Mint a napsugár, ha öleli a fákat

És szikráját szórja szelíd tavakra...

Úgy érkeztél, váratlan-vártan,

Színeket adva a szürke szavaknak. 

Kerestelek, mint árnyék a fényt,

Bolyongtam sötét, hideg utakon.

Tudtam, Te vagy és értem jöttél -

Mindent, mi vagyok, Neked adhatok. 

Minden lépés Hozzád vitt engem,

Egy egész élet, mi mögöttem áll.

Bárhol jártam és bármit is tettem,

Éreztem, szíveddel vigyázol rám. 

Álmodtam Rólad nehéz éjeken.

Szemedbe köpök majd mikor meglátsz

Ezzel megvakítlak, s te majd nem látsz.

Aztán tovább lépek rajtad

Haragomat hátrahagyván. 

Majd éjfél előtt betörök hozzád

Te felkelsz és már nem gondolsz én rám

Aztán tovább lépek rajtad

Haragomat hátrahagyván.

Fél szemmel figyellek téged én már. 

Szabad madár ként szállok majd én rád.

Aztán tovább lépek rajtad

Haragomat hátrahagyván.

Félve szállok kerülve a témát.

Úgy dobsz el majd mint gyermek a téglát.

A gőg mardosott

A hangom szaggatott

A fülem fázott

De arra gondoltam

Végre láthatom...

Szép dallamok

Csengtek bennem

Örömömben lebegtem

De valamiért mégis féltem

Sántán, süketen ügetett.

Szépen igazi hévvel,

De mégis összeesett.

Nem állt fel többet.

A gazda túl tett rajta

Új lova gyorsabb, erősebb volt.,

De nem a régi ló.

Szép volt neki a pajta.

A versenyeket sorra nyerte.
A gazda az édes bort nyelte.

A gazda hasa nőtt.

A ló, pedig leépült.

Az utolsó versenyen,

Sántán, süketen ügetett,

És összeesett.

Nem állt fel többet.

               Terhes a föld,

               épp vajúdik.

               Szent kínjában

               megfeszül és

               megreped.

               Bogár, virág

               előbújik,

               faágakra

               ráülnek a

               levelek.

               Zöld a világ!

               Kék a világ!

                                Dermedt fák sora.

                                Félben maradt

                                lombkorona.

                                Hóba süppedt

                                a tér-idő.

                                Ural a csönd.

                                Csak reszkető

                                kismadár-csőrével

                                kocogtatja ablakom

                                kéredzkedőn a fagy.

             Szerelem?

             Szerethetem én

             a számat,

             szememet,

             szívemet?

             Kezünk egykor

             váratlan összeért,

             mára már szerveink

             összeérlelődtek.

              Táplálsz engem,

              mint éhes fát

              a szorgos gyökér.

TÉGED ÖLELLEK

Gondolatban téged ölellek,

mint a szél aranyát lebegő leveleknek,

mit láthatatlan szárnyai

az erdőből a tar rétre kergetnek.

És téged ölellek a napban,

szép, izzó sugarát a szemednek

melyből forrva, pezsegve a fények

felém, zengve, ragyogva nevetnek

És téged ölellek a fákban,

mint a napfény zöldjét a rügyeknek,

bár már gyűrűznek bennem az évek

és megcsap álmos füstje az esti tüzeknek.

Téged ölellek a fűben,

bámulva szelid hullámzását,

vagy ha őszi viharban ring a mező,

szomorún lesem sárgulását.

                           Én szigorúan

                           megállok itt

                           a Nap tövében.

                           Intek a felhőknek,

                           reggel van.

                           Elmosolyodnék,

                           de már jöhettek is.

BEFEJEZHETETLEN

  Talpam a töltés bazalt zúzalékát

  ropogtatja, lelkem már útra készül.                         

  Ott a ladikban az örök révész ül

  és  türelmetlen várja jutalékát.

  Tenmagad az életből kiutálni

  már önmagában nem semmi mutatvány.

  Sors fordulóid nem rögzíti szabvány

  a véget magadnak kell kitalálni.

  Ha te nem volnál, nem gyötörne gondom,

  de így magamban mindhiába mondom  

  jobb lenne már a vég, mert ott vagy te még.

KARMA

  Mint annyiszor zord, téli  hajnalokban,

  Ázott,  keményre fagyott bakancsomban

  Ködöt fújva, dideregve megköpködöm,

  a vékonyra koptatott fenőkövön

  erdőírtó fejszém gyilkos élét                          

  s bámulom fokának króm fehérjét,

  mikor hópehely hull  szemhéjamra,

  „tedd mit néked előírt a karma!”  

  Mert ok s okozat szétválaszthatatlan.  

  Bár az életem csőd, sajnos, nem egyéb,

  így láttán sápadtan képed el az Ég

  S hiába irtom múltam szakadatlan,

  Ő bólint: „lám, nem oktalan fél ez,       

  fejszét keze nem véletlen élez”. 

                   Megindul lassan

                   a szántóvető,

                   anyám szemei

                   kicsíráznak.

                   Eső vibrál.

                   Vértelen csöndben

                   ül a bánat.

                   /Nincsen, aki

                    hímes szóval,

                    hímzett, színes

                    takaróval

                    beborítson,

                    úgy szorítson,

                    nincsen, aki

                    megbocsásson,

                    meggyógyítson./

                         A kezem: kisujjak, nagyujjak.

                         Szeretnék egyszer simogatni véle.

                         Megmosni-törölni csupa tisztaságban.

                         Aztán apró, karmos szögekkel kiverni.

                         Hüppögő, jézuska-pöttyös-piros-pici

                         sírással dugdosni előletek.

TISZTA SOR...

Tiszta sor: én téged szeretlek, te engem.

Az ige ugyanaz, csak a tárgy más.

Mindent érted, semmit ellenedben,

Így nem szenvedés az élet, csak áldás.

Ölelkezünk, szeretkezünk, de nem pazarlás

a kéjjel töltött idő-röptetés.

Ahogy testem tested mélyére ás

egyek leszünk. Végtelen az időtlenedés.

Ahogy kulcsa vagyok a zárban gyönyörű testednek,

mely kincses ládikádat könnyedén kinyitja,

úgy leszel éltető humusz éhes gyökeremnek,

melyet nedved táplál, mikor nedvemet felissza.

                                     Szakálla elfolyt,

                                     s hogy nem találta

                                     se égen, se földön,

                                     se ágy alatt,

                                     hát lépett kettőt

                                     és megfeszült

                                     az utoló zsidó-király.

                               cigányasszony-dúdoló

                               cigányasszony-álom

                               rongyos bokrot foltozó

                               füst gurul

                               kicsi gyerek ringató

                               a tájon

          Akikhez közünk sose volt,

          még megbántódnak, ha vársz,

          kikerülnek az utcán.

          Ó, ne félj, csak a kényszer,

          a törvénnyé vált esetlegesek,

          ha nem zavarlak,

          ha nem zavarsz -

          Majd megmérjük egymást

          a kíváncsiság patikamérlegével,

          szigorú szívvel sutba dobott

          mázsás apánkat,

          s míg megrebben a mutató,

          eltűnődünk, hogy fölváltja-e

          a betévedt közöny

          a szavak közötti hézagokat.

                           Csukom szemem.

                           Még megóvlak.

                           Oldalt lépek,

                           kezed fölcsap,

                           apró máglya-

                           Szalamander-kezem

                           szökik.

                           Övig

                           csupasz vággyá válva

                           csukod szemed.

Öregek

Redők az arcodon,

cinteremvirág a fejeden,

lám, sorsunkon átoson

az idő, könyörtelen.

Odalett egymás után

a tegnap, a holnap,

és már kurtán-furcsán

minden nap szökőnap.

Azt mondják: nézz előre,

legyen akármily’ ócska lőre,

kortyold azt, ne nézz hátra,

így lesz majd jobb, bizonyára.

Ha már túl szűk a távlat

megoldás egy pohár párlat,

s’az Isten is megkönyörül

ha a lelked megkönnyebbül.

Szeretlek vagy haragszomrád

Istenhozott, Istenhozzád

egyszer úgyis elnémul,

ha az ember felfordul.

   Körülöleli langy-puha éj az elhalkult napvilágot,

   s te, meggörnyedt,

   kis sikolyokkal tapogatózol közelébb.

   Hajlítanám eszterlánc-vékony ujjaidat.

   -Még véded az embert, aki fél is?

   Ragyogni kezdenek a veríték-verte isteni vágycsápok.

   fölcsap szigorú örömünk.

   S hogy kicsapódnak a részecskék törékeny öblöcskéi,

   a megbékült ösztön néz arcodról ametiszt-tisztán.

           Megrándultak körben a rögök,

           fölborított a föld engem is.

           Nevettem: - Te is?

           Leporoltuk egymás ruháját,

           és nem történt semmi.

           Csak a rés, amit ütöttünk,

           megmaradt.

                            Apró jézuska-pöttyök

                            tarkítják testünk,

                            lelkünknek is kész a kereszt.

                            Két baromállat közt

                            naponta

                            egy igaz emberfia.

                            Talpig verítékben

                            itt áll Veronika,

                            de kendőt nem hozott.

                              Isten orcáján kis

                              pörsenés vagyunk csak

                              apró szépséghiba,

                              nem nagy a baj.

