Visszatérés

Meghalt a szeretett nő. A férj sokáig gyászolta, hiányát képzeletbeli beszélgetésekkel próbálta enyhíteni. Mikor elment otthonról valahova, elköszönt az asszony falra akasztott képétől, mikor megérkezett, beszámolt a képnek mindenről amit intézett. Ettől egy kissé megnyugodott, hiánya nem volt annyira fájó, tudta kezelni a tragédiát. Ahogy időben távolodott a temetés napja, egyre könnyebben elfogadta a szellemi kapcsolatot, de mindig maradt egy cseppnyi hiányérzete.

Az asszony a tükör előtt állva igazgatta a ruháját.

Egyszerű, fekete bársonyruhát viselt, sokáig gondolkodott rajta, hogy mit válasszon. Bár forró nyári napra esett a temetés ideje, mégis hosszú ujjú, egyszerű és elegáns ruhát vett fel. Mégsem illendő, hogy egy frissen megözvegyült asszony közszemlére tegye a csupasz vállát, a bőrét.

Hosszú, vörös tincsei a vállára omlottak, hiábavaló harcot vívott, hogy megszelídítse őket, így végül egyszerűen feltűzte a haját.

„Mindent tudok hát, drága herceg,
Tudom, mi sápadt s mi ragyog,
Tudom, hogy a férgek megesznek,
Csak azt nem tudom, ki vagyok.”

(Francois Villon)

Odakinn puha pelyhekben hullott a hó.

Az öregember fejét óvatosan elfordítva gyönyörködött a hóesésben. A szíve belesajdult a vágyba, annyira szeretett volna sétálni a friss levegőn.

1914. december. Még csak húsz éves, de már a fronton harcol. Reszket a hidegben, szakad a hó.

"Kétségbeesésünk, mikor elvesztünk egy szeretett lényt, gyakran titkolt önszeretetünkből fakad, meg gyávaságból, hogy most oly feladatokkal kell szembe néznünk, melyet az ő távozása okozott."

                                                                                                                                         George Sand

Ajánlom, vak szerelmednek szédítő Farkasom -

és neked Fiú, mert igazad volt abban, amit a fajtádról tanítottál.

Éjjel kettő óta felette virrasztunk. Arra ébredtünk, hogy borzasztó hangon zihál. Felhívtuk a klinikát is, de azt mondták, hogy már nem élné túl az utazást. Akármennyire is megszakad a szívünk, tehetetlenek vagyunk. Órák kérdése, és eltávozik az örök vadászmezőkre, közölték.

Már hajnalodik. Simogatjuk, de most farkával nem dobol a padlón. Már ahhoz is túl gyenge. Mikor az orra elé teszem kezem, nagyot szippant. Be akarja szívni még egyszer, ki tudja, lehet, hogy utoljára, legkisebb gazdája szagát.

Evva Lena di Reirossi

Boldogtalan árnyak

Továbbra is a vörösre festett Reirossi házban éltem a Frari templommal[1] szemben, de már időm nagy részét, s mind több éjszakát az új fogadómban töltöttem. Anyám valójában nem tudta, mivel foglalkozom, mert csak a gyógyító tevékenységemről beszéltem neki, és nem is akartam magyarázkodni a rengeteg éjjel-nappal égő gyertyákról, a keleti füstölőkről, és a tálcákon sorakozó bábukról.

Saját életem kialakítása érdekében a San Marco tér déli oldalán kibéreltem az egyik üzletet, melyben egy sybillahoz méltó szalont rendeztem be.

Hatodik Ének

Emberként tudd magad,

Ha lágy kényesség habart

Furdalásod fejből kilátatlan

Apró-cseprő világokban.

Eleddig szólt, jelenben volt jelen

A bűnös szándék. Istentelen

Erényöv ménkűtlen ostorcsapás.

Ám a mennybéli rab maga körül ás

Alagutat, s itt asszonyok, vének –

Karmoktól, fogolyító harangoktól félnek –

Kitöprengik a valószínű szomjazást,

S hogy a homokóceán szakadatlan palást,

Vízszigetelő előőrs, művészien: avantgárd.

Ötödik Ének

Túl az Olümposzon,

Mélyebben és mélyebben

Rágódik a zsoldon

Pókerezés közben

Három lovas és egy ráadás.

Nem volt dolguk mára,

Marad az unalom. Mi más?

