I.A vég kezdete

   Emlékszem életem egyik leghosszabb napjára.Anya egy puszival ébresztett,Eric pedig a közvetlen közelemben víjjogott valamit.Csak később tudtam kivenni,hogy az a fülsüketítő visítás egy értelmes mondat,akkor aztán felpattant a szemem. 
-Boldog születésnapot,édesem!-mosolygott rám Anya a megszokott,melegséget sugárzó tekintettel. 
Ez képtelenség!Máris eltelt volna egy újabb év?-gondoltam magamban.Hangosan felhorkantam,a takaróm magamra húztam és a fejem a párnámba fúrtam.Igen,egy normális ember örülni szokott annak,ha születésnapja van,főleg ha még csak a tizes éveiben jár az illető.Engem viszont semmilyen szempontból sem lehetett a normális kategóriába sorolni.Nekem április harmadika nem Claire Bennett születésnapját jelentette,hanem azt,hogy Claire Bennett újabb egy évet töltött el ezen az átkozott helyen.Négy éve költöztünk el ezen a napon egy Lake Monrou nevű városkába,az én személyre szabott poklomba.Annak ellenére,hogy már kezdtem hozzászokni,ha jobban belegondoltam mindig elborzadtam a gondolaton,hogy legalább még négy évet el kell töltsek ebben a városnak nevezett porfészekben. 
-Lent várunk téged,a kedvencedet sütöttem!-hallottam még Anya hangját a takaró alól,a zajokból ítélve lerángatta magával Ericet is,aki hevesen ellenkezve azt kiabálta:"De maraaadnii akarok!!!Amikor az ajtó bevágódott mögöttük felsóhajtottam és felkeltem.Miután megmostam a fogam,fölkaptam magamra egy csőnadrágot és egy blúzt,megpróbáltam kifésülni a hajam,de,mint mindennap ma is lehetetlenül göndör maradt.Lerobogtam a konyhába és amilyen gyorsan csak tudtam megreggeliztem,tényleg a kedvencemet sütötték.Úgy 3 db palancsita után telilettem,felvettem egy pulcsit és a táskámmal a hátamon nyúltam a bejárati ajtó kilincséért. 
-Várj,kicsim!Mindjárt elviszlek,Ericet várom,hogy befejezze az evést.-szólt utánam Anya. 
-Nem kell,ma Jen visz be.-hadartam gyorsan.-de azért kössz.-tettem még hozzá,mert láttam az arcán,hogy elszontyolodik. 
Olyan gyorsan vágódtam ki az ajtón amennyire csak tudtam és szinte sprintelve futottam végig az utat Jen házáig,hogy odaérjek mielőtt még elindulna.Kivételesen szerencsém volt,Jen éppen akkor lépett ki az ajtón.Jennifer Cooper,a legjobb barátnőm,a társam,aki eddig átsegített ezen a pokoli időszakon.Ő is újként érkezett még annak idején Lake Monrou-ba,amint megláttuk egymást tudtuk:a sors egymásnak rendelt minket.Na jó,talán ez egy kicsit túlzás.De tény és való,hogy fokozatosan összebarátkoztunk,mostanra pedig elválaszthatatlanok lettünk.Csak a vasárnapokat nem töltjük együtt. 
-Túlzásba vitték az ünneplést.-Jennel már kérdések nélkül is megértettük egymást,pontosan tudta,hogy ma milyen nap van.Mármint az én születésnapomat és azt leszámítva,hogy a negyedik „évfordulónkat” ünnepelhettük itt.Ma 5 éve halt meg édesapám egy autó balesetben.Lassan bólintottam egyet és szomorkás mosollyal mértem végig őt.Egy barackszínű,térdig érő ruhát viselt.Tökéletesen nézett ki,mint mindig.Persze én sem voltam ronda,sőt sokan egészen szépnek tartottak,de egészen másképp néztem ki,mint Jen.Neki nagy,csokoládé barna őzikeszemei,nekem pedig mandulavágású,zöldszínű szemeim voltak.Neki hosszú,a derekáig érő,fényes gesztenyebarna haja volt,még nekem lapockáig érő,sötét vöröses színű,mindig göndör frizurám.Én a középmagasok táborába tartoztam az én 168 centiméteremmel,Jenny viszont mindössze 159 cm volt. 
