Viszlek magammal

Nem hagyom itt, sem tested sem lelked

Erős izgalommal

Pásztázom a jövőt, a veled töltött estet

 

Ha égő láng lenne a szívem

Nem lenne belőled épített jövőképem

Parázs vagyok Én, a hamuban lapuló

 

Izgatott a szívem, mikor eljön a reggel

Még mindig ott e fekszel mellettem

 

Nem kell csalódnom, alszol érintetlen

 

Bölcskei Imre

2012.11.30

 

Kérvényezhetnék egyébként valami örökös tagságot vagy valamit? Elég régóta itt vagyok már és egész megszoktam a helyet, de nem vagyok valami termékeny író szóval akár fél éves kihagyásaim is lehetnek.

11. fejezet

 

A bosszú

 

Arthur és társai elbújtak a sövény mögé, onnan figyelték a fekete alakot, amint bement a házba, majd negyed óra múlva sietve távozott. A nosferatu vezér intett az embereinek, erre ők halkan beszivárogtak a ház ajtaján. Beleszimatolt hosszú, kampós orrával a levegőbe, ember szagot érzett. Érdekes – gondolta. Rövidesen meg is találták az idős nőt, amint a szobájában az igazak álmát aludta.

– Nyanya, kelj fel! – ripakodott rá Arthur, megrázta az öreg testet.

Az első kiszállás.

A pályaudvar zsufolásig telt integető emberekkel, akik kikisérték hozzátartozóikat és most búcsuzkodnak. Az állomásfőnök végignézett a szerelvény mellett, vigyázó szemét még egyszer végighordozta az álldogáló útasok közt és miután meggyöződött, hogy mindenki felszállt, jelt adott az indulásra. A  mozdony sípolt  egy rövid és egy hosszut és ismét rövidet, jelezte az állomásfőnöknek, hogy megértette a parancsot, s a népnek, hogy vigyázat,-  indulok.- A kerekek lassan ovatosan megmozdultak, vigyázva, hogy nehogy lecsusszanak a sínről, aztán felgyorsultak, hogy 80 esetleg 100 kilóméteres  óránkénti sebességgel belerohanjanak a juniusi éjszakába.

Ott sétáltunk ketten bennt a parkban,

Felettünk kószált az őszi szél,

Sárgult a levél s mi nem vettük észre, 

Hogy a természet nem sokáig él.

Nem törődtünk mi a természettel,

Szívünkben élt a nagy szerelem,

Megelégedtünk az életünkkel, 

Amit nem téphet senki el.

Teltek a hetek és múltak a napok

S mi sétáltunk egyre boldogan,

De jött a tél s mi észre vettük,

Hogy beszédünk már tárgytalan.

Jött a tavasz és jött a május

Sok virág nyílt a réteken,

Az erdőnek lombsátort hozott,

Csak Téged nem hozott el nekem.

Valamikor úgy gondoltam

Nem tudok élni Nélküled,

Valamikor csak azt láttam

Összeforrt életem Veled.

Egy kedves emlék bíztatott,

Mit ígértél Te nekem ott.

Emléked, csókod idegen,

Rájöttem, - meghaltál nekem.-

G. Apollinaire verse után

Zúgva ömlik a Szajna a Mirabeau híd alatt

A víz folyik de az élet sehova se haladt

Emlékek, képek

Tüzre vetem s én is elhamvadok, égek

Elmetszi a torkom az órainga éle

Száll az idő s én is szállok véle

Szánakozó tekintet egy nemrég ismert arcból

Elegem van az idegeimet felörlő harcból

Hullámok, folyó

szenved alattam az egész sárgolyó

Elmetszi a torkom az órainga éle

Száll az idő s én is szállok véle

A vak szeretet habjai a szívem partját mossák,

De a fövenyt sáros bakancsok tapossák,

Lábnyomok, léptek

A gumitalpak már régóta eltéptek...

Csak láttam ma azt,ki a mindenem volt.
Kiért éltem,haltam,az ma már  egy folt.
Felém sem nézett,de már nem nagyon fájt.
Az ég felé suttogom,ég veled,érted nem kár.
Egy állomás voltál,komolytalan vágyakozás.
Csak szeretnék szeretni,de kit találok már?

Részegen fiúk jönnek-mennek,azt mondják szeretnek,
Akkor kellessz nekik,mikor ők vedeltek.
Józanul rád sem néznek,beszélni sem beszélnek
Szép szavakat,rózsás bókokat,vitás csókokat.
Így vagy aranyos,meg úgy vagy nagyon szép.

    - Miért nem kedveled ezt a helyet? - nézett rá csodálkozóan a lány, majd visszafordult, hogy tovább gyönyörködjön az égig érő magasságokban. - Szerintem meseszép!
    - Ne hagyd, hogy a külső megtévesszen. - szólt vissza hidegen a kapitány. - Bármilyen lenyűgöző is legyen Sárkányfészek, ne feledd, hogy az alma is belülről rohad ha féreg éri húsát. A helyi gazdag népség épp így emészti fel ezt a világot. Korrupt föld ez, mindenhol csak az aranyat lesik a szegények zsebéből.

 

 

SZERESSÉTEK A FEKETE RIGÓT  4

 

 

Vacsora után, kissé megnyugodva, elterült az ágyon. Kezdte nyugodtabban érezni magát, sokat oldódott feszültsége, miután mindent kipakolt és Visconti nem tiltakozott, Végigtapogatta feszülő izmait és arra gondolt, milyen jó lenne egy csaj, aki kissé ellazítaná.  De semmi kedve nem volt felöltözni és vadászatra indulni. Bekapcsolta a készüléket és erotikus filmeket keresett, míg nem elaludt.

     Másnap reggel alig múlt nyolc óra, amikor szólt a telefon és a recepcióból értesítették,, hogy várja Visconti úr küldötte.

Ha még most is úgy szeretlek,

Mint akkor ott a kispadon,

Mit szólnál hozzá? Kinevetnél?

Vagy Benned most is bízhatom.

 

Elmúlt a nyár és újra ősz lett,

Épp hullanak a levelek

Mindenikben egy új remény van,

Hogy újra jő a kikelet.

 

Mi élünk ketten elhagyatva,

Oly nehéz most is a magány.

Úgy szeretnék a karjaidban

Megpihenni egy éjszakán.

 

Úgy szeretnék most Veled lenni

Érezzem ölelő karod

Csókjaim közt boldoggá tenni,

Ha ezt Te is így akarod.

 

Délután hazaért Allan és vele együtt érkezett Joe Smith. Ez a Joe Smith azonban nem az átlagos, unalmas, hétköznapi, családapa-típusú Joe Smith volt. Már az első pillanatban megállapítottam, hogy ő kilóg az átlagemberek sorából. A haja olyan volt, mint egy punké, egy igazán durva éjszaka után. Arca csontos, szemei mélyenülők, a bal fülében, egy karikán pedig kereszt lógott. Kockás inget, szakadt, kantáros farmert és acélbetétes bakancsot viselt. Az ingének az ujjai fel voltak tűrve, így látszott a bal kezén lévő tetoválás, mely egy lángokban égő keresztet ábrázolt.

 

Tess helyeslően bólintott. Néhány perc múlva már a kertben voltak, haladtak egy William által jól ismert cél felé. Sötétség vette őket körül, a nő mindenhol árnyakat vélt felfedezni, de megnyugodva látta, hogy azok csak bokrok és fák árnyékai. William mellett amúgy is biztonságban érezte magát. A hold fényében kirajzolódott egy aprócska épület, melynek homlokzatán egy angyal tárta szélesre karjait pontosan középen az ajtó felett. William kivette a kulcsot a zsebéből, és elfordította a zárban.

Miután Miss Elisabeth meghalt, a barátai kiszabadítottak bennünket a rabszolga felszabadítás jegyében. Madison dühöngött!

A tekercs félelmetes erőket hordozott. Apám próbálta, de nem tudta elpusztítani. Egy varázslat védte, ezért odaadta a sámánnak, hogy találja meg a módját, hogy megsemmisíthessük. A sámán évekig próbálkozott, de nem talált olyan varázslatot, amivel sikerrel járhattunk volna. Talált azonban valami mást, egy igét, amivel a tekercset kettéválaszthatta.

