A hátizsákunkat, s az összes holminkat elvették. A többiek izgatottan várták, hogy mondjak valamit, de teljesen az események hatása alá kerültem. Örültem, hogy látom őket élve, de tudtam azt is, hogy mindez az én hibám, a sírás fojtogatott. Láttam rajtuk, hogy megkönnyebbültek, mikor megláttak.
Végül Steven szólalt meg.

– Jól van?
– Igen.
– A többieknek már elmagyaráztuk, mi történhetett. Susan lefordította, hogy miről beszélgettek a törzsfőnökök. A viselkedésükből ítélve nem örültek nekünk. A legidősebb, erősen kifestett indián volt a fősámán, a jobbján állt az, aki majd a helyét átveszi, most amolyan helyettes feladatokat láthat el. Ugyanígy van ez a törzsfőnöknél is, neki is meg van már a helyettese, őket is láthattad. Azon vitatkoztak, hogy megöljenek-e minket, majd a fősámán odalépett hozzád. Valami olyasmit mondhatott, hogy tiszta farkas, vagy fehér farkas, s utána elvezettek minket.

– Fehér farkas – mondtam halkan, miközben leguggoltam, a karjaimat a térdemre tettem és ráhajtottam a fejem.
– Mi történt önnel? Hová vitték? – érdeklődött Steven, ő is leguggolt mellém.
– A fősámánnal beszéltem, azt mondta, hogy valakik megszentségtelenítették a barlangjaikat. Pár nappal előttünk jöhettek és még azt is mondta, hogy elrabolták a lányaikat, hat indián lányt követelnek rajtunk. Hiába mondtam, hogy nem mi voltunk… – nem tudtam tovább visszafojtani a sírást, teljesen kétségbeestem.
– Próbáljon megnyugodni, kérem! Most ez nagyon fontos! Mondott még valamit a fősámán? – Csak annyit, hogy az anyám halott.
– Na tessék! Ezért jöttünk ide! Ráadásul mindez az ő hibája! Ő tehet róla, hogy ilyen helyzetbe kerültünk! – Matthew kikelt magából, persze érthető módon, vádolt engem.
A többiek meglepődve nézték, ahogy kiabál, Steven szólt rá.
– Elég legyen! Most nem ez az érdekes, hanem az, hogy hogy jutunk ki innen! Teljesen mindegy, ki miatt jöttünk, vállaltuk ezt az utazást! – mondta úgy, hogy hátrafordult Matthew felé, de még mindig mellettem guggolt.
Nem tudtam elmondani nekik, hogy engem elengednének. Engem is csak azért, mert Reia volt az anyám. Ugyanakkor láttam jól, hogy az apámra is dühösek, megbolygattuk a törzs rendjét, életét.
– Ki fogunk jutni innen! – vígasztalt Steven, majd Sarah is közelebb jött, letelepedett mellém.
– Na, nyugodjon meg! Nem lesz semmi baj! – mondta halkan.
– Sajnálom, sajnálom, hogy ez történt önökkel! Nem tudhattam…
– Persze, hogy nem! – felet Sarah.
– A sámán azt mondta, hogy nem kaptunk engedélyt. Nem tudom, hogy ezt csak azokra az emberekre értette, akik a barlangoknál jártak, hogy ők nem kaptak engedélyt arra, hogy oda menjenek, vagy mi sem kaptuk meg… – teljesen összezavarodtam, ki akartam onnan jutni minél előbb, de nem tudtam, mit tehetnék.
– Szerintem mi sem léphettünk volna a földjükre. Most, hogy ez történt, gondolom, senkit sem látnak szívesen itt, akkor sem, ha előzőleg engedélyezték már – magyarázta Steven.

