Őszhó

 

Az égig érő ablak előtt támaszkodott, egy kis időre muszáj volt kijönnie ide kiszellőztetnie a fejét. A felhőket nézte, de akárhogy koncentrált, mindenütt, minden habban csak szörnyű erőszakot vélt meglátni. Nagyot sóhajtva felegyenesedett, és megfordult. Tekintete a falon függő rézkvarcokra tévedt, melyek a hónaptestvéreket ábrázolták. Elmerengve figyelte a tizenkét testvérről készített fekete-fehér rajzot.

 

- Eszti hol lehetsz?

Amikor kinyitotta a szemét, és körülnézett, végtelen békesség szállta meg. Soha nem látott világ vette körül, de áradt belőle valami megmagyarázhatatlan, megnyugtató érzés. Egyedül volt, mégsem érzett magányt, mintha minden, régi ismerőse lenne, részei, amelyek most eggyé váltak. A távolban felfedezett egy dombocskát, rajta hatalmas, terebélyes fával. Lábai ösztönösen ide vitték. Leült a fa tövébe. Valami bódító illat vette körül, amelytől nem tudta nyitva tartani a szemeit.

Egy helyről, mely fontos a füredieknek. Minden, csak nézőpont kérdése.

 

Helyi szemmel

 

A Holt-Tisza. Ott töltöttük gyermekkorunk fülledt, nyári délutánjait. Akkor még jó volt. Nem hevert annyi szemét és kutyaszar a fűben, mint most. Ma már, főszezonban olyan sok a turista, hogy a hely elveszítette hangulatát. Nem tudunk kettesben maradni a természettel, mert akárhová lépünk, emberbe botlunk.

 

Saját szemmel

 

A morotva, már gyermekként sem vonzott úgy, mint másokat.

Előzmények

 

Az egész közönséget megrendítette, amikor fél évvel ezelőtt, az Operaház Csajkovszkij: A hattyúk tava című egyik balettelőadása közben egy félresikerült szökkenés következtében hordággyal kellett levinni a színpadról, korunk legfiatalabb, legragyogóbb csillagát, a 24 éves ballett-táncost, Havasi Gyopárt.

Még aznap este közöltük a szörnyű híreket, miszerint a művésznő, a gerincét ért ütés eredményeként törzstől lefelé lebénult, fejsérülése miatt pedig, emlékezetkiesést szenvedett.

 

Első ajtó

… egy nap, a végítélet tornácán;
az idő régi mutatói és az összes csillag
ha majd együtt áll
a kulcs őrzője porolva tükröt, képet
kaleidoszkópjában rémet, álmot lát:
a Nihil szent arcát…

*

Tavasszal
harangvirág hangra
prizma fénnyel
hab-felleg
felett
szememre
szemét
nyitja
a Menny.

Szende
szirup-szín
aura
szíve
belém szakad.

… ’hogy szalad
fúl bele
szivárvány háta
angyaltavam
rőt
örvényébe.

Rácsok. Hideg. Sötétség. Mozdulatlanság. Hangok. Gyógyszerek. Bezártság.

Ez jellemzi a napjaim. Karjaim szorosan a testem köré rögzítve, bár a nap nagy részében szabadon lehetnek. De a hangok ilyenkor sem kímélnek. Emlékeztetnek, beszélnek, suttognak, ordítanak, könyörögnek. Egymással harcolnak a túlélésért, a felszínre kerülésért. A hatalom átvételéért. Magányomból az ajtó nyikorgása ránt csak ki, megérkezett a reggeli pirulahalom. Azt hiszik, ezekkel elnyomják a tudatom, de ez egyre kevésbé sikerül.

 

7.

 

Aztán Petinek lett igaza, valóban ő mentett meg a hidegvérű gyilkos karmai közül. Elkapta a grabancát, rántott rajta néhányat, hogy a férfi a porba hulljon.