 

 

SZERESSÉTEK A FEKETE RIGÓT  3

 

 

 

     Ravasz észjárással sikerült a pénzét is mind átcserélni, beváltani dollárra. Hogy mennyire lesz, elég majd elválik, viszont otthon vagyont ér, mivel a ház ára és az összes gyűjtött pénzének értéke itt lapul a táskájában. A tervei sikerültek. Végül a sok izgalom és várakozás, meg az erőteljes stressz után megérkezett a lagúnák városába. Állt a Roma téren, a Nemzetközi Autóbusz állomás bejárata előtt és azon tűnődött elfojtva egy mosolyt, hogy most illik rá a gyermekkori mese cím, Nemtudomka nagyvárosban.

 

Allan még mindig nem jött vissza, pedig már tegnap délelőtt elment a városba. Lehet, hogy ő is megfutamodott? Talán valami baleset érte? Esetleg addig nem jön, vissza ameddig nem talál egy lakatost? Ismét sok a kérdés, de válasz most sincs. Ami viszont ennél is lényegesebb, hogy az éjszaka ismét hallottam a zajokat.

Most nem esett az eső és a szél sem fújt. Két óra után azonban felébredtem valamire. Felültem az ágyamban és figyeltem. A szemem lassan szokta csak meg a sötétséget, de amit hallottam azt nehezen tudom bármihez is hasonlítani.

 

Találtam valamit, bár az igazat megvallva nem tudom megmondani, hogy pontosan mit is.

Tudomásom szerint a nagyapám azért akasztott fel magát tizenhét évvel ezelőtt, mert nem tudta elviselni a magányt. A felesége meghalt, a lányai pedig távol éltek tőle, ritkán találkozott a szeretteivel.

A napló elolvasása után azonban megtudtam az igazságot, legalábbis azt hiszem. Véleményem szerint - nehéz ezt leírni - a nagyapám megőrült. Mindezek mellett egyre jobban erősödik bennem az-az érzés, hogy tényleg rejtőzik valami ebben a kastélyban.

 

- Anya, nincs már abból a csokiból, amit tegnap vettél? - kérdezte, szinte könyörgőn Tamás.

   - Drágám, ha megvacsoráztál, majd újra felteheted ezt a kérdést - felelte szigorúan Judit.

   - Jó, majd eszek, ha vége a mesének. Most jön a Ben 10. Nem akarok lemaradni a legjobb részről.

   Judit beletörődött a média győzelmébe. Az egyetlen, ami ki tudja húzni a csávából a fiút, a rajzfilm. Ezen a téren mindig engedelmesnek bizonyult az édesanyja, mert megenyhült a szíve, ha visszagondolt saját gyermekkorának csekély, ámde kellemes hangulatot okozó mesevilágára.

http://network.hu/JohnDoo/blog/otto-blogja/konyv

 

Úgy döntöttem, a mai napon folytatom a kutatást, hogy többet is megtudjak a kastély történetéről, illetve korábbi lakóiról. Az egész délelőttömet a könyvtárban töltöttem, hátha találok valamiféle feljegyzést vagy valamilyen könyvet Fort Williamről, a kastélyról esetleg híresebb, ismertebb lakóiról. Reménykedtem abban, hogy a történelem során volt valamiféle történet vagy esemény itt a környéken, amit a históriaírók feljegyeztek. Azonban nem jártam sikerrel.

 

Az éjszaka folyamán hatalmas vihar csapott le a kastélyra. Szakadt az eső, a szél borzalmas erővel fújt, a hőmérséklet pedig a nulla fokot ostromolta. Ebben az időben igencsak félelmetessé válik a nappal oly barátságos hajlékom. Ahogy az eső kopog az ablakon, az olyan mintha valaki a körmeivel kapargatná az üveget és a keretet. Ahogy a szél végigsüvít a tisztáson és megtalálja a réseket a tetőn, ahogy végighalad a felső szinten, az hátborzongató. A szél süvítése néha olyan érzéseket keltett bennem, mintha a folyosón, sőt még a falakban is mászkálna valami.

A szombat délelőttöt Józsi tata és Soma horgászással töltötték. Persze most sem fogtak semmit, lógó orral kullogtak haza, és már előre hallották a mama és anya csipkelődő megjegyzéseit. A félelmük be is igazolódott, amikor az első üdvözlő mondat így szólt:

– Mi a helyzet kocahorgászok, nagyon lapos a szatyrotok, még szerencse, hogy nem vártunk a „nagy fogásra”, és főztünk ebédet! – így a mama.

Valamit mormogtak válaszként, aztán mentek kezet mosni, mert különben nem kapnak a lányok csodálatos konyharemekeiből.  Soma a kiadós ebéd után elvonult aludni, elfárasztotta a délelőtti kaland.

Egyik legszörnyűbb rémálmomban angyal száll felém. Nem tudom elérni, érzem, hogy még a közelébe sem juthatok, de ő valamiért határozottan nyújtogatja fehér, kecses kezeit. Hívogat. Azonban visszatart valami láthatatlan erő, amitől mozdulni is alig bírok.

Enyhén áttetsző alakja mögött, a távolban éles kiáltásokat hallatva közeledik a siserehad. Sáskák módjára törnek előre, felfalva, magukévá téve mindent, ami az útjukba akad. Jól tudom, ha elérik az angyalt, vége ván.

 

A tegnap este után pár dolog világossá vált számomra, még mások sokkal sötétebbé, mint korábban. Történt ugyanis, hogy Allannel jó pár pohár vörösbor elfogyasztása után, sikerült végre megtalálni a közös nevezőt, melynek köszönhetően megismerkedhettem a kastély egyik leghíresebb legendájával. Első hallásra komolytalannak és hihetetlennek tűnt, egy átlagos népi hiedelemnek, mely az évek során fennmaradt. Azonban most, ahogy többször átgondolom, egyre jobban úgy érzem, hogy ha nem is az utolsó szóig, de több részben van valóságalapja.

 

Ismét itt ülök, néhai nagyapám dolgozószobájában és írom a naplómat, miközben kint már gyülekeznek a hófelhők és egyre hidegebb lesz. A délután folyamán körbejártam a kastélyt, már amennyire az időmből és a kitartásomból futotta. A második és harmadik emeleten szinte csak hálószobák vannak, mint egy hotelben. Húszat számoltam össze, de biztosan van még több is, a társalgókról pedig már ne is beszéljünk. Az első emeleten van a már említett dolgozószoba, melyből egy hatalmas könyvtár nyílik. Ennyi magángyűjteményben lévő könyvet még sohasem láttam.

10. fejezet

 

Maadui

 

 

– Akkor halljuk az igazat! El kell mondanod mindent, amit tudsz! – parancsolta rá Trevorra Theresa immár William házában.

– Fogalmam sincs, miről beszélsz – hárított a férfi. Tesst féltette, Williamben pedig nem bízott.

– Emberek életével játszol, Amman, az Isten szerelmére! – fakadt ki a nő és lerogyott a fotelba. Szándékosan az eredeti nevén szólította a férfit, így is hatni próbált rá. – Az anyám már meghalt, nem veszíthetem el a többieket!

Nincs hazám, nincs istenem, mindenki elhagyott,
Szívem lassan bánatomban jéghidegre fagyott.
Árván a semmiben bolyongok örökké,
Segélykérő kiáltásom nem hallják már többé.
Mindenem elveszett, én mégis remélek,
Tudom jól, nincs kiút, érzem, hogy nem élek.
A halál halk szele suttogja titkomat,
Vérvörös rózsaszál őrzi a síromat.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Vonatút Melankóliába

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

   Az ember csak egy fontosabb esemény beköszöntével döbben rá, hogy már megint eltelt egy év, netán kettő, vagy akár több is. Életünkben nem egyszer betoppan egy-egy radikális változás, esetleg valami tragédiába csomagolt bús képecske; máskor gyermekáldást jegyezhet fel az ember a naptárjába; végeredményben mindig marad valami támpont, amihez tudjuk kötni az idő múlását.

   Odüsszeusz hosszú-hosszú éveket töltött el mosolygós szenvedésben, megfáradt munkában, amikor nem maradt más mentsvára az életben, csak a békés álmodozások a régi italmérésekben, ahol egykoron szeretőivel álmodta a jövőt. Boldogan emlékezett vissza a múltban gyökeret verő mosolyokra és kacagásokra, a nők illatára, amelyeket mindig érzett a nyakakra varázsolt csókok alkalmával; mily boldogan idézte vissza a véget nem érő ígéreteket, amelyeket kapatos kisasszonyok súgtak a fülébe egy fülledt nyáréjszakán; meg aztán ott voltak még a nagy séták a hulló falevelek függönyén át az örökkévalóságba, ahová Odüsszeusz mindig is vágyott; már ifjú fővel az öröklét büszke palotáját festegette elméjében.

