„Mindent tudok hát, drága herceg,
Tudom, mi sápadt s mi ragyog,
Tudom, hogy a férgek megesznek,
Csak azt nem tudom, ki vagyok.”

(Francois Villon)

Odakinn puha pelyhekben hullott a hó.

Az öregember fejét óvatosan elfordítva gyönyörködött a hóesésben. A szíve belesajdult a vágyba, annyira szeretett volna sétálni a friss levegőn.

1914. december. Még csak húsz éves, de már a fronton harcol. Reszket a hidegben, szakad a hó.

Elmúlásszagú reggelek
köszöntenek engem.
Sejtem már, de még nem tudom,
merre kéne mennem,
mit is kéne tennem.
Fáradt vagyok.
Mint ki hullaszagú
réten ment keresztül:
belül meg-megfeszül
a riadt fájdalom.
Mi lesz, ha a sorsom
síri csend, hullaszag?
Lesz, aki majd megment,
s mondja:
"Lelked meg nem rontja
többé semmi."?
Fogok majd pihenni,
boldog szeretetben,
mint aki célba ért?
Lehet, hisz akadnak,
akik mégis értik,
a szeretetüket nem csak
élvezetben mérik,
s meghalnának érted.
De mondd, én jó Istenem,
mért, hogy csak enyészet
hever az utamon,
akármerre járok?

Egy kicsit még szenvedek, de már
gyógyul a seb, felolvad a jég is.
Egy kicsit még fáj az ürességem,
béke honol, nyugalom van mégis.
Visszanézek, jelenemet látom,
a múltam olyan tiszta, mint a hó,
amit soha be nem piszkol lábnyom,
nem fedhet már vastag takaró.
Kemény vagyok, de keménységem oly lágy,
mint ahogy a viharban a fák
hajladoznak, átadják a testük;
vagy ahogy a réten nő virág:
néma vagyok, s mégis, zizegésem
egyre erősödik, felharsan az égig.
Nem tudom én, mi lesz küldetésem,
ám az biztos: öröm járja végig.

Mi lenne, ha összekapcsolódnánk:

mondanék egy szót, mit csak te tudsz?

Egy jelszót, miből egyértelmű lenne,

honnan indultál el, s merre futsz?

Mi lenne, ha találkoznánk egyszer

álmainknak ködös tengerén,

s jelszavakkal már nem dobálóznánk,

mert mindig együtt lennénk: te meg én?

Mi lenne, ha nem válnánk el többé:

ketten utaznánk a végtelen

országútnak vad forgatagában,

s nem lennénk már soha védtelen?

Mi lenne, ha mindez igaz volna:

derűs hajnalon kezdődne az élet,

s életünk, mely éppen most kezdődött,

többé talán sosem érne véget?

Beteg vagyok.
Mint űzött sasfióka, keresem a fészkem.
Néha megtalálom, s mégsem
lelem helyem benne.
Eltúlzott vágyaim,
kiszínezett álmok,
útmutatásnak hitt,
vad lidércnyomások
kergetnek utamon.
Akármerre járok,
csak te vagy számomra jel,
szerelem csillaga!
Egyedüliként te,
ki végigvezetsz engem
szépen, felemelve,
néha megtépázva,
épen vagy megtörten,
sokszor ázva-fázva.
Nem élnék nélküled,
nem is lélegeznék,
nem tudom, hogy kinek,
s vajon mit üzennék,
ha nem lennél itt velem.
Elbújhatnék az én néma beszédemmel.

Imádkozhatnék, semmit nem segít:
hiányzol nagyon, folyton nem vagy itt.
Mint virágsziromnak édes, langy eső,
szívemnek mosolyod kell, hogy verdeső
üteme ne hagyja cserben a testemet,
míg hiányod szép csendben, lassacskán eltemet.
Tudom, hogy nem lelem máshol meg önmagam,
csakis két szemednek tükrében; s hogyha van
némi kis szabadság tán ezen a Földön,
nekem az tebenned kell, hogy kifejlődjön.

Elmondanám neked, hogy szeretlek,

de félek, hogy csak megsértelek téged

nyögdécselő, haldokló beszéddel,

szívemnek vad, tomboló hevével.

Elmondanám neked, hogy mit érzek,

amikor a nézésedtől vérzek.

Elmondanám, ha lennének szavak,

de ahogy a színt nem látja a vak,

bolond eszem sem talál fogalmat

arra, ami mosolyodtól bolygat.

Elmondanám, meddig mennék érted,

meddig szelném át a messzeséget,

s csillagoknak szárnyán ha tévelygek,

mit adnék, hogy megleljelek téged.

Felfelé lépkedve, néha meg-megállva,

csodálkozva nézek szét a nagyvilágba’.

Azt gondolom olykor, az egész csak egy álom:

hogy lehet, hogy mindazt, amit vágytam, megtalálom?

Szépséges tavasz kelt búsuló szívemben;

tegnap még zord tél dúlt, s minden, amit tettem,

csakis félsiker volt:

mint ki vágyakat olt

holt ember szívébe.

Semmit nem találtam,

hiába kerestem.

Jégtáblák közt háltam,

s onnan ki-kilestem,

mígnem szerelembe estem.

Hogy is mondjam én ezt?

Üresen áll az e-mail-es fiókom.
Facebook-üzenetben faggatózás zajlik.
Senkit sem érdekel.
Mi lapulhat belül?
Mi van a szívedben?
Mi az, mi neked kell?
Sosemvolt emberek,
sosem értett eszmék,
soha észre nem vett,
súlyos naplementék
mérgezik az eget.
Mondd, még meddig üget
lelkemben a szellem?
Miért, hogy szerelmem
egy kínos semmivárás,
s ez a szellemjárás
az elmúlásba kerget?
Élni nagyon nehéz,
meghalni badarság,
félig megalkudni
pedig én nem fogok.

Nem jön a nagy csoda, akárhogy is várom:

el kell lassan fogadnom, hogy sohase lesz párom.

Sohase lesz párom…

Veled kell hát egyezségre lépnem,

Magánynak édes asszonya.

Te vagy csak, ki érti remegésem,

te vagy az életem angyala.

Rólad kell nekem szerelmesen szólni,

neked kell áldoznom vért, időt,

te vagy, kinek gyönyörű szemében

megláttam az egyetlent: a Nőt.

Keserű a nászunk,

de azért, úgy vélem,

örömöket is nyújt.

Te vagy már mindenem:

örök menedékem,

s csak veled feledem a bút.

Gondolj rám, ha vihar támad,

s megtépázza kerted, házad!

Én vagyok!

Ha végigsöpör életeden,

s azt súgja, egész másmilyen,

mi igaz;

ha arra ránt, hol az egyensúly,

s vigyáz rád, nehogy elbotolj;

ha megtiporja mindenedet,

s a könyörület kívül reked;

ha igazságot hirdet neked;

ha rád szól, hazug vagy, de nagyon;

ha nem jár neked többé vagyon;

akkor is, ha magam adom;

ha kiáltok, hogy meghalljátok,

mi az, amit nem sújt átok;

de akkor is, ha nem szól szám:

mindenképpen gondolj rám!