                              Mi koszlott hitünkből

                              épp kivakaróznánk,

                              ő vállat von lomhán,

                    .         és elkapar.

                              Rossz, sovány kutyák

                              vonítnak át

                              vonuló éjszakákat.

                              Vékony kísértet-néppel

                              vitáznak,

                              s a lobbanó fény mögött,

                              fejük fölött

                              átbucskáznak

                              az árnyak.

           Az ünnep

           kerek volt, elgurult,

           olajozott havon vitte magával

           a tömött kályhát csövestől.

           A macska

           legalább három kölykével

           rühes hasában

           oldalgott utána.

            Betört egy ablak még.

            Én

            vérző öklömet nyalogattam,

            s a szoba lassan

            hűlni kezdett.

Szép havas táj,

De mégis, hogy csúszik.

Szép kék madár,

De mégis, hogy csúszik.

Szállingózik a hó,

De mégis, hogy csúszik.

Gyermeknek milyen jó,

Ezen egy élet is elcsűszik...

Alvilágban jártam

S ily szépet még nem láttam.

Harminc istennel találkoztam.

Egyik megragadta a vállam

Szólott:-Üdv az Alvilágban.

Első ajtó

… egy nap, a végítélet tornácán;
az idő régi mutatói és az összes csillag
ha majd együtt áll
a kulcs őrzője porolva tükröt, képet
kaleidoszkópjában rémet, álmot lát:
a Nihil szent arcát…

*

Tavasszal
harangvirág hangra
prizma fénnyel
hab-felleg
felett
szememre
szemét
nyitja
a Menny.

Szende
szirup-szín
aura
szíve
belém szakad.

… ’hogy szalad
fúl bele
szivárvány háta
angyaltavam
rőt
örvényébe.

A város még

Állattalan, csicseretlen ezer fasereg.

Lunáris pilácsra vetett tekintetek,

Mégis kisír belülről a bú.

Ez időleges világon surran

Kis fátyolként

Színbe illő glamúrkombinéd.

A vállöved a függelék.

Apró cirmos tekintet Óperenciásan

Csillantatja a láthatárokon,

A pírsugár dombornyomatokon

A csillagvándort -

Lebiciklizik igyekezve,

Ki ne altassa égi alakzatod.

A hídkorlát

Félszeg, csonka kacsaláb.

Deríti ezt a bigott,

Groteszkbe göngyölt éjszakát,

Síkjába bújnak az autólámpák.

Hibáinkból tanulunk,

Mégis alulmaradunk.

Tovább vívjuk harcunkat

De mégsem mutatjuk arcunkat

Életünk csata, vívódás

De azért nem kínlódás.

Akárhogy nézem

Van szép az életben.

Küzdeni kell, harcolni,

Mindig jobbat nyújtani.

Mai világ hozzád kiáltok

Kéne segítség

Valami merészség

Hozzád azt mondták bátran kiálthatok

De látom ezt ki nem állhatod

Segíts kérlek

Mert már egyedül félek

Mai világ hozzád kiáltok

Kéne segítség

Valami eszesség

Azt mondták nekem segítesz

Erre itt egyedül henyélek

Segíts kérlek

Mert egyedül nem élek

Levendula-extázis

Levendulamezők rothadó ölelése,

Fénnyel szemben ne menj, megvakulhatsz tőle.

Bár tudnám hogy milyen, napfénynek az íze,

Nem láttam még sosem, a sötétséget, azt sem.

Világ vesd ki magadból e bűzölgő kórságot,

S annak hordozóját, a levendulavirágot!

A megváltást kereste, de lila mámor közt,

Készüljetek feleim, az extázis már jön.

Szétfeszít az ész, a szag, nem bírom ezt már,

Az agyadon csorog le a megváltó halál. 

Volt valami

Volt egy valami

Volt egy olyan valami

Volt egy olyan érdekes valami

Kár hogy elfeldtem.

No lám, a szemafor irigység.

Nem enged át a vasút kereszteződésén.

Villog, csillog,

Némán elgagyogja;

Belefulladt a mozdony egy felsővezetékszakadásba.

Mire ideér,

Bőrönddel ez a kis talpbetét elcsurog.

És a groteszk lábbeliken a kis nótárius morog,

Ahogy alkonyattal enyeleg a totális premier plán.

S a peronhoz érkezve a pályaudvar pénztárán –

Kattog a zseb, a tikk-takk monodramatikus forgatag –

Elkaplak.

Első az osztály, metál a mennyezet.

Nem építettek ide katapultszékeket.

Ég alatt

Élesen pendül a húr,
lágyan libben a függöny.
A gondolat a holdon is túl…
de reám csap itt a földön. 

Az ég vizén csattan az ökle,
szakad szét ezernyi felhő.

A húsomat akasztom szögre
hisz ez csak bőrrel kent fertő.

A nappalra kúszik az éj, 
s az riadtan menni készül. 
A horizontot pírral festi a kéj,
majd hírtelen elsötétül.

A megnyúlt árnyak a földön,
most ezüst kucsmát húznak. 
És arcom ezernyi csillag tűkön,
lassan az éjbe olvad

Alattad Bölcsészbál.

Búbodon száz fru-fru szál –

Ujj közé csavart, bogas, révítő szőkeség –

Korban, s ajakinkban tán távol állunk még,

S tartatlan csókban reumád lenne martalék –

Én okoztam, hisz lábad lábammal csiszolhat össze.

Látod-e, kistotált kacsint feléd a kinematográf,

Mozis örökséget hagy izgága szemed, s kicsi szád.

Glamúr tettedről szólsz közvetett népeknek,

Fiaskó flörtöt váltasz ki. „Mekk-mekk-mekk.”

Így szólna. Mégis megáll a torkomba’.

Fáj

De ki tudja

Miért kellene 

Nem figyelnek

Nem hallják a sikolyaimat

Miknek vérfagyasztó hangja a dobhártyámat hasogatja

Fáj

De senkise tudja

Miért kellene

Nem kell nekik

Nem érdekes

Miért figyeljenek másra, ha magukra is figyelhetnek

Fáj

De nincs már mit tudni

Miért kellene

Nem számít már

Nem érzem már

A félelem megint bennem ragadt ,mert nincs senki aki elűzhetné

Már nem fáj

Miért kellene

Nem létezik

Nem és nem

Már elzárva várja a következő alkalmat a kitörésre 

Mert ölni akar

Nem embert

Nem álatot

Lelket

Olyat, amely minden percben megszakad terhe alatt

Olyat,  amilyen az enyém... 

Már nyolc óra múlt,

És idősebb lettem.

Már nyolc óra múlt,

De nem én tettem.

Már nyolc óra múlt,

Nem én voltam.

Már nyolc óra múlt,

Én már itt találtam...

Elhervatt virágok a réten,

Míg tüntetők a téren.
Elszáratt fák,

Míg ott egy pár száz megrongált ház.

Égnek a falvak,

Míg máshol ezen jót mulatnak.

Benzinkút felrobbanva,

Míg Feri a barátját oltogatja.

Ma még költő vagyok,

És rímeket írogatok.

De holnap festő leszek,

És gyönyörűeket festek.

Aztán már rendőr vagyok
Utána meg vándor leszek
Ki bárányokat terel.
Lehet hely nekem nem vagyon.

De legalább élek,
Míg az egek kékek.

Lehet, hogy megfagyok
Viszont már nem félek.

Már egy perc is elmúlt 

és még most sem értem

hogyan is hagyhattam?

Mindhiába kérdem.

Magányos éjjeleken

végtelenné nő az idő.

A gondolat tagolatlan,

nyargal megállíthatatlan.

Már egy perc is elmúlt 

és még most sem értem:

Mivé lett szerelmünk?

Nélküled hiába éltem.

Hogy mondjam el egy mondatban,

hogy viseljem el gondolatban

hogy ha végtelenné nő az idő,

Nem lesz soha hajnal.

Dalolj még, csak örökké, ha lehet,

Engedd dalolni szerető szívedet.

Melynek dallama betölti lelkemet,

Mely nem hagyja nyugodni szívemet.

A dal mely, lázba hozza egész testemet.

Tudtod nélkül dalolsz nekem.

Egy dalt, mely elbűvölt örökre engem,

S mely nélkül megszűnne földi létem.

Csak én hallom ezt a csodás dalt,

Ez kavart hajdanán szívembe vihart.

Most mellém ülsz és simogatsz gyöngéden,

És megszűnik létezni a világ körülöttem.

Majd át ölelsz, és suttogod: Kedvesem!

Ne akard egyedül megfejteni sorsod

Jövőd kutatása, nem csak a te dolgod.

Lesz aki azt mondja, bízd a szerencsére

Én azt mondom inkább, nézz a magas égre.

Ha fekete felleg mocskolja kékségét

Kutasd rajta a nap átszűrődő fényét!

Ha rátalál szemed halvány sugarára

Hagyd tovább vetülni párod mosolyára!

Nem kell törnöd fejed, hogy kitaláld sorsod,

Ha az ódiumát nem egyedül hordod.

Ne hagyd, hogy baj s bánat, nyomor, vagy betegség

Legyőzzön, és szíved kétségekbe essék!

Egy utat járunk, mely visz a semmibe,

Egy utat járok, mely húz a mélybe le.

Rohan az idő és körülöttem a világ,

S közben feledésbe merül a boldogság.

Meguntam barátom, tovább nem maradok,

Elmegyek innen, talán jobb útra akadok.

