Tavasz. A tollas pilóták lakcímet váltanak, hazájuk az öreg kontinens. Az utcazenész szonátát von hegedűjén, tartója pénztől megboldogult, emelni nagy teher. A játszótér lakóinak a vakító fehérség átadta a hintát, ki most újból láncra vert csontozatát lazíthatja. A csúszda többé nem nyirkos, a napsugár melengeti; s úgy csúszik rajta a sok játszó gyermek, mint az anyaméhből a szülésznő tenyerébe szokás. A náspángolástól megfáradt macska a megcsúnyult kiszebábok armadáját guberálja. A forgalmi dugókban ott szépül a fedetlen autó, a tavaszi menetszél a volán mögött önzetlen szíveket tapaszt egymásnak. Az irodában kuksoló írnokok zakótlanul loholnak, a félreismert pillanatnyi idő helyreépítése fáradságos, de vigaszként hűsítő gyöngypárokat hint a lázas homlokokra, s talán egy megbocsájtást a szamárlétra tetején egyensúlyozótól. A társadalmi kedvszépítők[1] zajszennyezéssel közömbösítik a más nemű szennyeket.
Az egyetem bejáratánál adásvételi szerződések köttetnek, szóljon az szeszipari árucserékről vagy hallott tollbamondások mandinerezéséről. Az ellustult szájak a visszatérő barátokhoz szólnak: ,,Szia! Hogy telt a hétvégéd?" - ,,Tudom, hogy elfelejtettem. Legközelebb szólok, oké?" - ,,Még nincs is vizsgaidőszak, de anyám már hajszolni akar..." - A húgom idén érettségizik! Ő is ide akar jönni." - ,,...és ebből következik, hogyha a bab folyadék közegében megmozdul, bablevesről beszélhetünk!" - A barátok mások barátaitól lassacskán elvonulnak, ki-ki tetszése szerint a városban elkallódik. Minden harmonizál, és mindenütt soha nem látott fenséggel a gólya fejekben új álomvilág térképeződik. Ám valakinek ez az álomkép épp torzul, csúnyul, szertefoszlik. Két barátnő a parki eperfa árnyában egymás bordacsordáját bökdösi. Az indok egy szerelmi villa.[2] És nem lehet dönteni. Most nem. Ekkor azonban - tipikusan - minden elharapódzik, és súlyos szavakkal dobálják egymást. Szókövek, melyek eljutnak családhoz, a tanulmányainkhoz, és a lidércünkhöz. Ehhez strapabíró lélek elegendő, vagy messzeringó sírás-rívás. Úgy is lett. Két barátnő eszmerendszere felborul, a külsőfelű diáktömeg eltörpül, megfogyatkozik, végül elillan. Csak a könnyek cseppenése szól, már-már a ridegségtől visszhangozva. Minden elhalkul, a tavasz magányos őszbe borul. A lombkoronák népei rekviemet énekelnek. A csillagok csillaga a Földnek kékre festett, foltos mennyezetén hamar aludni tér, s mögötte sorakozik fel millió kisgyermeke. A bökő ujjak háborúja immáron végzetes. A gyarlóság mérhetetlen pusztulásokat okoz; s a Nap gyermekei ezt mind megtapasztalják. Csak remélni lehet, hogy úgy hiszik: a háborúban nem az számít, hogy ki mond igazat, hanem hogy hányan hagytak el bennünket...de a háború sohasem változik. Vigaszt aligha nyújtanának a békefenntartók és az ombudsmanok. De ez a csata nem öltött kaotikus méreteket: egy sosem látott legény tűnik fel a sötétségben. Nyugodalmas léptekkel érkezik a könnyező lányhoz, s szótlanul ül le mellé.
– Segíthetek valamiben? – kérdezte a fiú.
– Köszönöm - válaszolta a lány szemét törölgetve, fellélegezve –, nem hiszem, hogy tudnál -  A fiú azonban lelkiismeretes volt:
–Szerintem jót tenne, ha veled maradnék.
A lány ennek hallatára szerényen elmosolyodott. Azután csend lett, de ezúttal nyugodalmas. A madarak ismét pompás operát játszottak, a hold fénye is melengetőbb volt. A hosszú csöndet azonban a lány egy jámbor hanggal megtörte:
– Rettentően szomjas vagyok.
– Gyere - mondta a fiú – meghívlak egy italra.

