Új nap kezdődik,

álmomból ébredtem,

elfeledve minden rosszat,

mert érzem,hogy lélegzem.

Kisunokám mellettem alszik,

hallom szuszogását,

átölelem karommal,

vigyázom álmát.

A múlt fájdalma még

él szívemben, de a

mostani boldogságért,

mind ezt elfeledem.

Boldog vagyok,hogy élek s,

együtt lehetünk, a

jelen afontos,hogy

együtt dobog szívünk!

Úszik a tegnappal minden pillanat

az idő hatalmas tengerében,

s néhány kósza emlék mégis itt marad

az elfáradt jelennek ölében.

Ringatja őket a meleg nyári szél,

esőcseppek oltják a szomjukat

az ember örök életet remél

de minden napot lezár a napnyugat.

Nem tűnik el és nem fakul a kép

az elázott szempillák alatt,

mert bárha telik az idő és van ami véget ér

az emlék az mindig és mindenkor megmarad.

Csak nő egyre nő a tenger és gyűlnek a tegnapok

lenyugszik a nap és kezdődik az éjjel,

s míg integetnek a búcsúzó pillanatok

az ember új emlékeket érlel. 

Néha nem tudod merre van az utad

néha a sors rád, hosszú ujjal mutat,

de elég egy ember, ki melletted áll

lehet a párod vagy szimplán egy barát

ki szótlanul úgy ölel, hogy már nem félsz,

aztán csak sóhajtasz, mert te sem beszélsz,

mert nem kell szó csak a nyugtató érzés

csak az hogy élsz, csak ki és a belégzés. 

Mindenki tudja, hogy együtt a könnyebb

amikor két szemből folyik le könnycsepp,

amikor nem csak vagy hanem létezel,

az érzések dús halmából étkezel.

(Tudom, nem lehetek győztes. De annyira megtetszett ez a téma is, hogy tiszteletből szeretnék játszani. Azért remélem, tetszeni fog!)

Szóval ezt hívják élményvonatnak. Egy régi Watt-féle gőzös. Az ablakpárkány tiszta szálka, a kerekeknek sem esne rosszul a balzsamozás. A lankákon járok; pöfékelünk, csikorgunk, de azért haladunk.

És igen, már látom az első fényt: a hegyen vagyunk. Balra szanatórium, jobbra klinika. Mi? De hisz az ott anyu! Engem tesz tisztába.

Szemléltem az eget, a felettem lévő csillagokat. Ahogy a szél ráncigálta a rajtam lévő rongyokat, éreztem, hogy hűvös van, de nem érdekelt, csak azzal a csodával törődtem, minek hamar vége lesz. Testem minden egyes porcikája borzongott, attól az érzéstől, amit a repülés tud okozni, azt kívántam sose legyen vége, hogy örökké tartson ez a szabadság...Nem mertem lenézni, így háttal lefelé cirógatta a hűvös szellő a testem...kirázott a hideg. A csillagok homályosodni kezdtek, rájöttem, hogy hamarabb véget vet a gravitáció csodámnak, mint gondoltam.

Tavasz. A tollas pilóták lakcímet váltanak, hazájuk az öreg kontinens. Az utcazenész szonátát von hegedűjén, tartója pénztől megboldogult, emelni nagy teher. A játszótér lakóinak a vakító fehérség átadta a hintát, ki most újból láncra vert csontozatát lazíthatja. A csúszda többé nem nyirkos, a napsugár melengeti; s úgy csúszik rajta a sok játszó gyermek, mint az anyaméhből a szülésznő tenyerébe szokás. A náspángolástól megfáradt macska a megcsúnyult kiszebábok armadáját guberálja.

A női kéz

A tó vize sekély, nem több, mint nyolcvan centiméter. Iszapja könnyen felkavarodik, sehol sem lehet lelátni a mélybe. Nem is kell, hiszen nincs ott más, mint hínár, békalencse vagy sulyom. Ez a vidék sosem a halászatáról volt híres. Az emberek pákászkodtak, vagy nádat vágtak. Egy félbolond orvos még a 18. század végén kitalálta, hogy a tó vize mindenféle betegséget meggyógyít. Jöttek is a reménykedők, aztán elunták, hogy csak az iszapban fekhetnek, nyakukig sem ér a feldicsért nedű.

Lohengrin Indiában

A lány nagyon szép volt, a fiú nagyon gazdag, miért ne akartak volna összeházasodni? Persze hogy akartak, főként a fiú, aki úgy vélte, elég jól fog mutatni a legszebb mellett. A lánynak is nagyon tetszett a hintó meg a gyémánt nyakék, a többi már nem annyira, de mit szóljon, ha a szülők, rokonok, barátnők kórusban szajkózzák: Micsoda szerencse! Milyen jó neked, mindig boldog leszel. – Ennyi embernek nem okozhatok csalódást, mondta a lány, és megtartották a hetedhét országra szóló lakodalmat.

Ki motoz, ki perceg, tán a szú az, ki rágja a perced

Akár rövid, akár hosszú, nem bosszú

Semmi más, csupán az elmúlás

Apró lyukacsos lesz a nerced, ha a moly, komoly kárt akar neked tenni,

Mert, nem szeret téged bennelátva lenni

Lenni, vagy,

Nincs vagy, hisz, itt vagy

Látlak, érezlek, lüktet a véred, s, ha megéred, megérem,

Hogy megértük egymást, és ha együtt,

Akkor a megértés jegyében, jegyével

Utaztuk le a kifizetett, megfizetett utat

Ne aggódj akkor se, ha eljő, az aggkor,

ez az, amit egykor reméltél,

S, Istentől, oly sokszor könyörögve kértél

Éltél

Éjszaka bealudtál a filmre. Túl mély volt a kékség, te is belemerültél. A kályha is túlon túl elcsendesedett, erre riadtál. Óvatlan voltál, nem vetted észre, hogy elzsibbadt a jobb lábad, csúnya ficam lett az eredmény. Nagy nehezen életet leheltél a parázsba, és próbáltad lelappasztani a duzzadt lábfejedet.