Én  nem tudom, hogy kinek adjak hálát.

Nem tudom, most mégis megteszem.

Nincsen senki, aki rám figyelne,

Isten meghalt régen, azt hiszem.

Nincsen sors, és végzetünk sincs írva

fellegekbe, vagy a föld porába,

tengerek nem rejtik múltnak titkát,

kereshetném kincsét, mindhiába.

Nem fog megjutalmazni az ég sem,

ha tündökölve zengem igazát,

megbüntet, de igazából mégsem,

ha felkavarom az útnak porát.

Rossz az, aki nem fél semmitől sem,

de gyáva, aki reszketve vigyáz,

mindent megkap, aki nem félt semmit,

még ha néha szét is dől a ház.

Már várlak.

Látod? Takarítom a szobámat,

messzire űztem a vágyat.

Már várlak.

Mint a fény az árnyat,

mint fióka az óvó szárnyat.

Várlak, mint kit sokan várnak –

együtt megyünk majd a nyárnak.

Várlak.

S ha majd megtalállak,

szétkürtöllek a világnak.

Annácska, Annácska, boldog lettél végre,

én meg hálásan felnézhetek az égre:

boldoggá tettelek, ez volt minden vágyam,

este jókedéllyel fogad be az ágyam.

Anna a jövőben nem szenved már többé,

megszabadult; most már boldog lesz örökké,

s hogyha mégis szomorúan néz majd fel az égre,

tudni fogja, azt is a szíve festi kékre.

Annával töltöm már minden áldott estém,

s mielőtt abba a hibába beesném,

hogy őt jelölöm meg, mint maga az élet,

fel szeretném hívni arra a figyelmet,

hogy Anna, habár angyal, csak egy olyan ember,

akár ő, te vagy én, kit a sorsa megver,

amikor rosszul él; meg van az már írva,

hogy mikor kell a párnára ráborulni sírva.

Száguld a sok hónap, elmegy néhány év is,

Anna úgy gondolta, elmegyek majd én is,

de miután Bálint szegényt egymagára hagyta –

és bizony felelős csak én vagyok miatta –,

azt gondolom, úgy szép, ha hozzá visszatérek,

az ő birodalmában csendesen elélek,

s támogatom, ha kell, életem árán is,

és íme: hogy itt vagyok, jobb a kedve máris.

Vígan fütyörészik, vagy éppen énekel,

amihez ér, minden rögtön életre kel.

Ragyog a lakása, öröm reá nézni,

olyan rend van nála, nem lehet tetézni.

A nagy temetőben áll a kicsi Anna,

elfutna, de ugyan, hova is rohanna?

Könnyes szemmel nézi a fejfát meg a követ,

szíve felidézi az elmúlt emlékeket.

Bálint volt az egy, ki észrevette benne,

hogy ha szeretnék, ő milyen ember lenne.

Ő volt, aki látta, hogy a kicsi lányban

a Nő is ott lapul, és nem csak holmi vágyban.

Anna szíve nehezebb a sírkőnél is talán,

nem tudja, hogy mihez kezdhetne ezután,

de leginkább mégis a gondolat emészti,

hogy Bálint a sorsát neki köszönheti.

Anna kedvetlenül indul a munkába,

járása nehézkes, agya kicsit kába,

de viszi, hajtja előre a  megélni akarás,

ez maradt meg neki, nincs többé semmi más.

Ott bent a sok munkás áhítattal nézi,

Annának szépsége őket megigézi.

Közelednek hozzá, tapogatják páran,

szegény lány nem tudja azt sem már, hogy hol van,

s mi lelte ezeket a szerencsétleneket,

nem tudják, hogy mi fán terem az etikett?

Mindjárt ad ő nekik, az orruk alá int…

De hogyhogy nincs ilyenkor a kedves és hős Bálint,

kinek Anna lelke olyan sokat megér –

nincsen itt a macska, cincog a sok egér.

Egy hét telt el, s Bálint a kisszobájában ült,

szívében a bánattal keserűség vegyült.

Nem tudta, mit tegyen, hogy vethetne véget

a lelkét lassan felemésztő, fájó szenvedésnek.

Annát ő vissza már úgysem szerezheti,

hiába mondaná el, mennyire szereti.

Anna szíve kemény, mint szikla a hegyen,

Bálint meg tétova, nem tudja, mi legyen,

csak azt tudja, hogy Anna nélkül nincs is már élete,

és ő mindezt kénye miatt darabokra törte.

„Mit tehet az ember?” – sóhajtott fel sírva –

„Aminek lenni kell, ami meg van írva,

megtörténik akkor is, ha tenni tudsz ellene,

vagy ha éppen érzed is, hogy talán nem kellene

megtenni a lépést.

Egy nap aztán bekopogott Annához valaki,

s ő tanakodni kezdett, miért is nyitná ki,

hisz az ajtó előtt ismeretlen férfi –

mily furcsa dolog, hogy a bebocsátást kéri.

Ám egy másik kis hang egyre csak azt súgta:

hadd mondja el, mit akar, hátha fontos volna.

Anna tehát morcosan, de ajtót nyitott végül,

s ami eztán történt, él, míg meg nem vénül

emlékezetében, kitörölhetetlen,

akármi történik, többé el nem rebben.

Dühös volt a férfi, szeme vérben forgott,

bajsza alatt ki tudja, milyen átkot morgott.

Bálint teste gyönyörű, forró lázban remeg,

a lelkét a bujaság ördöge vette meg.

Ágyról ágyra jár ő, mint lélektelen szellem,

senki sem sejti, hogy odabent a jellem

még mindig él. De nem remél újabb feltámadást,

mert érzi már, hogy szíve többé nem szeret senki mást,

és hiába az elmúlt napok vad vonaglásai,

Anna és ő, ketten együtt egymásnak társai.

De így ő Annához vissza nem mehet már,

rá este még újabb, féktelen menet vár,

aztán többé nem tud a lány szemébe nézni,

hogy is lehetne ezt szépen elintézni?

Annácska, Annácska, látom, nem vagy boldog,

csak teszed nap mint nap a rutinszerű dolgod.

Tudom, hogy Bálintot nagyon megszeretted,

de ott van egy láthatatlan páncél körülötted,

így nem tudja meg senki, soha, hogy mit érzel,

törődnek is vele, hogyha belül vérzel.

Ezt kéne, azt kéne, egyre hajtogatják

bizonyosságukat; mind-mind elfogadják,

hogy te furcsa lány vagy. De nem kell így élni…

Nem, a férfi karjaiba bele kell alélni,

mint holmi lélektelen, összecsukló bábuk,

kiknek vajból van a szívük, és rongyból van a lábuk.

Anna nem hazudott: másnap ment csak haza,

hogy ezzel is kifejezze, neki van igaza.