Egész délután a gödörben ücsörögtünk, s közben azon törtük a fejünket, hogyan szabadulhatnánk ki, s hogy vajon kik lehetnek azok az idegenek a barlangoknál. Kizártuk, hogy valakik véletlenül tévedtek ide, hiszen nem csak ide jöttek, hanem nőket raboltak el a törzsből. Nem tudtuk, hogyan bizonyíthatnánk be, hogy nem mi voltunk. Sehogy se állt össze a kép. Ha valaki bűnt követ el a törzs ellen, az nem megy oda közéjük fegyvertelenül! Legalábbis mi így gondoltuk, hogy a törzs sámánjai és törzsfőnökei mire jutnak, az már más kérdés. Steven nyugtatott minket, hogy erre ők is rá fognak jönni, csak kell még egy kis idő nekik. Délután hangos kiáltozásra, ujjongásra lettünk figyelmesek. Nem láttunk ki a gödörből, csak azt hallottuk, hogy nagyon sokan jönnek vagy mennek valahová, és hangosan kántálnak.
A zsivaj lassan kezdett szűnni, már el-elhalkult, mikor újrakezdték, de most máshogyan. Nők, asszonyok hangos sírását figyeltük meg, magas hangon sikításokat, gyors, pár betűből álló hangok ismétlődtek. Sarah nem értette, Steven pedig csak annyit tudott mondani, hogy két, nem egyforma rituálé követte egymást. Az első inkább ünneplésre hasonlított, a második pedig inkább szomorúság, gyász volt. Sok idő telt el, mire újra csönd lett, már sötétedett. Lépteket hallottunk, s egyszer csak kinyílt a börtönünk ajtaja. Az indiánok kisegítettek minket, a törzsfőnök és a sámán előtt álltunk újra.

– Szabadok vagytok! – mondta a sámán, bár a törzsfőnökön látszott, hogy nem örül ennek az ítéletnek.
– Köszönjük – válaszolta Steven.
– De nem menni el! Itt maradni, míg meg nem tudni, kik vinni el gyermekeink! Kik járni ott, hol nem szabad! Ti hozni helyre, ő hibáik! Beszélni velük, megmondani, hogy menjenek el, különben meghalnak! – az ítélet egyértelmű volt. A szabadságunk fejében segítenünk kell nekik.
– Látni, hogy nem akar rosszat. A törzs hálás az élelemért, amit hozni még. Aki árt, az nem tenni ilyet. Farelli fia lenni szabad, s lenni szabad ő barátai is – mondta a sámán, majd a törzsfőnökkel együtt elvonultak.

A távolban hatalmas szekér látszódott, az indiánok még most is pakoltak le róla.

– Mi történt? – kérdezte Sarah.
– Nem tudom, valaki élelmet küldött nekik – válaszolta Steven.
– Szerintem, Matthew apja nem várta meg, míg a törzs engedélyt ad nekünk, úgy gondolta, hogy míg úton leszünk, megkapjuk. Amikor megtudta, hogy nincs engedély, utánunk küldetett még egy rakomány ajándékot, hogy ne bántsanak minket. Máskülönben, miért mondták volna azt, hogy Farelli fia? – számomra egyértelmű volt, hogy ez történt.
– Az apám nem tenne ilyet! Biztos vagyok benne, hogy nem így történt! Nem tette volna kockára az életünket! – tiltakozott Matthew, miközben mindenki őt nézte, de úgy tűnt, inkább hisznek nekem. Nem firtattuk tovább a dolgot. Indián asszonyok jöttek értünk és elkísértek minket a szállásunkra. Egy nagy sátrat kaptunk, bent volt az összes holmink, a hátizsákok. Nagyon hosszú nap volt mögöttünk, és még nem volt vége. Alig, hogy megpihentünk, és ettünk egy keveset, újra hallottuk a sírást, a jajveszékelést odakintről. Steven kinézett, hogy mi történik.