- Takarodj, te tetves állat, már hívom is a zsarukat – ordította neki, miközben felszedett a földről.

A férfi elnémulva nézett engem, ami a mentőst még jobban kihozta a sodrából. Elengedett, a férfihez lódult, és kis híján hasba rúgta, de az eliszkolt.

Peti mellém guggolt.

- Megerőszakolt? Megütött?

 

4.

 

Peti haza akart kísérni, de én mindenképp össze akartam kukázni a többi kutyámat. Berakott a mentőbe, és szirénázva száguldottunk el a szomszédos településen lévő kutyamenhelyig; de nem voltak ott a dögök…

- Zsibbadsz? - kérdezte, miközben kiszálltunk az ügyeletnél.

- Ja, a szemem. Az agyamba szúrtad, vagy mi?! - mérgelődtem, ám akkor kutyacsaholás távoli zajára figyeltünk fel.

Összenéztünk, és futni kezdtünk a sebészeti tömb háta mögé, ahol a két épület összeért és a szomszédos telekig kerítés alkotott kvázi egy kennelt.

 

1.

 

A regionális rendelőintézet utcájában laktam, a szomszédos idős házaspártól eltekintve – tőlük azért szükséges „eltekinteni”, mert már hosszú évek óta egyikük sem volt fennjáró – teljesen egyedül. A zsákutcához természetesen más házak és telkek is tartoztak, de már idejét sem tudom, milyen régóta üresedtek ki. Mindenki külföldre költözött…

A rendelőintézetben belgyógyászat, sebészet, ügyelet, labor, fizikoterápia és fogászat üzemelt – két részre osztva az épületet.

- Mit keresünk itt?  - tettem egyik lábam a másik elé egy meredek tetőn

- Mindig ide jövök, mikor magányra vágyom. Gondoltam a mai nap után, te is szeretnél távol maradni az emberektől. – nézett rám aggódóan.

- Hideg van.

- Igen.

Ennyi hangzott el a mai nap eseményeiről.  Az az egy mondat, pedig lett volna mit beszélni róla. Megoldás kellene, de csak elmenekülök minden elől, a szüleim elől, a város elől. A családom ma elküldött otthonról, azzal a mondattal, ha ilyen tökéletlen vagyok, akkor azt ne itt tegyem.

Vámpír sztorik 4. rész

 

A szörnyeteg

 

A lépések hangja a 307-es szobába vezetett. Az érzékeim szerint senki sem tartózkodhatott odabent. Szorosan körbefontam ujjaimmal a záró gombot. Egy apró csukló mozdulat, kattanás, az ajtó kinyílt. A szoba jóval nagyobb volt, mint az én helyem, még egy saját konyhája is volt rögtön az előszoba folytatásában. A lakás üres az ablakok tárva nyitva álltak, szabadon járhatott az éjszakai levegő, egy helyen be is tört az ablaküveg és a szilánkjai apró darabokban hevertek a padlón, meg-meg csillant rajtuk az éjszaka ezüstös fénye.

Az elme egy csodálatos adomány, melynek segítségével megannyi dolgot vihetünk végbe. 
Ennek épségére kell a legjobban vigyázni, hisz ha ez egyszer megbomlik, onnantól nincs menekvés, sem visszaút. Gyógyszeres kezelésekkel és szánakozó pillantások hadával kell együttélned.
Rosszabb esetben a társadalomtól való teljes elszigeteltségben kell tengetned napjaidat.

Gondolataiddal, személyiségeddel teremted meg magad köré a saját környezeted. 
De mi történik, ha valami megtörik benned?

                                      Ki az idegen?

 

 

           Legjobb tudásom szerint ezen a vidéken  a történelmi egyházak dominálnak, de észrekellett vennem , hogy megjelentek Jehova tanui is , akiknek szép kis imaházuk diszelgett egy mellékutcában. Ezenkivül egyetlen egy román apácát láttam, aki rótta a park utjait , és néha bepróbálkozott egy-egy magányosan ülő személynél. Ortodox kőtemplomot nem láttam-- valószinű nincs is --viszont fenn  egy dombon egy olyan félhektárnyi területen egy kápolnaszerű fatemplom áll már , ami ezelőtt tiz évvel még nem állt ott--feleségem szerint!