Egész éjjel járta a néptelen utcákat,

s megperzselte szemével az égig érő fákat.

Hazaérve aztán meglepetés várta:

Bálintot még mindig a lakásban találta.

Ám nem úgy, mint hitte, bocsánatkéréssel –

tele volt az arca csupa véres sebbel.

Anna meg nem állta, rögtön lejegelte,

s Bálintot az ágyba gyorsan beterelte.

De Bálintnak többé nem volt problémája,

minden gondra gyógyír volt az ő Annája,

serénykedésével, önzetlenségével;

hihetetlen, mit képes tenni a kezével.

Anna szerelmes volt, ezt maga is látta,

bár nem tudta, hogy mi az, mert nem volt még barátja.

Ezért aztán Bálint gondjaira bízta…

hisz álmodni és tenni, teljesen más tészta.

Bálint is boldog volt, nem lehetett másképp,

kereste Annának legnagyobb örömét

minden pillanatban; ott állt ő és várta,

pici kedvesének mi a kívánsága.

Hanem aztán, ahogy ez csak lenni szokott,

Bálint többet akart, nem csak amit kapott.

Egyre közeledett Annához simulva,

várva, hogy az beleegyezését adja.

Anna újra hitte, hogy álma megvalósul,

és teljesen új, szebb életet kaphat majd jutalmul.

Ezért aztán igyekezett társaival lenni,

az elvárásaiknak egy kicsit megfelelni.

Hangosan köszönt, és bátran a szemükbe nézett,

sok izzadt férfi közt szégyent már nem érzett.

Megtalálta szelíd lelkében a békét,

messze űzte a tegnapok félelmes emlékét.

Szünetekben, amikor állt a futószalag,

s a fáradt dolgozók rendre szétoszoltak,

Anna bátran odament a hangos férfiakhoz,

várva, hogy e találkozás milyen eredményt hoz.

Anna árva leány, apja, anyja nincs már,

amikor meghaltak, kiürült a kincstár.

Kis lelkében űr tátongott, hatalmas, fekete,

egész életével megfizetett érte.

Nem volt soha nyugta, örökké menekült,

legbelül a lelke folyton-folyvást hevült.

Nem találta helyét széles e világon,

esténként nem mindig jött szemére álom.

Alig evett, alig ivott, folyton csak vegetált,

beszélgetőpartnert – mert nem akart – nem talált.

Sivár napjait a szentem egyedül tengette,

néma perceiben csak a magány volt mellette.

Ég a vágytól a sok gaz férfi ágyéka,

kifáradtak ma is, túl sok volt a munka.

Közöttük egy leány, igen jámbor fajta,

kigúvadt szemeik legeltetik rajta.

Szegény leányzó csak tördeli a kezét,

sok izzadt férfi közt nem leli a helyét.

Jobbra néz, balra néz, majd szomorúan sóhajt:

honnan tudná bárki, mi az, amit óhajt?

No, de már most nézzük meg csak közelebbről,

mert a vágy bennem is egyre csak csörömpöl.

Ki lehet ez a leányzó, s mi lehet a célja?

A Nő a legfőbb érték, szerte a világon,

nélküle nem ülne madár a faágon.

Nem kelne fel a Nap, mert nem is létezne,

nem volna, ki ránk is néha emlékezne.

Egészek vagyunk, de nem lehetnénk azok

Nő nélkül – csak kósza gondolathalmazok.

S mégis ők, kik hálát adnak értünk.

Reszketve lesik, hogy mit óhajtunk éppen,

s félnek, hogy otthagyjuk őket majd faképen.

A Nő mindent megtesz, hogyha szeret minket,

s érzi, hogyha rossz vér szántja ereinket,

próbál minket jobbra terelgetni.

Téged kereslek, hátha megtalállak,

hátha a szívemnek gyémántja leszel,

vagy átadhatom magam a fekete halálnak,

tudván, hogy igazán nem is létezel.

Belegondoltam, hogy milyen lenne, hogyha

szíved a szívemmel eggyé folyna szét,

olyan ez az érzés, mint a füstös kocsma:

aki ide belép, elveszti az eszét.

Várok rád, de tudom, soha nem érkezel,

ha jössz is, csak átfutsz bolond szívemen,

suttogással, érző csókokkal mérgezel,

s rájövök, hogy valójában nincsen is ilyen.

Szemed előtt nem lebeg más...
Egy tükörsima látomás,
egy szeretetteljes tévedés,
végtelenség - ez nem kevés.
Az, mi szépíti létedet,
s mozdítja minden léptedet,
addig, míg szíved szétreped -
szenvedély a bánat helyett,
kísértés, sértés, egyre megy,
egyszerűbb, mint az egyszer egy.
Keresed módját, nem leled,
pedig az ott lohol veled.
Szemed előtt más nem lebeg:
szétkefélni az életed.

Tükröm, tükröm, mondd meg nékem, te pimasz:

én vagyok a legszebb leány, nem igaz?

Mindenki, ha mást merészel mondani,

irigységből szeretne rám rontani.

Tükröm, tükröm, ne hallgass, ha kérdezek!

Felelj bátran, mert üveged szétreped.

Hét év átok, balszerencse, mit nekem,

amikor én irányítom életem!

Tükröm, tükröm, mi van, hogy így nem felelsz?

Bennem bizony nem jó játszótársra lelsz!

Sebaj, ha te ezt akarod, úgy legyen:

nélküled élem tovább az életem.

Soha a földgolyón nem volt még ennyi vér,

sok mindent megteszünk már a hatalomér’.

Kevesen tudják, az igazság mennyit ér…

De ki lesz az a hős, ki öl a szerelemér’?

Puszta kézzel, ha kell, megfojtalak téged,

néhányat hörögsz még, azután már véged.

Megmutatom neked,  a hatalmam mennyit ér…

De ki lesz az a hős, ki öl a szerelemér’?

Nem kell nekünk senki, aki harcba szállna,

a nagy sokaságból egyedül kiválna.

Elfelejtettük már, az ember mennyit ér…

De ki lesz az a hős, ki öl a szerelemér’?

Reszket a fán a madár,

csak rekedten dadog:

„Nem lesz tavasz soha már,

furák az évszakok.”

Pórázt húznak a kutyák,

meg az ember kezét,

ők okosak, nem buták:

csak ugatnak szerteszét.

Elesik a kisgyerek –

csúszik az út nagyon.

Nem emeli senki fel,

én is csak úgy hagyom.

Hajladozik a bokor,

mintha lelke volna,

s minden karnyújtásakor

szívemig hatolna.

Összetörik a tükör,

pedig csak én vagyok,

a szemem égve tündököl,

hát így is maradok.

Neked könnyű, kit

megannyi jó barát

vesz körül,

lesi tékozló álmaid.

Számodra nincsen akadály,

valaki mindig ledönti

szívedről a gátat.

De szenvedők, nincstelenek!

Tiéteké a csodálat!