– Szerintem, valaki beteg lett – szinte suttogva beszélt, de mondhatta volna rendes hangon is, a zaj, a kántálás körülöttünk olyan hangos volt, hogy egy medve üvöltését se hallották volna meg.
– Beteg lett? Ezért ez a nagy lárma? – kérdezte Matthew.
– Igen, most már tisztán látni, egy beteg gyermek lelkéért imádkoznak a szellemekhez. A gyermek új nevet fog kapni, azért ez a nagy felhajtás – magyarázta, néha kikukucskálva.
– Új nevet fog kapni? Inkább gyógyszer kellene neki! Mi az, hogy új nevet fog kapni? – nem értettem, miért kell valakinek új név, ha beteg, felálltam, hogy megnézzem én is, mi folyik odakint.
– Az ember neve megahatározza az ő sorsát, nem hozzátartozik az emberhez, hanem maga az ember. A névadás, névváltoztatás hatalmas jelentőséggel bír. Úgy gondolják, ha valakinek megváltozik a neve, akkor ez befolyással lesz a jövőbeli életére. A névváltozás a személyiség változását is jelenti, ha például valaki rájön, hogy valamiben tehetséges és azt szeretné tovább folytatni, akkor megváltoztatja a nevét úgy, hogy a jövőben ezt a tevékenységet a neve kifejezze, vagy segítse őt. Ha valaki beteg lesz, akkor megváltoztatják a nevét, óvó nevet kap, hogy az ártó szellemek ne találják őt meg újra. Csodálatos… – Stevent teljesen megbabonázta ez a világ.
– Az nem segít, ha megváltozik a neve! Gyógyszert kellene kapnia, nem varázslást… – ez volt a véleményem, nem tudtam elhinni, hogy valaki meggyógyul attól, hogy megváltozik a neve. Persze a szervezete leküzdheti a betegséget, de a névcserétől nem lesz valaki jobban, ebben biztos voltam.
– A névváltoztatás az utolsó próbálkozások egyike arra, hogy megmentsék az életét. Természetesen kapnak gyógyszereket is, mindenféle, főleg növényi főzeteket készítenek. Nagyon beteg lehet az a valaki, ha már úgy gondolják, hogy meg kell változtatni a nevét – Steven magyarázata számomra nem volt meggyőző, ráztam a fejem.
– Ne aggódjon, a halál itt az élet része, ha nem éli túl… – na ezt már nem hallgathattam tovább.
– Mi az, hogy ha nem éli túl? Elképesztő, hogy mennyire nincs hatással önre az, hogy ott egy beteg gyermek fekszik! Orvosra lenne szüksége és ön csak az őrült babonáikat magyarázza! – elindultam kifelé a sátorból, nem akartam közéjük menni, csak jobban szerettem volna látni, hogy mi történik.
– Ne menjen oda! – Steven megfogta a karomat és megpróbált visszarángatni.
– Nem megyek, csak látni szeretném! – miközben Stevennel hadakoztam, láttam, hogy már Matthew is a sátor ajtajánál áll. Figyelemmel kísérte a történéseket.
– Jobb lesz, ha bejön! Ne keltsünk feltűnést, nem avatkozhatunk közbe! – meg akart győzni, de én ekkor már mással voltam elfoglalva. Tisztán látszott, hogy egy gyermeket fektettek le a földre, alatta csak bőrök, rongydarabok voltak. Valószínűleg lázas is lehetett szegény, forgolódott, jobbra, balra, nagy fájdalmai lehettek. Arra gondoltam, hogyha lázas, le kellene vinni a lázát, nehogy a végén lázgörcsöt kapjon. Ki tudja, mióta van ilyen állapotban szegény.
Egyre inkább csak arra tudtam gondolni, hogy ha már itt vagyunk, segítenünk kellene, felhasználni és átadni a tudást, hogy ez a gyermek és az utána következők is túléljék a betegségeket. Jó lenne pár vizes törölköző, vagy egy fürdő neki. Elindultam feléjük úgy, hogy nem gondoltam át, mit fogok majd tenni, csak ott akartam lenni.
– Maradjon itt! Eliza! Itt kell maradnia! – szólt utánam aggódóan Steven, majd Matthew is.
– Eliza, ne legyen bolond! Még a végén bajba kever minket megint! – na igen, ez jellemző volt Matthewra, csak magával törődött.
Mentem tovább, egyre közelebb merészkedtem, szerencsére senki sem vett észre.