Madárcsiripelésre ébredek. Most veszem észre, hogy még nem láttam élőlényeket itt az orkokon és Ryanéken kívül. Kicsit elcsodálkozom, de nem lepődök meg nagyon, így, hogy ismerem a jóslatot. Mindegyik társam alszik, szám szerint hárman, ezért egyedül indulok el kis reggeli sétámra. Talán nem jó ötlet, de nem az előrelátásomról vagyok híres.

            Magával ragad ez erdő. Magam sem tudom, mióta sétálok benn, de eltelhetett jó három óra is azóta, hogy lemásztam a fa tetején lévő házból.

A levél ott hevert az asztalon. Mind a négyen döbbenten bámulták. Nem akartak hinni a szemüknek.
- Ez csak valami rossz vicc lehet! - Kelt ki magából Edina.

Barátjuk Róbert már két hete, hogy meghalt. Ott voltak a temetésén.
És most valaki a barátjuk kézírásával írt borítékot helyezett a közös búvóhelyükön levő asztalra.

- Ez egy rossz vicc! - Ismételte Edina. Szinte már visított.
- De vajon ki lehetett? - Kérdezte Zsolt. - Hiszen csak mi öten tudtunk erről az elhagyott pajtáról és arról, hogy itt szoktunk összejönni suli után és hétvégeken.

   A nap már rég leáldozott, amikor a ház mögötti garázsban megmozdult valaki. Sötét volt, az illető nem látott túl sokat a külvilágból. Csak a közeledő vörös Ford lámpái adtak némi támpontot helyezkedését illetően. Azt követve az alak a terasz oldalába húzódott, így az érkezők nem vehették észre. Fejét épphogy kidugta, pusztán annyira, hogy lássa, kik jöttek.
   A két férfi kiszállt a kocsiból, mogorván, feldúltan. Bizonyára komoly dolgok aggasztották őket.

Daytime friends and nighttime lovers

1. fejezet

Gyönyörű késő nyári nap volt. Az égen vörösen ragyogott a hatalmas korong és ontotta magából a meleget. A távolból tehenek bőgése hallatszott, a kis ház körül a mező zöld füve ringatózott a kellemes szellőben. Vadvirágok virítottak amerre a szem ellátott, illatukat a farmon is érezni lehetett. Natasha McDonald kesztyűs kezével kisimította a szemébe lógó barna hajtincset és félszemmel a kislányára sandított.

   Az arcnélküli ember nyugodtan ült a nyikorgó széken, és hintázott. Eközben meredten nézte a falon mászó pókot, mely lassan haladt felfelé, lábait nehézkesen rakosgatva egymás után. Hallotta lépéseinek hangját, hallotta szívének rezdüléseit. Ráadásul most hallott valami mást is, ami igencsak aggasztotta. Emlékeiből ismerős hangok sejlettek fel, elevenen, mintha csak tegnap hangzottak volna el.
   „Valami nem stimmel!” – gondolta, és idegesen dobbantott a lábával.

John meghalt.
Ez némileg megdöbbentette, mivel eddig még sohasem történt vele ilyesmi.
Az első gondolata ez volt: "almáspite".
Almáspite? Ez nem épp az, amit bárki is elképzelne, mint egy halott első gondolatát.
Bár igazából, már az meglepő lehet, hogy egy halott egyáltalán gondol valamire.
Az almáspite, amit John szeretett nagynénje, Mary hozott, még ott hevert az asztalon.
John szinte még a szájában érezte a pite ízét.
Ahogy ott állt az ágya mellett, tekintete hosszasan elidőzött az ágyon fekvő testén.

Az öregember újult erővel elindult. Megkerülte a mocsarat, amiben legelőszöri ittjártakor kis híján elmerült, és határozott léptekkel, mindenre elszánt tekintettel ment előre. Közben fél szemét a dagonyás területen tartotta. Így ránézésre nem is tűnt annyira szörnyűségesnek.
   A szabálytalanul hepehupás talaj sem fogott ki rajta. Hozzászokott már a lába. És különben is, most repült. Fél méterrel a föld fölött járt, lebegett. Legalábbis így érezte.

     Kellemes, őszi délután volt. A játszótér zsongott, szinte teljesen megtelt kisgyerekekkel. Futkároztak, kacagtak, élvezték a késői meleget, a természet színpompás ruháját, melyet mintha kifejezetten az ő kedvükért öltött volna. Vasárnap lévén, autót alig-alig lehetett látni, aki csak tehette sétált, vagy kerékpárra pattant. Idilli hangulat töltötte be a városka parkjának minden négyzetcentiméterét.

Az üveggolyó egy padon üldögélt, néhány olvasgató anyuka társaságában.

6. fejezet

   Holly nem tudta miért, a munkahelye felé tekert, vagyis igazából tudta. Reménykedett benne, hogy ott lesz Tom. Ám amikor odaért szomorúan tapasztalta, hogy nincs ott az Audi. Azért bement a boltba. Melinda volt a helyettes aznap.

- Minden rendben? - kérdezte Melindától.

- Igen, persze, ne izgulj. Jön nem sokára a területvezető, de ő normális, nem úgy, mint a másik fazon, aki előtte volt - mesélte Melinda.

Holly szíve megdobbant, lehet, hogy mégis csak láthatja Tomot.

FÁRADTSÁG

Késő van.

Lehulló ruháid átlépve

Fáradt tested megpihen,

Az álmok kertjében.

Még nem alszol, szobád tompa csendje

Rátapadt a falakra,

Az izzadt mennyezetre.

Susog a diófa az udvaron,

Megreccsen az ablakkeret,

S halkan kopognak az esőcseppek,

Kopogják, hogy elrohantak az évek.

Pihen veled a szobád, s az óra halk kattogása.

A szíved mélyén a múltad feltárja.

Ujjaid billentyűként megmozdulnak,

Fáradtak, hunyd le hát szemed takaróját,

Feledd tested zsibbadását.

"A legerősebb kötelék az emberek közt: maga az élet."

                                                                           Reidlos

Esiw szemhunyásnyit sem aludt az éjjel, mégis fáradhatatlanul tett-vett zsúfolt konyhájában. Telepakolta az asztalt kupákkal, üvegekkel, kisebb demizsonokkal, s a fazekak tartalmát egy vékony vásznon keresztül ezekbe szűrte.

Hallom, ahogy hív. A hangja egyenesen a szívembe vág, mégsem válaszolok. Az emléke… túlságosan fáj. Épp elég emlékeztető az, amit rám hagyott. Lassan elhal a hangja. A szívem szakad bele.

Kora reggel Kristály talpon volt, felfelé nézett, a csillagokat tanulmányozta. Chesja sem tudott túl jól aludni; egyre csak az Álomménesen járt az esze. A saját kis titkán gondolkodott, aztán hirtelen agya leghátsó zugába rejtette. Hiszen mi van, ha valamelyik ló belelát a gondolataiba?

4.fejezet

Elveszve

Fájdalommal és megtört szívvel tudatjuk, hogy szeretett fiúnk

Joshua Parker tragikus hirtelenséggel elhunyt

Temetése június 31-én lesz Hope-ban, 16 órakor.

Részvétnyilvánítás mellőzését kérjük.

Köszönettel: a megtört család.

Július 7-e a megszokottól eltérő nap volt. Nem emlékszem minden részletre ugyan, teljesen magamon kívül voltam a veszteségtől. A temetőben álltunk, egyik oldalon anyám, másikon apám támogatott, miközben üvegesen bámultam magam elé.