Boldog lehet az, kinek

családja összetartó, vidám,

kemény téglából épült otthona

ledönthetetlen,

meleg fészek.

De szenvedők, nincstelenek!

Rátok áhítattal nézek.

Könnyen ítél, kinek ajkán

tüzes csókok százai születnek,

ki csak megmozdítja ujját,

s körötte új világok teremnek.

Hálás vagyok érted.

Te hálás vagy-e értem?

Hálás vagy-e azért,

hogy eddig is elértem?

Vagy még mindig

önmagadra gondolsz?

Boldogan lubickolsz,

ha csodás dolgok vesznek körül téged?

Ez mind, ami éltet?

Vagy már talán eljutottál oda,

hogy lásd, az élet nem csak ez, de csoda,

hisz mi mind egy vagyunk, ugyanazok,

és nem mindegy az sem, én mit hozok?

Mit látsz, ha a szemeimbe nézel?

Vagy csak elintézel,

mondván, ez csak beszél, nem cselekszik?

Lásd: a szívem előtted is fekszik.

Már készítem a helyed

a szívem kamrájában,

már nem loholok többé

az álmoknak nyomában.

Már elértem én régen

a boldogság határát,

már nem érzem itt benn

a vágyaim hatalmát.

Már szárnyalok az égen,

mint önfeledt sasmadár,

már le nem húzhat semmi,

hisz nem izgat, hogy mi vár.

Már készítem a helyed

könnyű szárnyam alatt,

már nem hagylak el többé

soha, semmi miatt.

Egy izgató gondolat
a tudatomban megmaradt,
hiába is űzöm el,
visszajön, és énekel.

Egy izgató gondolat
tán mindörökre itt marad,
elűzném, de nem lehet,
érdekli a lelkemet.

Egy izgató gondolat
tart engem csak láz alatt,
lekaparom a falat,
ha sokáig itt marad.

Egy izgató gondolat...
nem vagyok földhözragadt,
de én el nem űzöm őt,
vele írom a jövőt.

Remegve kérdezed: "Ugye, igazam van?",
mert nem találsz rá választ a sok-sok magazinban,
nem mondanak semmit a hallgatag istenek,
kiáltasz a messzeségbe, mondd, de vajon kinek?
Azt hiszed, majd jobb lesz, ha kiadod magadból,
csakhogy ez egy álca, mely lassan feldarabol,
felőröl, beszippant, hogyha hagyod magad,
és nem lesz már többé semmilyen akarat,
mi visszatartana; zuhansz lejjebb, egyre,
és csak áhítozol, de nem jutsz fel a hegyre.
Pedig ott lehetnél, ragyoghatnál szépen,
te lehetnél a Nap és a Hold az égen,
táplálhatnál földet, állatot és embert,
de te túl dühös vagy, mer’ a sorsod megvert.

Vágyom rád, de ez még kevés,

kell  egyfajta felébredés,

nem csak homályos látomás,

hogy te vagy, és többé senki más.

Hadd érezzem, hogy jó veled,

hogy én vagyok a másik feled,

hogy bármi történjen, maradok,

s a pletykákra soha nem adok,

mert veled osztom meg életem,

legyen jó, rossz, vagy bármilyen.

Legyek egész, nélküled is kerek,

ha távol vagy, én akkor is az legyek.

Tudjak adni, ha nem lennél itt velem,

de ne feledjem soha, ki a másik felem.

Itt belül csak növekedek
addig, míg minden megremeg,
s ha ezer szilánkra szétreped
a fal, na meg a mennyezet,
megmarad az emlékezet,
ha máshova szó már nem vezet.

És nincs megállj, ha kéred is,
sodorlak magammal téged is.
S hogyha majd szíved megremeg,
elmondhatod mindenkinek:
az élmény, mi nem kell senkinek,
adva van réges-rég bárkinek.

Ne aggasszon, ha nem mered,
itt vagyok én, segítelek.
Kezed fogom, ha jó neked,
amíg csak szól az éneked.
Amint elhallgat áriád,
két karom itt van, vár terád.

Kapaszkodás…

Fagyos télben egy látomás,

hogy itt a nyár.

Tudod te is,

a délibáb meg se vár,

elillan,

s neked agyadba villan:

hideg van és fázom.

A börtön rácsát rázom,

de nem enged.

Mindenem csak szenved.

Kell az ellenszenved –

még az is jobb, mint ez a hely,

ahol senki nem felel,

csak a sok néma hal,

hiába akarom,

nem válaszol úgysem

a betonfal.

Fázom. Nagyon.

Inkább hagyom,

hadd pusztítson engem,

mit nem lehetett tennem.

Mért van ez?

Hogy van ez?

Vonat elé vetem magam,

ha nem kapok egy Nőt; ha van,

olyat kérek, mint az ég,

mint a tágas messzeség,

kinek szíve színarany,

olyat kérek én, ha van.

Nem számít, ha sánta, púpos,

vagy egy kicsit (nagyon) flúgos,

lehet szőke, lehet barna,

vagy egy kicsit kancsal balra,

lehet csúnya, lehet szép,

nem baj, ha foga sem ép.

Olyan nőt akarok én,

ki nincs e föld kerekén,

aki ragyog, mint a fény,

a sötétség közepén,

és ha a szemembe néz,

széjjelfolyik, mint a méz…

Az sem baj, ha nem ilyen –

mindegy nekem: Nő legyen.

Beleszerettem egy fekete kislányba,

akinek kék szeme fény az éjszakába',

s hogyha hosszú haját egyenesen hordja,

felpaprikázódik szívemnek akkordja.

Beleszerettem egy barna kisleányba -

kecses a tartása, formás a kis lába,

s hogyha ő a haját kontyba kötve hordja,

elmúlik rögtön a szívemnek nyomorja.

Beleszerettem egy szőke kisleányba,

akinek az arca a Nap ragyogása,

s hogyha ő a haját lófarokban hordja,

felpörög ám gyorsan lelkemnek motorja.

Beleszerettem egy vörös kisleányba,

kinek egy szava sem repül el hiába,

s hogyha ő a haját göndörítve hordja,

minden kétségemet azonnal eloltja.

Nem kérek, Istenem, nem kérek egyebet,

csak egyszer az életben fordítsd figyelmedet

felém is, és ne csak mások felé mindig,

mert kivételezni - hisz tudod - nem illik.

Fohászkodtam hozzád, le sem köptél engem,

ezért lehet innen nekem is üzennem,

hogy itt vagyok, jó vagyok, kérem a jutalmam,

hiszen tefölötted ugyan nincs hatalmam,

és tudom, hogy szavam úgysem hallgatod meg,

mert választottaid nagy előnyt élveznek.

De azt is tudom, hogyha irgalom van benned,

tudod majd, hogy értem is kéne bizony tenned,

nem csak azért, akinek mindenből kijutott,

s élete zátonyra még véletlen se futott.

A Napnak is van párja: ott a Hold,

az élőnek az eleven, a halottnak a holt.

