Ahogy egyre közelebb értem, egyre jobban láttam, mi történik. A fősámán egy hatalmas székben ült, az utódja végezte a rituálét egy nyolc éves forma gyereken. Körülöttük volt a falu apraja nagyja, énekeltek, ismételték azokat a szavakat, amiket a fiatal sámán mondott. Az az ég felé tartotta két kezét, majd letérdelt a gyermek mellé, s ráhajolt, majd ismét az ég felé tartotta a kezét, de immár térdepelve. Észre sem vettem, hogy milyen közel vagyok már hozzájuk, egyszer csak azon kaptam magam, hogy előttem zajlik az egész jelenet. Mikor a sámán újra felegyenesedett, meglátott engem. Láttam rajta, hogy nem tudja, folytassa-e a rituálét vagy zavarjon el engem a közelből. Nem kellett semmit sem tennie, az indiánok körbe vettek és lökdösni kezdtek, nem láttak ott szívesen. Az ő nyelvükön beszéltek hozzám, nem értettem, mit mondanak, de nyilván azt akarták, hogy menjek el onnan. Közben csak azt magyaráztam, hogy segíteni szeretnék, hátha a fősámán meghallja, amit mondok és történik valami. A fősámán felállt a székéről és csendre intett mindenkit. A rituálét félbehagyták. Közeledett felém.
– Csak segíteni szeretnék, kérem, engedjék, hogy segítsek! – szinte könyörögtem neki, annyira szerettem volna megmenteni azt a gyermeket.
– Te mit gondol? Ki vagy? Neked nincs itt helyed!
– Kérem, engedje meg, hogy megnézzem, mi a baj, kérem… – ha már itt voltam, meg kellett próbálnom segíteni. Ha nem hagyják, akkor is tettem valamit azért a gyermekért, nem néztem végig tétlenül a halálát. Úgy éreztem, hogy ez a helyes.
– Gyógyító vagy? – lenézően bánt velem, magasra emelte az állát, kihúzta magát.
– Nem, nem vagyok. De lehet, hogy tudok segíteni – mondtam egyre elhalkuló hangon. Akkor jutott eszembe, hogy mi van, ha nem sikerül, ha nem tudok segíteni és a gyerek meghal? A végén még én leszek a hibás, mert elrontottam a rituálét.
Csönd volt, mindenki arra várt, hogy a fősámán döntsön. Még mielőtt megtehette volna ezt, a fiatalabb sámán kiabálni kezdett, mutogatott rám, indián nyelven tudatta nem tetszését.
– Jól van – mondta a fősámán, s a gyerek felé nyújtotta a karját.
Hallottam, amint a tömeg felszisszen körülöttem, a fiatal sámánon pedig látszott, hogy alig bír uralkodni az indulatain.
Közelebb mentem a gyerekhez, letérdeltem mellé. Megfogtam a homlokát, szerintem lehetett vagy negyven fokos láza, annyira tüzelt a homloka.  Lejjebb a nyakán meg voltak dagadva a nyirokcsomók, rendesen ki lehetett tapintani őket. Sajnos a torkába nem nézhettem bele, nagyon sötét volt, csak a fáklyák fénye világította be a teret, ahol voltunk.
Felálltam és a fősámánhoz mentem.
– Jó lenne, ha kapnék vizes rongyokat, vagy esetleg meg lehetne fürdetni a gyereket – mondtam határozottan a szemébe.
Fogalmam sem volt, hogy mi lehet a gyerek baja, de azt tudtam, hogy ilyen magas lázzal nem fogja sokáig bírni.
– Meg kellene itatni, vizet adni neki – mondtam tovább a javaslataimat.
A fősámán intett, elmondta indián nyelven, hogy mit kérek két indiánnak, s azok kis idő múlva már hoztak is egy nagy dézsát. Vizet melegítettek a javaslatomra  és a dézsába öntötték. Óvatosan a karomba fogtam a gyermeket, meglepett, hogy milyen könnyű. Beletettem a vízbe és vártunk. Először ellenkezett, nem akart ott maradni, de aztán kezdett megnyugodni, ki-kinyitotta a szemeit egy pillanatra. A víz fölött tartottam a fejét, s közben locsoltam a testét. Lassan ébredezni kezdett, ahogy ment le a láza, egyre jobban magához tért. Láttam rajta, hogy nem érti, mi történik. A fősámán magyarázatára kissé megnyugodni látszott. Mikor a gyermek láza teljesen lement, ő maga szállt ki a vízből, de látszott rajta, hogy nagyon gyenge, majd az anyja odarohant hozzá, a karjába vette. Megitattuk, nagyon sok vizet ivott, ezt jó jelnek vettem. Úgy gondoltam, hogy jó úton jár a gyógyulás felé. A fősámán és a fiatal sámán mérgesen néztek rám. Az idősebb intett és a tömeg elkezdett felbomlani körülöttünk, mindenki ment a dolgára, aludni. A fősámán magához hívta helyettesét és azt mondta nekem:
– Jönni velem, most! – megfordult és indult a sátra felé, mi pedig követtük őt.