Próbálom hívni őket, szólítani, de létezésemről se tudnak. Ők nem ismernek engem, de én ismerem őket. És ideje, hogy megtudják az igazat… az igazat, melyet még én sem tudok. Ezt együtt kell végigcsinálnunk.

Sietős paták dobbanása visszhangzott végig az erdő csendjében. A riadt, sárga arab kanca mögött indák nyúltak ki, mint valami túlméretezett, nyúlós ujjak, és egyre csak űzték. A ló szeme kitágult a félelemtől, szőre átizzadt a futástól, fogyott az ereje, pedig az üldözésnek még nem volt vége.

Az Álomménes létrejöttekor egy ló elfelejtődött, mintha soha nem is lett volna.

- Chesja?

Ő a föld lova… csakhogy azóta már lett új földló.

- Most mit tegyünk?
- Meg kell küzdeniük… halálig.
- Nem!

Egy vezér nélküli ménes… egy új ló…

- Ha megpróbálsz vezetni minket, megölünk.

Sokkal több titok rejlik az Álomménes múltjában, mint azt valaha gondolni merték.

- Te… ember vagy.

Új kapcsolatok… új emlékek… elveszett vezér… elfeledett ló…

- BÜSZKE, NE!

Érzéseim szárnyán szállva;

elragadtatva.

Gondolni egy másik mára;

a bús magányra.

Elképzelni mi lenne ha;

valóra válna.

Eljönne a szívem vágya;

s elrabolna.

Egy más helyre, jobb világba;

a boldogságba.

Cinthia úgy döntött, hogy elmegy zuhanyozni. Gondoltam átmegyek Pilkingtonhoz és megiszunk egy pohár Bourbont. Mikor kinéztem az ajtón, még szállingóztak az emberek a folyosón. A fény halványan világította meg a falakat. Megvártam, hogy eltűnjön mindenki és bekopogtam Pilkingtonhoz.

Kidugta a fejét aztán behívott. Az Ő szobája az enyém koppintása volt. Mintha gondolatolvasó lenne, benyúlt a párnája alá és kivett egy üveg whiskyt majd két poharat. Megtöltötte őket és mielőtt szólhattam volna bármit, addigra kiürült a pohara.

  Nos, lássuk csak. Az ember lányának, vagy fiának normális esetben van egy anyja és egy apja, és ha szerencsés akkor bizonyos számú testvére is.

3. fejezet

Ébredés

Mindössze egyetlen túlélőt találtak

A június 14-én lezuhant gép egyetlen túlélője egy nő. A család kérésére egyéb információt nem közöltek róla. Egyelőre ismeretlenek az 5 napja bekövetkezett katasztrófának az okai, melyben a repülőgép Honolulu partjainál, leszállás közben lezuhant. A gép fekete dobozait még keresik, de túlélők megtalálására már nem számítanak az illetékesek. Amerika gyászol.

Megint álmodtam.

Az én kisfiam egy tündér. Ezt muszáj leszögeznem így a kezdetek kezdetén, nehogy valaki véletlenül téves képet alkosson róla. Ja, és nem vagyok elfogult, ugyanis a másik gyerekemről ugyanez a véleményem. Csak ő lány, és sosem hallgat rám.

Bence igyekszik azt csinálni amit mondok, némi fáziskéséssel ugyan. Ezt úgy kell elképzelni, hogy amikor nekifogok valamelyik „Kisfiam, most azonnal” (pakolj be / moss kezet / edd meg a vacsorád / csináld meg a leckéd stb.

5. fejezet

Holly indulás előtt megetette a macskáját, majd kicsit megszeretgette. Lucky - mert így hívták -, hálás cicus volt. Holly két évvel ezelőtt fogadta be a vörös cirmos kandurt, és nem bánta meg, rengeteg örömet okozott neki. Elköszönt Luckytól, bezárta az ajtót, a kaput, és biciklire ült. Amint felült a telefonja sms-t jelzett. Leszállt hát, és előkotorta mobilját. Ismerős volt a szám, de igazából csak akkor jött rá ki a feladó mikor az üzenetet elolvasta.

"Soha nem hittem a mesékben, de úgy tűnik, a mesét csak egy hajszál választja el a valóságtól, és olykor összekeverednek."

                             Yls

   Yarg nesztelenül suhant végig a folyosókon, időnként jobbra, majd balra kanyarodva. Yls nehezen tudta tartani vele a lépést, rövidebb lábai, valamint túlsúlya miatt, ráadásul teljesen elbizonytalanodott azt illetően, hogyan fog visszatalálni. A kazamatához hasonlóan, ez a rész is új volt neki, az évek alatt sosem kellett itt járnia.

            Az ork fényleni kezd; pont úgy, mint a társa, majd porrá hullik. Baj, Kín és Ryan a túlsó falig hátrálnak az újonnan érkezett harcos elől.

            A haja hosszú, piszkosszőke. Ruha gyanánt állatbőröket hord, teletűzdelve dobókésekkel. Oldalán rövid kard lóg. Renee elmosolyodik mellettem.

- Akkor ő velünk van, ugye? – nézek rá. Bólint.

A férfi is ránk emeli a tekintetét – barna szeme van – és elrikkantja magát:

- Kezdődhet a buli?

   Nóra álmosan kikászálódott az ágyból, és magára rántotta utcai nadrágját. Tudta, ez a nap más, mint a többi. Ma végre megváltozik az élete, méghozzá gyökerestül.
   Jóleső izgalommal töltötte el a tudat, azt is elfelejtette, hogy a mellette fekvő, ötvenéves férfi nagyon rossz alvó volt, minden apró neszre felriadt. A farmer suhogása el is jutott füléig, felverve édes álmából.
   Ahogy kinyitotta szemét, rögtön Nórára vetette éles, fürkésző tekintetét.

I.A vég kezdete

   Emlékszem életem egyik leghosszabb napjára.Anya egy puszival ébresztett,Eric pedig a közvetlen közelemben víjjogott valamit.Csak később tudtam kivenni,hogy az a fülsüketítő visítás egy értelmes mondat,akkor aztán felpattant a szemem. 
-Boldog születésnapot,édesem!-mosolygott rám Anya a megszokott,melegséget sugárzó tekintettel. 
Ez képtelenség!Máris eltelt volna egy újabb év?-gondoltam magamban.Hangosan felhorkantam,a takaróm magamra húztam és a fejem a párnámba fúrtam.Igen,egy normális ember örülni szokott annak,ha születésnapja van,főleg ha még csak a tizes éveiben jár az illető.Engem viszont semmilyen szempontból sem lehetett a normális kategóriába sorolni.Nekem április harmadika nem Claire Bennett születésnapját jelentette,hanem azt,hogy Claire Bennett újabb egy évet töltött el ezen az átkozott helyen.Négy éve költöztünk el ezen a napon egy Lake Monrou nevű városkába,az én személyre szabott poklomba.Annak ellenére,hogy már kezdtem hozzászokni,ha jobban belegondoltam mindig elborzadtam a gondolaton,hogy legalább még négy évet el kell töltsek ebben a városnak nevezett porfészekben. 
-Lent várunk téged,a kedvencedet sütöttem!-hallottam még Anya hangját a takaró alól,a zajokból ítélve lerángatta magával Ericet is,aki hevesen ellenkezve azt kiabálta:"De maraaadnii akarok!!!Amikor az ajtó bevágódott mögöttük felsóhajtottam és felkeltem.Miután megmostam a fogam,fölkaptam magamra egy csőnadrágot és egy blúzt,megpróbáltam kifésülni a hajam,de,mint mindennap ma is lehetetlenül göndör maradt.Lerobogtam a konyhába és amilyen gyorsan csak tudtam megreggeliztem,tényleg a kedvencemet sütötték.Úgy 3 db palancsita után telilettem,felvettem egy pulcsit és a táskámmal a hátamon nyúltam a bejárati ajtó kilincséért. 
-Várj,kicsim!Mindjárt elviszlek,Ericet várom,hogy befejezze az evést.-szólt utánam Anya. 
-Nem kell,ma Jen visz be.-hadartam gyorsan.-de azért kössz.-tettem még hozzá,mert láttam az arcán,hogy elszontyolodik. 
Olyan gyorsan vágódtam ki az ajtón amennyire csak tudtam és szinte sprintelve futottam végig az utat Jen házáig,hogy odaérjek mielőtt még elindulna.Kivételesen szerencsém volt,Jen éppen akkor lépett ki az ajtón.Jennifer Cooper,a legjobb barátnőm,a társam,aki eddig átsegített ezen a pokoli időszakon.Ő is újként érkezett még annak idején Lake Monrou-ba,amint megláttuk egymást tudtuk:a sors egymásnak rendelt minket.Na jó,talán ez egy kicsit túlzás.De tény és való,hogy fokozatosan összebarátkoztunk,mostanra pedig elválaszthatatlanok lettünk.Csak a vasárnapokat nem töltjük együtt.

