Nehezen sikerült megnyugodni. Annyi minden járt a fejemben, szerettem volna rendet rakni magam körül és nem csak a lakásra értve. Arra gondoltam, hogy elmegyek a Farelli céghez és megkérdezem, mikor lesz Matthew bent. Csak nem marad örökre Európában! Tudtam, hogy az ügyeit innen, az apja cégéből fogja irányítani, legalábbis többnyire. Az, hogy ordibált velem a képek miatt a szállodában, még rendben van. Az viszont, hogy feldúlja a lakásomat csak azért, hogy mentse a bőrét! Na ez volt az, ami nem tetszett. Most egy kicsit bántam, hogy nem küldtem be a szerkesztőségbe a képeket. Milyen ember ez a Matthew? Mindenért, ami történt, ő volt a hibás! Hiszen ő itta le magát, nem? Tehetek én erről? Ráadásul még a lakásomban is kutakodott! Milyen jogon? Ha elküldtem volna a képeket, nagy botrány lett volna, az biztos. Őt, vagy a világot miért is érdekelné az, hogy ki az én anyám? Ez a rész csak számomra érdekes.

Ilyen gondolatokkal érkeztem a céghez. Az úton odafelé egyre jobban felhúztam magam a történteken. Képes lettem volna rárontani és beleordítani az arcába, hogy ilyet nem tehet.
Így aztán, mikor megérkeztem és beléptem az ajtón, vettem egy nagy levegőt. Elindultam a recepció felé és számoltam magamban egytől tízig, hátha megnyugszom egy picit.  Egy, kettő, három, négy, nagy levegő, öt, hat… Már hatnál jártam és nem hatott a számolás, ideges voltam továbbra is. A recepciós pulthoz értem.

– Jó napot kívánok! Matthew Farellit keresem, itt van?

A recepción lévő szőke, kontyolt hajú kisasszony rám nézett a szemüvege mögül.

– Igen. Itt van. Van időpontja hozzá?
– Időpontom? Nem, az nincs, de én – végig se tudtam mondani amit akartam, félbeszakított.
– Akkor kérjen időpontot hozzá. Nem mehet be csak úgy! – mint a tanár néni az iskolában, ha valamit rosszul csináltam, olyan kioktatóan nézett rám, bosszantó volt, rosszul esett. Így is elég ideges voltam, ez még rátett egy lapáttal.
– Mondja meg neki, hogy Eliza Holmes van itt, és tegye hozzá kérem, hogy a képek miatt jöttem! – rákiabáltam, nem volt szép, tudom, de abban a lelkiállapotban ez volt a reakcióm a viselkedésére.
– Mégis milyen képek? – a kisasszony összerezzent, miközben a telefonkagylóért nyúlt.
– Magának ahhoz semmi köze! – olyan dühös voltam, hogy fel tudtam volna robbanni.

Nem tudtam uralkodni magamon tovább. Tudtam, hogy ennek rossz vége lesz. A hölgy telefonált, és Matthew fogadni méltóztatott, így követhettem a kisasszonyt az irodájáig.
Mikor benyitottam, az íróasztala előtt állt zsebre tett kézzel. Az ajtót a recepciós kisasszony bezárta mögöttem.