-Menjünk!-törtem meg végül a csöndet én.Ezután beszálltunk a kocsijába és a hátralévő utat egyetlen szó elhangzása nélkül tettük meg.Ő tudta,hogy ilyenkor inkább szeretnék magamban gondolkozni,és ezért hálás voltam.Sajnálatos módon csak Jen tudta ezt,ezért miután leparkolt egy szabad helyre egyből öt-hat ember sereglett körénk.Ez valószínűleg azért volt,mert mindketten elég népszerűnek számítottunk.Ez nem volt túl nagy szám-a Lake Monrou Középiskolában egyszerű volt menőnek lenni.Nézz ki jól,legyen befolyásod,és legyen valami amiért kedvelni lehet.Az én anyám dekoratőr volt,apám cége is rámaradt a halála után,habár ő másra bízta az irányítást egyenlőre.A kinézetem meg volt hozzá,a lazább,vadabb stílusom sok embert vonzott,sokan már csak úgy ismertek,hogy a „bevállalós csaj”.Amíg engem vagy utáltak vagy szerettek(mindkét tábor igen erősnek bizonyult,annak ellenére,hogy senkit sem bántottam),Jent kivétel nélkül mindenki imádta.Azért,mert ő egyszerűen kedves és aranyos volt mindenkivel,féltétel nélkül.Vicces nem?Két hatalmas ellentét,mégis megértik és szeretik egymást…Visszagondolva nekem is furcsán hangzott. 
Azt hittem soha nem ér véget az ostoba fecsegés,szinte megkönnyebbülten mentem be az első órámra.Egy átlagos,unalmas nap után fáradtan ültünk be az ebédlőbe,az asztaluk most is zsufolásig teli volt.Én teljesen érzéketlenül csipegedtem a szendvicsemből,amikor Jen hangja zökkentett ki önkívületi állapotomból. 
-Nem hiszem,hogy ma lenne kedvünk bulizni.-a hangja gondterheltnek tűnt,talán ezért is kaptam fel a fejem hirtelen. 
-Felőlem mehetünk,akármiről is van szó!Úgyis jól esne már egy kis kikapcsolódás,plussz péntek van…szóval én ott leszek.-határoztam el magam hirtelen.Jen kérdő tekintetet lövelt felém,de hamar megadta magát és beleegyezően biccentett a többieknek.Az utolsó óránk angol óra volt,amint megszólalt a csengő mindenki szélsebesen vágódott ki a padja mögül.Én szerettem ezt a tárgyat,de megtudtam érteni a többiek mért utálják.Ha más miatt nem is,de Miss Goodwin egyszerűen kiállhatatlan volt.Folyton motyogva beszélt,ha valaki megmert valamit kérdezni máris az egész iskola zengett az ő ordításától.Egy diákot egyszer még meg is ríkatott;egy puszta ronda nézéssel.Amíg én ehhez hasonló jelentéktelen ostobaságokon gondolkoztam Jen leállította az autót,és amikor körbe néztem rájöttem,hogy már vissza is értünk a házukhoz. 
-Ha jól gondolom,haza menni nem szándékozol.-kezdte halkan,de amikor rámosolyogtam ő is visszamosolygott.-Akkor pedig remélhetőleg megtisztelsz a jelenléteddel a délután folyamán. 
-Ma egész nap téged foglak boldogítani,ígérem…Majd a következő két hétben te jössz hozzánk.Bocsánat,tudom,hogy ma én lennék a soros,de egyszerűen nem bírok otthon lenni ilyenkor. 