A buszok,csak akkor indultak el,mikor már mind megtelt.Ahogy beszált az utolsó ember is,az egyik fickó jelzett az elsö járműnek,hogy indulhatnak.Hát megkesztük rövid utazásunkat a sziget belseje felé.

Sokáig a partok mellet mentünk,ami tele volt sziklás részekkel.Félelemetes ahogyan a hold megvilágitja a partot.A sziklák körvonalai alakokat öltöttek,mintha azt sugnák hogy" nem menekülhetsz a szigetröl,mert körbe vettük az egészet."Borsodzott a hátam,mert mi van ha történne valami,hogy tudnám elhagyni a szigetet.De nem tudtam tovább elmélkedni,mert Chintia oldalba bökött.

4. fejezet

    Holly kisírt szemmel feküdt az ülőgarnítúrán, anyukája már régen egyedül hagyta. Hirtelen zsibbadást érzett a bal kezében. Felült. ' Áh, igen! Nem álmodtam.' - gondolta, miközben a kezére pillantott, melyben az üzenetet szorongatta, amit Tom küldött az este folyamán.

   Felkapcsolta a lámpát az ülőgarnítúra melletti szekrénykén, az órára pillantott, fél egyet mutatott, elaludt a sírástól.

  Tomra gondolt. Szinte nem is ismerte, létezhet ilyen, hogy valaki 2-3 találkozás után így odavan valakiért?

2. fejezet

Derült égből

Kérjük a Honolului gép utasait, hogy fáradjanak a 7-es terminálhoz!

Utolsó figyelmeztetés! A gép 30 percen belül indul!

Június 14-e reggel fél hét. Az órára sandítottam félszemmel, s a mellettem szuszogó férfira néztem. A férjemre. Hihetetlen. Mindössze néhány órája vagyunk férj és feleség. Jaj! És azt hiszem a parti is elég jól sikerült. Au! A fejem szét akart repedni. Próbáltam mélyeket lélegezni és belekortyoltam az éjjeli szekrényen álló vízbe, de a fájdalom nem enyhült.

   A fiú az ablakban állt, és meredten nézte a külvilágot. Szerette, amikor odakint zuhogott az eső. Ilyenkor mindig furcsa borzongás járta át. Hiszen az esőcseppek mind onnan jöttek… az égből… Ő küldte őket a világra, bánata jeléül. Az Úr, aki odafent lakott, legalábbis a fiú így hitte. Nem fogadott el semmilyen más magyarázatot az élet, a mindenség létrejöttére. Hiába mondogatta az iskolában az egyik felsős srác, akinek a szavára oly sok iskolatársa hallgatott: „Ne higgyetek benne, hiszen mindenki a maga szerencséjének a kovácsa, és nincs semmiféle magasabb erő!”, a fiú hitt benne, és meggyőződése megingathatatlan volt.

 „A legszebb illat, amit valaha éreztem, a szeretet illata.”

                                                                             Pegazus

Amina egy farönkön üldögélt, erdejét bámulva. Puha, meleg bársony az egész, minden fát, minden bokrot ismer. Elmehetett volna már innen, igazából bármikor megtehetné. Csak le kéne mondania az Igézőről és odaadni valaki másnak, aki elfogadja. Persze ez nem olyan egyszerű.

            Kirohanok a kunyhómból. Sötét van; nem sokat látok, de a zajok irányába kezdek futni. Majd lassítok. Semmi értelme odarohanni, amíg nem tudom, mivel állok szemben. Lassan, a kunyhók takarásában közelítek. Megállok, és a takarásból nézem, miről van szó. Amit látok, attól földbe…homokba gyökerezik a lábam.

            Legalább három méter magas, ha nem több. A bőre – ahogy a sötétben ki tudom venni – szürkésbarna.

   Nehéz időket élünk. Bár ezt az emberiség már sokszor mondta, sokféle időben, a mostani mégis más. Rosszabb. Ócska, pótolható használati tárgyakká váltunk, az emberélet talán soha nem ért kevesebbet, mint most. 
   Miután a Föld túlnépesedett, a korszerű technológia felváltotta dolgozók millióit, teljesen kiszolgáltatottakká váltunk. Új hullám söpört végig a világon, aminek a magvai ősidők óta el voltak vetve. Idővel ezek a magvak gyökeret eresztettek, melyek mára annyira elburjánzottak, hogy sokan már arra sem emlékeznek, milyen is volt az élet a nagy változás előtt.

   Rózsika néni kókadt fejjel üldögélt az étkezőasztalnál. Ősz haját túrta ujjaival, és csendesen hullatta könnyeit. Most érezte először, mennyire egyedül van. Bár Ernő máskor is magára hagyta már, de így, minden szó nélkül, még soha. Férje nem volt az a búcsúzós fajta, aki a nyakába ugorva összevissza puszilgatja, azért jólesett volna, ha legalább annyit mond indulás előtt: „Elmentem!”
   Ő meg egész délután urát kereste, átkutatta miatta az egész házat, még a vendégszobákba is benézett – mivel nem tartózkodott otthon senki, a fiatal leányon kívül.

1.Fejezet.

A tiszt.

"Több mint egy napig kellett várnia, hogy végre mejelenjenek az állatok a parton...

...az erdő széléről halk neszt hozott a szellő, amely lassan az ősz illatát hordozta magában. A szarvas óvatosan állt meg a fák között, mozdulatlanul figyelte a tájat. Agancs koronája mutatta, hogy jó néhány évet megélt már, sőt, egyik ágából egy darab hiányzott, ő is megvívta a maga harcát már nem egyszer. Orrát felemelve mélyet lélegzett az illatokkal teli levegőből, keresve a veszély forrásait, amelyek mindíg óvatosságra intették...

Ez egy gyönyörű szerda délután. Aranyban úszik minden. Pár méla bárányfelhő erőlködik csak eltakarni ezt előlünk. Gondolataim valahol egész messze járnak. Magasabban mint bármely felhő, mélyebben mint a Föld középpontja. Még tán másik univerzumokba is ellátok. Újra és újra pörögnek fejemben az emlékek Rólad. A sok idő, amit együtt töltöttünk és a még több, ami még járt volna. Eszembe jut mennyi mindent szerettem volna még neked elmondani, ami már nem talál hallgató fülekre s választ rá csak a néma csend ad.

