A Deák térre zörögve, szuszogva megérkezik a hármas metró, megcsikorgatja kerekeit a síneken. Még mielőtt megállna, már nyílnak az ajtók, és megindulnak rendjük szerint az emberáramlatok.

A peron kiürül, szürke kövei semmitmondóan lapítanak a helyükön. Csak egy piros folt zavarja meg a peron egyhangúságát. Egy elhullt rózsaszirom. A metró jelzőhangja egy nagy kvintet ugrik fel, becsapja az ajtókat, és elindul.

A menetszél megpiszkálja a peron közepén gubbasztó rózsaszirmot, majd meg is ugrasztja egy kicsit, de az szépen visszaszállingózik a talajra.

Úszik a tegnappal minden pillanat

az idő hatalmas tengerében,

s néhány kósza emlék mégis itt marad

az elfáradt jelennek ölében.

Ringatja őket a meleg nyári szél,

esőcseppek oltják a szomjukat

az ember örök életet remél

de minden napot lezár a napnyugat.

Nem tűnik el és nem fakul a kép

az elázott szempillák alatt,

mert bárha telik az idő és van ami véget ér

az emlék az mindig és mindenkor megmarad.

Csak nő egyre nő a tenger és gyűlnek a tegnapok

lenyugszik a nap és kezdődik az éjjel,

s míg integetnek a búcsúzó pillanatok

az ember új emlékeket érlel. 

Nyugalom. Most már itt vagyok.

Mollimementók

1.

Folyosót ringat a szén-izzó világ.

A derekamon felejtetted a kezed.

Megindulnak pályán, s tengelyen az idák.

Amőbák isszák szénsavas léptemet.

2.

Köpenylibbentő vállövek.

Patakban izzó kláris.

Lenyelted helyettem a kulcsot.

Nyithatok vele holnap is.

3.

És leszáll az arkangyal melléje.

És dúl az irodalmi lépegető.

És foszlik a félelem szelleme,

S marad az angyal, az őrzővédő.

Sózott bánatleves

Országúton csoszog,

Balra tőle hurrikánzug,

Jobbra egy fülkagyló.

Mintha itt fenn, a bánat

Múlna, kitárulna.

De fölcsuszamlik az út,

Feltör az emésztőgödör

Könnyed ráncvonása.

Hová tartasz, te zord, te szelíd,

S volt mersz cserbenhagynia

A szaru hártyáinak?

Vörös tetőkéje számtalanszor púpos,

A virítók mind egy kihajlott toboz,

Egy erő hatja át mindenünket.

Lesznek szarkalábak,

Dűnékben összejárnak;

A lényegre taposnak.

Örökségben hitetlen,
Otromba fráter!
Beképzelt, arrogáns,
Szótlan falanszter.
Ki öntelten ömleszted
Porból önmagad,
Sírhant alá etetve
A tettedre várókat!

Jegyzőkönyvükbe szeded,
Min henceg markényi kuncogás,
Homokba a nyomokat véseted,
Másutt szablyával óvott a vallomás.
Nem jut már többé tápláló kenyér,
Nem pöccint már szélkakast a léterős tenyér.
Megmutatod nekem tükröd, mit metszett beléd
Houdini!
Ásót fricskázol kezimbe, hogy a gödröt vájjam ki,
S a bűvészi mesterművet eltiport szilánkokban
Földdel oltassam ki.

Ígéret

Ne érints, ne láss,

Ne beszélj.

Ne ölelj, ne találgass.

Egyenes a szóbeszéd.

Szemembe nézz, gondold,

Mit ígér az eskületét.

Ígérted az örökkön légző mécsest,

Hogy frissen átszűrje a vágati fénytelenséget.

Súlyos bányacsillét, súrolja a síneket

A légtől, mert lihegtet a kirándulás,

Messze menőkig fordul ellen a kiábrándulás.

Mész előre, idősödsz: nyárból ősz, őszből tavasz.

Izmain közt a gyújtózsinór parazsas.

Kényúr

Ó, az idő kényúr

Kemény kézzel meggyúr

Testet, lelket

Nem kímél

Mindent megad, mit kimér

Kíméletlenül, s nem véletlenül

Kérhetsz

Sírhatsz

Ígérhetsz

Nála semmit nem érhetsz el

Ha ódáz is, visszatér

Nem követel, nem is kér

Elveszi, mi neki jár

Ne tiltakozz, úgy is kár

Mire szólnál, messze jár-kel

Lelketlen

És

Kíméletlen

Kemény kézzel összegyúr

Hisz, az idő kényúr

Mily furcsa is az élet,

Ki tudja, mi éltet?

Kósza, szeszélyes,

Veszélyes.

Embert gyötör az élet,

Remény újra ébred.

Lüktető érzés,

Féltés.

Ábrándos, buta kislány,

Ablakban sírdogál.

Néz fájdalmasan,

Unalmasan.

Évek sorai elszálltak,

Régi idők elmúltak.

Út ál előttem.

Felnőttem.

Felcsillanó két szempár,

Mosolygó jegyespár.

Új élet kezdődik.

Szövődik.

Minden könnyebb együtt.

Szeretet mindenütt.

Csókok kéjesen,

Édesen.

Tótágast állok a világban

Nézi az Isten, milyen világ van

Nincs benne szégyen, sem tisztelet

Csupasz kezével pumpálja nesztelen

Meztelen szívemet

Lefelé nézek szüntelen

Így tótágast állva, a lenn, fenn terem

Az idő is zavarát mutatja

Kinek mennyi jár még

Tik-tak, így kutatja

Be, avagy kiméri

Oly mindegy kegyetlen

Egy, csak egy élet van

Értitek, egyetlen

Tótágast állok a világban

Nézi az Isten, milyen világ van

Nincs benne szégyen, sem tisztelet

Csupasz kezével pumpálja nesztelen

Meztelen szívemet