Az éjszakát, néhány apáddal kapcsolatos előnyomakodott emlékednek szentelted.

A közös játékok Apával. Ugyan sosem fűztek hozzá, különösen gyengéd szálak, de jó volt emlékezni.

Mily érdekes az élet,

Pofont oszt, s mégis ez éltet.

Az öröm, mint pillanatnyi boldogság,

Nélkülözhetetlen fontosság.

De semmi sincs, mi oly jól tanít,

Mint mikor a fájdalom áthasít.

Emléke éberen lobog lelkedben,

Egész- egész életedben.

A boldogság emléke múlandó,

Egy-egy mosolyt előcsaló.

A csalódás érzése örök,

Mely szívedben él s dübörög.

Mily furcsa is az élet,

Ki tudja, mi éltet?

Kósza, szeszélyes,

Veszélyes.

Embert gyötör az élet,

Remény újra ébred.

Lüktető érzés,

Féltés.

Ábrándos, buta kislány,

Ablakban sírdogál.

Néz fájdalmasan,

Unalmasan.

Évek sorai elszálltak,

Régi idők elmúltak.

Út ál előttem.

Felnőttem.

Felcsillanó két szempár,

Mosolygó jegyespár.

Új élet kezdődik.

Szövődik.

Minden könnyebb együtt.

Szeretet mindenütt.

Csókok kéjesen,

Édesen.

Kékhírek

 Az éjszakai műszakból érkezett. Útközben bevásárolt, mind két keze telepakolva, úgy érezte a háta, majd beszakad. A szatyrok mély, csúf lila barázdát vájva mintázták meg mindkét tenyerét, pedig útközben, lerakva terheit meg-megpihent.

Az ura most is a TV előtt ült. Azzal a bamba, kifejezéstelen tekintettel bámult kifelé a fejéből, amilyenné az évek óta elfogyasztott alkohol formázta a régen oly megnyerőnek hitt arcot.

 Üres sörösüvegek hevertek a szőnyegen rendetlen, összevisszaságban.

„Zokogtam… Fogalmam sem volt mi történhetett… Ültem a párnáim között, takaróm összegyűrve hevert az ölembe húzva. Sírtam, sajgott a lelkem, mintha kiszakadt volna belőlem valami… Megremegtem, lassan kezdtem magamhoz térni. Éreztem, ahogy vér jut az újbegyeimbe, éreztem, ahogy kezd a szívverésem üteme lassulni, megnyugodni… épp, úgy ahogy nem is oly rég apáé, abban az elképzelhetetlen álomban… Felkeltem, megmostam az arcom. Szinte égetett a hideg víz, de tudtam, most erre  van szükségem. Felnéztem.

Sokszor, sokat várakozom

Időm, mint a tenger

Néha háborog, néha csendes

Belőle sózom sótlan perceim

Ha el, akkor szomjazom,

 rá, ellene hűs vizet iszom

Üvegcséit egész télen át, tisztogatta. Ezt a tevékenységet addig művelte, míg olyan makulátlanok nem lettek, hogy a nap sugarai akadálytalanul szánkázhattak le rajtuk. Mikor a tavasz, az igazi, megvetette lábait, és addig maradt, míg le nem dolgozta reászabott idejét, Ő maga, fáradtságát összecsomagolta, és elpakolta a dologtalan napokra. Azután nekilátott befejezni a befejezni valót.

Vénséges kezei visszafiatalodtak a munka szeretetétől, és úgy is vette hasznukat.

Tótágast állok a világban

Nézi az Isten, milyen világ van

Nincs benne szégyen, sem tisztelet

Csupasz kezével pumpálja nesztelen

Meztelen szívemet

Lefelé nézek szüntelen

Így tótágast állva, a lenn, fenn terem

Az idő is zavarát mutatja

Kinek mennyi jár még

Tik-tak, így kutatja

Be, avagy kiméri

Oly mindegy kegyetlen

Egy, csak egy élet van

Értitek, egyetlen

Tótágast állok a világban

Nézi az Isten, milyen világ van

Nincs benne szégyen, sem tisztelet

Csupasz kezével pumpálja nesztelen

Meztelen szívemet

A hétvégén rájöttem, hogy az életem leginkább a budapesti forgalommal vonható párhuzamba. 

Mert tudom a célomat, tudom hova kell eljutnom, mégis millióféle variáció van arra, hogy hogyan is tudom mindezt megtenni. Néha úgy tűnik, hogy egyenesen arrafelé tartok, aztán elbambulok, és elfelejtek valahol lefordulni, ezért elkezdem keresni a lehetőséget arra, hogy visszataláljak az eredeti útra, mégis néha előfordul, hogy ez a véletlenszerű irány egy sokkal kényelmesebb utazási lehetőséget biztosít.

Meglepő, ha úgy ébredsz, süt a Nap.
Nincsenek felhők, tiszta a lég,
Valahol harangoznak, prédikál egy pap,
Amott kenyerét készíti a pék.

Könnyűnek érzed a tested, szinte száll.
Kilépnél az útra, még maradsz,
Mátkád itt fekszik, még egy kicsit hál,
Mindened van, hiába tagadsz.

Megtetted, mit gyűlöltek akkor, s most.
Hallgat a fa, susog rajta a szél,
Az idő ereje haragost is tisztára mos,
Gonosz szívük titkon ily éltet remél.

Sötét volt eddig, most ragyog a Királyság.