Csomagom nincsen, csak egymagam vagyok,

Vagyonom sincsen, de még ember vagyok.

Nem maradt más nekem, csak az emlékek,

Kabátom zsebében, megkopott képek.

Ezekkel indulok, hosszú az út a mennybe,

Ha valaki keresne, e sorokba lelkemet írtam bele!

Mi az élet?
Legyen szíves mondja meg nékem
Legyen szíve,
Hisz ez úgy érdekelne.
Tán egy játék miből később kilépek,
Vagy egy dolgozat minek később van vége?
Mi ez mondja meg nékem,
Ez valami amit meg nem értek.
Ez az örök próba,
Egy igazi próza.

Ha elvadulsz,

Vénámba ágyazd

Drakula fogaid,

Falat kenyérrel fizesd meg rezdüléseid.

Friss ajakkrómoddal lidércet balzsamozz,

Robusztus rosszasággal doromboltass a falhoz.

Mígnem elmerevedsz, s csábos hívószavad,

Húsoddal, bőröddel falja fel tikk-takk.

Ha elvadulsz,

Vénámba ágyazd

Drakula fogaid.

De használd jól;

Maradj meg fertőként;

Más vérét sose szívd.

Sietünk némán a múltból kitörve

megannyi emlékképtől gyötörve.

Várjuk, hogy a jelen mindent elsöpörve

a jövő felé repítsen, előre.

Szárnyat bont az álom és képzelet

alkotva csodaszép, vidám képeket.

Virággal szórja teli a réteket 

kibújtatja az árnyék mögül a fényeket. 

Behunyt szemmel mégsem lehet élni

a világgal kell csupán megbékélni.

Élvezni az életet, nem csak éldegélni

és majd egy szép napon mindent elmesélni.

Nyissuk hát ki szemeink, hogy lássunk,

de ne nézzük végig a hanyatlásunk!

Hűs, mégis derűs a márciusi reggel

szép a messzi csodaszép égi tenger,

a fák ágai a napfény felé nyúlnak

a régi emlékek teret engednek az újnak.

Nem látunk már villogó fényeket 

felitta a nap a hóból a lépteket,

az éledő természet táncra invitál

reménnyel telt új életet dedikál.

Miért bújnál el mégis a fény elől?

A világ tavasszal ébred nem pedig összedől.

Szippantsd a virágot mézédes illatát

érintsd meg a föld zöldellő pázsitját!

Ihletem, ihletem… ihletem, miért nincsen én nekem?

Keresem erre, keresem arra, mégsem lelem.

Nincs mit tenni, bele kell törődni: unalmas az életem…

No de várjunk már, hisz ezt nem tehetem!

Máshogy kellene szemlélnem, milyen is a helyzetem.

Gyomromba koszt, s kvártély is van felettem.

Nem is olyan sanyarú, magamnak épített végzetem.

Mi lenne, ha ebből írnám, mit enged a képzetem.

S mihelyst megszállt eldöntöttem: nyomban le is gépelem!

De jaj sajnálat, egeremből kifogyott az elem.

Kritikusok kritizálnak ezerrel,
de figyelembe se veszik az embert
építő kritika az jó finom és illatos,
akár a parfüm mi kezén lovagol.

Rossz kritika nem kell
tartsd meg magadnak ember.
Rossz író népünknek nem kell
Persze elfogadom nem tagadom

Hibázni szoktam emberi dolog,

míg élek verseket írok 

és kritikusok nem szeretnek engem.

Ó, drága, Vén Lépegető.

Jöttöddel búcsúzó, piciny Idő.

A lépcsőm gumicsizmádba reccsen -

Sokszor átázott Emberkönnyekben.

Sóhajaid csiklandoznak,

Szarkalábakkal taposnak.

Míg nyelved egy tikk és egy takk.

De mi jól értjük kristály szavad.

Vándorolj hát, találd meg önmagad,

S nézd el, hogy elállom utadat.

Égve maradt felettünk a Telihold.
Az éjszaka megnyúlt.
Átcsücsörítetted magadat a bún.
Díszt kísért benne a szájfény.

A szobasarok magához ölelt;
S falára mászott a kabát:
A kapucni tátog, fejbúb, s hajvilágod kienged.
Szobánkba ringattunk egy kétszemélyes utópiát.
A tér-idő - jó helyen - megállt.

Tiszavirág éjfelek váltják
Huszonnégy óránként egymást.
Hópelyhek közt gravírozzuk
A magunk angyalát.
Ilyenkor felsóhajt az ágyneműtartó -
Rezonálja, mit szólt benne a mumus -;
(Jégben olvad le talpadról a mamusz)
Apró lelkecském hangodból kortyolgat.

Lángja ragyog fényesen,

Jelentéktelen kis láng,

Fénye a szívembe száll.

Egy láng magában semmi,

Senki sem fog figyelni,

De ha ezer fénylik fel,

Összegyűjt majd sok embert.

Mint millió csillag fent,

Úgy égnek a gyertyák lent,

Mindenre emlékezve,

Fényt ontva sok gyerekre.

Modernség

És ott maradt hát.

A felfuvallt mellkasok mélyén.

Várt és csak várt,

És ebből idővel megárt.

És már feltört volna,

Megmutatva,

De mégis csiklandozni maradt,

Óh, miért.

A mellkasokból kilépett,

Szilárd gyémántgyűrű lett,

Ez talán szégyen.

Mondaná: ,,Mást nem tehettem.”

És egy fekete bárány mondta el,

Hogy sokadik Brigittának csak a száma kell.

És egy millió ember csókolgatná ezerrel,

És az emberemlékig sem jutnának el.

 Ringlispilben hintáztunk a parkban

És árnyak is hű maradtál.

Gyertyafényben elalvás előtt

A falon velem labdáztál.

Pirkadattól alkonyatig a lábam alatt növekedtél.

S amint kikapcsoltad a teliholdat, újrakezdődtél.

Íme egy frissen mázolt bíróküszöb.

Továbblépnem röghöz kötött,

Tintadombos pillád hiányba vetett,

Megbök az új üdvözlet:

A Múzsamentes övezet.

Magammal jöhetnél,

Odaát felejtettem az eszemet,

Kinyitom neked a skalpom, ha szeretnéd,

Egy célzott dobással úgyis belemegy.

Szememmel nyeltem el
Nagyítón át a sziluettszökevényt.
Hiátus sejtelem, hogy a kölcsönszív
A végéhez ért.

Tűnődöm magamban: a holnap, mit rejteget?

tán sugárzó, aranyló fényeket,

vagy árnyék mögé bújt pajkos reményeket...

Bár oly könnyen nézhetnék előre, mint vissza

s egy kicsit lenne a jövőkép is tiszta

míg a szemem tükréből a jelen ki nem issza.

Jelen vagyok. Létezem és élvezem a létet

fentről a nap finom sugarakkal éget

és az illatos szellő mesél nekem szépet.

Tűnődöm - ám így sehová nem jutok

várnak rám a kevert pillanatok

és a jövő - jobb ha most indulok! 

Tagba szakadt mondatok
küzdenek ócska létükért
aztán só-hajókba törve
lebegnek e század
poshadt vizén
hogy gerincüket veszítve
írás-jeltelen
sírba hulljanak
s alámerüljenek
az éter semmijén...

Kéjed fényével ragyogd be kék egem,
csókolj át a végtelen, sötét éjeken!
Olvadj fel bennem, miként az izzó láva,
égess porrá mindent, mi utadba állna!

Fonódj rám, mint inda, élő fát ölelve,
virágot hajts minden ébredő reggelre!
Legyél folyó, büszke, parton is túl áradj!
Törd-zúzd a falakat, moss el minden gátat!

Legyél erdő-rejtek, ölelj estelente!
Megbúvok öledben, némán, elmerengve.
Legyél búza mező, kukorica tábla,
étkem, szenvedésem, túrt rögökön járva!

Fáj a szívem

Fáj a szívem, fáj nagyon,

Mégis kacag a május;

Magasan a vár fokán állok,

S oltalmával eltakar a hárs.

Lent a mélyben rohan kéken

A nyugodt városi csatorna;

Egy gyermek csónakászik merészen

Horgászik s fütyörészik egymaga.

Amott, túl a parton, éled

Boldogan egy parányi alak,

Bordély, kertek, s megannyi népek,

És ökrök, mezők, antik várfalak.

A cselédek püfölik a szennyest,

S fűbe hemperedve vidáman kacagnak;

A malomkerék gyémántokat vet fel,

S hallom néma sikolyukat a halaknak.

Már elhagyod száztíz évedet,

Már elhagytad e kis bolygót,

Az új század szánalmas garasfogazásában,

Mint ellenzéki képviselő a Parlamentben,

Sok szép nótádat muzsikáljuk most,

Hogy elhagyod száztíz évedet.

Utánzó ripacsnak szép, buta múzsám,

A Lányka adhat csak szorongást.

(Hisz nem csak a Líra a szőke),

Hisz tudja, már rég koporsóba ástam.

Bódított: és hogy mámorból váltsák,

Nincsen szebb pofon - ugye, szép, buta múzsám?

A félénk és komolykodó fiú

Szép temetőben, a szívemben porlad:

(Az élő harcos hős, de vén, komor bölcs)

A Gyermeknek ma már nem volnának cédái,

Magától menne borral a falnak.