Jen lassan bólintott,azzal minden további nélkül kiszált a kocsiból,becsapta maga mögött az ajtót és elindult a házuk felé.Én természetesen a sarkában caflattam,hiába telt el négy év a megismekedésünk óta,még mindig tartottam a szüleitől.Jobban mondva az anyukájától.Az apukájával nem volt semmi baj.Vicces és kedves volt minden alkalommal amikor csak megfordultam nálunk,de Mrs Cooper…Finom fogalmazva más tészta volt.Szigorú,és a legtöbbször házsártos,semmilyen szabály sértést nem tűrt se a lánya részéről,se mástól.Ezen felül úgy gondolta,hogy én vagyok Jenny számára a lehető legrosszabb barát,sőt.Egyetlen alkalommal sem mulasztotta el,hogy az orrom alá dörgölje mekkora a külömbség köztünk. 
-Megjöttem!-kiáltotta Jen. 
-Jenny maci!-üdvözölte örömködve Mr.Cooper a kislányát.Furcsa,Mr.Cooper sok szempontból nőiesebb,mint Mrs.Cooper.-Áh!Hogy s mint,Claire drágám?Hogy van édesanyád? 
-Jobban már nem is lehetne.-válaszoltam tömören,egy tőlem tlhető legbarátságosabb mosoly kíséretében. 
-Akkor rendben!Menjetek nyugodtan föl,Trudy most nincs itthon,este osztálytalálkozóra megyünk.Lányok legyetek jók és ne gyújtsátok fel a házát! 
-Igyekszünk,Apu.-vigyorgott Jen pimaszul,miközben egy puszit lehelt édesapja arcára. 
   A délután viszonylag gyorsan eltelt,ezt is imádtam Jenben.Soha nem fogytunk ki a témákból,mindig volt valami amit megtudtunk beszélni.Amikor úgy ítéltük meg,hogy kifáradtunk a sok dumában elkezdtünk készülődni.Egy órával később már mindketten bulizós ruhában domborítottunk és Jen kocsijában utaztunk a Maple street 7-es szám felé.Nem vágytam másra csak egy kis kikapcsolódásra,arra,hogy kicsit kikapcsolhassam a zavaró,depressziós gondolataimat. 
  Nem kellet keresgélnünk,az egész Maple street-et flancosabb és lepukkantabb járművek szegélyezték.Beálltunk az egyetlen üres helyre és megindultunk affelé a ház felé amelyből a zene üvöltött.Amint látóközelbe értünk megállapítottam,hogy ez a buli is csak egy újabb kertiparti.Akárcsak az iskolában,most is körénk gyültek az elszánt „híveink” és a zenét túlüvöltve próbáltak meg  velünk kommunikálni.Hangosan felsóhajtottam,mikor is egy meleg,érdes kéz karolta át a derekam és elkormányzott a csicsergő hadtól.Egy szempillantás alatt pördültem meg,lefejtve magamról a kezeket.Hirtelen a platina szőke,jóképű,izmos Ben Smith-szel néztem szembe.Tökéletes helyzet volt,hiszen már hónapok óta szemeztünk egymással,már régóta azt fontolgattam,hogy elhívom valamerre.Tökéletes lett volna,ha nem látszott volna rajta messziről,hogy holt részeg.Ha esetleg valaki nem érezte volna az alkoholtól bűzlő lehelletét,abból is meg tudta volna állapítani,hogy úgy vigyorgott rám,mintha én lennék a Dalai Láma. 
-Ben!A szívbajt hoztad rám!Mit akarsz?-mordultam rá. 
-Nyugi már szivi!Csak egy kicsit szórakozni szerettem volna a híres Claire Benettel…-suttogta közelebb húzódva.-Azért jobban is örülhetnél!Nem mindenkivel szoktam játszani… 
-Remek,akkor most megtisztelve érzem magam.-hadartam egyre dühösebben-Most pedig ha megbocsájtasz szeretnék táncolni a barátnőimmel.-jelentettem ki és céltudatosan elindultam visszafelé.Csakhogy Ben ezt nem így tervezte.Megragadta a csuklóm és erővel magafelé fordított.Neki tuszkolt az egyik autónak és az egész testével teljesen hozzám simult.Az arcát belefurta a nyakamba,a kezét közben betette a spagetti pántos toppom alá. 
