt karcos élességű képébe vesztem.

Milyen hosszan, láthatatlan kanyarog az út,

homályba vesző félelmes dimenzióba fut.

Hatalmasnak hittem a vándorlást rajta,

gyakran rohantam is, vágyaimtól hajtva.

A tejszín égből előttem földre hullt lajtorján,

a menny hercege szállt alá szárnyas paripán.

Lelkemben felizzott a boldogság gyöngysora,

szívemet lepte életösvény emlékpora.

   Még hazafelé menet, a vonaton felhívta főnökét, és közölte, egy kis baleset történt, nem érezte jól magát, ezért kénytelen volt otthon maradni. Felettese megértően fogadta, elegendőnek találta a magyarázatot, és mielőbbi jobbulást kívánt. Ezzel a dolog Annamária számára legjelentéktelenebb része megoldódott. A neheze azonban még csak ezután következett.

   Első útja nem is a saját, hanem anyja lakásába vezetett. Az asszony otthon tartózkodott, mint mostanában mindig.

Dél körül járt már az idő, amikor Liz eddig jutott a történetével. Még szívesen hallgattam volna, de mindig akkor hagyta abba a mesélést a kórházban is, amikor a legjobb részekhez ért.

–     Jöjjön. A többiek már a megterített asztalnál várnak bennünket.

      Így hát becsuktam kis jegyzetfüzetemet, és elindultunk az étterembe. A családtagokon kívül népes vendégsereg falatozott az asztaloknál. Paul, Jessica és Betty sürögtek-forogtak a konyhában és a pult mögött.

   - Hogyhogy én erre nem emlékszem? – kérdezett rá Annamária, félbeszakítva megállíthatatlannak tűnő apját, aki egy pillanatra össze is zavarodott. Oly vehemenciával mesélt, hogy agyában jól láthatóan összekeveredett kissé múlt és jelen. Lánya követelő hangjának hatására azonban visszazökkent.

   - Hát, azt nem tudom – felelte, de nem Annamáriára nézett, hanem valahová annak válla fölött. – Anyád, gondolom, erről az időszakról nem beszél szívesen.

Igen, Paul gyermekét hordoztam a szívem alatt. Örültem neki, mert így legalább egy darabka megmaradt belőle az életemben. A szüleim egyszerűen odavoltak a boldogságtól, csak azért szomorkodtak, hogy apa nélkül kell felnőnie a gyermekemnek.

      Miután az orvos is megerősítette a gyermekáldás eljövetelét, kellő gondossággal és figyelemmel szerveztem meg az életem. Odafigyeltem az étrendemre, a rendszerességre, és a testmozgásra.

      Minden a legnagyobb rendben ment.

Arcára írt
angyali dallam
szépsége
felfoghatatlan

Emberi lélek.

Mosolyba forduló
sötét szemek
csintalanul
rád nevetnek

Csilingelés.

Napsugár haja
ragyog,
fénybe borítja
az éjszakát,
s csillagot.

Fényáradat

   Annamária meg csak hallgatta, mint egykor (nem is oly rég), diákkorában, kedvenc történelemtanára élvezetes előadásait. Azokkal ellentétben viszont, most kellő kételkedéssel fogadott minden egyes szót.

   A beszámoló addig a pontig megegyezett az anyja variációjával, hogy boldog családként költöztek ide, amikor Annamária még az eszét sem tudta. Harmóniában éltek. Reggelenként az apa dolgozni ment a közeli építőipari céghez. A babára napközben édesanyja vigyázott.

Késő délután volt, amikor felébredtem mély álmomból, de még akkor is teljesen magam alatt voltam. Alig vártam már, hogy otthon lehessek. Összepakoltunk, kijelentkeztünk a hotelből, és hazaindultunk.

      Nagyra értékeltem, hogy Paul csak akkor beszélt, amikor az elkerülhetetlen volt. Na nem azért, mert haragudtunk egymásra, csak mind a ketten éreztük, hogy jobb, ha egy darabig nem beszélünk a történtekről. Szavak nélkül is értettük egymást. Elég volt egy pillantás, és tudtuk mit akar a másikunk.

   Annamária korán felkelt. Már fél hatkor kivetette magából az ágy. Annyira nem tudott magával mit kezdeni, azon kapta magát, hogy a hamutartóban lévő cigarettacsikkeket veszi a kezébe egymás után, majd lassú, óvatos mozdulattal, mintha hímes tojásokat tartana, visszarakja. Ezen fontos tevékenysége közben nyitott rá Gyuri bácsi (merthogy zárt ajtó mögött aludt, nehogy megzavartasson a nyugalma). Az öreg csodálkozva állt meg a küszöbön. Nyilván nem látott még ehhez hasonló foglalatosságot.