Soviniszta hím,

ki tettre gyenge,

mártózik inkább

kétes félelembe.

Maga köré nézd,

zsírfalat emel!

A fürdőszobában

szépen énekel.

Csak játszótérnek

nézi a világot.

Öreg legény!

Mi az, mi így

megbántott?

A nyalka nők,

kik régen

keresték kegyed?

Ugyan, Bátyám!

Benned kit

tisztelhetek?

Ifjú véredben izzik a vágy még,
nevetésedben csendül a lélek,
tüzesen hagyja el ajkad a szó,
s tetteid pajkos-igézőn szépek.

Ó, ha az élet meg se gyötörne,
mindig édesen zengne az ének!
Bár, ha nekem zsongna a kedves, jó
meleg karodban érne a végzet!

Lásd, öregen rímelek néked, szép
zsenge vitézem szerelmes verset!
Talán az idén nem esik több hó,
s tavaszi méhek ontanak mézet.

Hej, kusza álmok, pőre valóság,
csalfa remények, bohó kacagás!

Nyugalom. Most már itt vagyok.

Mollimementók

1.

Folyosót ringat a szén-izzó világ.

A derekamon felejtetted a kezed.

Megindulnak pályán, s tengelyen az idák.

Amőbák isszák szénsavas léptemet.

2.

Köpenylibbentő vállövek.

Patakban izzó kláris.

Lenyelted helyettem a kulcsot.

Nyithatok vele holnap is.

3.

És leszáll az arkangyal melléje.

És dúl az irodalmi lépegető.

És foszlik a félelem szelleme,

S marad az angyal, az őrzővédő.

Kis kertem újra illatos,

virágzik már a rózsa,

a pázsit reggel harmatos,

kertészem nyírja, óvja.

Ha száz madárka füttye száll,

a szívem majd kitárom,

elillan minden bánatom,

az élet édes álom!

Jó kertészem, bár értenéd:

ha én is rózsa lennék,

erős kezedben boldogan

csak néked illatoznék!

Tűz pusztított a kertben.
Elégett minden: pázsit, fák, magok,
  a templomom a tornyocskáival,
színes képek az oltár felett,
melyen már sosem áldozok.
Tűz volt a kertemben.
Magasba csapott a láng, és
porba hulltak az álmok.
Szótlanul hallgattam ágak recsegését,
nem sírok, és nem kiabálok.
Tűzvész tarolt a kertben.
Enyészeté a bogarak, madarak, virágok.
Ködmadár fészke füstté vált,
szenes tollak hullanak amerre járok,
Szürke hamuban fekete gyémántok...

Keblek országában,

Csecsenföldön

Csecsen csecsen csüng a csalfa,

Csattog a csalogányt csókra csalva.

Csak a csillagos eget csodálja,

Csakis csecsen nőjét imádja!

Mikor zajos az élet, minden zúg és kattog

úgy érzem még a Nap is oly halványan ragyog.

Ilyenkor nem kell más, csak karjaiddal fonj át,

így csillapítsd lelkem csönd utáni szomját.

Néha túl sok a zaj, a világ folyton masíroz

nekem csak te vagy, ki jólesően masszíroz,

kezeiddel lágyan, szavaiddal édesen  

e világban élni csak veled könnyű, életem! 

Veled még a sötét felhők is szépnek tűnnek

melyek sokszor hangtalan, fejünk felé gyűlnek.

Ilyenkor te vagy a napfény, tavasz a szívemben

boldogság, egy őszinte mosoly, melytől e világ

újra ragyogni kezd a csodaszép színekben. 

Semmi több

Nem vagyok több, csak annyi, amennyi.

Minden hiába: nem tudok,

Magamból többet kihozni…

Hiába nézett reám az ég kékje,

Saját véremben fulladok…

Ennyi volt: vége.

Alszik a lány selymes, puha ágyon,

Pilláját simogatja szivárvány szinű álom.

Bú és gond eltűnnek az éjben,

Szunnyad az ég tüze, én vagyok ébren

Egyedül…

Mutató kattan, halkan számol az óra.

Csend szava biztat: térhetsz már nyugovóra!

De nézem nyugodva a drága leányt,

S isteni szépség ős-himnuszát

Zengi a lelkem!

Sózott bánatleves

Országúton csoszog,

Balra tőle hurrikánzug,

Jobbra egy fülkagyló.

Mintha itt fenn, a bánat

Múlna, kitárulna.

De fölcsuszamlik az út,

Feltör az emésztőgödör

Könnyed ráncvonása.

Hová tartasz, te zord, te szelíd,

S volt mersz cserbenhagynia

A szaru hártyáinak?

Vörös tetőkéje számtalanszor púpos,

A virítók mind egy kihajlott toboz,

Egy erő hatja át mindenünket.

Lesznek szarkalábak,

Dűnékben összejárnak;

A lényegre taposnak.

Folytatódik a Restrospektív-rovat, ezúttal a legelső versemmel és a harmadik novellámmal, 2013 első negyedévéből.

A Művészethez

Hé, olvasó! Pihensz és görnyedsz
S e sorokat olvasod,
Hogy keress bánatot és vigaszt,
S bennem bízol, aki benned bízik,
És reménykedsz, hogy tudásod hízik,
hát felbérelnéd a lelket, mi már foglalt?
Neked is van egy, de csak bámulsz rá,
Hagyod, hogy sodródjon a futószélben.
Érzel engem?

Te, aki hallani szeretnéd remegő kezeimet és csattogó tollamat,
Ujjpercektől szenvedő rémületes laptopomat
most nézz magadba!

Ki nem adott engedélyt még,

Hogy elmondjam, mi törte el

A Jóhiszeműségemet?

A raccsoló folyosóformalin

Tette tűvé azbesztes légvételemet.

Éppen elmélkedtem, amint láttam

És megszerettem a bált, ami úgyis mindegy,

Mert én elmegyek, s majd a barátok elkísérnek.

A szarkazmus két macskaszempárja

Mélydekoltázsos ruhapéldányban jár elém,

Csípői vacognak, s megszólal így,

Mintha mégsem maradna el egy frigy

A rokonságban, hogy ki engem

Hallgatott és kiértékelt, az e bálon

Mást becsül meg.

Lágyan megölni

Hallottam másoktól kibeszélni,

Hogy van egy stílusa,
Így hát megnéztem egyszer,
Hallgattam egy kicsit.
Még a reflektor is hideg,
Oly rég nem láttam ilyet már.

És akkor az a fiatal lány,
Fiatal és gyönyörű,
Életemet játssza el hangján,
A világ egy csupor derű

És feltépi sok régi sebem,
Egyetlen karma sem fáj,
Lágyan megölni,
Azt jól tud,
Lágyan megölni,
Mint legyet a lúd.
Lágyan meghalni,
Milyen csúf.

Suttogják, hogy ó, biz' ő a nagy Ő,
A kisebbik már nem is vár.

Jelenség

Fáradt csempe

Lábadozik,

Akupunktúra szere

Lábnyomos tűsarkúid.

Fáradt csempe

Fellélegzik.

Téglán szálkás vakolat

Melegszik kapucnidon,

Porozza prém kabátodat

Falfehér, prűd korom.

Azazhogy, nem is korom;

Guruló korpa a hajadon.

Porcelán, manöken bevonat

Játssza, hogy húsaid fátyla,

S mint megérett petemagvat,

Félelmeink tamponálja.

Paprikát, sonkát,

Otthoni falatokat

Kenyér társ tettesek

Éhszóra fojtogatnak.

Eszkábált padok

Impozáns közhelyek,

Hogy kényelmet öklendezzen,

Szótalan leültet.

A megfáradt táj

Felszűkült redőnyök ablaka

Mutogat szembe külteret,

Háttal vetett írószékem

Klaviatúrát penget.

Álmatag, szószátyár

Bolha viszket,

Hexametert vált fel,

Régi szerelmet.

Ó, ha túltenném

Az egyszemélyes háborút

Külföldi madámok

Igazoltatásaképp

Földrengések vércseppentő kúpján!

Túl vakond mára a hős zsarát,

Meddő a kedély urbanizált tájra,

S mint szállodában turisták a kasszaszárny,

Úgy vagy ábrándimnak alávaló pária.

Csüng-csengj még szép Rubizliszál,

Szólj, kis angyal.

Csillogj-villogj lágy Rubizliszál,

Nincs semmi baj.

Ó, drága, ne sírdogálj,

Jól tudd, nékem sokkal jobban fáj,

Nem lettél enyém,

Lelkem túl szerény.

Kincegj-kuncogj édes virág,

Feledd el magad,

Víztükör cseng, kérlek, ne is bánd,

Lengesd még hajad.

Szájszellő, csiki-csiki-csikk,

Mannaprém illat,

Mint dohányfüst, úgy permetezi

Sápadt arcomat.

Csüngj-csengj még, szép Rubizliszál

Bokorpusztán lógsz,

Fújj, hős szél, sihu-sihu-há,

Búbszalmád tiszta kóc.

Üdvözlök mindenkit!

Rég jelentkeztem, s most két verssel is borzolom a kedélyeket.

Ezek közül a második, a cím nélküli, egy olyan barátom emlékére íródott, aki sajnos már nem lehet köztünk. Bevallom, sokat tűnődtem, vajon megosszam e...