1. fejezet

Holtomiglan, holtodiglan

Szeretettel meghívjunk Önt és kedves családját,

A 2008. június 13-án 17 órakor tartandó esküvői szertartásunkra

és az azt követő ünnepi fogadásra.

Boldogságunkra szolgál, hogy részese lesz közös életünk első lépéseinek.

Szeretettel: Grace és Josh

  Soha nem felejtem el azt a napot. Június 13-a volt. Kislánykorom óta erről álmodoztam. Hófehér ruhában álltam a templom kapujában, szülővárosomban, a Kaliforniai Hope városának apró kápolnája előtt.

Dörömbölnek az ajtón. Biztos már megint az a vén szipirtyó! Nem igaz, hogy nem hagy egy perc nyugalmat az embernek! Elhúzom a láncot, csak résnyire nyitom ki.

- Nyissa ki, maga szarházi! Beszélnünk kell! - olyan kedvesen üdvözöl, ahogy szokott, vajon miért nem lepődök meg?

- Mit akar már megint, Margaret?

- Magának Mrs. Cooper, már milliószor mondtam! A lakbérért jöttem!

- A múlt héten fizettem.

- De még mindig van két havi elmaradása! A ma reggelt jelöltem ki határidőnek, emlékszik?

Szülő vagyok! Egy felelősségteljes, szigorú szülő. Mi, hogy nem látszik? Ja, hogy a fiam éppen a maga lábán tapos? Magát meg épp bökdösi?...

Az már megszokott dolog (még jó, hogy a falubeliek is megszokták), hogy az én öt éves fiam a buszmegállóban állva valakit mindig piszkál. Ha épp nem a bátyja táskáját húzza, akkor meglöki (csak éppen hogy) az előtte állót. Na nem bántásként, csak hogy felhívja magára a figyelmet. Azért a buszon rendszerint jól viselkedik, hiszen a két ülés közepébe szorulva két negyedikes közé, megmoccanni is alig bír.

- Te! Hallottad? - kérdi az egyik asszisztens a másiktól, egy irodában.

- Nem. Mit? - néz fel a kollegina.

- A Kovácsot kirúgják.

- Nem mondod. Honnan veszed?

- Az előbb be akartam vinni a főnök irodájába néhány szerződést. Az ajtó résnyire nyitva, látom, ott ül benn a Kovács, a főnök pedig azt mondja neki: „Kovács, muszáj mennie!” Na, gyorsan elslisszoltam, persze nem azért, hogy elpletykáljam, csak hogy ne vegyenek észre. Drága anyukám hajtogatta mindig: „Lányom, mások ügyeibe nem jó beleavatkozni!”

- Nem bizony.

Ernő a kocsiban gubbasztott, azon töprengve, mitévő legyen. Legszívesebben megfordult volna, hogy azonnal hazamenjen, felesége karjába ugorjon, és együtt elfogyasszák a vacsorát.
   Felnézett a napra, melynek gyenge fényéből, elhelyezkedéséből egyből megállapította, estére járhat az idő. Arra tippelt, körülbelül ilyenkor szokta végezni az esti étkezést. Gyomra is ezt jelezte: többször megmordult, egyre erősebben, hangosabban. Úgy érezte, azonnal haza kell mennie, különben rosszul lesz.

Sziasztok. Nagy László Miklós vagyok, 37 éves (vénember..). Nos, nem kívánok "regényt" írni az életemről, mert talán nem is lenne érdekes..

Budapestre már több mint 10 éve jöttem, azóta itt élek és dolgozok. 

Tulajdonképpen nem is szeretnék többet írni magamról, talán még annyit, hogy már gyerek korom óta szeretek olvasni, még kis iskolás voltam, amikor már a felnőtt könyvtárba jártam, mert a gyermek könyvtár nem volt már érdekes számomra..ami érdekelt, mindent elolvastam. 

Regény, kötelező olvasmány vagy bármi más téma, ami érdekelni kezdett, azt hamar megtaláltam. 

Írtam már egy könyvet, de kiadva nem lett, igaz, nem is szépirodalmi vagy egyéb olvasmánynak számít, hanem tulajdonképpen egy sporttal kapcsolatos könyv.

Grace

Csodálatos kegyelem, milyen édes a hang, ami
megmentett egy olyan nyomorultat, mint én. Már
elvesztem, de most meglettem, vak
voltam, de most látok.

A kegyelem tanította szívemet félni
és a kegyelem könnyített félelmeimen.
Milyen értékesnek tűnt az a kegyelem
a percben, amikor hinni kezdtem.

Sok veszélyen, erőfeszítésen és kelepcén át,
már meg is érkeztünk.
Kegyelem hozott ily messze épségben
és kegyelem vezet majd haza.

                             (Amazing Grace, Egyházi ének)

Bevezetés

.

Álom manó:

Itt egy rakat alvó ember,

sátán, meg egy angyal gyerek.

Az ott meg egy angyal leány,

de hol hagyta a ruháját?

Na de, összehozom őket,

ott egy asztal, az lesz fekhely.

Odamegyek, megragadom,

szárnyából toll hullik nagyon.

Elő is jön allergiám,

szépet, nagyot tüsszentek ám.

Még jó hogy a rózsaszín por,

reám nem hat, íj melókor.

Angyalok már az asztalon,

Sátán meg a föld plafonon.

Meg van itt még leány három,

melegednek a kazánon.

Adynak és Petinek, mert ti ihlettétek…

Szivárvány az égen, madarak a réten,

mi meg kéz a kézben, sétálgatunk szépen.

Meglibben a szellő, elrepül egy levél, 

hova viszi útja, nem tudja, csak remél.

Tán eljut oda, hova rendelte a sors,  

s megtalálja végre, azt ki érte szólt.

Együtt lesznek akkor, összeillik szívük,

örökké e létben, eggyé forr a lelkük.

Te vagy nekem, kivel elrepülnék innen,

te vagy kincsem, aki megnyugtatja szívem.

3. Fejezet

 Holly telefoncsörgésre ébredt hétfőn reggel. Isabell volt, hogy megkérdezze, miként alakult a randi.

- Minden rendben volt, nyugi csak beszélgettünk. Ezért hívsz reggel hatkor? Kis kiváncsi! - sóhajtott Holly.

- Talán baj? Vagy most is együtt vagytok? - viccelődött Isa.

- Természetesen nem, dehogy is! Nem vagyok őrült. Isa ha történik valami te tudod meg elsőként - zárta rövidre a témát-, és most, ha nem haragszol szeretném tovább élvezni a szabadságomat.

                Homok. Mindenütt homok.

- Sivatag. – gondolom. Már éppen visszafordulnék, amikor mögöttem újra hallatszik az ismert csattanás, és mire megfordulok, már csak szilánkokat látok lebegni a levegőben, de aztán azok is eltűnnek. Próbálok nem pánikolni, de ez – tekintve a helyzetemet – nehezemre esik.

                Eszembe jut, miért vagyok itt, és körülnézek. Ryanéknak semmi nyoma. Egy pillanat! Ha itt mindenhol homok van, legalább lábnyomoknak illene leledzenie, nem?

   A lánynak különös érzése támadt. Mintha figyelné valaki. Körbenézett a szobában, de a kandallóban pattogó lángnyelven kívül nem vett észre semmi érdekeset.
   Ült az ágya szélén, ölbe tett kézzel, magában azért imádkozott, hogy valahogy véget érjen a rémálom, amibe csöppent. Szíve megállás nélkül kalapált, ki akart ugrani a helyéről, idegei pattanásig feszültek. Így élt a tágas házban, ahol egyre inkább otthon érezte magát, lelke egy másik része azonban szét akarta repeszteni a masszív falakat, hogy kitörhessen azok fogságából.

