I. Fejezet - Helios, a Fény Városa

Prológus

1962 október 27-én a világ vége ért.

A Kubai Rakétaválság idején az emberiség elérte a történelem legkritikusabb pillanatát - de nem hátrált meg. A rakéták elindultak, a tengeralattjárók tüzeltek, és a szuperhatalmak - az Egyesült Államok és a Szovjetunió - percek alatt elszabadították a poklot a Földön.

A nap, amelyen Kennedy és Hruscsov nem engedtek, az emberiség utolsó napja lett.

A városok fényei egyetlen pillanat alatt kihunytak. A világ térképe lángba borult: Washington, Moszkva, London, Peking, Párizs - mind a semmibe veszett. A levegő megtelt radioaktív porral, az óceánok forrni kezdtek, az ég feketévé vált. A civilizáció néhány óra alatt összeomlott, a Föld pedig hónapokon belül élhetetlenné vált.

Aki túlélte a robbanásokat, azt megölte a mérgező légkör, a hideg vagy az éhség. A Föld felszíne sivataggá vált, ahol a szél mérget hordott, és az eső savként égette a földet. Az emberiség, amely Istennek hitte magát, saját teremtésének lett az áldozata.

De néhányan túlélték. A tudósok, mérnökök és katonai vezetők maradéka egy új tervet szőtt - menekülést az égbe. A romok hatalmas, lebegő erődöket építettek: városokat, melyeket mágneses mezők és gravitációs generátorok tartottak a levegőben. Így született meg az Ég Birodalma .

A lebegő városok lettek az emberiség új menedékei. A föld alatti halál előtt az égbe menekültek, ahol új rendet építettek - keményebbet, könyörtelenebbet, mint valaha. A földet többé senki sem érinthette: a felszín tiltott terület lett, ahol a légkör gyilkos, és a múlt porrá omlott.

A történelem könyvei elégtek, az igazság feledésbe merült. Az új világban hatalommal, és a víz, amely az élet utolsó formáját csak a hibát. A lebegő városok között a legnagyobb és leghatalmasabb a Helios volt - a Fény Városa.

És most, több mint száz évvel az atomháború után, 2076-ban, valami megmozdult a halott világ mélyén. A Helios érzékelői ismeretlen jelet fogtak a felszínről - valamit, ami él.

Az emberiség egykor a pusztulásba rohant, mert nem tudott visszalépni.
Most újra döntés elé kerül.
És lehet, hogy azt sem fogja megtenni.

I. Fejezet - Helios, a Fény Városa

Helios volt a legnagyobb a lebegő városok közül.
A Föld felszíne már évtizedekkel ezelőtt halálos sivataggá vált, miután a Kubai Rakétaválság idején az emberiség nem hátrált meg. A világot elnyelte az atomtűz, és a túlélők az égbe menekültek. Így születtek meg a lebegő városok - mesterséges szigetek a felhők fölött, ahol az ember próbálta újrakezdeni a civilizációt.

Helios, az „ég koronája", a legnagyobb és legfejlettebb volt. Aranyszínű kupolái és kristálytornyai ezer méterrel a halott Föld fölött lebegtek, az éltető légpajzs védelmében. De a város fénye mögött szigorú rend és vasfegyelem uralkodott - egy új világ, amely az ókori Róma mintájára szerveződött.

A város élén Lucian Imperator állt, az Ég Fia, a város önjelölt istene. Csak neki adatott meg a korlátlan élet forrása: az ivóvíz . Míg mások számára minden kortyot és számoltak, az ő palotájában patakok folytak, szökőkutak zúgtak, és az arany medencék tele voltak. A birodalom népe úgy hitte, hogy a vízben Lucian hatalma lakozik, s hogy csak ő képes új életet adni a világnak.