 

 

***

 

A férfi a fájdalomtól kábultan ordított fel. Már pár órája kínozták Arthur megmaradt harcosai, a vére tócsában állt a szék alatt, amihez kikötözték. A láncot bekenték fokhagymával, ám ennek a csípését nem is érezte, hiszen a tőle elkobozott ezüst tőrt szinte percenként vágták valamelyik végtagjába. Arthur arcán látszott, mennyire élvezi a helyzetet. Valahányszor William feljajdult, ő gonoszan hahotázott.

– Szóval, akkor halljam, mit tudsz Madisonról!

    Egy hosszú út tele kínnal, szenvedéssel, és szíveket megszorongató gyásszal. A kétnapos menekülés az Ónix és a Jáde szigetvilág képviselői között szinte mással sem telt. A kis hajó sem készletileg, sem szerkezetileg nem volt felkészítve egy ilyen távlatú útra. Oldalán egy kisebb rés tátongott, melyen minden nagyobb hullám besöpörte az ártó vizet. A hatfős legénység legnagyobb szerencséjére viszont a széljárás kegyes volt, hisz az északnyugati irányban lévő Sárkányfészek megközelítéséhez tökéletes volt a mára már a Meridián-óceán legfurább jellegévé vált délről süvítő légáram.

Munkát keresek! Nem túl komolyan, úgyanis nekem van munkám , és ez nem semmi-- manapság. De mivel hogy én egy kiváncsi ember vagyok --és ujságolvasó is -- minden alkalmat megragadok, hogy a munka után érdeklődjek, mert megszeretném tudni , hogy milyen munkát kaphatnék, ebben a kifacsarodott de szépen sminkelt világban. Ha valami olyat hallok , ami esetleg érdekelne --függetlenül attól , hogy értek hozzá vagy sem-- azonnal jelentkezem, még akkor is ha tudom , hogy elfognak utasitani.

 Zsanett hosszú, barna haja lágyan omlott keskeny vállaira. Ahogy anyjával, Judittal végigsétált a zöldövezetnek számító, csendes, füves területen, minden férfi megfordult a lány után. De az idősebbik nő látványa sem riasztotta el a korosabbakat.
   Tőlük lemaradva, egy szőke kisfiú pedálozott egy BMX nyergén ülve. Körbe-körbe keringett az éppen kutyaugatástól hangos környéken, majd ismét visszatért a domboldali padra lepihenő anyjához és nővéréhez.
   - Megszomjaztál, Tomi?

***

 

– William? – kiáltott a női hang, ahogy benyitott a nagy fakeretes ajtón. – Merre vagy?

A napfény betöltötte az előszobát, így gyorsan becsukta az ajtót.

– William? Beszélnem kell veled! – mondta ismét. Biztosra vette, hogy itt kell lennie, hiszen nappal nem mehet sehova.

Belépett a dolgozószobába, legnagyobb meglepetésére egy egyenruhás alakot pillantott meg. Trevor volt az.

– Te mit keresel itt? – nézett Theresára a férfi meglepetten.

– Ezt én is kérdezhetném – válaszolt a nő.

 

 

Szép Mélabú! Nem költözhetsz belém

most, a válság idején!

Inkább csak üljünk egy padon, kicsit egymásba szeretve,

s az arra járó, sápadt emberekre

mondjuk azt: "Ó, szegény!"

Engem látva, ki titkon mögém kerül,

hadd higgye, búsulok egyedül

hallgatva, mit súg a vén avar.

Hadd vélje úgy, jobb is, ha nem zavar,

mert csend van ott belül,

és hadd gondolja: "Ó, szegény!"

Mi addig pajkos cinkosok módjára nevetve

ülünk a padon, kicsit egymásba szeretve

a válság idején.

 

 

SZERESSÉTEK A FEKETE RÍGÓT  2

 

 

 

    Remo az „ítéletvasárnapján” érkezett haza. Azt is a jehovistáktól tudta meg, hogy november második vasárnapja ezt a megnevezést viseli. Arra már nem figyelt fel, hogy ennek mi az eredete, mi a háttere és mit jelent évszázadokon át. Neki ennyi is elég volt vallásfilozófiából, mert sosem járt templomba és azt sem tudja egyáltalán megkeresztelték-e, mivel a cigányoknál nem szokás.

     Megrendítő volt a megérkezése.

Elfáradtam lenni.

Már nem érdekel semmi.

Az sem riaszt többé, ha holnap vége van.

Huszonhárom éve kutatom a sorsom,

s csak falakba ütközöm unos-untalan.

Elég volt a hamis prédikációkból!

Hazug szellemeim, távozzatok el!

Mézes-mázos, hízelgő szavatok

engem már nem érdekel.

Hiába minden: rámerőltetett

ruhát hordanom többé nem lehet.

Ha izzó vassal is szurkáljátok testem,

nem tudok az lenni, akinek kéne lennem.

Kinek kéne lennem?

Nem leszek, ki kegyes hazugsággal

csitítja fáradt lelketek,

tollamból többé nem száll az örömdal,

de világ bánatosai, figyeljetek!

Korán reggel keltem, hogy megvizsgálhassam a kastély erőforrásait és jobban berendezkedhessek arra az időszakra, amit itt fogok eltölteni. Az eredmény kétes érzéseket ébresztett bennem. A fűtéssel nem lesz gond, mivel tűzifa van bőven, emellett itt az erdő, amely körbeveszi szinte az egész kastélyt, lehet fát vágni, ha rászorulnánk. Más tekintetben viszont igencsak hiányos a felszereltség. Az elektromos áramot egy generátor biztosítja, de a házban alig van olyan berendezés, melynek szüksége lenne rá.

 

 

 

Tudom, te mindig szépnek

látsz engem,

hiába vagyok fakó,

zilált vagy léha,

és tudod, én is szépnek

látlak, kedvesem…

Néha.

 

 

 

 

 

 

 

Az utcát sötétség borította, mikor a két árnyék elsuhant az üzletek előtt. Az emberek már mind aludni tértek, csupán a hold figyelte a titkos mozdulatokat. Az egyik felemelte a csatornafedelet, egy pillanat múlva már látni sem lehetett őket.

Trevor beleszippantott a levegőbe, és elfintorodott. Kifinomult szaglásával rögtön megérezte a nosferatuk jellegzetes bűzét.

– Erre – intett William, és az egyik elágazásnál befordultak. Az útjukat néhány állattetem keresztezte, még egy emberi hullát is láttak, de nem szenteltek neki különösebb figyelmet, próbáltak olyan gyorsan eljutni a célig, amennyire lehetett.

.

 

2.

Néhai nagyapám, Stuart Wintory dolgozószobájában a kandallóban lobog a melegséget adó tűz, miközben kint a szabadban sötét van és csontig hatoló hideg. Egy kényelmes bőrfotelben ülök a dolgozóasztal mellett, kezemben egy pohár ízletes vörösbor és a fel-felcsapó lángnyelveket nézem, miközben azon elmélkedem, hogy mi minden történt a mai napon velem.

A vonat szerencsére időben megérkezett és az utazás sem tűnt túl hosszúnak, annak ellenére, hogy több mint három órát vett igénybe.

 

 

        

 

 

 

 SZERESSÉTEK A FEKETE RIGÓT

    (A szivárvány színei folytatása)

 

 

 

    Amikor a bíró kimondta az ítéletet és kérte a biztonsági őröket, hogy az elítéltet szállítsák át a fogházba, Remo döbbenten nézett körül a tárgyalóteremben, de a néhány jelenlévő között nem látta az anyját. Sötét gondolatokkal ült bilincsbe verve két rendőr között. Mintha minden nem is vele történne, csak kívülállóként peregne előtte a film

     A fogházban külön cellába vezették, majd beszólt egy börtönőr, hogy vetkőzzön meztelenre..

9. fejezet

 

A támadás

 

 

– Nem hittem, hogy még az életben beteszem ide a lábam! – rázta a fejét Trevor, amint belépett a Madison – kúriába.

Annyi év gyötrelme tört rá hirtelen és most még jobban szerette volna az előtte álló vérszívó szívét kitépni, de ugye, mint kiderül, ez lehetetlen volt. Végre itt állt előtte a férfi, aki megölte a legcsodálatosabb nőt, akit valaha ismert és nem árthatott neki. Sőt! Kénytelen vele együtt működni.

 

1.

Borús, esős és hideg nap virradt Glasgowra a mai napon is, bár ebben nincsen semmi különös, mivel az év több mint kétszáz napja ehhez hasonló. A vasúti pályaudvar várócsarnokában ücsörgök és nézem, ahogy az épület üvegtábláin végigcsurognak az esőcseppek, miközben azon töprengek, hogy hogyan változhatott meg egy hét leforgása alatt ennyire az életem. Adam James Mcwill néven születtem huszonhat évvel ezelőtt, a fővárosban, Edinburghban. Tizenkilenc éves koromig, a szüleim haláláig éltem ott, majd az egyetemi éveimet már Glasgowban töltöttem.

