A hétvégén rájöttem, hogy az életem leginkább a budapesti forgalommal vonható párhuzamba. 

Mert tudom a célomat, tudom hova kell eljutnom, mégis millióféle variáció van arra, hogy hogyan is tudom mindezt megtenni. Néha úgy tűnik, hogy egyenesen arrafelé tartok, aztán elbambulok, és elfelejtek valahol lefordulni, ezért elkezdem keresni a lehetőséget arra, hogy visszataláljak az eredeti útra, mégis néha előfordul, hogy ez a véletlenszerű irány egy sokkal kényelmesebb utazási lehetőséget biztosít. 

Van, hogy bevágnak elém, van, hogy egy erőszakos valaki, - akinek csupán nagyobb autója van - nem ad elsőbbséget, gyorsan le kell reagálnom, ha valaki megáll előttem - mert a külső sávban szabad - és jó reflexek kellenek hozzá, hogy észrevegyem, hogy épp melyik sáv a megfelelő nekem. El kell engednem a buszt a buszöbölből –mert neki ez megjár – és a villamost, mert ő nem fog megállni, és az én hibám, ha rosszkor vagyok a rossz helyen. 

Néha, mikor azt hiszem, hogy minden oké, egyszer csak a semmiből előtűnik egy autó, és megelőz a külsőben, nekem figyelnem kell, és nem fékezni, hanem csupán tudni azt, hogy a fővárosban gyorsítással váltok sávot. 

Van, hogy araszolásra kényszerülök, de néha autópályán kötök ki, és elbizakodottan nyomom a gázt, mondván, hogy kint van a százas tábla, majd csalódom, mikor rájövök, hogy vége, és le kell fordulnom. 

Megilletődve nézem a vizet a ködön keresztül valamelyik hídon áthaladva, és tudom, hogy magam mögött hagytam valamit, ami örökké az életem része marad, és lehet, hogy még visszatérek. 

Belefutok egy útlezárásba, ami miatt kis utcákban kell végig kanyarognom, ahol mindenféle tiltótáblák állják utamat, de végül visszatalálok a többsávos főútra. Valamint megbüntetnek, mert nem vettem parkolójegyet, igen, sokszor a pihenésnek is ára van. 

Minden esetre mindig nézem a táblákat, amelyek a célom irányába mutatnak, és tudom, hogy előbb- utóbb oda fogok érni.