Hogy került ide, megint egy ilyen hétfő?
Tél van. A fagy, a ború betemeti a munkát,
álmosan kergetem a megszokott hajnalt,
sem a szemem, sem a lelkem még nem lát

Havat hozott a február, - mindenre készen -
Belerugdalt a régóta remélt tavaszba,
amaz hunyászkodva toporog most máshol,
egy távoli kontinensen ott ragadva.

Nem megy ez így tovább! Fény kell és meleg!
Felborult lelkünk tápászkodni kezd,
csak ne gyűrné vissza ismét, és újra
az átkozott tél, a csonttörő hideg.

 „Amit  legjobban élvezek, az a megtorlás. Nincs ennél kielégítőbb érzés.”

                                                                                                  Yarg

   Yarg őrjöngött. Vérben forgó tekintettel tört-zúzott, falhoz vágott mindent, ami csak keze ügyébe került. Artikulátlan üvöltése közben nyála messzire fröcsögött, nyakán az erek megduzzadtak.

    Ez a szócikk a vessző írásjelet taglalja.

A vessző (,) az írásjelek egyike, (a szóköz mellett) az elkülönítés legelterjedtebb eszköze.


Számos nyelvben a görög komma (κόμμα) szó származékával utalnak rá, amely eredetileg levágott részt, rövid tagmondatot jelent.

Tipográfiai szempontból mindig tapad az előtte álló betűhöz vagy más írásjelhez (tehát nem állhat előtte szóköz), utána viszont mindig szóközt kell tenni (a tizedesvessző esetét kivéve).

A férfi végigsimított a homlokán lévő, már gyógyuló seben. Érezte, hogy Ernő szeme sarkából rásandít néha, de nem törődött vele. Függetlenítette magát a gondnoktól. Mintha csak a sofőrje lenne, senki más. Ugyan, ki más lehetett volna?
   Nemsokára megjelentek a távolban néhány épület körvonalai. A sebhelyes homlokú férfi elterelte gondolatait a sérülésről, és hunyorítva nézett a lassan kirajzolódó városképre. Nem szólt egy szót sem, csak némán felmérte magában a terepet.

"Az ember tettei - még ha tragikus következményekkel járnak is - nem hiábavalóak, amennyiben szívéből cselekedte azokat."

                                                                                                                                                                                                Esiw

   Miután Ylenol elbúcsúzott Aminától, mindketten elindultak lefelé a dombon, ki-ki saját otthona felé.

Hosszasan készülődött, kissé lustán botorkált ki a fürdőszobába. Megállt a mosdó feletti tükör előtt. Bal tenyerével végigsimította az arcát és belehajolva a saját képmásába. Elégedetten állapította meg, hogy minden a legnagyobb rendben van. Így a harmincas éveinek vége felé is még jóképű, nagyon fiatalos embernek tartotta magát Jim Farrow. Remek munkája van. Kényelmes lakása, parkolójában ott dekkol az-az imádott sport-kocsija, amit a cég biztosított a munkájához.

1 fejezet: Nem várt pillanatok

Van úgy hogy az ember életében olyan események történnek amiket nem tervez előre, vagy épp nem számít rá. Ezek néha rossz dolgok, néha meghökkentőek, vagy épp nagyon kellemesek. Ezen pillanatoknak is megvan a varázsa pont azért olyan jó mert nem láthatjuk ezeket előre, nem tudjuk eltervezni hogy, mit  reagálunk. Általában az ilyen pillanatokban derül ki az hogy, igazából milyen emberek vagyunk, mert akkor abban az egy pillanatban nem tudjuk eljátszani hogy, mások vagyunk, nem tudjuk elferdíteni a valóságot.

Nyelftan

(egy írópalánta naplójából)

   Agusztus 15 péntek:
   Ma ugyanúgy telt a napom mint más átlagos napon szokott. Reggel felkeltem háromnegyed hétkor álmosan felöltöztem majd lementem reggelizni. Egy szelet piritóst ettem csak mivel nem volt más. Így éhesen kellett iskolába mennem. De nem baj történt ez már máskor is így. Hogy rövidre fogjam csak annyit mondok még hogy utálok buszszal menni de ezt már irtam máskor is. Szóval az iskolában nyelftan órával keztük a hét utolsó napját.

Mesélő: - Hideg szélben áll a medve,
lila szájjal megdermedve.
Számára a munka büdös,
éppen ezért nagyon dühös.

Medve: - Házat kell most építenem,
pedig nincs is hozzá kedvem.
Összeütök néhány lécet,
tíz perc alatt talán végzek.

Mesélő: Nyög és izzad, ahogy tákol,
fura ház lesz, görbe fákból.

Sandán nézi őt a cinke:

Cinke: - A ház az ramaty, de szép a pince!

Agykontroll első fejezet

Első fejezetből egy részlet

Miközben a pultnál vártam a soromat elmerengtem mint mindig és a furcsaságokon gondolkodtam amik tegnap este történtek de nem tudtam igazán rájönni hogy miért és hogy én okoztam e de egyenlőre többet nem is foglalkoztam vele. Visszafelé nem siettem élveztem a reggeli napsütést és a finom reggelit. Hirtelen nagyon éles fájdalom nyilallt a fejembe, és mintha elszakítottak volna a valóságtól, mintha megszűnt volna valami körülöttem, de semmit nem láttam se képeket semmit, majd elmúlt de tudtam valami nincs rendben soha nem történt ilyen.

A kezem már az udvar kapuján,amikor megszólal a józanabbik felem. Mit csinálok én itt? Az apám le fogja ordítani a fejem. De mégis hova menjek? Ha nem haza,akkor Ryan leszedi a fejem,amire pedig még egy darabig szükségem van. Talán bemegyek az erdőbe,és ott várok még két órát. De az az erő,ami most felébredt bennem nem hagyja. Mintha azt akarná, hogy menjek be a házba. Mintha mutatni akarna valamit.

                Hát jó, ő nyert. Lenyomom a kilincset és szélesre tárom a zöld vaskaput.

Már akkor, amikor én először beszélhettem vele, akkor is idős asszony volt. Nekünk, gyerekeknek mindig mesélt a múltról, az életéről. Volt miből meríteni az emlékezés kancsójával, hiszen nagyon régen született, 1900-ban a századforduló hajnalán. Felnőtt koromban is csodáltam szellemi frissességét, memóriáját. Ha előfordult - nagy ritkán -, hogy kétszer is elmesélte a történetét, mindig ugyanúgy mondta el, mint előzőleg. Mi csak önfeledten hallgattuk, és még kérdezni is elfelejtettünk, mert olyan átéléssel és ízességgel adta elő mondókáját. Ahogy teltek az évek, egyre többet tudtunk meg a régi korokról, a fiatalságáról, az örömeiről és a bánatairól.

 "Mindenkinél eljön a nap, amikor megfizet bűneiért. Előtte azonban megkapja a lehetőséget, hogy jóvá tegye azokat."

                                                                                       Yls                                                                                                             

   A dombtetőn üldögélő alakok mozdulatlanok voltak, messziről nézve meg sem lehetett őket különböztetni a melletük árválkodó kődarabtól.