***

 

Theresa remegő kézzel bontotta ki a mappát, rögtön felismerte az édesanyja kézírását. Volt valami, ami nyomban feltűnt neki: Madison tintával formált betűi. Ezek a lapok a naplókból vannak. A szeme sarkából a nővérére sandított, aki mellette ült a fotel karfáján és furcsa tekintettel fürkészte a nőt. Valami megmagyarázhatatlan érzés költözött Theresába, úgy döntött, nem fedi fel a titkokat, amiket eddig kiderített. Valamiért úgy érezte, nem bízhat Faye-ben.

        A Halál szolgái előredöntötték testüket, lángoló jobb markukat felhúzták mellkasukhoz, másik karjukat pedig hátra, testük mellé vetették. Ez volt jel a férfiak számára, hogy itt az idő kereket oldani.
    - Vissza a városba! - utasította a kapitány őket, s előre indult, hogy biztosítsa a terepet.
A csontváz, melyet a férfi súlyosan megsértett, volt az első, mely megindult feléjük. Dan ekkor fordított hátat a veszett csatának, és barátja után eredt.

 

Nehezen sikerült megnyugodni. Annyi minden járt a fejemben, szerettem volna rendet rakni magam körül és nem csak a lakásra értve. Arra gondoltam, hogy elmegyek a Farelli céghez és megkérdezem, mikor lesz Matthew bent. Csak nem marad örökre Európában! Tudtam, hogy az ügyeit innen, az apja cégéből fogja irányítani, legalábbis többnyire. Az, hogy ordibált velem a képek miatt a szállodában, még rendben van. Az viszont, hogy feldúlja a lakásomat csak azért, hogy mentse a bőrét!

 

 

Amikor magához tért, két mentős betolta a kétszárnyú üvegajtón át az előtérbe.

Hanyatt feküdt a hordágyon és hunyorogva próbált körülnézni.

A kopott kék egyenruhás férfi, aki a fejénél állt hosszú, csimbókos haját a füle mögé tűrte és zsíros, ápolatlan szakállát vakargatva nézett a hordágy mellé lépő fehér köpenyes alakra.

         - Meghoztuk. Tizennyolc éves. A neve Ronny Dolens - majd átnyújtott egy dossziét az orvosnak látszó férfinak.

8. fejezet

 

Rejtőzködés

 

 

Theresa kiszállt a taxiból, és elindult a harmadik emeleti lift felé. Fogalma sem volt, mit keres itt, de el kellett szabadulnia onnan. Hazudtak neki, átverték, használták a saját céljaik szolgálatára. Nem tudott már bízni egyikükben sem. Távol akart lenni tőlük, távol akart lenni attól a helytől, amely megváltoztatta az életét. Mindent feladott, az otthonát, karrierjét, hogy az anyja haláláról kiderítsen valamit, és végig ott volt az orra előtt.

    - Engem jobban foglalkoztat az a kérdés, hogy miért vannak még egyben - jegyezte meg töprengően a kapitány. - Szövetek nélkül nincs semmi ami összetartaná a vázat.
    - Most komolyan ezen akadtál fent!? - rántotta fel a szemöldökét az első tiszt. Sóhajtott, majd visszatekintett a halottakra. - Valaki itt egy nagyon rossz tréfát próbál űzni velünk.
Egy ideig még csendben figyelték a látványt. Alig álltak talán harminc méterre az obeliszktől, mégsem mertek egy apró lépéssel sem közelebb menni.

 

 

 

                                 Novemberi napsütés.

 

 

 

                                  Ebben a

 

                                  novemberi

 

                                  fáradt

 

                                  fényű

 

                                  napsütésben,

 

                                  benne

 

                                  van még,

 

                                  az elmult

 

                                  nyár

 

                                  hősége.

Vasárnap reggel azon tanakodott Józsi tata és az unokája Soma, hogy mivel kellene elütni az időt ebédig. Hosszú latolgatás után úgy döntöttek, hogy filléres programként a tujázást választják. A tujázás a papi találmánya volt és abból állt, hogy elmentek villamosozni. Mivel papinak már nem, Somának meg még nem kellett villamosjegy, így kedvükre szórakozhattak. Gyorsan puccba vágták magukat és elindultak a kalandra. A sarkon éppen elcsípték az egyest, felszálltak rá és kedvenc helyükre a hátsó székekre huppantak.

Rabló szándék, balga lelkek!

A tűz lángján megégett becsület!

Elég, el! Világvége!

Nem vég, nem kezdet, nem közép!

Égess, üvölts! Pusztíts, égj!

Ne nézz sehova, de a szíved járja át!

Így, így! A világ ma csak veled sikolt!

Apró, csendes, meleg szoba,

A kandallóban a tűz ropog,

Fáradt szíved kimerült izma

A nap végén már csak bágyadtan dobog.

Leülsz szépen a hintaszékbe,

Lelked a narancs fénykör járja át,

S lassan nézed a rácson túli 

Égő fák bomló parazsát.

Mint zúgó bércek közt, a tenger vad hidegén,

Örlődik a lelked a hasábok forró halálmelegén!

Felállsz a székből, a konyhába mész,

Teát töltesz, sütit szelsz -

Háziköntös, kockás pokróc

Velük vígan áttelelsz.

        - Hihetetlen, mi? - szólt az ismerős hang a hátuk mögött. - Alig két hete hagytuk el ezt a szigetet. Tizennégy nap elég volt ahhoz, hogy egy gazdasági nagyhatalom a tenger szintjével legyen egyenlő.
    - Dan, - fordult hátra a kapitány első tisztjéhez, ki magát kényelembe helyezve támaszkodott háttal a fogadónak. Szemei lesütve, karjai pedig mellkasán voltak összefonva. - Az óceánon lévő konfliktusok a te szakterületed. Van ötleted arról, hogy kik tehették?

 

 

 

"Legnagyobb cél pedig, itt, e földi létben, 

Ember lenni mindég, minden körülményben."

                                                      ( Arany János )

 

 

 

 

Legnagyobb cél a hatalom,

nekem is van olyan.

Egy bogarat ha látok az úton,

hatalmamban áll dönteni:

léptem súlyával

számára fontos életét

elveszem vagy meghagyom.

Meghagyom.

Elvenni nincs jogom,

csak mert nagyobbnak születtem,

nem érdem ez, úgy kaptam a testem,

lelkem bogárhoz mérten hatalmas börtönét.

 

Törd össze az emberi szíveket, legyen sötét a fény helyet,borítsd tudatlanságba az embert. Legyen orkán,zivatar bús napokon, és nem kívánok mást tűzvészt egy csodálatos nyári napon. Izzadjon eme árja faj,mely a szépet romba dönti.. . Együnk bogarakat,nem érdemelünk incsikladozó falatokat. Túl minden határon boruljon ránk a világ mindenség,nem maradjon más helyette,csak árnyéka önmagának....

 

Az őrök kikötötték a vándort  a cellájában,hogy ne tudjon mozogni majd utána egy kilenc ágú korbáccsal kezdték ütni a hátát .A korbácsoló mindig olyan helyzetet vett fel amivel tudta fokozni a csapások erejét. Tartja magát az a hiedelem, hogy az ember 30-40-ik csapás után már nem érzi a fájdalmat, ez tévedés az idegen mind a százat végég szenvedte. Ezután forró vizet öntöttek a hátára a nyílt sebre, pokoli fájdalmakat élt át, de még mindig kitartott és pislákolt benne az élet.

Olyan harc következett, amit addig még nem látott a világ. Mind a három országban parasztok százezreit öltöztették páncélba és fegyvereztek fel, ezek az emberek azelőtt még kardot sem láttak most pedig földjeiket távol hagyva, idegen urak civakodásának terhét viselték. Ez a háború évről évre egyre nagyobb áldozatokat hozott, családok mentek tönkre, fiúk és apák otthonaiktól távol idegen földön estek el. A harcban elesett katonák milliói borították el a világot temetetlenül, szörnyű kórt terjesztve maguk után ami tovább növelte a halottak számát.