A csillagok sincsenek egyedül.

Úgy látszik, csak én vagyok magam.

Hát hol van, kinek nem elég a fél,

akinek egész kell,

s akit nem érdekel,

ami mindenki mást?

Én szeretek csak el-elmerengeni,

hallgatni, ahogy lüktet a világ,

beülni a csendnek személyvonatába,

s nézni, ahogy lassan nyílik a virág.

De úgy látszik, csak én vagyok ilyen.

Hát kiülök magányom hideg teraszára,

és hallgatom, hogy mit mesél a szél.

Gondoltam, hogy írok egy kedves kis költeményt

Neked, ki még szenved – hogy ne add fel a reményt.

Hogy újra-újra éld át az ősi szenvedélyt,

s hogyha kézben tartod, ne add el semmiért!

Tudod, én már sokszor voltam a helyedben,

huszonnégy év – de sok! – telt el egy veremben,

ahová a napfény csak ímmel-ámmal tört be,

és szívem a sötétség nagyon meggyötörte.

Démonok kergettek, angyalok röhögtek

rajtam és másokon, akik nem szerettek,

mert gőzük sem volt, hogy kell úgy igazán szeretni,

nem tudták, a győzelemhez magot kéne vetni.

A vilagban az en helyem, 

Csupan 5 negyzetmeter.

Lato szemeim tapinto keze 

Nem sokaig er el.

Nem kiser szerencse , csupan oszton

Hogy ne dugjam homokba fejem.

S ne reszkessek ha lecsap villam

Vajon mikor vesztem eletem.

Mert vadasznak szulettem, nem arra hogy preda legyek.

Megtanultam atnezni a kenyszer illuzioja felett.

S mikor szel tamad, vihar dul

Megremeg vagyonod, eleted

Akepp ved az Isten majd,

Hogy hanyszor nyujtottad segito kezed.

Jartam mar fent-lent.

Lattam a rosszat, es ereztem a jot

Volt hogy pehelysulyu erzelem

Szaggatta at a pokhalot.

Talalkoztunk, tudom nem kerted

De megszuletni sem kivansag,

A fold felett jarni az ejszaka szarnyain, 

Tobb , mint maga a szabadsag.

Szobrot faragni a vilag csendjebol

S titkaink odon   falai moge zarni

Emlek viragok szirmai  moge bujva

Johetne barmi......hidd el barmi..

E kepp gondolok rad a maban

Meg a tegnapok holnapjan merengve

Mi mindent megtenne az ember olykor 

Spartai hoskent  a valosaggal szembe.

Utat torunk buszken ,ott ahol mar jartak, 

S hisszuk hogy kovei orzik majd nevunk,

Igy nevet szemunkbe az elet ,hogy tortetunk, 

Azert hogy halhatatlanna legyunk.

Edes szavak keseru cseppjeit,

Szinte meg arcomon erzem.

Kimondatlan szavak csatainak,

Ezer sebjebol verzem.

Hol a bun ered ott ket folyo,

Partjain mint gazdatlan csonak.

Horda hajszolt antiloppa valik,

A tegnapban a holnap.

Kekre festett egszin alatt,

Kardelre hanyt erzelem.

Ha a josziv hangja sirba terel,

Hat legyen ez most vegzetem..

Visszatartja a tenger felett

Lelegzetet a nyari szel

Megkopott kovek sargulo peremen

Csak a hajnali hullam zenel

A legszebb dal , mit termeszet irhat

S kiser a csend huvos suttogasa

Festmenykent roja abrait

Almaim vegtelen marvanyfalara

Ugy venul meg a faradt gondolat

Hogy az ido kozben eszre sem veszi

Emlekeink cukormaza mogott

Az elmulas, pengejet feni.

Mint foldbol magat kitepni akaro

Kerges ven diofa.

Ugy lett emleked szivemben

Multunk kenyszerzubbony lakoja

Mert most van az

Amire azt hittem majd ezutan

Ma minden lehullt konycsepp

Fenylo homokszem csupan

Viszatartja a tenger felett

Lelegzetet most ertem a szel

S a hajnali hullam

Eltuntnek hitt almokrol mesel

Megkopott kovek sargulo peremen

Megcsillan a reggeli feny

Ma ejjel, Te rad..

.....telre fordult az ido...a huvos novemberi szel elsoporte az embereket az utcarol.Csak egy valakinek nem szamitott a hideg....Az oreg minden nap ugyanabban az idoben kiallt a terre a marionettel, es jatszott .......es csengett a hegeduszotol az egesz varos. Mindig dobtam a kis kalapjaba apro penzt ha arra vitt dolgom. De egyre kevesebb penzt lattam benne........fogytak az emberek a tel bealltaval, igy nem volt aki dobaljon az oregnek....Pedig ha hallanatok az a hegeduszot....Istenem.........talan angyalok fogtak kezet mikozben jatszott.Muvesz volt a muveszek kozt.

Misztikus varázslat...Te csodás new land

Hol a hazai szél , csengő hangja, 

Folyton fülemben cseng

Csábit, de nem ámit, rabságba Én itt nem esem

Nem zárhatja be idegen orszag

Buzgó magyar lelkem

Tanít, és büntet, miközben csodákat ígér

Hogy eladd a lelked, egy új, hamis hitért

Mert szépnek látszik kivülről

A gazdagsággal teli élet

De üres , beteges érzelemvilágból

Köszönöm , nem kérek

Temesse életem inkább

Magyar rónaság száraz homokja

En nem leszek álcalény

Egy fényévekre levő.....

.......Zugo patak volt minden perc akkor még szivemben.Háborgó tenger , kitörni készülő vulkán.Ha az ördög kérdéssel állt volna elém, gyilkosság lett volna rá a felelet, és ma nem létezne rosz.Erőnek ereje tombolt bennem, keresve a kiutat folyton folyvást.Nem uralkodott még rajtam az idő,nem voltak elgyengült eszmék,s a vágy a nyugalomra valami távoli ostoba tevhitnek tűnt csak.Cseperedtem,és az őrülethez hasonlóan percenként akartam valami mást mint ami van.Nem volt körültekintés , se bírálat.Nem letezett középut csak nagyon jo es nagyon rosz dolgok.Utazás volt az egekből a föld középpontja felé.Szárnyaltunk szabadon,korlátok nélkül.Szerettünk majd gyülöltünk ha kellett, óvtunk es pusztitottunk ha a jelen azt kivánta....De akkor,abban a pár évben megjegyeztünk életünkben minden mozzanatot,minden szot,minden pillanatot isteni hatalommal ruháztunk fel......Ma már a mára se jut idő emlekezni, nemhogy a tegnapokra.Lelassult minden, kialakultak az ösztönök, a vágyak amik álmokat szülnek.Ma már tudjuk kik vagyunk és honnan jöttünk....Egy helyről indultunk mindanyian.........egy helyről ahol az őrültseg divat volt....A fiatalság gyorsvonatán utazva végül a valóság országába érkeztünk....