 A parktól nyugatra volt egy aranyos kis büfé. Neonfényes cégére még ekkortájt is rovarként csábította az emberi csoportokat. Sok ital csorog le, s a kassza sem fogyókúrázik. És ma két idegen, kik egymásban bízva foglalnak helyet, eszmecserébe kezdenek. Mindkettő álmodozik, s a ragyogó reklámfények helyett az azt megközelítő parasztot figyelik. Filozófiájuk eltérő, és egyéni; nem mindig általános, de logikus és bámulatos. Kivirult tekintettel cseverésznek, s szépen, lassan, együtt hazaérnek.

Nyár. A tenger ujjacskái a partot simogatják. A vitorlát biztos úton szállítja a szél, ráadásul ingyen. A családok az ernyők alatt jókorákat lakomáznak, a legártatlanabbak pedig a tenger vizében lubickolnak. Valakit még segítő kézzel kell a vízzel összesimítani, míg mások már képesek azzal eggyé válni. A napfény most a bőröcskékkel gonoszkodni próbál, de a számtalan faktor az aljasságon bosszút áll. A sirályoknak horgásznivaló kedvük van. Az ő szemüket nem töri meg semmiféle fényvesztés: elegánsan lefarolnak, s rögvest ebédet kölcsönöznek a talpalatti nagyvilágtól. S két szerető a simogató tengerujjak övezetében, egy adománnyal, egy piciny leánnyal egy monumentális, nyári kuckón ügyködnek, mely homokból lett, és látszólag az is marad. A piciny adomány tenyerével mindent mérlegel, majd tíz apró ujjával tovább építkezik rá. Az omlékony, szépülő várból már csak egy elszánt katona hiányzik. Viszont ahogy egymásra gyűl a sok homokszem, egy katona helyett egy egész sereg is bőven elkél. A deviáns sugarak sorompót állíthatnának fel építészmesterünk számoló szemei elé, de ezt két szívbemarkoló kéz visszaverte. Nagyokat szuszognak, mert érzik egymás markolatát bendőjükben zúgolódni. Szuperlatívuszok szárnyán repülnek szavaik, mert minden érzék mámorító. És ezt látják mások is, így még az észrevétel édes meglepetésének szösszenetére sem zavartak. Fokozattal haladtak a sós medernek elébe. Először csak csipkelődött, de ahogy mélyebbre merészkedtek, barátságosan ápolásba fogott. És ez a gyógymód kéjtől szabadult hang, és végtelen csókcsattanás. Lihegéstől hevült nevetgélések, és ereszteni nem akaró hajlamok. Ha a távolból Freud figyelne, talán még egykori egérkéjét is felismerné benne. Ilyen a szerelem. Szakadatlan úszások halmaza. Úszás az árral, ahová kedvesünk húz; úszás a boldogságban, és úszás egy elveszett óceánban, melyben megfulladt a bánat és a valóság...
Elkészült a piciny mű. Órákig eljár tengelyén, majd veszi körbe időtlenül, és földi talizmánná áldja az embernek talpa. Bár azt mondják, ez nem alkotói kudarc, a miénk mégis oly egyszerűen alkot csodát: ahogy a fáradékony ujjai belemélyednek a porba, felemeli, pár apró áldozatot felszabítva visszaenged, a többieket egymás hátára pakolja, de ők nem hagyják cserben egymást és kapaszkodnak és másznak és motiválják egymást, járjon hátficamokkal vagy lelki elszegényedéssel: ők most is szabadok! Csak a bántó érdekek elfelejtették, de most itt az esély, hogy megszólaljanak: ,,Itt vagyunk! Vegyél példát rólunk!". És nem moccannak. Csak ha tehetetlenek. Ez a kudarc.
Rajtszó zendül, csapkodás rendül, messze menek a szülőli lidércek, de a kincsesláda jól tudja ezt, s utánuk araszol, mint a maradi veréb a tél sújtotta fészkének. Szeretetből versenyeznek. Elérik a naplementét, s hazaűzi őket a holdvilági éjiség. Erszényben, ernyedten ölelik át egymást, s átálmodják magukat az öreg jövendőbe...