A nő nehézkes léptekkel haladt a cél felé. A köd még mindig ugyanolyan távolt terült el, mint előző nap. Legalábbis első ránézésre.
   Az út rögös volt, a nő ezért most nem futott. Nem kockáztatta meg, hogy kitörje a bokáját, ezzel lehetetlenné tegye a küldetését. Ha ugyan volt ilyen. Már ebben sem volt biztos. Egyet tudott: a házban nem akart tartózkodni. Taszította a légkör. Holott a belső berendezés melegséget, családias hangulatot varázsolt, ő mégis úgy érezte, lappang valami a háttérben.

Katey:

Szilvit nézzük, arca nyugodt,

Ő már álomföldön futkos.

Néha-néha horkant egyet,

meg-meg rándul egyszer-egyszer.

Eszti, Bori én mellettem,

ugyanolyan kerek szemmel.

Ők sem tudják mit is tegyünk,

fáj is bele már a fejünk.

Na de Szilvi meg is oldja,

Nyitja szemét, csupa kóma.

Nem tudja, hogy mi is történt,

Elhorkolom történetét.

-   Tudod angyal visszaértünk,

Nagy robajjal lecsücsültünk.

Neked meg a fejed lettyent,

Bori épp akkor kapott el.

Tavasz óta lestelek titkos szerelemmel,
oly türelmesen vártam én reád,
olyannyira, ahogy csak teheti az ember,
míg hűlni hagyja a gőzölgő teát

Gondoskodtam rólad, oltva szomjadat,
néha kinyújtott karod cirógattam meg,
s te némán tűrted, úgy hagytad magad,
ahogy talán nem hagytad volna senkinek

Szemeid egyre ragyogóbbá értek,
hajad sápatag selyme -míg aranyszínre vált-,
zsengén szőtt kendő alól hajlottak a szélnek,
miközben az éltető napfényért kiált

Esők ellen nem menekültél sosem,
lábad elől térdelve téptem én a gazt,
és serdülésed kincs volt minden percben,
így nyújtva nekem, olykor búmra is vigaszt

A vágy!

Rózsika néni vizslatva nézte a fiatal lányt, aki feszengve ült egy széken új szobájában, melyet az üres helyiségek közül neki ajándékoztak, mégse kelljen szegénynek folyton ott szívnia a levegőt, ahol annak az irtózatos látványnak a tanúja lett.
   Az öregasszony fürkésző tekintetének oka a lány hajkoronája volt. Azt simítgatta, egyengette, közben ajkait szorosan összezárta, mint egy ihletett művész.
   - Nem tudod te, lányom, hogy kell hordani egy ilyen gyönyörű, hosszú hajat – mondta, és kezébe vette a fésűt – A te arcodhoz nem illik a kibontott haj.

Hogy ropog! Figyeled?
- szűz a lelke még -,
olyan jó, olyan jó szag
van, ahogy megnyílik az ég.

Hátrahajtom fejem, úgy állok,
csiklandva csipked a sok pihe,
ártatlan hullottak pillámra
fentről, - a semmibe...

Nincs céljuk, csak útjuk.
Ezer tűként szúrják át az eget,
s mielőtt bőrömön cseppekké lesznek,
mind kissé megremeg.

Spike, a loncsos korcsom
- Ő kísér e korai sétán -,
akár egy szöcske, ugrál a hóban,
amikor megáll, mint Istenére, néz rám.

Tudod e hogy eljött az idő, mikor  a történelem részese vagy? Nem akarsz résztvenni benne, nem akarod irányítani, befolyásolni, csak egyszerüen visz a sodrása, mint folyónak árja. Lehet hogy csak elmész mellette és nem ismered fel a pillanat varázsát és csak később, valamikor öregkorodban, mondogatod, én is ott voltam. De ha ott helyben megéled a történelmet, akkor egész léted beleég, abba a szent pillanatban.

Ez a történet már valójában gyermekkorig nyúlik vissza volt egy gyermekkori barátom, mindig együtt nyaraltunk a Fekete és a Fehér körös összefolyásánál, amit Szanazugnak hivtak.

"Mind hozunk áldozatot. Néha épp azt áldozzuk fel, akit nagyon szeretünk, olykor pedig önmagunkat. Én mindkettőt megtettem."

                                                                                        Amina

   Miután a szobájába menekült, Yls lihegve rogyott díszes ágyára. Nem érezte jól magát, erősen szédült, gyomra  kavargott. A vékonyka hangra gondolt, akivel a börtönben beszélt, a gyerekre, aki így is - bezárva egy sötét cellába, megfosztva minden méltóságától és reményétől -, annyira kedvesen szólt.

   A lány felébredt, és félve körülnézett a szobában. Ezúttal nem kellett sikítania. Ez éjjel a nő mellett aludt, aki szívélyesen ajánlotta fel fekhelyének felét, hogy neki ne kelljen átélnie azt a borzalmat, amit az előző reggelen. Kedvesek voltak hozzá, és ez jól esett neki. Megmelengette a lelkét a tudat, hogy valaki figyel rá.
   Vetetlenül hagyta az ágyat, és az ablakhoz fordult, hogy egy kis világosságot engedjen be. De odakint derű helyett ború uralkodott, és fújt a szél.

Daniel Craig vagyok,hivatásos lúzer. Erre nemrég jöttem rá. Egyszerűen erre születtem,legalábbis úgy látszik. A tetejébe a Sors vörös hajjal és szeplőkkel vert meg. Egy kis faluban lakom,ami inkább már a közepes felé hajlik,a neve Sunside Hall. Mintha olyan sokat sütne errefelé a nap! Az eső annál többet esik,mint például most is. Kinézek az ablakon. Három napja folyamatosan ömlik alá a víz. Ha így megy tovább,kiönt a folyó. Megint. A polgármester úr úgy tesz,mintha ez akkora tragédia lenne és nem történne meg átlag kéthavonta. Felsóhajtok.

Szelek szárnyán

                Verőfényes nyári nap volt. A levegőben a sirályok hangja szállt. Ben Stalker beszívta a tenger sós illatát és ránézett egy kis háromárbocos katonai tengeralattjáróra.

- Már mindent hívhatnak hajónak. – sóhajtott. Ócska, Armani inget viselt,ami Armanból származott. Melegítő nadrágja fekete volt,ha sötétben nézték. De a mostani verőfényben zöld árnyalatban játszott a sárga ruha. Elindult a móló vége felé,ahol vitorlása horgonyzott.

Irány Szibéria!

Babitz Jónás nem szerette,ha eltérítik a gépét. Szerette a szép nőket,a gyors kocsikat és a Sztori tévét,mint minden,normális,a harmincas éveiben járó szingli pasi. De az eltérítést és a harmadik típusú találkozásokat nem. Azt meg főleg nem,ha a Hawaiiba induló gépe Szibéria fölött repked. Pedig Pécsen érettségizett a budapesti egyetemen. Azt se szerette,ha a gépe eltérítői Szibériában kilökik a gépből tizenhárom társával együtt.

Irány Észak!

Hickenbauer Pálnak melege volt. (Nem kicsit. Nagyon!) Nem is csoda,Mozambikban nagyon meleg a nyár,árnyékban csupán negyvenkét és fél fok van. Átlagosan. De persze ezt Pál nem tudta,viszont már pedzegette. Elment hát a japán Ki-Fin-Gik utazási irodába,hogy elutazzon hidegebb éghajlatra.

- Konicsivava.- köszönt illendően japánul.

-  Csá.- köszönt vissza kissé furcsán nézve az áljapán utazási ügynök- Mit tehetek önért?

- Szeretnék elutazni.