       Bar csak ne latna senki

      A multam kepeit, s eletem arnyait

      Tavolba merengo szememben

      Barcsak tudtam volna hamarabb

      Hogy nincs e vilagban helyem.

      Tevedesbol jottem a foldre,

      Csupan elneztek odafont a nevem.

      Vagy azt akarta istenem,

      Hogy rabul ejtsen e koldus szerelem.

      Te rohanva felem intesz,

      Szanalom mi folyton megtor,

      Labaid sietve koveti tekintetem,

      Miert felek meg mindig ettol?

Bárcsak itt lehetnél, bárcsak fognád kezem…

csendesen rám néznél, amíg emlékezem

mindenre, mi szép volt, vagy meg fog szépülni,

ha a szélviharnak sikerül leülni.

Segíts, hogy félig kész, férfias alakom

benned eggyé váljon – igen, ezt akarom:

forrjon össze lelkünk, mint két kis vasdarab,

ne számítson többé, ha semmi nem marad

belőlünk holnapra, mert ellopunk mindent –

szoros öleléssel –, ami lüktet itt bent.

Ne létezzen többé semmi, csak Én és Te,

mi ragyogjunk ott fenn minden áldott este!

Mondd, mit érzel,

mikor a tükröd

azt mondja: hú, de ronda vagy?

Mondd, mit érzel,

mikor a párod

szeme a testedre rátapad?

Mondd, mit érzel?

Mondd, mire gondolsz?

Van-e a szívedben bűntudat?

Mondd, ha néha

a szemedbe mondják,

hogy önző vagy, szíved meghasad?

Tudod-e már,

hogy mivégre jöttél

földünkre? Sejted célodat?

Mondd, ha azt mondom,

képes lehetsz rá,

ledobnád súlyos láncodat?

Mondd, ha súgom,

hogy szeretlek téged,

hiszed-e? Hallod hangomat?

Vágyakozni, szánakozni,

életünkbe borút hozni,

gyűlölködni, átkozódni -

minek kéne megváltozni?

Szépet, jót nem megbecsülni -

le kell a sarokba ülni,

bánatunkban hegedülni,

sokasággal elvegyülni.

Sírjon hát a bánatének,

sírjanak az ifjak, vének!

Nagyítsuk fel a kis hibát,

meneküljön, ki merre lát!

Minek élni? Minek halni?

Jobb a mocsárban hasalni.

Mindent, ami szép, jó,

elront ez a pár szó:

mi lesz velem?

Örökös rettegés

övezi életem,

s lelkem ahol szunnyad, sötét, nyirkos verem.

Mi lesz velem?

Akárhova nézek, akármerre járok,

félelmeim nélkül nincsenek barátok.

Elhagynak mind, akik valaha szerettek,

ha csak egy kicsit is engedek a szívnek.

Mi lesz velem?

Kitörök valaha?

Lesz még reménységem?

Úgy gondolom majd,

hogy boldog vagyok – s mégsem?

Talán igaz:

nem érünk el semmit,

bármit is próbálunk,

csak az élet marad,

mi szép, de nem nálunk.

Zene ütemére gyorsulnak lépteid –

kié ez a dal?

Nem tudod, nem számít,

hiszen az a lényeg:

erre lépked ma már öreg, fiatal.

Kié ez a dal?

Azt mondod, a tiéd, magadévá teszed,

zenéje lelkednek, igazán elhiszed.

S miközben e lélek elrepül a széllel,

úgy érzed, hogy felszállsz, szemben a levéllel,

ami éppen földre hull az ágról,

súgja a világról,

hogy elmúlik majd minden.

A zene pedig gyorsul, katarzis a vége,

amikor elhallgat, azt mondod, megérte –

soha ilyen jól még nem érezted magad.

Arra gondolok, hogy mit ér ez az élet -

nem jelent már semmit, ha nem rád gondolok.

Szívem, bár próbáltam küzdeni ellene,

ha nem nézhetek szemeidbe, lassabban dobog.

Hiába kereslek másban, nem talállak,

nélküled a lényem üres és sivár,

s ha egyszer el kellene felejtenem téged,

tudom, hogy nem fogok soha nyugodni már.

Nem kérek én semmit, hiszen nem vagy boldog,

nem elég neked, ha a közelben vagyok,

de nem tehetek róla, szánalmas kis testem

folyton a te szépséges nyomodban andalog.

Egy órát aludtam az éjjel.

Egy órát, s ezt most fájlalom.

De valóban miért fáj dalom,

nem tudja más, csak én tudom.

Egy órát aludtam az éjjel.

Volt dolgom más, nem is kevés.

S reggel úgy jött az ébredés,

mint szenvedőnek a szenvedés.

Láttam a felkelő napot.

Szívem rácsodálkozott.

S a reggel, amit elhozott,

minden lehet, de nem átkozott.

Csillagokkal feküdtem, Nappal keltem.

A Hold nem tudom, merre járt.

A hajnal, mit szívem egyre várt,

nem okozott-e benne kárt?

Fekete szem, fekete haj,
Fekete báj, fekete baj.
Feketeség árad a lányból, kit szeretek,
Feketén szép szivárványa megvilágítja lelkemet.

Fekete ünnep, fekete tánc,
Hófehér bőrén egy fekete lánc.
Sötét öltözéke a tömegből kitűnik,
Fekete gyöngyszemek árjától a Hold is átöltözik.

Fekete sóhaj, fekete jaj,
Fekete országban fekete faj.
A sötétség habja őt mégis elém veti,
Fekete társaim tömege a bánatom neveti.

Fekete ifjúság, fekete múlt,
Hófehér vásznon egy fekete folt.

Feketén nézek szét, akármerre járok.
Ó, mondd, hová lettek az igaz barátok?
Mivé korcsosultak régi, nagy szerelmek,
Hová tűnhetett el a trubadúr ének?

Divatból barátnő, nem is akármilyen,
Ó, válaszolj nekem, mennyit ér az ilyen?
Mitől menekülünk mind fogcsikorgatva,
Kik bepáncélozva bújunk a sarokba?

Csak egy becéző szó, egy örök pillantás,
Ó, felelj, ha kérdem: kell ezen kívül más?
A magány nem felel, csak áll hallgatagon,
S közben a sötétség szétnyúlik a tavon.

Ki lesz, ki engem majd

megment azáltal,

hogy ő lesz az az angyal,

kinek szívébe láthatok,

ha kell, elbújhatok

lelke gödreiben,

mint egy sötét titok,

s majd megtisztulok benne,

jó leszek örökre,

mindent elfelejtek,

mi tönkretehetne,

úgy élhetek, mintha

semmi gond nem lenne,

mert nem is lesz soha

az élet oly mostoha,

hogy elorozza tőlem

az érzést, mit kerestem,

amiért harcoltam,

s annyiszor elestem,

hogy már nincs visszaút;

feneketlen a kút,

s én boldogan zuhanok,

mindent hátrahagyok,

elfelejtek mindent,

csak téged őrizlek

pusztuló, de tiszta,

őszinte lelkemben.