Ősz. A költözők már a bőröndöket tömik sárral és férgekkel, a levélsűrűk közössége lassan mélyálmot aluszik. Felerősödnek a templomi harangok, a forgalom, az emberek, de ez nem java, nem is büntetése a teremtés Istenének...
Bántja az asszonylelket az elhagyás kétes gondolata...jó is volna lázas fejjel öntözni, védőkarral, pásztorbottal védeni és formát vésni. Jó is volna még az ösztön, ami nem ereszt, nem hagy figyelem nélkül...de minden gyermek ilyen: meghal, és felnőttként próbál újból menedéket keresni. Csak fényképeket ragasztott az óhaza képlékeny falára. Elég egy hecc Fortunától és máris foszlánnyá lesz porlasztva...Túl sok áldozatot hoz a költözködés durva folyamata. Megmenekíti a szépet a rút mennyezettől, mi ezt az évszakot megátkozza. Elfeledteti az aprót, mi válhat erénnyé a kései visszagondolásokban vagy tanulandó félelem nyugalomkor az integető rémálmokban. Egy pad éli túl a szörnyű átkot, foglal is helyet rajta két aggastyán. Nincs már közöttük dulakodó rítus; csak úgy vannak kettesben. Meghosszabbodtak az otthonhoz kísérő utak, a ház mint üzleti tárgy most egy otthon örökségként. Csak egy otthon, semmi több. A kopogtató már régen megkopott, a csengő sem tud berregni már. Az üzenetrögzítő is sípol, beszél a madárka nyelvén egy másik országból. Hova lett a békebeli, játszadozó lélek?...Tova tűnt, titokban megszületett álmok, mik fejlődtek, s eltorzultak. Vagy tán meg sem őszültek? A régmúlt ismerős emberek másutt álmodoznak, vagy tán csak a gravírozott kő formájában éppen csak foszlányokat hagynak. És nincs ki vigyázzon rájuk. Csak néha ápolják, egy novemberköszöntőkor minden esztendőben. Akkor talán még élnek is egy kicsit. Két szerető közt az egy, mi szeret: a szemkontaktus. Egymásra fordítják tükrüket, és úgy mint az elröppent nyáron, magukra ismernek.
Két madárka a túlsó végen tavaszi szélben sodródik. Kétségbeesetten csapkod szárnyaival majd végül összetalálkoznak.

Tél. Két szerető egymásra néz, moccanások nélkül, és másfelé többé soha. Két madárka koszorút épít csőrével anyjaik életére. Csökönyösség, mely kiszárítja a kedélyeket, előhívja a fösvény szempontokat. A madarak elmentek, a hotel bezárt. Nincsen, ki vakációzzék és ebből nincsen haszon. De a két madárka együtt marad és fészket rak, filozófiáiknak legelőin terem babér, kövéren. Hűséget fogadnak, kincset találnak, s végül ők is elmúlnak. De ez csak látomás. Még csak a tél múlt el...

[1] Utcaseprők és egyéb szociális munkások

[2] Angoloknál őshonos kifejezés(Fork on the road of love). Akkor használják, mikor valakinek két szerelem közül kell választania