Hajdanán sok ezer évvel ezelőtt Jarianium ,Yasted és Mogentiana egy hatalmas királyságot alkottak(ezt nevezzük az ősi királyságnak vagy a három királyságnak),melyen egy keménykezű,de igazságos király uralkodott. Halála előtt 3 fiára Pedorra,Christansonra és Talbotra osztotta fel birodalmát. A legidősebb fivér Pedor örökölte a birodalom Északi sík vidékét Jarianiumot, és jogot, hogy uralkodjon az ott élő embereken. Christanson a másod szülött fiú a szerződés értelmében megkapta Yasted erdővel borított területeit és a rajta élő parasztok felett, élet és halál urává vált a földjén.

 

A három művész tragédiája

-          vázlatcím –

-1-

Azzal sem vagyok már tisztában, hogy vajon reggel van e vagy este. Tulajdonképpen teljesen mindegy.  Amikor az ember morfiumtól alszik el és a hiányára ébred eltűnnek ezek a semmiségek. Nem, nem egy narkós ömlengéséről lesz itt szó. Kórházban fekszem ugyanis. Hasba szúrtak egy pillangókéssel. A penge áthatolt húsomon mint a fiatal pár szívén a szerelem tavasszal, először valami bizarr melegség önti el a testet majd később nem marad más csak a fájdalom.

***

 

– Azonnal tegyél le! – kiabálta mérgesen Theresa, miközben William hátát püfölte. – Eressz el!

– Elég legyen, Tess – figyelmeztette a házba érve, a sikoltozó nőt a nappaliba vitte, és magukra zárta az ajtót.

– Elmegyek! – állt fel sértődötten Theresa. Nem volt félelem írva az arcára.

– Előbb hallgass végig, kérlek – William esdeklő pillantása sem hatotta meg a nőt.

– Már meghallgattalak. Hazudtál. Azért maradjak, hogy újra megtehesd?

Üzent a csend:

- Nyugodj meg,

jobb lesz minden

ide benn.

 

Halld meg a jót,

a sok rossz között.

Szeresd a szép szót

a gyűlölet mögött.

 

Ne sírj, ne sírj

csak higgy még egyszer,

s erősen bírj...

 

A világ csupa véletlen

csak élned kell az életben.

Ne hagyd, hogy a magány s a bú

felfaljon,

kezébe ragadjon.

 

Lépj előre, csak egy picit,

máris érzed a változást.

Tettél valamit, elindultál,

el, csak előre.

Soha ne nézz hátra,

hogy hátha

jobb lesz,

mert a múlt, az csak emlék,

egy régi felvillanó töredék.

 

 

 

Józsi tata már nagyon várta a hétvégét. A szürke, egyhangú hétköznapok után végre megint együtt lehet az egy szem unokájával, Somával. Amióta a lányát elhagyta az a „szívtelen gazember”, lelki vigaszt keresve, sűrűn töltötte a csonka család a hétvégeket náluk itt lent vidéken, a nyugalom völgyében. Hogy miért alakultak így a dolgok, nem az ő tiszte volt megítélni, ehhez a nők jobban értenek. Amíg az asszonynépség egymás vállán kisírta bánatát, addig ő megpróbált jó nagyapa és belevaló apapótló is lenni egy személyben.

Most

Szerintem te is ismered azt a csodálatos, feledhetetlen, felemelő érzést,

mikor a szíved végre már begyógyul és teljesen abbahagyja a vérzést,

mikor azt érzed: jövőd egyetlen pontba sűrítve már csak rád vár,

mikor a pillanatok közt a gondolat, mint a villám át- és átjár,

mikor tudod: az élet szárnyai most suhannak fejed felett,

mikor már az összes gondod-bajod úgy ahogy feledted,

mikor érzed: egy tölcsérben szánkázol egyre lejjebb,

mikor már minden csak egy helyre vezeti a lelked,

mikor a virágok nyílnak és a madarak szállnak,

mikor a szavaid az élet hullámai közt állnak,

mikor érzed: mégis, talán most győzhetsz,

mikor tudod: most  másokat kielőzhetsz,

mikor azt érzed: a tied, csak tied a tér

mikor dolgok ára egyszerre elér,

mikor minden erre mutat utat,

mikor minden utat mutat,

mikor tudod, hogy élsz,

mikor már nem félsz,

mikor már haladsz,

nem maradsz

mikor?

Újrakezdés

 

 

 

   Minden emberre jellemző, hogy élete során többször is az újrakezdés mellett dönt bizonyos dolgokban. Már kölyökkorában is. Például, ha gyurmaórán elrontja a dobókocka formázását, akkor újrakezdi. A tornagyakorlatot is újrakezdi, ha elesik közben. És ha rosszul számolt, a leckeírást is, amennyiben jólnevelt, egyébként szarik bele.

   Aztán, ahogy felnő, idővel egy csomó mindent újrakezd. Megházasodik, és ha sikerül időben elválnia, egy másik kapcsolatban újrakezdi.

7. fejezet

 

Az egyezség

 

William kétségbeesetten lökte félre az ajtóban álló idős nőt és a szoba irányába indult, ahonnan a hangokat hallotta. Berúgta az ajtót, ami recsegve tört darabokra. Theresa a szoba közepén állt, mellette Trevor. Meglepetten meredtek rá.

- Jól vagy? – nézett kérdőn a nőre.

- Mit keresel itt? – förmedt rá a lány, nem hitte, hogy a férfi ide is utána jön.

- Azt hittem, bajod esett! – indult volna Theresa felé, de a nő hátrált.

 

 

 

 

Úgy tűnik, ma reggel csak félig kel fel a Nap,

borongós fellegek vetnek rám borongós árnyékokat,

monoton emberi arcokon monoton gépies unalom,

dübörgő monoton  lépések, hangtalan monoton utakon.

Értelmet hozna a változás, de szándékára rádől az ég,

nem tudom, miért fáj, hogy itt vagyok, nem tudom, miért félek még.

 Parázsló lelkemet fekete csillagok hasítják ezernyi lobbanó darabra,

hamvadnak sorra az álmaim, füstölve szállnak a magasba.

Mondd ki, hogy hallgatásod
nem volt felelet
megölte az élőt, talán
meg sem született

kegyetlen szavak mögött
a büszkeség gyáván
fuldokló megalkuvás
csak azért is én

kérdeztek
mosolyogva, síró arccal
megbántva, és megbántódva
könyörögve és remélve

benned tomboló temérdek
gondolatot, nem mondhatod el
mi lesz, akkor jaj mi lesz
ha megbántod vele

inkább hallgatsz kíméletlen
tönkre téve a lehetetlent.

Egy ötperces gondolat.

 

Miért lettem író, még kérdezed?
Jaj, elnézést, hisz én tettem fel...
Nos, vágjunk hát bele,
Időnknek hamar vége.

Tán azt hiszitek, hogy mindezt hobbiból csinálom,
Vagy netán szemem előtt lebeg e cél mint egy álom.
A valódi válasz ennél jóval bonyolultabb,
Ha nem tetszik első versem inkább most fordulj vissza.

Egy távoli témával kezdődik a magyarázat:
Halhatatlanság, ez a neve, s nincsen párja.
Hisz kevés az időnk ezen csepp világon,
Nincs elég perc, s annak legtöbbje is ártalom.

- Várj, - szakította félbe Theresa. – mikor történt mindez?

- 1850-ben a te néped időszámítása szerint.

- 1850-ben? – meresztette tágra a szemeit. – Sajnálom, de ezt már nem bírja bevenni a gyomrom! Úgy érzem, rögvest elhányom magam. Vámpírok, párducharcosok… sosem hittem a mesékben!

- Tudom, mit érzel Tess, de sajnos ezek nem mesék!

- Vagyis azt akarod mondani, hogy azóta egy percet sem öregedtél? Ma százhatvan akárhány éves vagy és meg sem látszik rajtad?

Farkasasszony

 

Sok-sok évvel ezelőtt egy kutatócsoport érkezett az egyik indiánok által lakott kis szigeten. A csoport vezetője Daniel Holmes, már régóta szeretett volna ide ellátogatni, ám ez nem volt egyszerű. A törzsfőnöktől engedély kellett ahhoz, hogy idegenek léphessenek a földjükre. Az ismeretlen jövevények először ajándékot küldtek a törzsnek, hogy bizonyítsák, nem akarnak ártani nekik, majd ez után sikerült valamelyest elnyerni a bizalmukat, s megkapták az engedélyt, együtt élhettek a törzzsel egy ideig.

Az írás hirtelen jött, mint egy vihar, amiről nem tudott senki. Az utolsó három Általános iskola évem

első szakaszában zúdult rám a műűvészet ezen ága. Elkezdtem írni. Először egy vicces történetet vetettem

papírra, amibe az össze kitalált híres főhőst és néhány magyar celebet beleraktam, gondolok itt Harry Potter-re,

vagy Freddy Krueger-re. A magyarok közül (a szerintem vicces) Soma Mamagésát, Pataky Attilát és Terry Black-et

csempésztem bele az irományomba.