Mosolyogj! Hisz ez sem tart örökké.

Aki elmegy, nem jön vissza többé.

Tested félig a sírgödörben hever,

és nem segíthet rajtad már a haver,

mert halott vagy.

S ahogy lassan tudatosul benned,

valójában mit is kéne tenned,

vagy éppenséggel mit is kellett volna,

ha a tested nem csak vízből volna…

Késő bánat ez.

Visszafordulhatnál, de hiába:

a múlt lehúz, az agyad kicsit kába.

De ha lenne erőd visszalépni,

a sír ki fog a jelenedből tépni.

Üvölts, hogyha fáj!

Hiába minden, nem lelem az égit,

azt sem tudom már, mit keresek én itt.

Hisz nincsen semmi, ami kielégít.

Autókkal zsúfolt, elhagyott parkolók

mellett elhaladva

régi, elfeledett boldogtalanságom

szúr az oldalamba.

Mit keresek én itt?

Csacsogó, üres, semmitmondó szavak

folyton-folyvást süket fülemben konganak,

mintha egy óriás, láthatatlan szellem

örökké csevegne.

Unom a társaságát.

De kihez fordulhatnék ebben

a nagy és bűzös rengetegben,

aki végre szívem melengeti,

s nem halott lelkemnek

feketén csillogó zászlaját lengeti?

Elegem van, hogy folyton csak keresek,

hogy szívemnek szabadságot nem lelek,

hogy a várva várt boldogság csak álom,

hogy a földöntúli jót én nem találom,

hogy vakációra – tán örökre – elment az érzelem,

hogy az ember ellen esküdik minden elem,

hogy aki csak jót szeretne, hülye az,

és a rossz, a becstelenség az igaz,

és ha ezért én egyszer szót emelek,

az emberek nagy többsége kinevet,

pedig azért hajtom álomra fejem,

hátha a nagy igazságot fellelem,

hátha tudok segíteni rajtatok,

hátha engem küldtek le az angyalok,

hogy vigyázzak rátok,

hogy megtörjön az átok,

s ne legyen több szenvedés a Földön,

az új nemzedék újra úgy örüljön,

mint tíz-húsz évvel ezelőtt az ember,

ki munka után is jó kedvvel ment el

dolgozni még kicsit,

hogy etesse a kicsit,

hogy családjának – ó, múló fogalom –

jusson egy kis fáradság-jutalom,

s énekelve amint hazamentek

hű alattvalói az értelemnek,

még akkor is jutott nekik elég

jókedvükből, mely soha el nem ég,

hisz tudták ők, hogy minek kell örülni;

na de mára mi maradt meg?

Ha álruhában jön feléd,

mint robotmozgású, halk cseléd,

és állandóan hiteget,

hogy eljön majd a kikelet,

de ő maga nem várja rég

a csodákat, hisz volna még

tennivaló: fő a lét –

ki ér rá hinni szép regét?

Részegség, ne higgy neki,

a reménytelenség élteti.

Hited inkább másba vesd,

az embereket meg ne vesd!

Inkább velük lélegezz,

nem szégyen ez, nem szégyen ez.

Ha sírsz, nem érzik bánatod,

de ha nevetsz, megkapod

a szeretetük, meg mi mást…

gyarlóságuk megbocsásd!

Remetemagányom börtönében

csak rád gondolok, kedvesem.

Bárcsak eldobnád harci vérted,

és itt lennél végre énvelem.

Eldobnék én is érted mindent,

amit az ég adott nekem,

szerelmemmel minden nap elborítanálak,

erről szólna az életem.

Az életem, az életed

összeolvadna, eggyé válna,

ha megengednéd, én rohannék érted,

elmennék akár Nepálba,

ha ott megtalállak,

s két karomba zárlak,

többé el nem enged

szoros ölelésem,

nem szabadulsz tőlem,

ha akarsz, akkor sem.

Mint a bolond, ki mindig csak menekül,

elmondom most nektek, hogy nagyon rossz egyedül.

Hogy éjjelente várni

az álombéli jókat

rosszabb, mint akármi,

mert a valóságba nem úgy jön át semmi.

Ennyit lehet tenni: ébren is álmodni,

meglelni az Istent, s egymást megszeretni.

Együtt jóban, rosszban,

együtt mindörökké,

együtt válni igaz,

teljes emberekké.

Csak így lehet:

velem, s veled.

Meg kell látni mindenkinek,

hogy szív nélkül nincs élet,

élet nélkül nincs Nap,

Nap nélkül nem látjuk,

mit hoz majd a holnap.

Most forrong a lelkem,

most egy helyre figyelnem -

hiába szeretnék -

úgysem lehet.

Rájöttem már, hogy az

élet nélkülem -

hiába szeretne -

úgysem mehet.

Megtaláltam végre,

s ha felnézek az égre -

hiába a felhők -

ragyog a nap.

Megismertelek,

nevettem veled,

rózsaszín homályban

felsejlik neved;

s hiába szenvedés,

hiába a kín:

nélküled az életem

nem megy már tovább.

Hiába mondom, úgysem érti meg,

az én szívem nem kell senkinek.

Hiába űzöm, messze jár nagyon,

hiába küzdök – hát inkább hagyom.

Menekülni kéne. Nem tudok, de kár,

testemet lehúzza az ingovány, a sár.

Elbújhatnék, de úgyis megtalálnak

csúfos alakjai a fekete halálnak.

Elvethetném nyugodtan silány éltemet,

élvezve, ahogy a vakság eltemet.

Szenvedni kéne, ahogy Krisztus szenvedett,

búsongani a vigalom helyett.

El kéne rejtenem belsőbb énemet,

nézni, ahogy az igazság szétreped.

Valami készül.

A fákon a kis madarak

sejtelmesen súgnak össze.

Kérdezgetik: hát te jössz-e

szállni velünk messze, messze,

hol nincs műmeleg, műhideg,

s az ember szíve sem rideg –

jut egy kis fény mindenkinek.

Ott az élet életet szül…

Érzem, hogy valami készül.

Ha a rossz szerencse kiáltoz,

ha a boldogság csak kiátkoz,

ne higgy nekik!

Ha kidobnak az ablakon,

s csak botorkálsz a havon, vakon,

ha elhagy minden erőd,

és nincs egy biztos erőd,

ahol meghúzd magad,

s a világ is kitagad -

szorítsd össze fogad!

Lesz, ki tárt karokkal fogad,

és ez éltet,

ez tartja egészben a nagy mindenséget,

ha úgy érzed, szétesik.

S ha a hó is esik,

mosolyogva köszöntsd

a puha pelyheket!

Dobj meg hógolyóddal egy játszó gyermeket!

Ő majd boldogan mered rád,

te leszel, kit imád,

ha pár pillanatig is.

Meghalt.

Az űr, a fájdalom s hiány

csillapíthatatlan.