Kocsmárosné lett

Vakmerő Kleopátra –

Az erkölcstelen fényűzés női királya –

S ott ült még néhány padon

Pierre Abélard.

Kontratenorrá vált

Kasztrált, vékony hangszálain át.

Legények hörpintenek

A mannasör ízébe.

Ellenállni ennek

Hogyan is lehetne?

Ez a fogadó

Szabadságosoknak átjáró.

Negyedik ének

,,Mért vagy te mégis

Emlékeim pörölye?"

Kérdi a palotát a fétis

Hölgyeménye.

,,Anyai emlék,

Mely számon szaladt rútul,

S még itt van egy egész élet,

Tőle óvlak, két karom elfogul.

Isten kegyelmezzen a

Kíváncsiságnak:

Mélybe csapnak az

Ítész, vad szárnyak.

De nem hagyom meg magam

Júdeásnak,

Odaadlak a Kámforzatnak!"

,,Kámforzat, Kámforzat,

Mit takar ez a szó?

Szószéket ripacs bolondnak

Vendégséggel, mely laktató?"

Elterült ott egy nagy kunyhófolyosó

Képekkel, haldokló ajtókkal oldalán,

Keretezett titkot a régi szép időkből;

Sanyarú, édes. Megszán.

Harmadik ének

Ez esetekkel párhuzamban

Lett föld, s gerenda tajtékos,

Szent pincéből láncolt rohan,

A tornácból egy lovag futkos.

Csak közepén játszik

A szentlélekkel sok délibáb.

Telt életét idézi. Megjátssza a mártírt.

Lázálmos porfellegen át szolgasuhanc zuhan.

De jön itt Füstlord is, vérszemtől kábultan,

Lapockájából, térdéből kéményezik,

A szegény lovat sarkantyúval igájába verik.

Meg lett az üzenve, meg bizony,

Hogy nincs oly vakmerő iszony,

Mint kilépni az otthonon túl,

Új dimenzióban rezeg a húr,

Dalnoka heroikus torzszülötteknek,

Kit mestereik hiába figyelmeztettek.

Második ének

Puszták népe zarándokol,

Keresvén, merre az út.

Tán csak az látja, kinek

Megengedik.

Vagy csak menekülnek

A két vezér haragjától?

Mi lehet ez? Csak nem

Harangokkal halásszák

A tétleneket?

S csakugyan rájuk ejtik!

Harangnyíláson csapóketrec

Fityeg, hadd ne essék vissza

Senki a semlegesség hazájába.

De ugyanígy jő végtagnyúlvány

Lenn, a rémítő sötétségből.

Tisztátlan karmok kapadoznak,

Nem számít kit csal tőrbe;

Ki jön, jön.

Segítsd meg őt, kérlek, ha baj van.

Kudarcban, diadalban vigyázz rá nagyon.

Ne őrizd szívét örökké lakatlan,

De Övét most és mindörökké elhagyom.

Fogja közre éji, napfényes szivárvány,

S imádkozz akaratlan bűneiért,

Kardjába dőlt érte sok herceg ám,

Kik méltatlan ontottak eltévedt vért.

Sokan sokfélét a szélbe suttognak,

S hagyják meghalni parlagon,

Kötözd be sebét annak,

Ki róla mesél mint ártatlan vagyon.

Érte zeng most az angyali ének,

S a zsarnok haramiák is róla mesélnek.

Szemléltem az eget, a felettem lévő csillagokat. Ahogy a szél ráncigálta a rajtam lévő rongyokat, éreztem, hogy hűvös van, de nem érdekelt, csak azzal a csodával törődtem, minek hamar vége lesz. Testem minden egyes porcikája borzongott, attól az érzéstől, amit a repülés tud okozni, azt kívántam sose legyen vége, hogy örökké tartson ez a szabadság...Nem mertem lenézni, így háttal lefelé cirógatta a hűvös szellő a testem...kirázott a hideg. A csillagok homályosodni kezdtek, rájöttem, hogy hamarabb véget vet a gravitáció csodámnak, mint gondoltam.

