Szíve és teste ugyanoda szólították: Attilához. Nyolc óra előtt pár perccel felhívta a férfit, aki szenvtelen, érzelemmentes hangon szólt bele a készülékbe.

   - Szia! – üdvözölte Annamária – Bocsánatot szeretnék kérni. Hülyén viselkedtem, nem kellett volna. Nem érdemelted meg. Találkozhatnánk valamikor?

   Néma csend, majd Attila bizonytalan, kissé zavaros szavait hallotta a lány:

   - Hát… nem is tudom… Ma nem érek rá, holnap meg még úgy sem. De talán ma mégis…

   - Ha nem akarsz, nem muszáj… megértem.

   A hallgatást valamivel határozottabb, de még mindig nem meggyőző felelet követte:

   - Legyen akkor két óra múlva. Akkor jövök vissza a kórházból. Mondjuk az Intersparnál összefuthatnánk. Úgyis kell vennem valami kaját.

   Annamária helyeselt, majd elköszöntek egymástól, és készülődni kezdett. Húsz perc múlva már az utolsó simításokat végezte a fürdőszobai tükör előtt. Alaposan végigszemlélt minden egyes barázdát az arcán, ráadásul ügyelt, haja a legprecízebben álljon. Mintha ennek bármi jelentősége lenne. „Ép testben ép lélek.” – mondogatta magában, mintegy önmeggyőzésként, miközben elégedetten vizsgálta az eredményt.  

   Volt még durván másfél órája, hogy kisétáljon a buszmegállóba, ahonnan átszállással tudott eljutni a kórházig. Hogy az időt elüsse, leült az íróasztalához, maga elé vette az ide-oda toligált, hasznavehetetlen füzetet. Hátha most sikerül, gondolta, és kinyitotta a bűvös félmondatnál. Sokáig nézte a szavakat, próbált koncentrálni, de nem jött az ihlet. Pedig milyen jó sikersztorit írhatna, ha lenne hozzá elég tehetsége és elkötelezettsége! Gyakran elgondolkozott ezen. Bár még sohasem alkotott maradandót, mindössze az általános- és középiskolai fogalmazásokat kellett elkészítenie. Nem tűnt ki azonban társai közül ott sem. Ezért nem is foglalkozott az ötlettel, csupán elméleti szinten merengett el olykor. Egyszer-egyszer megpróbálkozott ugyan hosszabb történeteket, regényeket kreálni, de kísérlete rendre kudarcba fulladt. Ő maga döntött úgy mindig, hogy amit írt, badarság, vagy, ha netán jó is lett volna a történet, sután van megfogalmazva. És ő maga mondta ki rájuk a végső ítéletet is: szemetesbe valók. Másnak soha meg nem mutatta, így nem is tudhatta, igazából, külső szemmel nézve milyenek lehetnek az írásai.

   Most is azon morfondírozott, végleg elrakja a füzetet, nem erőlteti tovább feleslegesen az agyát, ám valami oknál fogva az asztalon hagyta. Úgy vélte, talán még sercegni kezdhet a toll a papíron. Talán, ha majd minden rendben lesz az életében…

   További elmélkedés helyett inkább az anyjától kapott könyvet vette elő a fiókból. Ide szokta rakni azokat a műveket, melyeket az „elolvasásra várók” listájára tett fel. Gyengéd mozdulattal fogta meg; mint a gyerek, aki kedvenc kisállatát ragadja magához. Még meg is simogatta. Szerette a könyveket. Először mindig belelapozott, megnézte, hány oldalas, majd gyorsan átpörgette, felbecsülve nagyjából a fejezetek számát, felosztását. Ezután kezdte tanulmányozni a kiadási adatokat, az előszót, végül belemerült a történetbe. Így tett most is. Bár az az egy óra, ami hátravolt az indulásig, nem volt éppen sok, Annamária ennek is örült. Végre időt szentelt kedvenc hobbijának. A telefonján beállította az ébresztőórát, mivel tudta, ha egyszer belemerül, akkor nyakig benne lesz, és nehezen bír majd megállni. Vagy egyáltalán nem… És valóban, szinte észre sem vette, úgy elrepült az idő. Csak lapozgatott, szeme vadul járt a sorok közt, majd arra lett figyelmes, hogy mobiljából kakaskukorékolás hallatszik. Az ébresztőóra.

   Gyorsan átvette utcai ruháit, felhúzta lábára a cipőt, és mielőtt kilépett a lakásból, még egyszer végigpásztázta azt, nem felejtett-e el valamit. Miután megállapította, minden a legnagyobb rendben, nyugodt szívvel hagyta el otthonát.

   Odakint mélyet szippantott a levegőből. Tiszta fejjel, szeretettel telve haladt a buszmegálló felé. Gondolatai közt egyáltalán nem szerepelt, hogy ez az önfeledt boldogság elillanhat. Úgy érezte, most már minden a legnagyobb rendben lesz. Talán úgy, mint azelőtt.

   Elfelejtette már, hogy a balszerencse sokszor a legváratlanabb pillanatokban sújt le ránk. Nem is számolt azzal a nem elhanyagolható ténnyel, hogy nézeteink, gondolkodásmódunk a legapróbb behatásokra is képesek lehetnek gyökerestül megváltozni.

