Nem hiszem, hogy okosodom, de egyre sűrűbben rohannak meg a gyermekkori emlékek, pedig sokáig abban a tudatban éltem, hogy vajmi kevés az, amire emlékszem belőle.

A sünit, unokanővérem hozta haza, egy osztálykirándulás szerzeményeként.

Már említettem előző történeteim alkalmával, hogy társbérletben laktunk, és Nagynénémék tiltakoztak mindenféle állattartási kísérletünk ellen.

Leánykájuk sünijének, néhány nap lakhatást engedélyeztek, de előzőleg határozottan kijelentették, hogy a süni nem maradhat végleg.

Mi gyerekek természetesen ezt kegyetlenségnek, sőt kimondottan undokságnak könyveltük el, hiszen a süni tündéri volt, és kicsi volt, és ott totyogott apró léptekkel a lakásban, és mi imádtuk őt, az első pillanattól kezdve. Gyönyörködtünk benne, és sehogyan sem értettük meg a FÖLNŐTTEKET.

Süni iránti lelkesedésünket csupán, a játék iránti imádatunk tudta megtörni, nem is megtörni, csak néhány órányi időszakra elhomályosítani.

Ez ugye természetes megnyilvánulási forma egy gyerektől, hiszen a gyerek azért gyerek, hogy játsszon, és a játék pedig arra van kitalálva, hogy amíg a gyerek játssza, az édesanyák szusszanhassanak egy keveset.

Ilyen egyszerű az egész, nincs benne az ördög keze, sőt még az ujjbegye sem.

Pontos naptári évet, hónapot, napot, órát, percet, másodpercet nem tudok meghatározni, de süninek, pár nappal érkezése után nyoma veszett.

Felforgattuk érte a lakást, belestünk az összes fellelhető szegbe, és zugba, ám minden erőfeszítésünk hiábavalónak bizonyult.

Egyszer csak

Ó borzalom

Nagynéném szipogva hozza

A sünit

Süni kisétált, friss levegőt szimatolva, kisétált az úgymond gyerekszoba nyitott loggiaszerű ablakán.

Még volt benne, egy-két leheletnyi élet, kis teste ütemesen rángott, nekünk pedig taknyunk, nyálunk egybefolyt a zokogástól.

Nem hiszem, hogy ecsetelnem kellene, mit éreztünk, ennek az ártatlan kis jószágnak haláltusáját végignézvén. A remény, és a kétségbeesés szaggatta bensőnket, hiszen szívünk mélyén mindannyian tudtuk jól, hogy egy ilyen pici test, háromemeletnyi zuhanást képtelenség, hogy túléljen.

Süni eszembe juttatta azt is, hogy hova lett az akkor már ütött-kopott kisteknőm, amit Janibácsi készített nekem, még az 56-os pincében, tartózkodós időszakban.

A fateknőcske, még nyomokban mutatta egykori rózsaszínűre festett küllemét.

Sünit belefektettük, és abban is temettük el, oda ahova Gyuripapagájunkat is, az illatozó virágú olajfák alá.

Szomorú történet, de talán süni volt az, aki halála után nem sokkal, lázításra ösztönözte, az akkor már nagyobbacska fiútestvéreimet.

Az első lék vágása a jégen úgy történt, hogy egy napon, bátyáim beállítottak néhány pirosszemű fehér egérrel, akik elég hosszú időn át, borzolták az otthoni iszonyodók idegeit.

Róluk, majd még szó lesz, de ők is, vagy is hát egy közülük, megérdemel egy külön történetet.