Tavasz. A tollas pilóták lakcímet váltanak, hazájuk az öreg kontinens. Az utcazenész szonátát von hegedűjén, tartója pénztől megboldogult, emelni nagy teher. A játszótér lakóinak a vakító fehérség átadta a hintát, ki most újból láncra vert csontozatát lazíthatja. A csúszda többé nem nyirkos, a napsugár melengeti; s úgy csúszik rajta a sok játszó gyermek, mint az anyaméhből a szülésznő tenyerébe szokás. A náspángolástól megfáradt macska a megcsúnyult kiszebábok armadáját guberálja.

Váratlan vendég

A kinti zajoktól eltekintve csend van. A tévében megy a gagyi műsor, aztán eljön az idő, éjfél, koccintás magaddal, és gondolatban szeretteiddel. Kopogtatnak. Bár nem vagy kíváncsi, leszoktál erről is, mégis megfordul a fejedben, vajon ki lehet az  szilveszter éjfélkor, hisz nem szokott senki, a postás is csupán bekiabál, ha hoz valami aláírni valót, de tudod jól, a postás ilyenkor máshol, másokkal.

Lassan, ráérősen kiballagsz, nyitod az ajtót, és ott áll ő, a halál.

"

Közeleg már! Érzem Én közeleg!

Hoz magaval egy jó hosszú kötelet...

Biztos lesz, hisz a halál maga ki eljő értem,-

Ha jó, ha nem- ezt a kört már kikértem!!

Vágyok rá, semmi másra... a nyugtató magányra,

Vaáyok rá,hisz semmim sincsen!- Mert elvesztettem minden kincsem!

Vágyok rá , akarom a végét.... Nem érdekel ??? Nézzel inkabb tévét!!

Vágyok rá, s Ő is énrám.......

Utoljára szúrom meg a vénám!!!

Közeleg már! Érzem én közeleg!

S most az egyszer végleg megy!

És csupán, az ember az, ki oly oktalan állat,

Hogy fényes szemmel feszül neki a halálnak

Mosolyog, kacag, vigad, nevet

És, keresztet is csupán,

a templomában vet

A halált,

oly vigyázva terelgeti el magától,

Mint juhász hű ebe a nyájat, a reáleskelő farkasától

Szeretve boldog, s viszontszeret

Aztán, ha múlik, mit tehet

Magával, sorssal, számot vet

Tudja, mindhiába, mert nem juthat egyről, a kettőre

Legyen bár okos, vagy oktalan, dőre

Hisz a végső sóhajt,

 majd

nem önszántából adja

Hanem az vonja ki belőle,

ki az eredményt kapja

Tudod hányszor kezdtem már el, írni?

Neked, hozzád, s nem sírni?

Újra és újra neki fogtam,

De valahol mindig elszúrtam.

A szavak melyek szívemben éltek,

Papírra vetve mind elégtek.

Megtanultam örökké mosolyogni,

Bárgyún az embereket becsapni.

Miután oly hirtelen elmentél,

S többet már nem ölelhettél,

Mindenki feszülten figyelt,

Belül a fájdalom megviselt.

Várták, hogy kitörjek,

Könnyeim közt remegjek.

De csak ültem csendben,

S mosolyogtam szüntelen.

Talán süni ittléte, és szomorú halála által éreztek késztetést a fiúk arra, hogy fellázadjanak, a Nagynéniék általi önkényes állattilalom ellen.

És lőn világosság, az-az fehérség, piros szemekkel, hosszú farkincával, és nem éppen Burberrynek nevezhető illatfelhővel körüllengve.

Egerek, szaporák, és leginkább éjszakai aktivitású életvitelt folytató lények voltak.

Az ellentábor általi fogadtatásukra, még homályosan sem emlékszem, csak arra, hogy anya kiszuperált akváriumában leltek otthonra.

„Zokogtam… Fogalmam sem volt mi történhetett… Ültem a párnáim között, takaróm összegyűrve hevert az ölembe húzva. Sírtam, sajgott a lelkem, mintha kiszakadt volna belőlem valami… Megremegtem, lassan kezdtem magamhoz térni. Éreztem, ahogy vér jut az újbegyeimbe, éreztem, ahogy kezd a szívverésem üteme lassulni, megnyugodni… épp, úgy ahogy nem is oly rég apáé, abban az elképzelhetetlen álomban… Felkeltem, megmostam az arcom. Szinte égetett a hideg víz, de tudtam, most erre  van szükségem. Felnéztem.

Nem hiszem, hogy okosodom, de egyre sűrűbben rohannak meg a gyermekkori emlékek, pedig sokáig abban a tudatban éltem, hogy vajmi kevés az, amire emlékszem belőle.