Úgy vélem, a versek azért íródnak, hogy azokat mások elolvassák, s hogy valamelyest visszhangot verjenek az emberiség közös tudatában. Még ha csak kicsit is.

Üdvözletem, és jó olvasást!

A névtelen dala

Azt mondják, hogy szeretnek,

Hogy fontos vagy nekik,

De a pénzt, a pénzt jobban szeretik!

A szemafor tátong,

Az embereket lelövik,

A madarak puskát rángatnak,

A bizalmi kör meginog,

Tombol a gyászoló poén,

Vicc, amelyen nem nevetsz,

Ha mégis, úgy mélységgel

Magadra vess.

Valós a kényszer, ha egy nőnek

Levetődik lába,

Elvadult szerszámok közt hempereg

Csonka vádli párja,

Nem önnön tervezett jövőjének

Hasonmása.

Haraszt zörög, míg csöndben ül szél;

Unja már, hogy zsibbad összes szála,

Fritzek közt a reváns elalél,

Ha felbukkan a hőn áhított árja.

Szétszakadt, megviselt emlékek 

halvány fényben tündöklő képek,

néhány itt maradt,amit el nem fújt a szél,

mely nem sárgult meg, mint az őszi falevél.

Van, amit nem felejt az ember,

amit el nem sodor a tenger,

jönnek rossz napok, jön az ősz, aztán a tél

de az ember amíg él,folyton csak remél.

Halványul a napfény, nem éget

a hűs szél leveleket tépked,

és mikor eljön a tél, megdermed minden,

megfagy a föld, csendes a természet.

Csend van a szívben, a lélekben

minden ott van az emlékekben,

az a néhány kép, mely még néha felvillan

csak üvegszilánk, ami néha felcsillan.

Ismeretlen béke, meg nem élt háború.

Százezrek miatt piperkőc a bú.

Utcát szennyező, keleti őrszem,

A holdról tán olyan, mint a vörheny.

Nem csodálhatik annak sem egésze,

Mert a sarlótól cserélni kell alakját egy félre.

Berlinig eltúr a vöröslő sarló,

Véresen izzik határink felett palló.

Beleszalad végül, a mi kis Hazánkba,

Anyánk nyelvétől mentes kaszárnya.

(Mintha nem volna így is soványka.)

Hiába bontasz falat, vérző a formalin,

Vedd észre, elvtárs, a fűszál is kín,

Ne engedd a kopasz ürgét képeken klónozni,

Odaát a világot fel fogják osztani

Egymást közt, nem mint testvér,

Sem mint együtt font koszorúér,

Rokon vagy, csak voltál, utazni mit sem ér.

Nem tudhatom, hogy fejem fejeddel

Együtt fáj-e, ha belénk hasít az álmos

Holdsugár alatt a hátrahagyott teendőink

Együtt végzésének végzetes memoritere.

Nem tudhatom, hogy a népi száj

Megszokott ízű gondolata számodra is

Ugyanazt jelenti-e. Mert számomra általam

Lett csemete terméseimet.

Nem tudhatom, hogy a színtelenre mázolt

Körmeid ágyaiban az ebola fertője irányít

Becstelen, visszafogott, viaszdermesztő

Szándékokat, vagy mint idomított macska

Cirógatnád vele az áldott kandúrmancsokat.

Láttam a meredek

Hegységeidet,

S köztük a völgyeket,

Melyeken át magadhoz

Engedtél.

Láttam a völgyek

Epicentrumában

Az őrzőidet, melyekkel

Termetedbe félelmet

Csepegtettél.

Láttam azokon túl

A bókjaimat amint

Egy tisztáson

Eszterláncoznak,

S riadtan rájuk emlékezel.

Látom az időt, mi alatt

A sok fogva tartott gondolat

Felgyülemlett benned,

S kétkedve egy láncon

Forgácsolja beléd

Az örömöket, s gondokat.

Nézz csak fel; Az ott

A Nap.

Néha nem tudod merre van az utad

néha a sors rád, hosszú ujjal mutat,

de elég egy ember, ki melletted áll

lehet a párod vagy szimplán egy barát

ki szótlanul úgy ölel, hogy már nem félsz,

aztán csak sóhajtasz, mert te sem beszélsz,

mert nem kell szó csak a nyugtató érzés

csak az hogy élsz, csak ki és a belégzés. 

Mindenki tudja, hogy együtt a könnyebb

amikor két szemből folyik le könnycsepp,

amikor nem csak vagy hanem létezel,

az érzések dús halmából étkezel.

Mosolygok,
Te felnevetsz,
Én félrenézek.
Én szólok,
Te kérded, miért?
Minden a rendnek megfelel,
És ezért kissé elszomorodom.
Kölcsönös kézfogással
A rakpart lépcsőjétől elballagunk.
Szeretetben, s diplomáciával elválunk.
Így hát állunk most, és várunk,
És eközben nagyokat sóhajtozunk.
Mindannyian emberek vagyunk.
Visszamegyek a színes útra,
S földre kísérem a kóborszíveket.
Ők csak gurulni tudnak, erőltetve,
Csücsökről csücsökre,
Izgatottan bukfencezve.

(Avagy az első múzsaversem Vajda Rubinához, a tetteshez)

Zenta város domboldalán
Porcukorként csusszanok,
Magyarsággal együtt érzek,
S velük együtt ujjongok.
Nem miattuk vagyok ám itt,
Intelmezem kérdésem:
A bűbájnak kék ékkövét
Merre felé keressem?

Nem mutatnak semerre se,
Lelkem tippnek ennyit visz:
,,Arra menj, merre leginkább
A szívednek csücske visz!"
Megértettem, s útra keltem,
Merre húztak érzések;
Olyan jó hogy vagytok nekem
Vajdasági ékszerek!

Kavics

Üreges kavics,

Szürke hámmal.

Rideg, barázdás,

Szúrós tapintású.

Az egyik üregben

Izzó lávafolyam.

A másikban pedig

Jeges, mélytenger.

Poros mezők,

Szárazjég és neonfények.

Sárga falevelek

Bolytos barkavirág.

Fehér homokos

Partról származom.

Az áramlatok viszont

Messze sodortak.

Fekete sziklák közt,

Parton heverek.

A hold és a bíbor színű

Nap fénye a hű társam.

Nehéz a lelkem,

Elnyomja a köd.

Küszködök a fény felé,

De a félhomály megzavar.

Mert nem mondhatom,

Élmény volt,

De jól ismerem,

Hogy a kockák fordulnak,

Hogy egyszer neked rossz, másszor nekem,

Hogy nem kell közölnöm,

Megteszed önkezűen,

Hogy vitrinbe zárod magad,

Mások csak átcsodálnak,

Történéseidről elkésnek,

Magukon is túlaludnak,

Nem tudják, hányszor

Borotválod a szíved

És hányszor vágtál lyukat bele,

Hogy a penge az érzékenyebb

Vagy inkább Te,

Hogyha nekem ártasz,

Ki más szeretne,

Hogy a felszínes rohadt élet

Így megbélyegezne,

Merhetném letagadni,

Mit fogant érted e lángelme.

Helló világ, csak én vagyok.

Mondd, tőled még mit kaphatok?

Fellegeket a Nap fölé

vagy talán hűsítő esőt

alkonyatkor estefelé?

Ugye nem hagysz most egyedül,

amikor a Nap elmerül?

Sötétkék az ég tengere

és csend lepi el a mindent,

az alkony után, estefele.

Mondd, mit hoz nekem a holnap

ajándékot vagy pofon csap?

Csak kémlelem a nagy eget

és a reményeim felett

az alkony nekem integet.

De nem sírok, nem nevetek,

csak csodálom a fényeket

a városon és afelett

és egy csillag épp rám ragyog..

Még dübörög bennem a múlt zaja,

még lüktet bennem egy dallam..

Hagyjam?

..Vagy intsem csendre önmagam?

Egy albumot tartok a kezemben,

megsárgult képekkel tele,

és könnyezni kezdek

amikor lassan megérint

múlt néhány szelete.

Emlékek.

Már csak fénytelen képek.

Talán már sohasem lesznek

ugyanolyan szépek

mint voltak oly régen.

Felvillan az összes pillanat

amit valaha átéltem,

ahogy a képeket, egyenként

újra és újra

megnézem.

Forog a föld, mint pörgetett kerék,

csak forog, megállíthatatlan,

s te benne vagy, magaddal s velem együtt

és ebből talán sosem lesz elég.

Add át magad, érezd, hogy repülsz,

feletted úsznak a repülők

az ég szép tiszta tengerén

s itt lenn nincs más csak te meg én.

Elszédítettél - már nem látok tisztán

csak homályt lát a szemem,

de fogd kérlek kezem

hogy ne féljek, hogy kiesek.

Vidámpark. Vidám arc.

A hangod a zene.

El kell most mondanom:

olyan jó fenn veled.

Nézd,

ahogy halványul minden fény

majd csillag jelenik meg az ég sötét tengerén,

érezd, hogy átjár a nyugalom

és számodra is a béke lesz

a legszentebb jutalom.

Nézd,

ahogy a sok csillag lassan összegyűl,

és rád ragyog egytől-egyig,

csillogó fényükkel testedet-lelkedet

lágyan dédelgetik.

Nézz fel,

fentről is figyelnek rád,

így idelenn sosem maradsz majd árván,

bárki ha elhagy és elköszön tőled

valaki mindig veled lesz:

az Úristen!