-Ne csináld már!-motyogta a nyakamba.A lehellete csak úgy égette a bőrömet.-Csak szeretném jól érezni magam,éppen veled.Akkora baj ez?Ne mond,hogy te nem akarod! 
-Márpedig mondom!-csattantam fel.-Eressz el,vagy megkeserülöd!-fenyegetőztem,de úgy látszott Ben ezt meg se hallotta.Egyre durvábban közeledett felém,és túlságosan messzire ment.Rádöntött az autó motorháztetejére,ő pedig már éppen azon volt,hogy rámfeküdjön.Egy hajszálon múlt,de hangosan felsikítottam és egy erőteljes lökéssel ellöktem Bent magamtól(ami megjegyzem nem volt kis teljesítmény,tekintve,hogy Ben volt a foci csapatunk kapitánya és elég kidolgozott hasizommal rendelkezett). 
   Mielőtt még felkellhetett volna a betonról én a kertibuli felé futottam.Hálát adtam az égnek,hogy az a barom nem jött utánam,és az est hátra levő részét némán,egy sarokban meghúzódva szándékoztam eltölteni.Ez végül is összejött,félig-meddig.Néhányan még bepróbálkoztak,felkértek táncolni,odajöttek beszélgetni,de mindegyiküket elüldöztem egy ronda nézéssel.Csak ülni akartam és magamba roskadni.Úgy fél óra elteltével megelégeltem a magamban gondolkodást és elmentem megkeresni Jent. 
   Őt sehol sem találtam,viszont keresés közben egyszer csak magamon éreztem valaki tekintetét.Automatikusan abba az irányba néztem amerre otthagytam a megalázott Ben Jonest,és elégtétellel nyuktáztam,hogy nincs a közelben,valószínűleg nem mer vagy a történtek után nem is akar a közelembe kerülni.A szemem azonban akaratlanul is leragadt egy ponton.Pár kocsival odébb,ugyanis ott álldogált egy pasi a sportkocsijának dőlve.Ha a sportkocsitól eltekintünk semmi különös nem lett volna ebben,de egy pillantás is elég volt arra,hogy aki ránéz erre az emberre többet le se akarja róla venni a szemét.Magas,vékony mégis sportos alkatú férfi volt,fekete farmert és bőrdzsekit viselt,talán 1-2 évvel volt idősebb nálam.Finom,szép metszésű arcát fekete,rövid,rendezetlenül álló,göndör haj keretezte.A szemétől pedig elállt a lélegzetem.Abban az acélkék szempárban pimasz játékosságot láttam és izgatottságot.Képtelen voltam ellenállni annak,hogy ne bámuljak a mély,gyönyörű szemébe.Pár percnyi bámulás után azon kaptam magam,hogy öntudatlanul elindulok felé.Lassan,a gyönyörű látványtól megrészegülten szinte dőlöngélve lépkedtem felé.Minden lépésnél látszott rajta,hogy egyre boldogabb és elégedetteb lesz.Miért ne adjam meg neki ezt az örömöt?Ha ettől boldog lesz,szívesen oda megyek hozzá,gondoltam. 
   Az utca végében feltűnt egy kocsi,ami a megengedett sepességet jócskán átlépve rohamosan közeledett felém. A sötét hajú férfi arcán diadalittas mosoly ült.Mindenki azt hitte,hogy el fog ütni,magamat is beleértve. De nem ez történt.Egy lökés hatására átestem az utca túloldalán lévő járdára.Amikor lehorzsolt kezekkel végre felültem a hátam mögött sikoly hallatszott.Összezavarodottan körbe pislogtam és szinte azonnal kiszúrtam az út közepén kelettkezett vértócsát.Valakit elüttötek,én pedig a holtestét látom,állapítottam meg amikor jobban szemügyre vettem a környéket.Ki tudja mennyi idő telt bele amikor végre felfogtam,hogy az a valaki Jen…