A sünit, unokanővérem hozta haza, egy osztálykirándulás szerzeményeként.

Már említettem előző történeteim alkalmával, hogy társbérletben laktunk, és Nagynénémék tiltakoztak mindenféle állattartási kísérletünk ellen.

Leánykájuk sünijének, néhány nap lakhatást engedélyeztek, de előzőleg határozottan kijelentették, hogy a süni nem maradhat végleg.

Pár napja még ágyában fekve, sóvárogva nézett az ablak felé. Akkor már tudta, hogy a nap nem fogja többé simogató sugaraival megérinteni cserzett bőrét.

Eljött érte Ő, eljött, hogy elragadja magával, hogy elszakítsa gyermekeitől.

Már nem érez fájdalmat. Számára megszűnt létezni a külvilág. Szíve még mindig küzd a kaszás ellen, de a teste megadta magát. Az alattomos rák felemésztette emberi lényének minden rejtett zugát. Alapos munkát végzett; minden szerven rajta hagyta a nyomát.

I.A vég kezdete

   Emlékszem életem egyik leghosszabb napjára.Anya egy puszival ébresztett,Eric pedig a közvetlen közelemben víjjogott valamit.Csak később tudtam kivenni,hogy az a fülsüketítő visítás egy értelmes mondat,akkor aztán felpattant a szemem. 
-Boldog születésnapot,édesem!-mosolygott rám Anya a megszokott,melegséget sugárzó tekintettel. 
Ez képtelenség!Máris eltelt volna egy újabb év?-gondoltam magamban.Hangosan felhorkantam,a takaróm magamra húztam és a fejem a párnámba fúrtam.Igen,egy normális ember örülni szokott annak,ha születésnapja van,főleg ha még csak a tizes éveiben jár az illető.Engem viszont semmilyen szempontból sem lehetett a normális kategóriába sorolni.Nekem április harmadika nem Claire Bennett születésnapját jelentette,hanem azt,hogy Claire Bennett újabb egy évet töltött el ezen az átkozott helyen.Négy éve költöztünk el ezen a napon egy Lake Monrou nevű városkába,az én személyre szabott poklomba.Annak ellenére,hogy már kezdtem hozzászokni,ha jobban belegondoltam mindig elborzadtam a gondolaton,hogy legalább még négy évet el kell töltsek ebben a városnak nevezett porfészekben. 
-Lent várunk téged,a kedvencedet sütöttem!-hallottam még Anya hangját a takaró alól,a zajokból ítélve lerángatta magával Ericet is,aki hevesen ellenkezve azt kiabálta:"De maraaadnii akarok!!!Amikor az ajtó bevágódott mögöttük felsóhajtottam és felkeltem.Miután megmostam a fogam,fölkaptam magamra egy csőnadrágot és egy blúzt,megpróbáltam kifésülni a hajam,de,mint mindennap ma is lehetetlenül göndör maradt.Lerobogtam a konyhába és amilyen gyorsan csak tudtam megreggeliztem,tényleg a kedvencemet sütötték.Úgy 3 db palancsita után telilettem,felvettem egy pulcsit és a táskámmal a hátamon nyúltam a bejárati ajtó kilincséért. 
-Várj,kicsim!Mindjárt elviszlek,Ericet várom,hogy befejezze az evést.-szólt utánam Anya. 
-Nem kell,ma Jen visz be.-hadartam gyorsan.-de azért kössz.-tettem még hozzá,mert láttam az arcán,hogy elszontyolodik. 
Olyan gyorsan vágódtam ki az ajtón amennyire csak tudtam és szinte sprintelve futottam végig az utat Jen házáig,hogy odaérjek mielőtt még elindulna.Kivételesen szerencsém volt,Jen éppen akkor lépett ki az ajtón.Jennifer Cooper,a legjobb barátnőm,a társam,aki eddig átsegített ezen a pokoli időszakon.Ő is újként érkezett még annak idején Lake Monrou-ba,amint megláttuk egymást tudtuk:a sors egymásnak rendelt minket.Na jó,talán ez egy kicsit túlzás.De tény és való,hogy fokozatosan összebarátkoztunk,mostanra pedig elválaszthatatlanok lettünk.Csak a vasárnapokat nem töltjük együtt.