– Jó napot!
– Mit akar itt? Nem voltam elég egyértelmű?
– Egyértelmű? Mégis mit képzel, nincs joga ahhoz, hogy feldúlja a lakásomat! – hiába számoltam tízig, úgy ordítottam a képébe, ahogy gondoltam, hogy tenném.
– Magának meg nincs joga ahhoz, hogy feldúlja az életemet!
– Magának köszönheti, ami történt!
– Mégis mit képzel? Mit akar tőlem? Pénzt?
– Nekem nem kell a maga pénze!
– Akkor meg miért jött ide? Közölni akarja, hogy megjelenteti a képeket?
– Nem, nem azért jöttem!
– Nem azért? Akkor miért?
– Mert ezt egyszerűen nem teheti velem! Nem mehet a lakásomba, ez magánlaksértés!
– Magánlaksértés? Tudja mit? Jelentesse csak meg a képeket, úgy beperlem ezért, hogy nem is lesz lakása! Aljas módon jött utánam és készítette azokat a képeket! Szégyellje magát érte! Egyszerűen csak rossz napom volt, és maga egy rossz nap miatt nem tehet tönkre!
– Jól van. Bocsánatot kérek – miután jól kikiabáltam magam, kiadtam a gőzt. Nem akartam veszekedni, pontosan azt se tudtam, mit akarok. Azt tudtam, hogy véget akarok vetni ennek az egésznek.
– Bocsánatot? – Matthew láthatóan nagyon meglepődött.
– Igen, bocsánatot kérek. Tényleg nem volt szép, amit tettem. A képeket kitöröltem, így aztán soha semmilyen újságban nem fognak megjelenni. Csak ezt akartam közölni önnel, na meg azt, hogy e miatt nem kellett volna felforgatnia a lakásomat. – Matthew arcára kiült a döbbenet. Kis időbe telt, mire megszólalt.
– Akar még valamit? – már nyugodtabb volt a hangja.
– Hát, nem is tudom… én bocsánatot kértem, ezt tehetné ön is.
– Mi? Én kérjek bocsánatot? Minden a maga hibájából történt!
– Az én hibámból?! Maga itta le magát!
– De mag fényképezett le! – megint dühös volt, mint ahogy én is.
– Tudja mit, már bánom, hogy kitöröltem a képeket! Egyszerűen szörnyű, hogy maga milyen ember! Ide jöttem, bocsánatot kértem, közöltem, hogy nincs mitől tartania, nem fogja beárnyékolni a karrierjét pár titkon készült fotó! De maga! Feldúlta a lakásomat, a minimum az lenne, hogy bocsánatot kér érte, de nem, nem! Szégyellheti magát! – mondandóm közben az ajtó felé vettem az irányt, s mire a végére értem, már kint is voltam az irodájából.
Jól becsaptam az ajtót, a recepciósnak se köszöntem, csak kiszaladtam, indultam hazafelé.

Mekkora egy barom! De nem tehettem mást, beszélnem kellett vele. Lehet, hogy nem voltam valami kedves, de azért nyugodt hangon bocsánatot kértem. Ő viszont erre képtelen volt. Elhatároztam, hogy nem foglalkozom többé ezzel, van nekem épp elég bajom nélküle is.

Hazaértem, kifújtam magam. Leültem a laptopom elé, hogy cikkeket írjak. Bármit is próbáltam írni, nem ment. Csak ő járt a fejemben. Hogy viselkedhetett így?

Eltelt egy nap is, mire meg tudtam nyugodni és tudtam a munkámra koncentrálni. Az, hogy kiderítem, ki az a nő a képen, fontosabb, mint valami olyasmin gondolkodni, amiért már nem tehetek semmit. A múltat sem változtathatom meg. Viszont, ha igaz, hogy a nő a képen az anyám, akkor megkereshetem. Talán még él. Ha él, akkor lesz valakim, lesz újra családom.
Azon gondolkodtam, hogy felhívom apám egyik kollégáját, megkérdezem, mit tud a képről. Talán segíthetne megkeresni őt, talán tudja, hol készült az a fotó. Elmerengtem ezen, a csengő hangja térített magamhoz. Szaladtam az ajtóhoz, hogy kinyissam, biztos a postás hozott valamit. Ám amikor kinyitottam az ajtót, nagy meglepetésemre Matthew állt ott.

– Jó napot! – egy hatalmas virágcsokorral a kezében állt az ajtóm előtt.
– Jó napot. Mit akar?
– Szeretnék bocsánatot kérni. Én is – felém nyújtotta virágokat.

Elvettem a csokrot, nagyon meglepődtem, szóhoz sem jutottam. Álltunk egy percig így, egymással szemben.

– Hát akkor, még egyszer, bocsánatot kérek. Azért is, hogy úgy viselkedtem. Teljesen kiborított az, ami történt. Tudja én, én csak nem akartam, hogy ez kiderüljön.
– Sajnálom, hogy kiabáltam a múltkor. Mikor hazaértem, minden szanaszét hevert a földön. A fenyegető levél, a kép, sok volt.
– Sajnálom. Kicsit jobban átgondolva, már másképp látom azt, ami történt.
– Felejtsük el! Nincs kedve meginni egy kávét? – nem tudom, mi ütött belém, hogy beinvitáltam őt. A múltkor kiborított, de most, teljesen más volt.
– Hát, én igazán nem akarok zavarni…
– Nem zavar, jöjjön csak!

Bejött a lakásomba, zavarban voltunk mind a ketten. Hellyel kínáltam, a virágokat vázába tettem, és nekiláttam kávét főzni. Jobb volt ez így, nyugodt hangon, egy kávé mellett megbeszélni azt, ami történt. Így legalább mind a ketten megnyugodhatunk.