Az erkélyen álltam

egyedül, a mindentől távol.

Elszívtam egy cigarettát

és gondolkodtam.

 

Milyen csodás az este,

szépen esik, gyöngéden,

néha megfújja a leheletnyi

szél és tovább hajtja.

 

Milyen jól esik a cigaretta,

semmi gond sem környékez.

Csak a gondolatok és én...

összefolytunk, eggyé váltunk

suhantam vele.

Csak a gondolatok és én...

 

Elnyomtam a csikket és

indultam volna befelé,

amikor egy kedves kis

esőcsepp rázuhant a vállamra.

 

Kint maradtam és gondolkodtam,

elmélkedtem tovább.

Az óvodai éveim gyorsan elrepültek. Négy nap maradt meg az emlékeimben az ott eltöltött időről. 

Az első nap, amikor először találkoztam a társaimmal. Bemutatkozott az óvónő, majd játszottam egyedül. 

Sosem vágytam más társaságára. Mindig egyedül játszottam, még itthon is, pedig lett volna partnerem, az öcsém, 

de sosem akartam vele játszani, csakis egyedül lenni, játszani. A következő nap, amire emlékszem az óvodával kapcsolatban, 

az az, amikor játékból feleségül vettem egy gyönyörű kislányt.

6. fejezet

 

 

A rituálé

 

 

 

Theresa sajgó fejjel ébredt. Először azt sem tudta, hol van, mi történt. A szobában félhomály volt, az ablakon nem lehetett kilátni. Egy heverőn feküdt, valaki ült az ágya mellett egy fotelben.

- Mi történt? – suttogta, majd óvatosan felült.

- Idd ezt meg! – nyújtotta a férfi neki a poharat.

Theresa beleszagolt, whisky jellegzetes illata csapta meg az orrát.

- Nem kérem - tolta el a poharat magától.

- Jobb lesz, ha megiszod, Tess. Szükséged lesz rá.

 

Sajnálatos módon a városnézést elég gyorsan félre kellett tennie, ugyanis orra a friss illatot követően azonnal elrántotta őt a város mélyén elhelyezkedő fogadóhoz. Nagy, kétemeletes épület volt, látszott rajta, hogy nem rég lett építve. A festés friss volt, a puha fából készül külső vázat pedig még csak egy karcolás sem érte. Egy szintén díszesített vendég csalogató tábla lengett az enyhe szélben a bejárat felett. A lánynak elég volt csupán ránéznie, máris késztetést érzett rá, hogy belülről is szemügyre vegye az épületet.

.

Gyerekgondokkal teli gyerekkor

 

 

 

   A nyolcvanas évek első felében, tízéves koromban gondoltam először úgy, hogy itt az ideje elkezdenem felnőttként élni.

   Azt hiszem, nyugodtan mondhatom, hogy kemény gyermekkorom volt. Keményen meg kellett küzdenem minden egyes fillérért. A szüleim mindig pontosan tudták, mennyi apró van a pénztárcájukban, így csak apránként tudtam kilopkodni belőle egy-egy csomag cigi árát. Pedig abban az időben még csak tizenkét forintba került egy barna Szofi.

Tegnap este álmot láttam:

vértavat és vérfolyót,

Véres emberek sokasága

gurított egy véres sors-golyót.

A pénz a kézben hamuvá lett,

elfogytak a szép napok,

Ha két aranyat odaadok,

cserébe csak egyet kapok.

Reccsenés rázza a földet,

mélyül a végzetes repedés,

Szétszakítja, mi régen egy volt

a poros, rémes feledés.

Szétszakad a régi ország,

apró harcok örlőköve,

Széttört láncok, hasadt kardok,

apácáknak erényöve.

Két hadsereg dúl a földön,

s a vértől a föld láppá hígul,

Gazemberek tánca rajta,

pénzzel, örömmel, vígul.

Halottak nótáját énekli

a szomszéd falu leánya

Szeme sír,lelke fáj

Árva lett ő, ó nagy árva.

 

Anyja meghalt

öreg volt szegény

Nehéz volt sorsa,

de tudta mi a remény.

 

A leány ruháját

megfújta a szél

az idő így üzent:

Hamarosan Dél.

 

Elindult a leány

a temető felé

testvére kíséri

kapaszkodik belé.

 

Anyja koporsóját

sok virág boritja

A leány áll ott felette

testvére szorítja.

 

A temetés után

maradt a két testvér

nem volt nekik más

csak a sok szép emlék.

 

 

Anyám mindig mondja, hogy velem szenvedett a legtöbbet. Hát persze, hisz én születtem neki először. A nagyanyám már akkor büszke volt rám, amikor még meg sem születtem, hisz tudta, hogy nagy dolgokra leszek képes. Ha az íráshajlamom, a segítőkészségem, odaadásom és a szomorúságot elüldöző folytonos jókedvem nagy dolgoknak nevezhető, akkor igaza volt. Sok furcsaság esett meg velem már kiskoromban is. Vannak képek, amik beugranak.

Például, amikor az üvegasztal felvágta a szememhez közeli bőrréteget.

***

Trevor kiszállt, hogy udvariasan kinyithassa az ajtót Theresának.

- Igazán szép este volt! – mondta a nő, amikor a bejárati ajtóhoz értek.

- Örülök, hogy jól érezted magad! – mosolygott a férfi.

- Bejössz picit? – azzal meg sem várva a férfi válaszát a nyitott ajtón át belépett a házba.

Odabent ismerős illat terjengett a konyha irányából, ez egy nem rég elvesztett személyre emlékeztette a nőt. Gyermekkorában, mikor délutánonként hazaért az iskolából, ez az illat fogadta.

 

 

Már megkeményedett.

Most nem vonzanak annyira a szürkéskék hegyek.

Most minden csendes és szép,

robog az élet vonata céltalan.

Nem vagyok boldogtalan.

Kompetenciám az utamhoz még nincsen,

csak próbálom őrizgetni e kőkemény kincsem.

Félek, nem sikerül, s örökre elmerül,

aztán itt maradok, megint csak egyedül…

Ez mindenem, az életem.

Csak ez maradt meg énnekem.

Már megkeményedett a lelkem.

 

Süvít a szél, az eső megint szakad...

A buszváró tele, arctalan, szürke, zsúfolt emberek...

Olvasztó nyarak, fagyasztó telek

De én mindig egyformán szenvedek,

Hiába a hulló levelek, s a múló idő,

mely egy sebemet se gyógyítja be 

Hazugság, rágalom, még mindig vérzik...

a mellettem álló emberek miért nem érzik?

Távolba merednek, zenét hallgatnak, 

És sosem szólnak, mindig csak hallgatnak - 

Elég ebből az ordító csendből!

Elég ebből a mindenható rendből!

Kedves Mindenki!

 

A következőkben összeszedtem néhány gondolatot az elmúlt hetek tapasztalatai alapján. Kérlek benneteket, hogy olvassátok el és véleményezzétek. 

 

1. Hozzászólások:

 

Miután Tibivel "beszélgettünk" a hozzászólások problémájáról (ő jelezte, hogy voltak, akinek nem tetszett, amit mondtam), úgy érzem, hogy ide is kell írnom néhány gondolatot erről. Tehát: félreértés ne essék: én nem szeretnék senkit sem kényszeríteni semmire, sem ráerőltetni olyasmit, ami nincs ínyére.

Varázslatos éjjelen búcsúzom el tőletek
lelkem az égbe
testem a földbe vész el
Bűnös életet éltem
szép angyal lesz belőlem

 

***

 

Theresa Harris és William Taylor lefele haladtak a lépcsőn a nő szobájából. William épp távozóban volt, mivel tudta, hogy Theresa vacsorára hivatalos aznap este. Hirtelen furcsa szagot érzett. Ismerős szagot. Ijedten ragadta meg Theresa kezét és megálljt parancsolt a mozdulatával. Nem értette, hogyan lehetséges ez. Biztos volt benne, hogy ezek száz éve kipusztultak. Arthur és a bandája felelős a halálukért.

Aztán ott állt előtte a hatalmas, fekete alak.

 

Szombatfalvi László:

 

 

MOSOLY A TÜKÖRBEN

 

 

 

                    Mottó: A vétek nem Ádám és Éváé volt, mivel a  tiltott gyümölcsből kóstoltak, hanem Istené, mivel                               megtiltotta tőlük.