Alatta álltak a Patriciusok - a nemesi családok, akik a város tanácsát alkották. Ők voltak az uralkodó hű szolgái és a víz második legnagyobb birtokosai. Naponta több litert kaptak, de nekik is szigorú kvótákat szabtak ki. Egy-egy család becsületét az határozta meg, mennyi vizet engedhettek meg maguknak elpazarolni. A víz luxus volt, a hatalom szimbóluma, a tisztaság ígérete.

A Plebejusok tartották mozgásban a várost. Ők építettek, tisztítottak, javítottak és szolgáltak. Napi 14 órát dolgoztak, heti hat napon át, a hetedik napon pedig pihenhettek - de az „ünnep" napja sem a nyugalomról szólt. Minden hetedik nap vasárnap délben az Aureum Arénában élethalál-gladiátorjátékokat rendeztek a nép szórakoztatására.

A gladiátorok azonban nem voltak rabszolgák. Szabad emberek voltak - azok, akik önként választották a vért és a hírnevet a mindennapi robot helyett. A győzelemért kreditet kaptak, dicsőséget és - ami a legfontosabb - több vizet . A legjobb harcosok fényűző életet éltek: patriciusokkal vacsoráztak, és nevüket a plebs úgy suttogta, mint isteneket.

A rabszolgák nem heliosiak voltak. Őket más lebegő városokból szerezték be: idegenek, elítéltek,más lebegő városokból vásárolt vagy elfogott emberek .Minden város exportálta a fölösleget: az adósokat, a bűnözőket, a lázadókat,gyilkosokat. A heliosiak számára ők voltak az „árnyékok" - akik dolgoznak, de nem tartoznak a városhoz.

Ebben a világban élt Lyra Eneas , egy fiatal 17 éves plebejus lány a Tizenegyedik Szektor szürke folyosóiban.
Minden hajnal fényhívó kezdődött: a munkaidő- hangja felzúgott, a levegőszűrői bekapcsoltak, és ridegen villantak a fémfalakon. Lyra a város légszűrő-rendszerén dolgozott - azon a gépezeten, amely a haláltól választotta el az életet.

A műszak elején a levegő újra zavarossá vált. A szűrők szinte izzottak a túlterheléstől, a védőmaszk alatt Lyra arca csupa veríték volt. A város vibrált, a gépek üvöltöttek. Ő és társa, egy öreg karbantartó, Caro , órákon át küzdöttek, hogy helyreállítsák a nyomást. A keze tele volt égési nyomokkal, a ruhája átázott a szűrőből kicsapódó gőztől.

A műszak végén a központi terminál pittyent. A kijelzőn megjelent a sor:

Lyra Eneas - MUNKAIDŐ: 14:03 / KREDIT: +12 / VÍZADAG: 0,45 L

A kredit nem volt kézzelfogható. A chip, amit a karjába ültettek, rögzítve az értéket. A vízadagot viszont személyesen kellett átvenni.

Lyra a Vízelosztó Állomás előtt állt sorban. A tömeg fáradt volt, a levegő forró és fémízű. Mindenki a sorát várta, senki sem beszél. Amikor elérkezett az ő ideje, a gép ujjlenyomatot kért. A rendszer zümmögött, majd egy fémkar előretolt egy kis, átlátszó üvegpalackot - benne néhány deciliter tiszta tiszta.

Lyra tenyerébe vette. A víz hideg volt, és egy pillanatra elfelejtette a zajt, a gépeket, a fáradtságot.
Lassan ivott, minden kortyot megízlelve. Az üveg alján maradt néhány csepp - azt a tenyerébe öntötte, és az arcához érintette.

A nap végére Helios fényei aranyban ragyogtak a felhők fölött, de a város szívében csak fém és verejték illata maradt.
Lyra visszanézett a csövekre, a gépekre, a kékesen villogó fényekre, és halkan suttogta:

- Egy nap... egy nap én is látni fogom a vizet, ahogy folyik.

De Heliosban a víz sosem folyt - csak csepegett, kimérve, engedéllyel.
És minden csepp az uralkodó hatalmát dicsőítette.