Néha oly jó lenne csendben élni

A múlt holmijat összetépni

Nem gondolni, hogy mi volt s mi lesz

Hogy a zord világunk velünk mit tesz.

Sétáljunk csendben kézen fogva

Egymás szívét összefonva

Az őszi avarban csak teveled

Alattunk színes falevelek.

Néha oly fölös a szó, mely csaló

Puha kéz kell, simogató

S bár sok a kérdés válasz nélkül

Csendben úszva szívünk békül.

Sok volt a zaj, a hangos szavak

Bosszúból szőtt ádáz harag

Ezért e kis nyugalmat élvezd némán

Ezen a jóleső őszi sétán.

Odakinn hűs levegőben 

hólepte, fehér mezőben,

fáznak a fák és megfagy a lehelet,

míg én itt benn, teázok teveled.

Száll a gőz, és éget a tűz

ezernyi álmom hozzád fűz,

veled még a télből is újra nyár lesz,

csodaszép zenévé válik a nesz.

Nem vágyom innen elmenni,

kabátom újra felvenni

aztán búcsúcsókkal elválni tőled,

Nem! én sohasem tűnök el mellőled.

Odakinn csillog a minden

kezem már ott a kilincsen,

szállnak a hópelyhek a földre,

tudom úgysem válunk el örökre.

Veled maradok, ha eljön a tél

Nem fújhat tőlem el soha a szél

Veled maradok, úgy nem fájhat semmi

Nem kell majd félned, nem bánthat senki.

Veled maradok, ha egyedül lennél

Hidd, el többet is adok majd ennél

Mert vigyázni fogok rád, amíg csak élek

Viszonzásul tőled semmit sem kérek.

Egyetlen perc csak az egész,

egyetlen vallomás.

Egyedül semmit nem érek,

egyedül minden oly más.

Egyetlen perc csak az egész,

egyetlen szívdobbanás.

Együtt semmi nem vétek,

együtt minden oly más.

Hideg van,

tovaszállt a nyár,

s ledobta a nap is

izzó mosolyát.

Fáznak a fák

mégis levetkőznek,

s csupasz karjaikkal

intenek az ősznek.

Szeretem a halk szót, ha suttogja nekem a szél,

A puha csókot, ha felém leheli a napfény.

Azt a lágy érintést, ahogy simogat az eső,

Azt a boldogságot, melyet ad nekem az erdő.

Szeretem a zenét, ahogy énekel fent a lomb,

A táncot, amely életre hívja a dallamot.

Az édes illatot, ahogy elviszi a szellő,

Azt a boldogságot, melyet ad nekem az erdő.

Szeretem az életet, mely életre kell benne,

Azt a megnyugvást, amelyet ott érez a lelkem.

Az örök igaz szerelmet, mely mindig esendő,

Ez az a boldogság, amit ad nekem az erdő.

Parázsszárnyú démonok,

merre szálltok?

S ott mit találtok?

Apró sötét lények,

nem féltek?

Bátran beléptek?

Lelketlen gonoszok,

hát elfuttok?

Messzire osontok?

Menekülő hadak,

mint űzött vadak?

Iszkoltok haza?

Pokoli átokfajzatok,

mit láttatok?

Mikor itt jártatok?

- Olyan sötét helyre,

mint az emberi lélek,

inkább nem mennénk le.

Gyorsan változik minden.

Minden csak kérdőjel e rohanó világban.

Különös világ van.

Mit mondhat az ember?

Üresek a szavak és ferdék a betűk.

Erősnek kell lenned, hogy sok mindent

eltűrj!

Gyorsan telnek a napok.

Lassan minden csak emlék.

Egy kép marad csupán,

mit egyszer majd kezembe

vennék.

Gyorsan változik az érzés.

Egyszer sírsz, hogy aztán

nevess.

könnyeiddel küszködve,

biztos menedéket

keress…

Egyszer fenn vagy,

máskor lenn a mélybe.

Hallgatom szívemnek halk szavát

Felhevült testemnek sóhaját

Nem értve mit mond

Csak hallgatom, hallgatom.

Kis gyertyák égnek az asztalon

Tán nincs ennél meghittebb alkalom,

Hogy a csendet élvezve

A nyugalmat érezzem.

Odakinn vegyül a sok zaj

Túl sok a teher, a baj

Mindenki siet, meg nem áll

Amíg békés helyet nem talál.

Van-e nyugodtabb hely az otthonnál,

Ahol a csendben leülve álmodhatnál?

Álmodnád azt, hogy megszépül a világ

És a szeretet lesz a legeslegszebb virág.

Űzött vadként futottam, az élet sötét erdejében

Magam mögött hagyva a hosszú éveket,

Ám amelyik utolért,

Ejtett rajtam egy mély sebet.

Huszonöt seb! Ennyit mart belém ez az őrült hajsza.

S mondják: a fájdalom nemesít, felemel.

De kik mondják, nem tudják milyen a vadak sorsa:

Futni a vágyak után, s a vágyaktól el.

Nemzedékem, egy ígéretes, de megtört nemzedék;

Tagja vagyok (voltam) a seregnek én is,

Mely bőszen, büszkén indult az élet-csatába,

Most verten, csak reményt koldul mégis…

Ki az a bolond, ki még itt remélni merészel?

Lehetnék madár

elröpülve minden gond elől,

lehetnék én a szél, a vihar

mely jön a hegy felől.

Lehetnék vándor 

ki jön és megy a nagyvilágban

lehetnék apró pollenszemcse

mélyen egy virágban.

Lehetnék álom

szemedre szállva éjjelente

lehetnék hangos moraj,zene

költve reggelente.

Lehetnék a múlt

vagy a terád kacsintó jövő

porban heverő tépett sorsjegy 

az egykor bejövő.

Lehetnék s mégse

mert semmi nem jobb mint önmagam

bármi lehetnék mégis maradok

énmagam.

Kell a fény, hogy tisztán láss 

kell a szív, hogy megbocsáss,

kell az erő, hogy el ne essél

valaki kit úgy szeressél

mint senki mást a nagyvilágon.

Kell az eső, hogy újra éledj 

kell egy út, hogy el ne tévedj,

kell az emlék, hogy sose feledd 

remény azért hogy el ne csüggedj

ha a sorsod megsebez.

Kellesz nekem, én meg neked,

ne félj tőlem, nyújtsd a kezed,

így az élet sokkal könnyebb,

visszafordul minden könnycsepp

és arcunk újra kivirul.

Nem kell a szó, csak nézz rám!

Mélyen a szemembe!

Ott láthatsz tiszta érzelmeket

Úgy, mint én is a tiédben.

Láthatod, ahogy könnycseppek gyűlnek

Majd végigfolynak az arcomon,

Olyankor semmit nem mondok

Hisz tudod, hogy bús vagyok.

Én is a szemedbe nézek,

De a szavakat elhagyom

Nem kérem, ölelj meg

Nem mondom: Jól vagyok!

Nem ujjongok akkor sem,

Ha vidám az élet

Nem mosolygok akkor sem

Mikor a legszebben kéred.

Csak nézz rám!

És, ha majd mégis hozzád szólok

Gyengéden megölelve,

Füledbe súgom:

Bárhogy érzünk,

Bárhogy nézünk

Egymásra

Szemeink sohasem hazudnak

Egymásnak.

Te mindig itt vagy nekem
Ha tűz a nap, ha süvölt a szél
Te mindig itt vagy velem
Ha szívemben bús ének dalra kél

Te visszavezetsz utamra, ha elkallódék
Ha lelkemben háború dúl
Te itt vagy mikor az ég már nem kék
Ha fájón érzem, hogy az idő múl

Kezem kezed fogja szorosan
El ne engedd soha!
Itt légy velem, most is és korosan
Ne engedj engem tova!

Szeretetem míly megmarad mikor elenyészek én
Átsegít majd rosszon, jón.. ahogy te is átsegítettél
Nővérem, ragyogsz nekem a fellegek egén
Mikor majdan elveszve evezek a halál tengerén

Ezt a verset kérésre töltöttem fel.  Az idézet Babits Mihály: A lírikus epilógja című verséből való. 

"Csak én birok versemnek hőse lenni,

első s utolsó mindenik dalomban:

a mindenséget vágyom versbe venni,

de még tovább magamnál nem jutottam.”

Kavarog bennem tucatnyi érzelem,

gondtalan napok, örömtelen percek,

és mindazt, ami történik énvelem,

elmondják szívemből született versek.

Fakul a vágy, hogy a mindenről írjak,

arra tán nem is kíváncsi a világ.

Engem a belső érzéseim hívnak,

bennük bimbózik versem, mint egy virág.

Csak én, vagy talán te is belátod azt,

szebb arról beszélni, mi odabenn van,

s hiába hallok vagy hallasz majd panaszt,

egy vers akkor is a legszebb kincs marad.

Örökségben hitetlen,
Otromba fráter!
Beképzelt, arrogáns,
Szótlan falanszter.
Ki öntelten ömleszted
Porból önmagad,
Sírhant alá etetve
A tettedre várókat!

Jegyzőkönyvükbe szeded,
Min henceg markényi kuncogás,
Homokba a nyomokat véseted,
Másutt szablyával óvott a vallomás.
Nem jut már többé tápláló kenyér,
Nem pöccint már szélkakast a léterős tenyér.
Megmutatod nekem tükröd, mit metszett beléd
Houdini!
Ásót fricskázol kezimbe, hogy a gödröt vájjam ki,
S a bűvészi mesterművet eltiport szilánkokban
Földdel oltassam ki.