Az első egyedül itt töltött éjszakám borzalmasan telik. Hiába éltem itt évekig, mégis mindentől olyan idegen érzésem támad. Akárhova nyúlok vagy fordulok, sehol nem találom a helyem. Mama hálójának még csak a közelébe se tudok menni, hiszen már az ajtó előtt megérzem régi parfümének illatát. Mikor végre kényelmesen elvackolom magam a kanapémon, kavargó gondolatok kezdenek kínozni. Vajon miért ölték meg mamámat is? Miért nem érték be velem, hiszem velem gyűlt csak meg a bajuk.

Gyászbeszéd

 

Pótolhatatlan emberek. Számomra, a hiányuk által keletkezett űrt senki sem tudja betölteni. Talán azért nem, mert mindig azt éreztem, közöttük csillagként tündöklök. Abban az univerzumban, mely,  akárhányszor játszottak, körüllengte őket. Bárhová mentem, követtek. Úgy keringtek körülöttem, mint ahogy csillagok körül a bolygók. Mindketten szerettek, és erre, csak most jöttem rá.

Ez, még az elvesztésüknél is jobban fáj.

 

Pierre és Paul.

Egyre több panasz érkezett Bagoly dr. levelesládájába, az erdőben eluralkodó állapotokról. Az öreg bölcselő, ezért a következő hétvégére összehívatta az erdőlakókat, hogy orvosolják a problémákat. Fortyogó hangzavar fogadta a nagytiszteletű professzort, aki még kissé kótyagos volt az előző nap elfogyasztott, lejárt szavatosságú gilisztakonzervtől. Felkászálódott az igazságtevő farönkjére és kalapácsával akkorát csapott rá, amekkorát csak bírt.

 

Nyárhó

 

Még Június és Augusztus sem tudta a pontos okot, amiért Július évről évre egyre vigasztalhatatlanabb. Június rendszerint már puha álomra mosolyogta magát, a félálom andalító meséjébe lépve, amikor meghallotta húga felzokogó ébredését. Egy hónappal később Augusztus, nővére halk sírására ébredt, és első feladatát atyja mindig úgy határozta, hogy nyugtassa a lányt az álmok mezejére.

Az okot egyikük sem tudta.

 

Egy ideig még bőszen vitatkoztak a testvérek azon, hogy Március mennyi ideje van már tőlük távol.

A város még

Állattalan, csicseretlen ezer fasereg.

Lunáris pilácsra vetett tekintetek,

Mégis kisír belülről a bú.

 

Ez időleges világon surran

Kis fátyolként

Színbe illő glamúrkombinéd.

A vállöved a függelék.

 

Apró cirmos tekintet Óperenciásan

Csillantatja a láthatárokon,

A pírsugár dombornyomatokon

A csillagvándort -

Lebiciklizik igyekezve,

Ki ne altassa égi alakzatod.

 

A hídkorlát

Félszeg, csonka kacsaláb.

Deríti ezt a bigott,

Groteszkbe göngyölt éjszakát,

Síkjába bújnak az autólámpák.

Álommázas hölgy

szívembe vígan gyötör,

s lám félresöpör.

 

Ezt a haikut azután költöttem, hogy csalódtam benned. Emberileg.

 

Az egyik író-olvasó találkozón barátkoztunk össze. A mai napig felvillannak azok a képkockák, amikor hosszú várakozás után sorra kerültem a dedikálópultnál. Csilingelő hangon, udvariasan üdvözöltél, miközben felemelted a fejed és rám néztél mosolyogva. Megkérdezted, kinek írhatod alá és, amikor közöltem, hogy hívnak, megjegyezted, milyen szép nevem van.