 

 

Nem ajánlom társadalmi szabályokat kedvelőknek; felületen

hagyott mosollyal járóknak. Kiknek az ernyő fent, s kas nincsen.

Kik útjaikat az életben megmérettetik.

 

Kedves Zoltán! Öt hónapja dolgozok a kilenc (nem nyolc!) órás kemény öntödei munkám, és az apartmannemben belső javítások mellett három novellán párhuzamosan.

Annyit megjegyzek, itthon nyolc ajtócserére került sor, előre kérdeztem ezekkel a vékony ajtótokkal, hogy lesz. Nyugi, egy picit kell spaklizni és kész! Mikor lefekszem és rá nézek a röhögés ér utol, olyan mintha két tank forgolódott volna az előszobában. És még van a csempe.

Csütörtökön kinyiffantam.

A kertben sétálgattam, amikor megláttam Rose-t az egyik rózsabokornál. Gondoltam, biztosan oda temették el a gyermekét. Lehajtott fejjel állt a törékeny növény előtt. Nem akartam őt zavarni, úgyhogy inkább a ház felé vettem az irányt, de ő utánam szólt.

- Rose! - a hideg futkosott a hátamon, mikor kimondta a nevemet. Már nem féltem tőle, mégis.

- Tessék, mit szeretnél? - fordultam oda hozzá.

- Úgy látom még nem fogtad fel igazán, milyen fontos feladatod van itt.

Már semmit nem mondok neked,

hiszen úgy sem értenéd.

Már semmit nem akarok veled,

mert folyton magadat féltenéd.

 

Mondd...elmúlhatsz-e fejemből,

s kihullhatsz- e szívemből

örökre úgy, hogy el tudjalak feledni,

s ne akarjalak sohase keresni?

 

Nem tudod te sem...

de én még szeretlek kedvesem.

 

Óvó kezeimmel őriztelek

mindig, s néztelek,

hogy miként élsz,

mikor félsz,

mert én mindig ott voltam veled,

s kezemet nyújtottam neked

a nehéz időkben is,

mégis

én okoztam legnagyobb félelmedet.

       Tigrislevél Hegység egy igazán mozgalmas világ volt az Onix szigetcsoportban, viszont maga a város egy mély, csendes és öblös völgyben pihent meg. Virágzott a kő- és vasbányászat, erről a szigetet palástként védő meredek hegyvidék bőven gondoskodott. Gazdasága rendkívülien fejlett volt, hisz nemcsak a Meridián Óceánt köti össze az anyafölddel, de közvetlenül itt történik meg a Jáde szigetcsoporttal való kereskedelem is. Már az is elképesztő volt, hogy egy ilyen hatalmas földcsepp milyen kis kikötővel rendelkezik, a kiálló sziklák viszont nem is nagyon adtak helyet a terjeszkedésnek.

 

 

 

                                         Rövid vers.

 

 

                                    Nem tudok

 

                                    hosszú verset

 

                                    írni.

                                    

                                    Elég egy-két

 

                                    mondat.

5. fejezet

 

 

Trevor

 

 

Trevor Scott remegő kézzel vette elő a zsebéből a papírost, amit délután a Harris házban gyűrt oda. Fogalma sem volt, honnan kerülhetett Theresához és vajon észreveszi-e, hogy eltűnt. Nem érdekelte. Tudnia kellett, mi állt benne. Abban biztos volt, hogy az Ő kézírása volt. Senkiével nem tudná összetéveszteni e gyöngybetűket. Hiszen ő tanította írni és olvasni.

Alig várta, hogy véget érjen a műszakja és rohanhasson haza elolvasni.

 

IV. / 2.

 

 

 

Nem találtam meg. Soha, soha többé nem találtam meg, nem találkoztam vele. Bementem a színpad mögé, ahol kedves, festői összevisszaság fogadott, sátrak, konténerek kavalkádja, körülöttük rohanó emberek, a színpad szónokainak visszhangja, az egész olyan természetes és mégis olyan kafkai volt... Nem volt semmilyen konkrét tervem, egyszerűen elkezdtem kérdezgetni az emberektől, látták-e Ashleyt, ismerik-e, ott van a neve a plakáton, csak van valami oka.

 

3. Epizód: Fájó Búcsú

 

 

 

 

Sötétség... a Halál ártó leple borítja a világot! A fagyos vizek medreiben immár forró vér folyik, a talajt a démoni nap már rég vörösre, halottra perzselte, és a levegőben az orrfacsaró, mérges dögszag szedi az áldozatokat. Varjak, a vég fekete hírnökei lakmároznak az elesettek megkárhozott húsán. Nekik még szerencséjük volt, azonnal békére leltek az elmúlásban, míg mások lelkére örök átok települt, soha sem szabadulván az élettelen szolgasorsból.

Kiléptem a sötét erdőbe, ahol ő állt velem szemben…

- Mint a regényedben, amit olvastam – szakította félbe Theresa.

Nem volt benne biztos, hogy sikerült felfognia, amit hallott.

- Igen – válaszolta William. – Magamról írtam. Olyan nehéz ezzel a lelki teherrel együtt élni. Miattam égett le egész London, haltak meg emberek. Megérdemeltem a bűnhődést.

- Miféle bűnhődést? – kérdezte Theresa.

- Hogy vámpírrá váljak és vezekeljek.

- Szóval ezért tetted?

A temetésed szép volt...

 

felvettem a legszebb ruhámat

és rám tört az önutálat,

mert nem tudtam elbúcsúzni tőled.

Halálod napján éppen meg akartalak látogatni,

személyemmel és érző szívemmel akartalak támogatni,

de nem tudtam megtenni,

nem volt lehetőség.

 

Az utóbbi időben hanyagoltalak,

fontosabbak voltak a dolgok, mint te,

pedig én úgy szeretlek,

úgy szerettelek.

 

Most annyira sötét, szürke minden...

Szép borús az idő, de fájdalom van itt bent.

 Álltam a körúton, mint egy bolond,

ki suttyomban ellopta az idő kerekét.

Nem volt semmi baj, gond,

megállt az élet és megnéztem

néhány helybéli sarki gazella fenekét.

 

A néma falak vacogtak, hideg volt

s a hontalanok szíve üresen ketyegett.

Ez itt körülöttem mind élt, mégis

holt

az érzés,

holt a tekintet

s ép szemünk

a semmibe tekintget.

 

Majd beindul,

berúgjuk rendszert,

levesszük vállunkról

a kényszert.

 

Szabadok leszünk,

hisz annak születtünk,

mit szánk megkíván

azt eszünk

s boldogan veszünk

a halálba,

mert mi sosem féltünk attól

a sápadt rémalaktól.

Sok olyat leírtál, mit más nem mert,

nem is ismerek nálad bátrabb embert.

Öreg vagy már, ez a mentséged,

dicsőség a te eleséged.

 

Annyi szó, annyi zengő ének

s én már nem félek,

mert megtanítottad mi az élet,

s hogy igazán ember itt, hogyan élhet.

 

 

Megérte ez a sok óra,

mi elröppent egy-két szóra,

s fejemben benn maradt a lényeg,

így hát köszönöm neked, tényleg.

 

4. fejezet

 

A tűzvész

 

 

1666-ot írtunk. Londonban a hőség az elmúlt hónapokban elviselhetetlenné vált. Szokatlan volt ez a hidegvérű angolok számára, ahogy a külföldiek neveztek bennünket, de a levegő szinte fojtogatott. Minden melegrekord megdőlt, amit feljegyeztek. Ezért persze nem csak a kánikula volt okolható, hanem a zsúfoltság is, ami akkoriban a városban uralkodott. A házakat minden rendszer nélkül, egymás hegyére-hátára építették, sajnálták a jó anyagot elhasználni, ezért mindent a közeli erdőkben fellelhető fákból tákoltak össze.

                                   Találkozásom Vilmossal 6.

 

 

 

 

 

 

 

Hamar elrepült az az egyetlen éjszaka, amit a kórházban kellett töltenem. Ha viszont végiggondolom hogy mennyi fájdalmat éltem át, - többek között megbarátkozni a náluk hagyományos takaróval - akkor akár egy hétnek tűnt.

A szüleim tökéletes pontossággal érkeztek, már a reggeli vizit ellenőrzés után, vittek is haza.

Boka törést és porc leválást szenvedtem.