Ígéret

Ne érints, ne láss,

Ne beszélj.

Ne ölelj, ne találgass.

Egyenes a szóbeszéd.

Szemembe nézz, gondold,

Mit ígér az eskületét.

Ígérted az örökkön légző mécsest,

Hogy frissen átszűrje a vágati fénytelenséget.

Súlyos bányacsillét, súrolja a síneket

A légtől, mert lihegtet a kirándulás,

Messze menőkig fordul ellen a kiábrándulás.

Mész előre, idősödsz: nyárból ősz, őszből tavasz.

Izmain közt a gyújtózsinór parazsas.

A reflektor függönyében
Egy új világ díszeleg,
Csendesen él,
Vidáman beszél.

A színpadnak karzatánál
Pianista szerenádoz.
Egybeolvad,
Úgy szól a zongorához.

A fronton női vokalista
Halkan zengi szívbaját.
Könnyeket sző,
Hívja a köz katarzisát.

Mint egy messzi horizonton,
Úgy andalognak rajta.
A reflektor kontrasztjában
Liliomszál énekel.

A páholynak heverőjén
Három meghatott gazember
Ünnepnek szőtt,
Egyenruhában.

Egysíkú kártyákkal zsugáznak,
Időnként jókat kacagnak,
A nyugalom tengerében
Semmi sem fáj.

Kicsi szívem,

Egyetlen édes kicsi szívem,

Hát megöleltél, s arcomra

Csókot öntöttél, mint két

Kolibri a forró nyári szélben.

Hozzám ragaszkodsz,

Nagy szárnyadat ráborítod

Tátongó, vaskos lapockámra.

Megmutatod nekem, hogy előtted,

S mögöttem mit látsz, milyen ízű

Moraja a népnek.

Tudom, nekem halk és beletörődő,

Nem képviselő benne semmilyen

Figyelő tekintet.

A bíbor zaj mint a kígyózó ördögszekér,

Néked oly hasztalan kísértet.

Nekem csak lábadozó alkonyat, mit megtör

Az összeszokottság, s a hegedűk szopránéneke.

Üzenem a bölcs bakáknak,

Ne keseregjenek, mert a szél

Levélbe kap, s egyszerre csak

Visszahúzódik; és az újoncok

Nyápicak a fáramászáshoz,

Mikor mi már rég a lombok közt

Vagyunk. Eltévednek. De mi nem.

Nincs mihez szólnunk már.

De mi itt vagyunk.

Még itt vagyunk.

Üzenem minden lánynak;

Rablókézből visszavenni az aranyat

Nem szabad, mert obulus lesz belőle,

Tömve lesz tőle a kis orcátok sokáig,

Míg nekik a pillérjeik is. Emelkednek.

Flörtnek, szexnek engedtek, de ez nem

Szégyen csak vigasz?

Bölcskei Imre

Ha meghalok

Ha meghalok, por lesz belőlem S a szél visz majd a hátán Messze, délre Esővíz fog majd beletolni a medrébe Fa leszek, vagy virág, a föld széle, délibáb Majd egy fiú fog leszedni S unokám fejdíszébe tűzni

Ott leszek és ott is voltam Minden pillanatban A méregben, a borban Itt is maradok mindörökre Hisz én is csak egy csepp Egyetlen csepp vagyok a végtelenbe

A következőkben csak pár érzésvilágot megjelenítő kis, szimbolikus szösszeneteket szeretnék megosztani Veletek, várva a véleményezést és az észrevételeket, vagy csak pár gondolatot...
Különösebb célja nincs neki, inkább csak kíváncsiság, hogy mennyire változhatnak az emberek tárgyakhoz köthető gondolataik (milyen szimólumokat gyárt magának minden más emberi elme - elvileg vannak egyénenként változók is). 
Köszönöm a türelmet/figyelmet! :) 

___________________________________________

1. 

Fény és világosság árad szét a szobában,

mert ki lett cserélve az égö a szívem padlásán. 

Meglazultak a parketták, s felkavarodott a por,

fuldokolva vesződöm, s bolyongok sorsom káoszában. 

Emlékszikrák fel-fel villannak az egyik sarokban,

de az elmúlás hamva elrejti őket előlem újra.

Bölcskei Imre:

Szomjazom

Egy órája láttalak csupán

De már tébojult fejemben

Torz képe maradt csak

Arcodnak

Belőled

Bennem

Megérteni nem fogom

Szívem miért kalapál

Fel-Alá járkálok

Mint ki saját akaszárára

Vár

Disszidál

Szomorúan közlöm

Emigrálni készülöm

Engem itt:

Nap nem melenget

Szél nem csókol

Lassan viszont ellep

A por

Téveszmékkel küszködöm

Vágyálmaim hajszolom

S a megváltásra

Szomjazom

Véleményeket, kritikákat mint mindig szívesen fogadok, mint szerintem a klubb leg terméketlenebb írója.

Egy barátom első versét olvassátok, amit még az ikertornyok elleni támadás után született egy héttel.

A vers hűen visszaadja a kor lelki állapotát, üldözési mániáját, bűnbakkeresését.

KV

Apokalipszis szele

Boldog világ, melyben élünk

Ennél többet, sosem reméltünk

Szépen süt a nap, vidámak az emberek

Már borusak, itt vannak a fellegek

Felhők közül jött, a két gépmadár

Sajnos ahogy jött, csúnyán betalált

Nyomában sikoltás, meg fájdalom

Ezután csak sírás, és romhalom

A köd és a por, csak úgy terjeng

Retteg a sok nő, férfi és gyermek

Hiába a nagy technika, az órási ház

Lerombolta, pillanat alatt, az ádáz

Minden ember fáradt, és szomorú

Válasz erre bosszú, s háború

Hull reá válasz, bomba és rakéta

Nem talál be, mert magát beásta

Vajon mi vár rá, ki gyalog támad

Győztes lesz vagy halott, ki fáradt

A hegy ott, nem a mi otthonunk

Ki ott él, az most a mi borúnk

De sajnos, itt a kór elszórtan

Kapjuk levélben, s csomagban

Milyen levél jön még, ami hamis

Mert álnokabb szer, mint a hasis

Megtámadták, e szép világot

Válasz, összefogott országok

Győzni kell, az igaz embernek

Mert, ha nem, vége mindennek

Mi lesz még, mi lesz még!

A minap az erdőn jártam,

belefárdt mindkét lábam.

Nagy hegyeken jöttem-mentem,

el is ment az életkedvem.

A minap a parkban jártam,

sok kis koszos lurkót láttam.

Ordibáltak, ugrándoztak,

a hátamon dobálóztak.

A minap az úton jártam,

sok kocsitól alig láttam.

Veszett gőzzel elhajtottak,

orrom alá füstöt hagytak.

A minap a neten jártam,

barátokat nem találtam.

Felületes minden ember,

elveszített értékrendel.

A minap az égben jártam,

sok-sok békés angyalt láttam.

A vilagban az en helyem, 

Csupan 5 negyzetmeter.

Lato szemeim tapinto keze 

Nem sokaig er el.

Nem kiser szerencse , csupan oszton

Hogy ne dugjam homokba fejem.

S ne reszkessek ha lecsap villam

Vajon mikor vesztem eletem.

Mert vadasznak szulettem, nem arra hogy preda legyek.

Megtanultam atnezni a kenyszer illuzioja felett.

S mikor szel tamad, vihar dul

Megremeg vagyonod, eleted

Akepp ved az Isten majd,

Hogy hanyszor nyujtottad segito kezed.

Jartam mar fent-lent.

Lattam a rosszat, es ereztem a jot

Volt hogy pehelysulyu erzelem

Szaggatta at a pokhalot.

Talalkoztunk, tudom nem kerted

De megszuletni sem kivansag,

A fold felett jarni az ejszaka szarnyain, 

Tobb , mint maga a szabadsag.

Szobrot faragni a vilag csendjebol

S titkaink odon   falai moge zarni

Emlek viragok szirmai  moge bujva

Johetne barmi......hidd el barmi..

E kepp gondolok rad a maban

Meg a tegnapok holnapjan merengve

Mi mindent megtenne az ember olykor 

Spartai hoskent  a valosaggal szembe.

Utat torunk buszken ,ott ahol mar jartak, 

S hisszuk hogy kovei orzik majd nevunk,

Igy nevet szemunkbe az elet ,hogy tortetunk, 

Azert hogy halhatatlanna legyunk.

Edes szavak keseru cseppjeit,

Szinte meg arcomon erzem.

Kimondatlan szavak csatainak,

Ezer sebjebol verzem.

Hol a bun ered ott ket folyo,

Partjain mint gazdatlan csonak.

Horda hajszolt antiloppa valik,

A tegnapban a holnap.

Kekre festett egszin alatt,

Kardelre hanyt erzelem.

Ha a josziv hangja sirba terel,

Hat legyen ez most vegzetem..

Visszatartja a tenger felett

Lelegzetet a nyari szel

Megkopott kovek sargulo peremen

Csak a hajnali hullam zenel

A legszebb dal , mit termeszet irhat

S kiser a csend huvos suttogasa

Festmenykent roja abrait

Almaim vegtelen marvanyfalara

Ugy venul meg a faradt gondolat

Hogy az ido kozben eszre sem veszi

Emlekeink cukormaza mogott

Az elmulas, pengejet feni.