   Először azt hitte, kőben botlik el. Hatalmasat esett, hirtelen azt sem tudta, hol van. Szerencse a szerencsétlenségben, idejében képes volt kezét maga elé kapva tompítani a földre érkezést. Nem ütötte nagyon meg magát, bár pillanatnyilag fogalma sem volt, mi történik körülötte. Bár halványan derengett egy erős érintés, pontosabban lökés, mely jobb lapockája tájékán lepte meg. Nem volt azonban ideje mindezt végiggondolni, mert támadója, harsányan kiáltozva felé rontott. Annamária egy percig sem kételkedett abban, ha a megvadult lány keze közé kerül, az alaposan ellátja a baját. Még mielőtt elérte volna, Annamáriának sikerült jól megnéznie a lány arcát. Azonnal felismerte. Ez a csinos kis teremtés csinált nevetséges jelenetet a kocsmában, pontosan azon az estén, amelyen Attilával megismerkedtek. És most, hogy újra a férfival találkozna, előbukkan, mint derült égből a villámcsapás, feltehetően újabb feltűnéskeltés céljából.

   - Hát mit képzelsz? – sikította a támadó, és megiramodott a földön hasaló Annamária felé. Közben egy középkorú asszony sietve kikerülte őket. Talán csak félt a harcias lánytól. De Annamária sejtette, valójában miért nem avatkozott közbe: mert nem érdekelte a dolog.

   És Annamária azt is sejtette, hogy a többi járókelő, aki erre sétál, mind hasonlóképp fog cselekedni. Magára volt utalva, mint megannyiszor élete során.

   - Van képed kitenni a lábad az utcára? – folytatta a támadó, és teljes erőből belerúgott Annamária gyomrába, aki még mindig nem szedte össze magát annyira, hogy feltápászkodjon, most meg aztán reményei végképp elszálltak erre vonatkozóan.

   - Söpredék! – fokozta a támadó, újabb rúgást mérve áldozatára – Rohadt ribanc! Hogy kellhet egy ilyen ócska lotyó Attilának? És én? – az „én”-t kihangsúlyozta, majd ezúttal Annamária bordáját célozta meg. A szenvedő fél már nem bírta magát megtartani kezeivel. Összerogyott, tehetetlenül feküdt a járdán. A túlsó oldalon egy fiatal anyuka tolta a babakocsiját. A jelenetet látva meggyorsította lépteit, és úgy elrohant, mint akit űznek. Annamária próbált kiáltani neki, de torkán nem jött ki se szó, se hang. Csupán elhaló foszlányok, melyeket rajta kívül csak támadója hallott. Ő viszont tudomást sem vett a lány állapotáról, egyre csak hajtotta a magáét, rugdalta ott, ahol érte. – Te szemét kis dög! Undorító patkány! Tyúkszaros riherongy!

   Ezen szavak ugyan eljutottak Annamária füléig, jelentésüket mégsem igazán értette. Jobban lefoglalta a torkán lassan felbuggyanó véráradat, mely édes-sós ízt hagyott maga után, és kellemetlen fejfájást okozott. Az úttesten autók haladtak el, némelyik úgy tűnt, lassít, de végül továbbhajtott. Egy huszonéves kerékpáros is elszáguldott, közvetlenül mellettük, talpig testre simuló sportruhában, fülében a zenelejátszója fejhallgatójával. Annamáriának úgy tűnt, még gyorsít is, amint a közelükbe ér. Helyzete egyre inkább reménytelennek tűnt. Felkészült a mihamarabbi távozásra az élők sorából.

   Ekkor azonban, mintha elvágták volna, a támadó lány abbahagyta a bántalmazást, rémült tekintettel körbenézett, akárha most kapna észbe, mit tett, majd lassan elindult arra, amerről jött. Nemsokára eltűnt Annamária látószögéből.

   A földön görnyedő lány kicsit megmozdult, de felkelni nem volt képes, mert egy apró mozdulattól azonnal belenyilallt a szúró-égető fájdalom gyomrába, bordájába, lapockájába – és minden porcikájába. Segítségért akart kiáltani, ám kegyetlen meglepetéssel vette tudomásul, hogy hangszálai nem engedelmeskednek. Hörgésszerű hangok jöttek csupán, de ezek is elvesztek a délelőtti hűvös levegőben.

   Végül aztán, csodával határos módon, fiatal apuka sétált arra a tizenéves fiával. Annamáriát meglátva azonnal megkettőzte lépéseinek számát, de ő nem kerülte ki a földön fekvő alakot. Odament hozzá, megkérdezte, minden rendben van-e, majd, miután nem kapott választ, felsegítette a lányt. A lemaradva kullogó gyerekének intett, hogy segítsen. A fiú készségesen szót fogadott, és szemmel láthatóan nem is esett nehezére a dolog.

   - Hol lakik? – tudakolta a férfi, mire Annamária megmutatta a házat. Apa és fia együttes erővel felsegítették a lépcsőn, és a lány útmutatásának segítségével a lakásába kísérték.

   A férfi udvariasan megkérdezte, nincs-e szüksége még valamire, majd, miután nemleges választ kapott, elbúcsúztak, és távoztak.

   Annamária meg csak ült az ágya szélén, magába roskadva, mint egy eleven holt. Lassan kezdte felfogni, mi is történt. Keze ökölbe szorult, majd elernyedt. Megfordult fejében a bosszú gondolata, de az mire is lenne jó? Ráadásul nem is tudja, hol kereshetné a lányt. Hamar elvetette az ötletet, és lefeküdt. Nemsokára elnyomta az álom, és amikor legközelebb felébredt, a nap már az utolsó sugarait lövellte földünk felé.