AHOL CSOBOG A PATAK

Piti besurranó tolvajból rövid időn belül a betörők királyává nőtte ki magát Blacky Fox. Senki sem tudta, hogyan csinálja, de számtalan ügye a megoldatlan esetek aktáit bővítette. Ügyességével, ravaszságával nem kis fejtörést okozott Joseph Barter felügyelőnek, aki bizonyítékok híján soha nem tudta őt rács mögé juttatni.

Sokan beszéltek róla legendaként, mások szerint csak szerencséje volt. Barter viszont tudta: Blacky nemcsak jókor volt jó helyen, hanem mesterien tudta, manipulálni az embereket. Olykor még ő maga is elcsodálkozott azon, milyen rafinált módon kerülte ki a törvény hálóját.

Futótűzként terjedt a hír a kisvárosban, hogy a híres tolvaj  visszavonulását tervezi, mert halálos betegség kerítette hatalmába.             A legtöbben nem hittek ennek a hírnek, inkább valami, cselnek gondolták.  Blacky, azonban valóban eltűnt a nyilvánosság elől. Múltak az évek, és többé senki sem hallott a legendás „fekete rókáról”. Barter felügyelő végre fellélegezhetett, de munkája így is akadt bőven – gomba módra szaporodtak a követők.

A város fennállásának századik évfordulóján a polgármester különleges meglepetéssel szolgált a lakóknak: a Városi Múzeumban bemutatták a híres Storwili-gyémántokat. Nagy érdeklődés kísérte a bemutatót, mindenki tátott szájjal nézte a ritka ékszerek szépségét. A biztonságiak mindent megtettek, hogy a gyűjtemény épségben maradjon, de egyesek szerint ez a kihívás már túl csábító volt, bár ki számára...!

Napokig nem történt semmi, de a bemutató utolsó napjának reggelére nyoma veszett az egész kollekciónak. A rendőrség nagy erőkkel vonult ki a nyugalomba vonult „mester” házába, ahol felforgattak mindent, de mindenki meglepetésére, semmit sem találtak. Így hát ismeretlen tettes ellen adtak ki körözést.

A felügyelő ettől kezdve gyakran vendégeskedett az egykori nagy ellenfél házában, hátha a tapasztalt Fox hasznos tanáccsal tud neki szolgálni a nyomozásban. A beszélgetések kezdetben feszült légkörben zajlottak, de egy idő után átalakultak valami egésszen mássá. A két férfi között lassan, lépésről lépésre, oldodni látszott a hangulat, és valami különös kapcsolattá alakult át. Mintha egy sakkparti két veterán játékosa újra és újra leült volna egymással játszani, de ezúttal már nem versengés volt a lényeg, hanem nosztalgiával beszélgetek a közös múltjukról.

Az egymás iránti gyűlöletük, ami már régóta feszült közöttük, lassan tiszteletté, majd barátsággá változott.

Blacky állapota egyre romlott, naphosszat a rózsái gondozásával és a Biblia forgatásával töltötte idejét – felkészülve a halálra. Egyik nap csendesen csak annyit mondott: „Az ember élete végé felé már nem a bűneit számolja, hanem azokat, akiknek már megbocsájtott.”                      A nyomozás lassan haladt, és egyre bonyolultabb irányokat vett, ezért Barter felügyelőnek, egyre kevesebb ideje maradt, hogy meglátogassa beteg barátját. Egyik nap azzal fogadták, hogy kórházba szállították Blacky Foxot. A felügyelő azonnal a kórházba hajtott, az intenzív osztályon találta meg már „öreg” barátját. Aki látszolag, éppen aludt... Leült az ágya szélére, megfogta a kezét, mire a férfi kinyitotta a szemét.

– Sajnálom, hogy elhanyagoltalak... nem tudtam ott lenni melletted, amikor a legnagyobb szükséged lett volna valakire.

– Ne vádold magad! Van egy meglepetésem számodra. Keresd ott... ahol csobog a patak – suttogta a férfi.

Majd megrándult a teste, és egy nagy sóhaj hagyta el a száját. Örökre lehunyta a szemét. (Lelke távozott...!)

Barter másnap bizonytalan érzésekkel tért vissza az elhunyt házába, hogy utánanézzen annak, amit a megboldogult mondott. Végignézett, felforgatott mindent embereivel, de a házban semmit sem találtak.

Eszébe jutott, hogy Blacky a télikertben, a rózsái között töltötte a legtöbb idejét. Kiment oda, és egyből feltűnt neki a kert végében álló kis építmény. Olyan volt, mint egy szökőkút – a visszahulló víz apró patakokként csorgott le az oldalát díszítő kövek között. Odament, és végigtapogatta.

Az egyik kő könnyedén elmozdult a helyéről. Alatta nejlonba csomagolt bársonyzacskót talált. Kibontotta – és apró gyémántok gurultak a markába.

– Jézusom... a Storwili-gyémántok! Blacky, te ravasz gazember, hát mégis te voltál! – kiáltott fel, mosolyogva.

Amikor felnézett az égre, a felhők közül barátja mosolygó arca tekintett le rá…