Az egyik pillanatban

még önfeledten nevetett,

és örült, hogy egyáltalán

velünk lehetett.

De már nem él.

Semmit nem remél.

Nem futkározik már

álmai után,

nem kér,

semmit se vár,

nincs neki se kincs,

se vár.

Semmi sincs.

A minden volt Ő -

mint smaragdok közt

a drágakő;

mint visító viharban

a suttogás;

mint álomtalan éjben

az álmodás;

mint éjsötét égen

a napsütés;

mint napfényben a bűvös

ébredés.

Egyedül vagyok.

A kis szobámban

reszket, didereg, hallgat a csend.

Odakint most békés félhomály van,

s mégis:

nagy vihar tombol idebent.

Hogyne tombolna?

Hisz ember vagyok én is,

és egyszerűen szétvet a szenvedés.

Néha csak repülök, szállok vígan,

s mégis:

az, ami vagyok, nagyon kevés.

Az, ami leszek, aranyat ígérget,

boldogságban eltöltött, hosszú perceket.

Az, ami voltam, megszépült már,

s mégis:

önfeledt örömöm sohasem lehet.

Elmondanám, ha valaki figyelne,

mit jelentenek nekem az emberek,

minek örülök néha, nagy titokban,

s vajon mi is számomra az igaz szeretet.

Pár centivel a föld fölött

a szomorúság elköltözött.

Mint vadliba a felhők között,

csak repülök, csak repülök.

Csak szállok én, csak szállok én

ifjúságom kék egén,

s a távolban meglelem

eltékozolt életem.

Ha égni kell, hát úgy legyen:

feláldozom a mindenem.

A fényesség magam leszek,

reményt hozok mindenkinek.

Ha csatába hívsz, harcolok,

s majd oldaladon meghalok.

Ha mosolyra vágysz, megkapod,

ha sírsz, leszek a támaszod.

Gyere, lebegj hát velem,

s megismered az Istenem.

A világ gonosz,

és benne sok-sok ember;

gyenge a szeretet,

már imádkozni sem mer.

Életek süllyednek el

az évek tengerében,

egykor hű szívek vernek át

az ördög nevében.

Buzgón építgetett házad

alapja meginog,

mígnem végső megoldásként

a földig rombolod.

De ember maradtál –

s ezt büszkén mondhatod –,

ha a romok alól

  a fényed felragyog.

Gyenge, pislákoló fény -

ez maradt csak mára a szeretet.

Ha szenvedőt látunk, és önérdekünk tiltja,

már nem nyújtunk egymásnak segédkezet.

Csatározásaink, köznapi harcaink

szélmalom-harcokká váltak, azt hiszem.

Mert vannak ugyan jobbító vágyaink,

de mind-mind - mint maga az élet - értéktelen.

Hosszú-hosszú évek mennek feledésbe,

s esténként a bús emberek felnéznek az égre,

hátha választ kapnak;

egy kis útmutatást

Istentől, az égből:

hogy nincsenek egyedül -

nagy ritkán ez a felelet;

vagy kialszik szívükben

a pislákoló szeretet.

Egy éjjel odaállt elém a sötéthajú lány -

nem tudom, hogy igaz volt, vagy álmodtam csupán.

Szemében szomorúság ült, arcán a szeretet,

s amikor megszólalt, a szívem bele-beleremegett.

Sokat hallottam rólad, oly régen vártalak.

Látom, sajnos állnak még a nagy, büszke várfalak.

Hisz mindenki furcsán néz - így le sem dőlnek tán...

Különleges vagy, nem furcsa, suttogta a lány...

... és a végén ragacsos, nyúlós

testnedved lövell ki a résen...

A rossz érzés - az undor és a szégyen -

ellenére holnap újra megteszed.

Hisz jó neked.

Abban a pár pillanatban, míg mozogsz,

legalább eltávolodsz

egy kicsit a földtől.

Ösztöneid börtönéből félig-meddig szabadulsz,

aztán visszavándorolsz,

önként és dalolva,

a magányos pokolba.

Idén nem lesz karácsonyfám.

Csak egy díszes, kósza gondolat

lóg majd a felhők alatt.

Idén nem öltözik ünneplőbe lelkem,

nincs már többé, ki kívánna nekem

kellemes ünnepet.

Mindenem elveszett.

Egyedül eszem és szívem vannak velem,

nekik, már csak nekik énekelem

a Mennyből az angyalt -

a régi, régi dalt...

Istenem, ha lett volna

legalább egy ember

az évek során,

aki igazából ismer,

mivé váltam volna?

Te, aki tudod a fiaidnak sorsát,

s kiosztod számunkra az élet sava-borsát;

mondd, miért nem kaphattam egy kicsit többet?

Látod a lelkem.

Tudom, nem becsültem

azt a keveset, mit jó szívvel nyújtottál.

De talán, ha kaptam volna még,

csak annyit, ami épp egy embernek elég,

másképp viselkedem,

s nem inog meg hitem.

Megmutattad arcod - láttam én

életemnek egy lázálmos éjjelén

megjelentél nekem.

Elfáradtam lenni.

Már nem érdekel semmi.

Az sem riaszt többé, ha holnap vége van.

Huszonhárom éve kutatom a sorsom,

s csak falakba ütközöm unos-untalan.

Elég volt a hamis prédikációkból!

Hazug szellemeim, távozzatok el!

Mézes-mázos, hízelgő szavatok

engem már nem érdekel.

Hiába minden: rámerőltetett

ruhát hordanom többé nem lehet.

Ha izzó vassal is szurkáljátok testem,

nem tudok az lenni, akinek kéne lennem.

Kinek kéne lennem?

Nem leszek, ki kegyes hazugsággal

csitítja fáradt lelketek,

tollamból többé nem száll az örömdal,

de világ bánatosai, figyeljetek!

Már megkeményedett.

Most nem vonzanak annyira a szürkéskék hegyek.

Most minden csendes és szép,

robog az élet vonata céltalan.

Nem vagyok boldogtalan.

Kompetenciám az utamhoz még nincsen,

csak próbálom őrizgetni e kőkemény kincsem.

Félek, nem sikerül, s örökre elmerül,

aztán itt maradok, megint csak egyedül…

Ez mindenem, az életem.

Csak ez maradt meg énnekem.

Már megkeményedett a lelkem.

Csak nézem az embereket:

szabályosak, szépek,

de nyoma sincs már bennük a régi szenvedélynek.

Gondjuk elől futnak, és milyen unottak!

Egy gyerek felsikolt...

Jaj, hová rohanjak?!

Anyja nem érti meg -

hogyan is értené?

Szabályszerűségét

meg miért sértené?

apró csemetéjét maga után húzza,

az meg csak kiabál, mert már fáj a karja.

Pedig csak egy játék,

mi a csöppséget érdekli,

ám e vak világban nem figyel rá senki.

Kiscica nyávog az országútnak szélén,

anyja, apja nincs már,

árva lett szegénykém!