4. Vénusz- Vágy

 

Ami eddig történt…

Miután a Földön kitörő háború elpusztította otthonunkat, én és pár kollégám arra kényszerültünk, hogy elinduljunk az ismeretlenbe az Enigma nevű űrhajónkkal. Az út közel sem volt akadálymentes, ráadásul, mikor elértük az Androméda egyik bolygólyát, az ott lakó kéktestű lények fogságba ejtettek minket. 

Mivel, jobb dolgom nem akadt a magányos cellámba, a Skylar készülékemen elkezdtem egy amolyan naplót rögzíteni mindarról, ami ide vezetett engem és bajtársaimat.

 

 

 

                                 Városnézés.

 

 

          Idegen  helyen , nagyon kevés információval , vagy tudatlanul nehezen boldogul az ember. Itt viszont könnyű helyzetben vagyok mert ismerős az izes beszéd. Mert a helybéliek magyarul beszélnek nagyobbrészt, és aki nem az viszont, éppen olyan vendég mint én , csak más vidékről, ahol nem magyarul beszélnek.

         Eljött a vasárnap, amikor nincs gyógykezelés , és szinte az egész napot szabadfoglalkozással tölthetnénk , ha lemondanánk a pontos időben felszolgált reggeliről, ebédről.

Egy nyári nap ismertem meg. Valahogy késztetést éreztem, hogy lemenjek a strandra. Akkor még nem gondoltam, hogy ő lesz a feleségem.

 

Csak úgy terveztem, hogy úszom egy kicsit a folyóban és utána benyomok egy lángost a fűben heverészve, na meg bámulom a bikinis csajokat. Gondoltam, kiszemelek egy dögös, bögyös szőkét, ehelyett rajta akadt meg a szemem. Nem számoltam vele. Amikor kiszúrtam őt, lángossal a hasamon sütkéreztem. Ott állt a fagyis kocsi mögött, épp szabad volt.

Tudtam, hogy ismerlek, mielőtt megismertelek.

De nem gondoltam, hogy egy nap majd máshogy nevezlek.

Ott álltunk ketten, a hideg levegőben,

S leszólítottál, hisz nagyon dideregtem.

Én pontosan emlékszem arra a téli napra,

Mikor az életemet teljesen felforgattad.

Onnantól én mindenhol csak téged látlak,

Mindenhol keresve, mégis félve várlak.

Elraboltad szívemet, s elvetted az eszemet.

De mégis mit tehetek, ha csakis én érzem ezt?

Vidáman pillantottam rád a folyosón,

De te helyettem másik lány kezét fogod.

Máté

 

Végre, úton hazafelé! Biztosan vár a barátnőm. Azok után, hogy a születésnapomon este hétig kellett túlóráznom, el kell viselnem azt is, hogy a nyikorogva haladó, síneken fel-le ugráló villamoson egy részeges fickó traktál a problémáival. Borgőzös lehelletét beszippantva facsarodik az orrom. Őt nem érdekli, hogy nem figyelek rá minden pillanatban. Tolja az arcomba, hogy hogyan érez, amióta  egy este rajtakapta feleségét entyem-pentyem közben a második emeleten lakó villanyszerelővel.

Kézfejemen kellemes melegséget érzek, majd amikor megmozdítom ujjaimat, a meleg tenyér szorosan körbe fog. Furcsa érzésem támad, valahogy olyan szörnyen nehéznek érzem a fejem, még ahhoz sincs erőm, hogy a szemeimet kinyissam. 

 

- Elisa? – hangzik el nevem. 

 

Végre sikerül pislognom párat, majd óvatosan körbe is nézek. Fogalmam sincs, hol lehetek vagy hogyan kerülhettem ide, de az biztos, hogy nem egy luxushotel falai vesznek körbe. Minden idegesítően fehér körülöttem, kivéve persze a penészfoltokat a sarkokban.