A sátorban ő ült le először, majd az utódja, végül én is leülhettem. Nem szóltak egy szót sem, csak ültünk egymással szemben és néztük egymást. Hamarosan Saraht hozták, bejött ő is a sátorba és leülhetett ő is mellém.

– Hogy mered tenni ezt?! – monta a fiatalabbik, a fősámán egy szót sem szólt, csak nézett mélyen a szemembe, akárhányszor ránéztem, a tekintetünk találkozott. Nem tudtam kitérni előle, mintha belém látott volna, úgy éreztem, ezért igyekeztem kerülni a tekintetét. A helyettese nagyon dühös volt.
– Segíteni szerettem volna – mondtam neki. Az ő szemei nem voltak annyira erős hatással rám, nyugodtan bele tudtam nézni.
–  Neked nem kell itt segíteni! Mi nem kér tőled! – különös volt, ahogy beszélt, gesztikulált közben, mintha a kezeivel is magyarázott volna.
Majd az ő nyelvükön szólt, Sarah pedig fordított nekem. Elmondta, hogy itt mindennek meg van a maga rendje, s hogy én ebbe most beleavatkoztam, hogy az ő feladata a gyógyítás és nem az enyém, sőt nekem itt semmilyen feladatom nincs, azt az egyet leszámítva, amit a fősámánnal beszéltünk. Annak a gyermeknek a lelke nem kerülhetett volna a kezembe, hogy én nem érinthettem volna őt, és csak magyarázott és magyarázott. A fősámán pedig, aki a felhatalmazást adta nekem arra, hogy segítsek, csak ült és nézett. Úgy éreztem, hogy olyasmi miatt vagyok letolva, amire az ő felettese engedélyt adott, szóval nem értettem, miért kell most ez az egész. Azt sem értettem, hogy ha már valaki megengedi, hogy segítsek, akkor később miért hagyja, hogy ez történjen. Miközben a sámán beszélt, ezek a gondolatok jártak a fejemben. Igazságtalannak éreztem. Ráadásul, ha a gyermek nem gyógyul meg, számolhatok a büntetésükkel. Jó sokáig magyarázott nekünk, aztán elmehettünk.
Később persze megkaptam a magamét a többiektől is. Steven mondta, hogy ne csináljak bajt, hogy ne avatkozzak közbe bármit is látok, de nem fogadtam meg a tanácsát. Szerinte még az is lehet, hogy a sámánok így próbálnak megszabadulni tőlem. Engedik, hogy tegyem, amit szeretnék, majd, ha hibázok lesz rá okuk, hogy soha többé ne térhessek vissza hozzájuk, hogy örökre megszabaduljanak tőlem. Nem mintha vágytam volna vissza, még el se mentem, még ki sem derítettük, mi történik a barlangoknál. A lelkesedésem kezdett alábbhagyni. Először a sámán fejmosása, majd a többieké… semmi kedvem sem volt már segíteni. Lehet, hogy ez volt a cél, ki tudja.
Mielőtt elaludtam, a gyermekre gondoltam. Arra, hogy talán már sokkal jobban van, s ha így van, akkor megérte. Viszont, ha a gyermek csak még betegebb lesz, akkor megint bajban leszek. Steven szerint bármilyen betegsége lehet, nem biztos, hogy egy hűtőfürdő sokat segít rajta. Mivel nem vagyok orvos, kár volt beleavatkoznom.

Reggel arra ébredtem, hogy üres a sátor, csak én aludtam sokáig. A többiek kint beszélgettek, hallottam a hangjukat, így aztán ki mentem hozzájuk.
– Jó reggelt! – mondtam hangosan.
– Önnek is! – csak Steven válaszolt, Matthew és Sarah sem szólt hozzám.
Nem nagyon érdekelt, hogy orrolnak rám, szerettem volna megtudni, hogy jobban van-e a kis beteg. Biztos voltam benne, hogy előbb vagy utóbb, de hallani fogok még róla.
Reggeli után körülnéztem egy kicsit a faluban. Amerre csak jártam, figyeltek engem az indiánok, nem engedték a közelembe a gyerekeiket. Láttam az asszonyokat főzni, varrni, a férfiak dél körül indultak vadászatra, legalábbis úgy gondoltam, hogy csak oda mehetnek, teljes harci díszben.

