Talán negyedik osztályba járhattam, de lehetséges, hogy még nem is voltam negyedikes. 10-11 évesen nem gondoljuk át cselekedeteinket vagy szavaink súlyát. Felnőttként, ha valakivel problémánk van megpróbáljuk minél kevesebb konfliktussal rendezni az adott dolgot, az adott személlyel. Általában, ha ez nem sikerül az emberek nagyrésze szimplán megpróbálja ignorálni a személyt vagy egy adott problémát. Felnőttnek lenni nem olyan, mint gondoltam. Laza munkahely, jó fizu és haverok, az iskola unalmas és csak stresszelek miatta gondoltam amikor minden reggel félálomban, de rutinszerűen szálltam egyik buszról a másikra az iskolába jutás céljával. Amint elvégeztem az iskolát teljesen megváltozott a világszemléletem. Amíg iskolába jártam volt egy rutinom egy megszokott életem. Iskola után mintha újra a nulláról kezdtem volna, se a haverok nem voltak ott se a tanárok, hogy segítsenek, ha elakadtam, se az igazgatói intő, ha valami nem helyén valót tettem. Egyedül maradtam. Azonban ez nem az első alkalom. Saját véleményem szerint egy gyerek amíg egy megszokott utat, rutint követ, mint mondjuk az iskola addig nem gondol túl azon, pont ezért nem stresszeli magát az élet nagy dolgain, az élet értelmén. Amíg a gyerek úgymond gond nélkül élnek addig gonoszkodnak egymással, verekednek, csúfolják egymást és kiközösítenek más gyerekeket. Nem gondolnak bele, mit árthat egy gyerek "lelkének" a csúfolódás vagy a kiközösítés, ezzel mutatják ki, hogy ők valamivel jobbak, mint a kitaszított gyerek. Szóval amikor általános iskola alsó tagozatába jártam egy időben engem is bántottak az osztálytársaim, mai napig nem tudom miért. Elég sokszor kiközösítettek és egyedül éreztem magam. Egy bizonyos alkalomra tisztán emlékszem, az udvaron voltunk a focipályán és az osztálytársaim kilöktek a társaságból. Elindultam egyedül sétálgatni az udvaron. A séta hamar célt ért ami nem más volt mint egy nagy fa amit bokrok vettek körül. Azért választottam ezt a helyet mert az egyik bokor közepe üres volt, de eközben a levelek körbevettek szinte olyan volt, mint egy sátor. Leültem a bokor közepébe és akkor éreztem a magányt, amit ma is érzek. De a magány nem kisért el alsó tagozatból egészen a nagybetűs életig. a magány ott abban a bokorban megszűnt. Az egyik népszerű osztálytársam akinek szava döntő volt a társaim körében hátat fordított mindenkinek, aki nem látott engem szívesen a csapatban és leült mellém a bokorba. Már nem emlékszem miről beszéltünk akkor ott de arra emlékszem, hogy számomra hatalmas dolog volt. Nem éreztem magam egyedül. Akkor még szerintem nem voltunk legjobb barátok de felsőben biztosan őt mondtam legjobb barátomnak bárki is kérdezte. Akkor minket a videójátékok kötöttek össze. Éjjel-nappal képesek voltunk játszani. Mi egy kicsit továbbléptünk és nem csak egyszerűen online játszottunk saját szobánkból. Átvittük egymáshoz a videójátékokat és online játszottunk de egymás mellett. Rengeteget voltam náluk, a család részének éreztem magam. Volt, hogy este megnéztem egy sorozatrészt a TV-ben az édesanyjával utána pedig kitárgyaltuk. Édesapjával meg mindig viccelődtünk, nem egy másik ember szüleit láttam bennük. Szinte azt éreztem mintha ők is a családom lenne. Vittek magukkal a családi kirándulásokra és programokra. A barátom szülei se csak a fiúk osztálytársaként tekintettek rám, teljesen közvetlenül bántak velem. Eltelt pár év és elballagtunk. Mindketten más középiskolába mentünk. Kevesebbet találkoztunk, mindketten új barátokat szereztünk és új hobbikat. Már középiskola elvégzése után egyszer hazafelé felszálltam a hévre és ott volt előttem a legjobb barátom. Elkezdtünk beszélni de valami furcsát éreztem. Nem voltam benne biztos, hogy mit mondjak vagy egyáltalán mit mondhatok neki. Lehet, hogy az elfoglaltságaim, hobbijaim számára nem érdekesek. Elveszett a közvetlenség. Pár perc egymás életéről való beszélgetés után felálltam mert az én megállóm következett. Rövid kézfogás után leszálltam és újra éreztem a magányt.