Az öregasszony komótosan tett-vett a szobájában. Napját a szokásos ágybevetéssel kezdte, majd elhúzta a sötétítőt, hogy egy kis fényt eresszen be. Szomorúan látta, hogy odakint beborult az ég, és a szél egyre hevesebben lóbálta a fák ágait.
   Elszontyolodva folytatta a reggeli munkáját. A pizsamáját könnyű kis otthonkára cserélte, majd még egyszer, utoljára körbenézett a szobában. Mindent rendben talált. Nem maradt más hátra, mint színre lépni, és elkészíteni a reggelit.

2.fejezet

  Tom egy hét múlva látogatta meg ismét a boltot, hogy megnézze, hogy alakult a lányok sorsa, és talán, -de magának sem vallotta be- hogy Hollyt is újra lássa. Megtetszett neki a lány, bár tudta, hogy beosztásuk miatt nem lehet belőle semmi, illetve ha mégis azt nagyon titokban kell tartani. Meg akarta ismerni a lányt, aki az első nap ott a parkolóban a fantasztikusan kék szemével elvarázsolta egy életre. A parkolóba érve, ami most nem volt zsúfolt hevesebben vert a szíve, és tenyere nyirkos volt az izgalomtól.

Öreg asztalom lapján nyugtatom kezem,
a vén fa lakkja karcos, kopott, fénytelen,
s a tenyér, mely rajta megpihen,
elfáradt már.

Mint a macska szájából szabadult egér,
kéklő ereimben is csak kódorog a vér,
lassan vánszorog amíg szívemig elér,
elfáradt már.

Vajon teljesült-e minden álmom?
Vajon volt-e értelmem ezen a világon?
Lelkem önnön szolgám, s egyben jó királyom,
elfáradt már.

S ím hallgataggá lettem, - szótlannak való,
mit mondanék, az csupán gügyögésre jó.

Úgy vélem, ez a kis bejegyzés mindnyájunknak sokat segíthet a fejlődés terén. A cikk nem saját, Aardvark volt olyan kedves, és megengedte, hogy bemásoljam ide.

Számos helyen fellelhető az interneten a központozás témaköre. Aki írásra adja a fejét, nem kerülheti el, hogy legalább az alapokkal ne legyen tisztában, és az írás alapja – már a fogalmazáson, értelmes mondatok kiötlésén túl – egyrészt a helyesírás, másrészt a helyesírásnak egy kevésbé jól definiált része: a központozás.

Rák: intuitív, érzékeny, termékeny fantáziájú, változó hangulatú, rajongó, igényli a válttozatosságot.

Kati: végtelenül kíváncsi és elmondhatatlanul változékony :D :D

Én vagyok Én. Kivételesen nagybetűvel, hogy úgy tűnjön több önbizalmam van, mint amennyit ténylegesen magamban érzek. Szóval Én.

Nehéz egy hangulatembernek önmagáról bemutatkozást írnia ugyanis mint a véleménye, úgy önmaga is néha percről-perce változik. Vannak akik szerint ez jó, mert soha nem lehet rám unni.

  Félve ment az ajtóhoz. Nem tudta mi lehetne annál rosszabb, minthogy most Peterrel veszekszenek. Óvatosan kinyitotta az ajtót. Peter feldúlva állt az ajtóban Tessában átfutott, hogy ilyennek sohasem látta míg együtt voltak, és most szinte rettegett tőle.

- Mi szeretnél?- kérdezte óvakodva.

- Ki jött hozzád? Ki ez a pasi? Mit akar tőled?- árasztotta el kérdésekkel Tessát.

- Frissíteném a memóridat, dobtál, rémlik valami? Hagyj békén, megijesztesz!- emelte fel a hangját Tessa.

I am Bori, B. Bori :)

Ott kezdem, hogy 1981 augusztusában születtem Nagyváradon, az Oroszlán jegyében, tehát kezdettől fogva nyilvánvaló volt, hogy csakis olyan irányba fog terelődni az életem, amelyben oroszlános jellemzőimet szépen kamatoztathatom: vagyis hogy állandóan a figyelem központjában leszek. :D Természetesen nem hiszek a horoszpókban!, de azért nem lehet véletlen, hogy imádok beszélni, magyarázni, előadni, vitázni, jaj, még szerencse, hogy tanár lett belőlem!

Hideg fém szorul a csuklómon. Megborzongok, amikor hallom az őrök gúnyos kacaját. Rajtam nevetnek, miközben végigkísérnek a folyosón. Valami kihallgatásról hadoválnak. De hol vagyok? Valamilyen börtön. Igen, egy börtönnek kell lennie! Vajon mióta lehetek itt?

Lassan megérkezünk. Kinyílik az ajtó, és bekísérnek egy sötét szobába. Leültetnek, és leveszik a kezemről a bilincset. Felkapcsolják a lámpát, úgy, hogy a szemembe világítson, és itt hagynak.

“Mindannyian különböző utakat választunk az életünkben. De bárhová is megyünk, mindenhová viszünk magunkkal egy kis darabot mindenkiből.”(ismeretlen)

1.fejezet

    Simogatóan sütött a nap a kisváros felett. Holly éppen  bevetette az ágyat. Szerette a délelőttöket, friss mindig megújulásra kész és csodaszép. Kiszaladt a konyhába, odatett egy kávét és csendben elmélkedett közben. Az eddigi életén gondolkozott, azon, mit hogyan kellet volna tennie, de immár a mi lett volna ha kezdetű kérdések idejét múlták.

"Mindegy milyen izmos a kar,

 s mint duzzasztja buzgó vér.

 Tiszta szív nélkül a harcos 

 semmit nem ér."

                                 Reidlos

   Ylenol ujjai ráfonódtak a súlyos kard markolatára. Másik keze végigszaladt a hűvös pengén, s megborzongott. Társasága - apja, Worra és a kovács - csendben figyelte, hogyan barátkozik a fegyverrel. Megpróbálta suhintásra emelni, de a nehéz tárgy nem engedelmeskedett, csupán a földet szántotta vele.

A lány alighogy kinyitotta szemét, falrengető sikításban tört ki. A nagy franciaágyban egyedül feküdt, pontosabban, most már ült, kezét erősen szája elé szorítva, rugdalózva, kapálózva. Hisztérikusan kieresztette a hangját, miközben igyekezett kerülni a látványt, ami elé tárult.
   A plafonról a lámpát leakasztották, helyén kötél himbálózott, melynek végén a kis hurok egy fiatal fiú nyakát szorította halálra. A holttest ernyedten lógott, élet már nem volt benne. Zöldeskék feje megadóan borult mellkasára, kigúvadt szeme üresen bámulta a padlót.

" Ülök a szobámban Búsan egyedül..." (Homokóra)

  Szememre nem jön álom, csinálnom kell valamit. Írok, hátha segít kiírnom a gondolataimat és nem zavarnak mégjobban össze. Miért van az ha az ember szeretne valamit és mégsem teljesül a vágya? Anya szeretnék lenni. Ki ne szeretne? (a féfiakon kívül:D) Azt hiszem már 18 évesen szerettem volna csak nem volt kivel összehozni. Pediga kkor még minden rendben volt az egészségemmel, és nem sejtettem, hogy hosszú rögös út elébe nézek gyermek ügyileg, pedig igen.

   Hogy kicsoda vagyok én? 

"Hogy nem ismertek? Ó, igazán senki nem ismerhet, mert hol ilyen vagyok, hol olyan. Bámulatosan tudom változtatni az alakomat. Ha akarom, olyan vagyok, mint egy szőrpamacs... vagy paróka... vagy egyujjas kifordított bundakesztyű... vagy szobafestő pemzli... vagy papucs orrán pamutbojt." ( Pom Pom )

   Most leginkább kérdőjelre hasonlítok, ahogy görnyedten ülök a széken, egy szép, szürke széken...