A fősámán magához hívatott újra, már előre féltem, hogy mit fog mondani. Teljesen meglepődtem, mikor azzal állt elő, hogy vigyek valakit magammal a barlangokhoz és tudjam meg, mit akarnak azok az emberek. A gyerekről semmi hír sem volt. Nem tudtam, hogy él-e még, hogy jobban van-e már vagy esetleg rosszabbodott az állapota. Hiába kérdeztem őt, nem válaszolt a kérdésemre. Azt mondta, hogy vigyek valakit magammal az útra, s hogy két indián harcos kísér majd el minket a barlangokig, de figyelnünk kell, mert hazafelé már nem fognak segíteni, egyedül kell visszatalálnunk. Azt mondta, hogy ezt nekünk kell elintézni, úgyhogy ők egyelőre nem avatkoznak közbe.

Mikor elmondtam a többieknek, hogy mit kér tőlünk a sámán, Matthew azonnal jelentkezett, hogy ő majd elkísér. Steven is jönni szeretett volna, hiszen ez kitűnő alkalom lett volna neki arra, hogy megfigyelje az indiánok temetkezési szokásait, valószínű, hogy oda temetkeznek, azért tartják olyan nagy becsben azt a helyet. Matthew persze erősködött, hogy ő megy és kész, nem értettem, miért akarja átverekedni magát a fél dzsungelen, még akkor is, ha nem nehéz odatalálni. Az út oda és vissza is veszélyes, sőt visszafelé talán még inkább. Még az sem érdekelte, hogy a vissza úton nem lesz, aki vezessen minket, ilyen elszántnak még sohasem láttam őt.
Összepakoltunk pár dolgot, majd jöttek is a kísérőink, elindultunk. Olyan gyorsan haladtak, hogy alig tudtuk követni őket. Az út végig ki volt taposva, tényleg nem volt nehéz odatalálni, azon az úton haladni annál inkább. Körülbelül egy óra lehetett, mikor indultunk, a levegő páratartalma miatt nehezen vettem levegőt is. Ráadásul hegynek fölfelé mentünk, végig emelkedőn. Elértünk a sziklás részekhez, óvatosan, egymás után, egy vékony sziklasávon gyalogoltunk, két oldalt mélyedések, víz vájhatta üregek látszottak. Mikor odaértünk a barlangokhoz, az egyik indián felmutatott és mondott valamit, persze mi nem értettük, hogy mit. Ők el is indultak vissza, mi pedig, hogy felfedezzük a helyet, ahová küldtek minket. Embereket nem láttunk sehol. Bementünk az egyik barlangba, közvetlenül a bejáratnál és beljebb is érdekes, a barlang falába vésett rajzok voltak. Meséltek az indiánok életéről, láthattuk őket különböző munkákat végezni, vadászni, halászni, temetési szertartásokon. Az egyik rajz különösen fölkeltette az érdeklődésemet. Hatalmas tüzet ábrázolt az a kép, körülötte egy indián táncolt. Mellette ugyanaz a kép, csak éppen az indián más pozícióban, de ugyanúgy a tűz körül volt látható. Aztán utána megint, csak már a kép szélén, majd eltűnőben a tűz mögött, aztán a következő képen már nem egy ember, hanem egy farkas állt két lábon a tűz másik oldalán. Az utolsó képen pedig a tűz előtt volt látható, már négy lábra ereszkedés közben. Akár egy film, gondoltam, ezeknek a képeknek biztos szimbolikus jelentése van, de hogy mit jelenthetett ez a képsor, arról fogalmam sem volt.
Hirtelen lépteket hallottunk a barlang bejárata felől. Elbújtunk egy szikla mögé és onnan figyeltük, kik azok. Emberek, csuhás ruhában cipeltek egy hatalmas tükröt valahová, lehettek vagy húszan is. Mikor elhaladtak a barlang előtt, óvatosan előmerészkedtünk, majd figyeltük, merrefelé mennek. Bárkik is voltak, nem egyszerű embereknek tűntek, hanem inkább valami szektának. Követtük őket, hogy megtudjuk, kik ők és mit keresnek itt.