Mint foldbol magat kitepni akaro

Kerges ven diofa.

Ugy lett emleked szivemben

Multunk kenyszerzubbony lakoja

Mert most van az

Amire azt hittem majd ezutan

Ma minden lehullt konycsepp

Fenylo homokszem csupan

Viszatartja a tenger felett

Lelegzetet most ertem a szel

S a hajnali hullam

Eltuntnek hitt almokrol mesel

Megkopott kovek sargulo peremen

Megcsillan a reggeli feny

Ma ejjel, Te rad..

Misztikus varázslat...Te csodás new land

Hol a hazai szél , csengő hangja, 

Folyton fülemben cseng

Csábit, de nem ámit, rabságba Én itt nem esem

Nem zárhatja be idegen orszag

Buzgó magyar lelkem

Tanít, és büntet, miközben csodákat ígér

Hogy eladd a lelked, egy új, hamis hitért

Mert szépnek látszik kivülről

A gazdagsággal teli élet

De üres , beteges érzelemvilágból

Köszönöm , nem kérek

Temesse életem inkább

Magyar rónaság száraz homokja

En nem leszek álcalény

Egy fényévekre levő.....

       Bar csak ne latna senki

      A multam kepeit, s eletem arnyait

      Tavolba merengo szememben

      Barcsak tudtam volna hamarabb

      Hogy nincs e vilagban helyem.

      Tevedesbol jottem a foldre,

      Csupan elneztek odafont a nevem.

      Vagy azt akarta istenem,

      Hogy rabul ejtsen e koldus szerelem.

      Te rohanva felem intesz,

      Szanalom mi folyton megtor,

      Labaid sietve koveti tekintetem,

      Miert felek meg mindig ettol?

Depontanus

Ultima latet. Jönnek a rosszabb napok.

Félretaszít az újabb, a hajnali nép.

Dönteni nem hagy. Mások állnak eléd.

Félve remélsz, de senki se jobb.

Nem tudod, meddig nyaggat a földön a lét,

Nincs kijelölve, írva a pontos idő,

Múltad felejtve, nagy titok az, hogy mi jő.

Játszol. Hajítod a kockát. Sorsod a tét.

Róma, te bölcsebb voltál, ott a fahíd

Várta, ki már leélte a hatvan tavaszt.

Onnan a vízbe lökték mind, aki azt

Végigcsinálta, úgy-ahogy, addig, amíg.

<!-- @page { margin: 2cm } P { margin-bottom: 0.21cm } A:link { so-language: zxx } -->

Érzed még a piheujjak hullását,

rezdülő pezsgés hullámát,

mely elaltat a látomásokban.

Kérdésed csupán bennem mi lappang.

Elárulnám, de félek elárullak,

a mélyből a semmibe doblak,

és nem néznél többet rám,

letörnéd álmaim .

Bárcsak utadat övezné,

az a vágy ami néha feledtetné

a reménytelenség köpenyét,

ami válladon nyugszik rég.

Az égrenyúló fák kopár ágait

Egymáshoz verdesve zörgeti a szél.

Víztócsák befagyott, csillogó tükrében

Nézegeti magát most az öreg Téál.

Egy reggel megunja ezt a kopárságot.

Neki sem tetszik a kihalt határ.

S gyönyörű, nagypihés, lassú hóeséssel

Betakar házakat, mezőt, s a határt.

A vastagon védő hódunna alatt

Melegszik a földbe vetett gabona,

Hogy majd lehessen a nyáron learatni,

Hogyha majd eljő a július hava.

De most még téli köd üli meg a tájat,

Amelyből reggelre lesz a zúzmara,

És minden ablakra, mint egy gáláns Lovag,

A Tél jégvirágok pompás csokrát rakja.

A csend ölel körbe nap-nap után,

Tévelygő álmok valós árnyai.

Sétálgatok bent ma is oly bután,

Egy lélek megtört vágyai.

Hazug percek, hazug jövőt hoznak,

Kényszerű mosoly a magányban.

Keserű ízét érzem a bornak,

Újra rossz utat találtam.

A holnap ígérete bármi is, kevés.

A rab láncai húsba vágnak.

Az időt nyalja a semmittevés,

Közben édes mosolyok várnak.

Ugrani kell ismét, bele a semmibe,

Fekete árnyékok vakítanak.

Ott járok most hol egykoron

grófok fiai jártak.

E fák alatt valamikor

Emma álmai szálltak .

Elhagyták ősi otthonuk,

testük idegen földben

Ma mégis rájuk gondolok

fáik alatt, itthonról elmenőben.

Jóbi Annamária: A szív üregében

Ragyogó fehér út
Paripám nyomában
Parázsló aranya
Tovafut a nyárban

Pora száll szavának
Egy szál magában
Csillagok gerincén
Háromszáz dalával

Vágtat a vérben
Át szív üregében
Üres csendjét
Bemarta az érbe

Paripám nyomában
Parázsló aranya
Ragyogó fehér út
Viszi-viszi haza

------------------------------------------------
Minden jog fenntartva.
Megosztható változtatás nélkül. 
Mindennemű egyéb felhasználása engedélyköteles.

Meleg szobában várt reánk

Fekete ruhájában maga volt a jóság

Gyermeki isten képem földi mása

Így néztem a lelki atyára.

Teltek az évek, felnőtté váltam

Atyám helyét rég más vette át

De bármikor nehéz pillanatban

A templomban volt egy igaz barát.

Tudom a pap is földi szolga

De eszményt jelöl ma is a reverenda.

Viselője lehet bűnös ember

De küldetése szent és sérthetetlen.

Nem tudom embernek látni, nem lehet

Hír hozó ö,hirdeti hitemet .

Jóbi Annamária: Édes ölelésben

Éjjel idefárad

Lobja nem is árthat

Álmot lop a szívem

Édes ölelésben

Holdnak pici tükre

Fényt gyújt a sötétben

Kétség nyoma szunnyad

Bújik, takarózhat

Áttér ezer órán

Mérföld, köves útján

Rémült szíve vágya

Csókkal vacsorázhat

Lassú puha ujja

Csíkja sose múlhat

Rajzos tenyerében

Sóhaj beleégve

Hajnal pici pírja

Súlyát alig bírja

Felkél vörös arccal

Gyorsan hazanyargal

Nappal belefárad

Lobja alig árthat

Álmot visz a szívem

Édes ölelésben

------------------------------------------------
Minden jog fenntartva.

Jóbi Annamária: Születésnap

Elmúló napok
Fakuló színei
Szívükben viszik
A borzongást

A felbukkanó
Ritka ünnepek
Aranypapírba
Burkolják

Így lép az év
Új kékes ruhába
Magára szedi
A színeket

Bemarja végül
Egy ember meséjét
Apró sejtekben
Rejtelem

De ki őrzi majd
Ha ő kilobban
Ki lesz ki rá is
Emlékezik

Csak a földre ejtett
Simítás marad
Míg az anyag
Az anyaghoz
Megérkezik

------------------------------------------------
Minden jog fenntartva.
Megosztható változtatás nélkül. 
Mindennemű egyéb felhasználása engedélyköteles.

Hajnalban gonosz fénnyel kelt a Nap,

megvakított egy apró madarat,

s az némán tátogva kiáltott,

hogy nem látja többé a világot.

Elzavartam, ahogy hívtam,

könnytengerben fürödve sírtam,

elszállt, amikor felrepült,

egy felhőt háromszor megkerült,

és hiába szóltam, hogy hasztalan,

még egyet sikoltott hangtalan.

A bánat szomorúvá lett,

a mozdulatlan megdermedt,

elhallgatott a szótlanság,

van, ami van mostanság,

ember embernek embere,

felforrt a fájdalom tengere,

a kétség bizonytalanná vált,

az éjre sötétség szállt,

és hasztalan szóltam, hogy hiába:

a vakság csak nézett a világba.

Könnyek és emberek

Önmagad NE sirasd!

Értelmetlen dolog.

Másokért se sírj, de segíts,

Ha szíved másokért dobog!

Itt mindegyik ember mindenkor egyforma!

Fekete és fehér, bronzbőrű, vagy sárga!

MINDEN  ember  TESTVÉR! Testvér, mert született

Közös "Őshazában" a fellegek felett.

Más Dimenzióból érkezett a Földre,

Hogy újat tanuljon ebbe az életbe'.

HAZUG állítás az, "egyszeri az élet!"

"Megismételhetetlen, mert csak egyszer élek!"

NEM csak egyszer élünk! Sok-sok életünk van.

Szabadulás

/V.Virágnak/

Az Élet sorscsapásai közt

Fellélegzik egy-egy ember,

DE- ha sokszor ismétlődik,

Többé reménykedni sem mer!

A gyötrődés-kínban égve

Szinte eltompul Értelme,

És végképp elkeseredik,

Ha  AKARAT nincsen benne!

Akaratunk - Szabadságunk!

Létünk Teremtő Értelme!

Melyet - hogyha nem használunk,

Zuhanunk lelki verembe!

Ez a mélység a képzeletünk,

A sötét erők szakadéka,

Ha nem vonjuk ki magunkat,

Még mélyebbre csúszunk oda!