Kérdőjel kívülről, mert sötét van a szobában, s ha rendesen látni akarom a billentyűzetet, hajolnom kell.

1989. március 16-án születtem Nagyszőlősön. Otthonom egy eldugott félig ukrán, félig magyar falu, Fancsika, aminek a létezéséről még sok szomszéd járásbeli sem igen tud. Középső gyerek vagyok, van egy nővérem és egy húgom. Hiába, apám minél jobban akart fiút, annál több lányt kapott. 
Eddig − szerencsémre vagy éppen szerencsétlenségemre − nyolcszor váltottam iskolát. Ez részben annak köszönhető, hogy szüleim hét éves koromban úgy döntöttek, híres zongoristát nevelnek belőlem, nyomdokaiba léptetve olyan híres rokonaimnak, mint például Edvin Marton, bár nekem akkoriban az volt az álmom, hogy én leszek Ukrajna első női elnöke.

Én én vagyok. Talán nagyon is én vagyok. Egyszer valaki azt mondta – nem ezekkel a szavakkal - , hogyha nem lennék annyira én, népszerűbb lehetnék. Elképzelhető, hogy az illető nem mondott őrületesen nagy böszmeséget…
   Huszonkét éve és tizennyolc napja láttam meg a napvilágot, Székesfehérvárott. Ha visszatekintek erre az időszakra, azt kell mondanom, hogy részeredményeket értem el. Valahogy mindig úgy éreztem, nem tudok annyit és olyat adni a világnak, amennyit és amilyet szeretnék.

A nő nem gondolkodott egy percig sem, csak futott, ahogy a lába bírta. Egy dologban volt csak biztos: el kell innen tűnnie, minél hamarabb. Nem várhatja meg, amíg a szörnyszülött visszatér. Ha rá gondolt, a harag és a rettegés különös elegye öntötte el lelkét.
   Megállás nélkül rohant, egyszer sem nézett vissza. Időérzéke azt súgta, már jó messze járhat, de szíve mélyén félt, ha hátrapillant, ott lesz mögötte, karnyújtásnyira a ház verandája. Míg sebesen a lábát szedte, folyton az a hátborzongató érzése volt, mintha valaki figyelné minden mozdulatát.

Hajam azt hiszem, hogy kese,

nem szőke, de barna se.

Arcom fehér, mint a hó,

máskor pedig pirosló.

Tekintetem zöldeskékje

pápaszemmel meg van védve.

Magasságom átlagos.

Sosem vagyok másnapos. :)

Éveimnek száma titkos,

s hogy megfejted az se biztos.

Ha majd megnézed a lapom,

nem jössz rá, hogy hol is lakom. :P

Szeretem a kedvest, szépet,

verset, prózát és a képet.

Tollam serceg amint írok,

regényt gyártok, ahogy bírok.

Dalszöveget, mesét, verset,

a legnagyobb hős szerelmet.

Sziasztok! :) Remélem nem bánjátok, de olvastam az ötletet, és "gépet ragadtam"

 Én

 Nos, lássuk csak. Ki vagyok én? Jó volna sablonokat írni, hogy kedves őszinte, szép.. stb, de az nem én lennék, és mindenki döntse el maga milyennek lát. Nem tudom mire vagytok kíváncsiak.

  Egy kis községben élek párommal Pesttől kb. 60, Jászberénytől 15 km-re. A párom miatt költöztem ide 3 éve, hátrahagyva mindent: családot, barátokat, munkát, életet. Nagyon nehéz döntés volt.

 "Már nem emlékszem, milyen embernek lenni, mégis hiányzik. Azt hiszem, vannak dolgok amik soha nem hagyják el a lelket."

                                                                                  Amina

       Yls nyöszörögve bukdácsolt lefelé, a hosszú, sötét csigalépcsőn. Fáklyája lobogva világította meg rázkódó tokáját, ami így, lehajtott fejjel még vaskosabbnak tűnt. Utálta a lépcsőket, az ő szobája legalul volt.

A Holtak Világa – A jóslat egy szórakoztató irodalmi alkotás, amely egy trilógia első kötete. A klasszikus horror történetek szereplőit, az élőholtakat ülteti korunk környezetébe. Egy eredeti, hazai vonatkozású alkotás,mely eredeti helyszíneken és városokban játszódik.

A történet egy húszas évei elején járó fiú és naplója körül forog. A sztori alapját a híres jövendőmondó, Nostradamus jóslata képezi, ami a nagy millennium után megjósolja a holtak feltámadását.

Amikor felébredt, a legédesebb álomban találta magát. El sem tudott volna képzelni szebbet. Puha, tágas ágyban feküdt, alá tiszta lepedőt terítettek, jó meleg paplannal takarózott, és, ami talán a leginkább növelte jó közérzetét: az ággyal szemközt, nagy kandallóban ropogott a nagy lánggal égő tűz.
   Néhány pillanat alatt összeszedte magát, kidörzsölte szeméből az álom utolsó foszlányait, majd lehámozta magáról a takarót, és az ágy szélén ülve nyújtózkodott egyet.

Minden azzal kezdődött, hogy azt hittem, elvesztettem az eszem. Kora reggel elindultam Nagyváradról Debrecenbe, és Győrben kötöttem ki. Nem emlékszem, hogy kerültem oda, és arra sem, hogy mi történt a közbeeső időben. Valami nagy baj történhetett a világgal, vagy csak egyszerűen meghülyültem. Máskor is történtek már hajmeresztő dolgok, na de ekkora! Megnéztem a kilométerórát, de a szerint még csak meg sem mozdultam, el sem hagytam Nagyváradot. A telefonom kiakadt, a rádió teljesen süket.

   Késő van. Már aludnom kéne, de megint nem tudok. Éhesen elég nehéz. Szokás szerint vacsora nélkül maradtunk, bár anyám ma kivételesen vette a fáradtságot, és két pohár vermut között főzött egy kis lecsót. Jó színe van, apám épp az előbb vágta a falhoz, aztán lelépett a kocsmába. Legalább feldobta az unalmas piszkosfehéret. Van ott már minden, kávéfoltok, régebbi vacsorák nyomai, vér...  

Szeretem a galambokat. Szürkék, egyszerűek, tudnak repülni.

A komoly tekintetű férfi reszkető kézzel fogta a kormánykereket, és vezetett. Egészen addig, amíg végre be nem látta, szükségtelen erőltetnie: jelenleg nem fog menni.
   A probléma nem az illető rossz problémamegoldó képességének volt betudható, sem pedig a koncentráció hiányának;  a gond az volt, hogy, egész egyszerűen, a férfi nem tudta, merre menjen tovább az úton.
   Pár méterrel arrébb épp az imént hagyta el az autópályát, egy táblával ellátott kijáratra kanyarodva, melyen az állt, hogy nem messze fogadó várja a vendégeket, ahol akár álomra is hajthatják fejüket, vagy csak épp megihatnak egy kólát.

   A minap azt hallottam egy távoli rokonomtól, hogy a világ beteg, és pillanatnyilag nincs gyógymód a bajára. Munkahelyemen pedig azt mondta az egyik tudálékos fószer, hogy nem a világ beteg, hanem az emberek, akik benne élnek. Én persze nem gondolkodtam el még ezen. Nem vagyok az a gondolkodós fajta. Nem is szeretek túlságosan agyalni. Csak megfájdul tőle a fejem. Jó nekem a világ úgy, ahogy van, a többivel meg foglalkozzanak azok, akik ráérnek. Én elfoglalt vagyok. Élni szeretnék.