 

 

   Várady olcsó whisky-jét iszogatta, amikor becsöngetett hozzá az első olyan vásárló, akit komolyan lehetett venni. Magas, szikár alak volt, amolyan hivatalnok-féle. Szemüveget viselt, melynek lencséje leginkább a szódásszifonra emlékeztette. A domború üveglapok mögül két, apró pont kandikált, kutatott a ház urának arcán és a lakás berendezései között. Várady meg volt róla győződve – persze, hála az eddig elfogyasztott alkoholmennyiségnek – , hogy a fickó szemüvegébe apró kamerát szereltek, mint a filmekben, mellyel egy titkos társaság számára készít felvételeket, hogy aztán, alapos megfigyelést követően, álmában betörjenek hozzá, és elrabolják, majd egy orvosi kutatócsoport az ő testén végzi el a világújító, ámde ezidáig szigorúan titkos kísérleteket.

***

 

Theresa felvette a naplót s elindult a kertbe, hogy folytatja az olvasást. Már nem sok volt belőle hátra. Elolvasta a részt, melyben Madison leírta, milyen volt Elisabeth temetése, s hogy ez milyen hatással volt későbbi életére. A férfi össze volt törve s megszállottan kereste a lánya gyilkosát. Közben említést tett újabb eltűnésekről, s célzott is rá, hogy tudja ki okozta Elisabeth halálát. A gondja meggyűlt a rabszolgáival is, hiszen azóta, hogy ott találta a lányát vérbe fagyva közöttük, lázadozni kezdtek ellene.

 

 

De ez csak a látszat volt. Egészen addig hátrált míg meg nem győződött róla, hogy egyik férfi sem látja, és mikor már biztonságban érezte magát, berohant a dzsungelbe, hogy megkeresse mit is jelölt az a templom szerű ábra. Ez a talaj nem olyan volt mint az a meleg, puha homok... nedves, hideg, tele száradt ágakkal és szúrós növényekkel. Már az első pár méter után abbahagyta a futást mert egyszerűen lehetetlennek érezte a mezítláb való közlekedést. Óvatosan, finoman lépkedett, nehogy valami is megsértse a lábát.

 

 

A galleon hét napon és hét éjszakán keresztül fogja szelni a tenger hullámait, de a lány már a negyedik reggelen érzi, hogy az utazás eme kemény formáját nem neki találták ki. Már az első munkanapja a ládák kötözésével telt el, csakhogy másnap egy erős hullám lökésére azok mind elengedtek, így kezdhette előröl. A harmadnap nyugalmasan telt de a kapitány, ígéretét betartva, csak kevéske adag ellátmányt szabott ki az ifjú részére és még azt is be kellett osztania egész napra.

 

 

 

 

 

 

 

 

Hajóút Melódiába

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

   Midőn már lecsengett ifjúságának első felvonása, mikor már átélt néhány ifjúkori balgaságot és szépséget, Odüsszeusz összegyűjtötte hű embereit, felújította hajóját, hogy újra kibontsa a vitorlát, és megkeresse a sokak által emlegetett Melódiát. Vágyott a csodaszép szigetre, ahol a nimfák mezítelenül, fedetlen keblekkel dúdolnak ősrégi melódiákat, amelyek egyenesen az emberek szívébe hatolnak, ahol is boldogságot és szerelmet képesek érlelni.

 

3. fejezet

 

A múlt árnyai

 

 

William Taylor pontosan tudta, hol találja őket. Ahogy leszállt az éj, elindult. Végigsétált a város főutcáján, a Hudson utcánál jobbra fordult, majd megtorpant. Még egyszer átgondolta, amire készül, majd ismét megbizonyosodott róla, hogy helyesen teszi. Muszáj. Theresa érdekében. Könnyed mozdulattal leemelte a csatorna fedelét, majd elindult lefelé a létrán. Odalent bekapcsolta az elemlámpáját, beleszagolt a levegőbe.

 

 

 

A szivárvány színei / 4

 

 

Az orvosi komisszió megállapította, hogy az anya fizikai állapotát figyelembe véve és az idevezető genetikai változások alapján a beálló terhességet nem lett volna szabad engedélyezni. Utólagosan figyelembe véve, hogy a magzat állapota kielégítő, az anyát a hátralévő időre, állandó korházi szakmegfigyelés alatt kell tartani, és kezelésben részesíteni.

     Így maradt Gyöngyi meghatározatlan időre a kórházban Baráti kapcsolat alakult ki közte és az ápolója között.

                                 Találkozásom Vilmossal 5.

 

 

 

Lassan kinyitottam a szemem. Fogalmam sem volt arról hogy hol vagyok, és hogyan kerültem ide. Tehetetlenül végigvezettem a tekintetem, s rájöttem hogy egy kórházban feküdtem. Minden porcikám fájt, testemet mozgatni nem tudtam, amit vastag és kemény takaró fedett. 

Két növér sétált ki a kórteremből, s észre sem vették hogy magamhoz tértem. Pedig jó lett volna megkérdeznem tőlük, hogy mit keresek itt.

 

 

A rövidre nyírt hajú gyermek futva menekült az őt üldöző rendőrök elől. Különös oknál fogva nem érte utol a két, szerfelett edzett járőr. Amikor már úgy tűnt, vége, elkapják, mindig előállt egy csellel, mellyel újabb, jelentős előnyre tett szert. Most épp az aluljáróba szaladt, ahol sikeresen elvegyült az ilyenkor tolongó tömegben. Űzői hiába kutatták mindent látó tekintetükkel, az ifjú, meglepő módon, eltűnt a szemük elől.

-          Csak mi lehetünk ekkora barmok!

 

Kedd este volt. Szokásához híven és abban a reményben, hogy viszontlátja Williamet, Theresa elindult a könyvtárba. A kabátját a fogasra akasztotta, kissé lehűlt az idő az elmúlt napokban, pedig még csak szeptember elején tartottak. Már hívták az egyetemről, hogy még egy-két hónapig megoldható a helyettesítése, de ha nem tér vissza hamarosan, akkor lehet, mást keresnek erre a tanévre. Theresa azonban nem tudott biztató választ adni. Fogalma sem volt, meddig kell maradnia.

A tartozás

Hűvös, szeles, esős október végi nap volt. A Nyugati pályaudvarra egymás után érkeztek meg a füstös, fekete mozdonyok, és szinte azonnal indultak is tovább utasaikkal. A peronokon szinte lépni sem lehetett a hatalmas tömegtől. Ismerős látvány bárki számára, aki néha a Belvárosban jár. De ezúttal valami más volt. A mozdonyok marhaszállító vagonokat húztak be a vágányokra, az „utasok” pedig mind szürkészöld posztózubbonyban, rohamsisakban, fegyverrel a vállon igyekeztek a vonatuk felé.

ABFRA

 

 

Azóta, hogy elment tőlem

visszafelé járnak a csillagok

Boldogtalan sóhaj vágya:

fény nélküliek a hajnalok

Fojtó könnyek, lándzsa-bánat

széthulltak a szép napok

Reménykedek, de már nem felel -

A sír sötét homálya nyelte el...

       Emlékezzünk halottak napjáta!

 

A hideg őszi szél virágillattal borítja be a

Temető környéket,és közben el- elfújja

Drága halottaink emlékére meggyújtott

Gyertyákat, és mécseseket.

Senki sem élhet örökké, hisz halandók vagyunk,

De ha elveszítjük szerettünket,mad bele rokkanunk!

 

Adjuk meg nekik a végtisztességet, és

Míg csak élnek, soha ne feledjük el Őket.

Sírjuk előtt csendben hajtsunk fejet, hisz kik

Alatta nyugszanak,velünk együtt soha nem lehetnek.

Alex élete egyik leghosszabb éjszakáján volt túl. Amint sikerült látótávolságon kívül kerülnie az üldözőitől már hívta is Carmela–t, hogy azonnal hagyja el a szobájukat és vissza se térjen oda. Nem tudhatta, hogy hogyan találtak rájuk Radnai emberei, de nem kockáztathatott. Lehet már tudtak a helyről, lehet, hogy valamelyikük vezette őket oda akaratán kívül. Bár nem volt ott fejben az éjszakai odaút során, azt azért nem tartotta valószínűnek, hogy ő lett volna a hibás.

 

 

A szivárvány színei / 3

 

 

  A Zsóka gyermekei nőttek, s idővel fölöslegesnek tartotta, hogy Gyöngyi ott lakjon nála. Ott töltött ideje alatt mindenben igyekezett a nővérének segítségére lenni. Amíg a gyermekek kisebbek voltak, etetés után elaludtak, ilyenkor Gyöngyi is elgondolkozhatott saját sorsán.  Eléggé nagy csapásnak érezte az átváltozást, amin átesett. Szégyellt emberek között járni, mert kellemetlen volt, amikor mindenki megfordult utána ahol elment.