El sem tudtam képzelni, vajon kik lehetnek ezek a furcsa alakok. Nem mentünk túl közel, tisztes távolságból követtük őket, egészen addig, míg be nem mentek az egyik barlangba. Hirtelen olyan rossz érzésem támadt, valami azt súgta, hogy nem lenne szabad itt lennünk, hogy egyáltalán nem jó ötlet figyelni őket. Ki tudja, mit akarnak? A ruhájukból ítélve valamiféle szekta tagjai lehettek. Hosszú, barna csuhájuk alól semmi sem látszódott ki, az sem, hogy nők-e vagy férfiak. Végül csak közelebb merészkedtük, benéztünk a barlangba. Bent, a tükör már a földön hevert, körülötte álltak az idegenek és valamit mormoltak magukban. Észrevettem, hogy beljebb van egy nagy szikla, mellette pedig van egy nagy hasadék is a falban. Úgy gondoltam, hogy a szikla mögé elbújhatnánk és tovább figyelhetnénk őket. Láttam, hogy Matthew is pont arra gondolt, amire én, egymásra néztünk és bólintottunk. Halkan odaosontunk a szikla mögé és néztük, mi történik.

Nyolc alakot számoltam meg a tükör körül, egy pedig messzebb állt a többiektől. A barlang belsejéből látszódott valami fény, fáklyákat hoztak valakik, körbeállták ők is a tükröt. Akkor látszódott csak, hogy sokan vannak itt bent, messzebb is álltak csuklyás emberek, egyre biztosabb voltam benne, hogy valamiféle szertartásra készülnek. Folyamatosan mondták a varázsigéjüket, hol hangosabban, hol halkabban, ritmikusan váltakozva. Egyre jobban féltem, fogalmam sem volt, mit fogunk látni még és egyre jobban tartottam attól is, hogy észrevesznek. A hideg futkosott a hátamon attól a kántálástól és a látványtól. Matthew kicsit közelebb jött hozzám és úgy hajolt előre, hogy lásson valamit.
Egyszer csak hatalmas szél támadt odabent, fölkavarta a barlangban a port is, a fáklyák kialudtak, ám ez egyáltalán nem zavarta a rituálé résztvevőit. Egy pillanatig tartott az egész, mintha valamiféle szellem suhant volna körbe, pont azért, hogy kialudjanak a fények. Az alakok levették a csuklyájukat, most már tisztán látszott, hogy nők. Egyre hangosabbak és hangosabbak voltak, szinte zengett az egész barlang a hangjuktól. Eleinte mély hangokat adtak ki, most azonban változott a hangszín. Távolabb léptek a tükörtől, karjukat a magasba emelték, s a tükör lassan emelkedni kezdett. Föl, föl és egyre följebb szállt a tükör a levegőben, majd pörögni kezdett, hatalmas szelet csapva odabent. A barlang mélyéről e közben sikítás, szörnyű visítozás, női hangok hallatszódtak, hátborzongató volt az egész. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy most már jobb lenne menni, de Matthew mellettem állt és egyébként is annyira féltem, hogy meg sem tudtam volna mozdulni.
A tükör csak forgott a levegőben, az alakok pedig, egyre soványodtak, hajuk megőszült, bőrük ráncosodni kezdett, pillanatok alatt öregedtek meg a szemünk láttára. Lassan csillapodott a tükör, egyre lejjebb ereszkedett és már nem forgott olyan gyorsan. Megállt a barlang talaján, majd lassan, mintha fogná valaki a földre esett. Mindenki elhallgatott, néma csönd támadt. A megöregedett alakok felrakták csuklyáikat és elindultak a barlang belseje felé. A kilencedik csuklyás ekkor közelebb lépett és folytatta a varázslást, hangosan mondta a mágikus szavakat. Kis idő múlva egy nő érkezett, vörös ruhában, egy tálat tartott a kezében, majd odanyújtotta a csuklyásnak. Az elvette és föltartotta a magasba, lassan közeledett a tükör felé, megállt a szélénél és a magasból elkezdte kiönteni a tál tartalmát. Mintha sűrű vér lett volna benne, a tükörre folyt, s az, mintha csak szomjas lenne elnyelte az utolsó cseppig. A vörös ruhás nő a tükör mellé állt, majd érkezett egy újabb a helyére, ugyanúgy tállal a kezében. Ennek a tálnak a tartalmát is elnyelte a tükör, majd jött még egy és még vörös ruhás nő, összesen hat. Hattálnyi vér folyt a tükörre, de egy csepp sem ment mellé, a tükör egyszerűen megitta. Nem hittem a szememnek, hittem is meg nem is azt, amit láttam.
A rituálé azonban még nem ért véget, a varázsigék mormolása még javéban folyt. A tükörből lassan előtört valami, mintha egy nagy púp nőtt volna rá, majd visszahúzódott. Újra és újra megtörtént, csak a púp egyre nagyobb lett, de mindig visszahúzódott. Az utolsó alkalommal azonban egy női alak bújt elő a tükörből, s talpon is maradt. Hófehér bőre szinte világított a sötétben, a nyolc vörös ruhás nő közül kettő azonnal betakarta, segített neki megállni. A tükörből kijött nőnek hosszú, fekete haja volt, s lépkedni is alig tudott, segítséggel is nehezen tudott járni. Látszott rajta, hogy a teste nagyon gyenge, alig bírta tartani a fejét is. A csuklyás alak és a többi nő is elindult a barlang belseje felé. Mikor mindenki elment már jó ideje, mi még mindig a szikla mögött álltunk. Suttogva szóltam Matthewnak.

– Látta ezt? – remegett a hangom.
– Igen – mondta határozottan.
– Mi történt itt? – nem tudtam felfogni ép ésszel azt, amit láttam.
– Valamiféle varázslás, fekete mágia lehetett, ki tudja. Lassan mennünk kellene – súgta.
– Igen, de előbb… – valamiért közelebb akartam menni a tükörhöz, látni akartam, mi maradt belőle.

Elindultam felé és jól látszott, hogy csak a keret maradt meg belőle, semmi más. Alatta sem volt semmi lyuk, ahová a vér folyhatott volna, leguggoltam és belenyúltam a tükörbe, vagyis a tükör helyére, csak a barlang homokos talaját érintettem.

– Menjünk! – szólt Matthew.
– Jól van, jövök már – felálltam és elindultam felé.

Kint, a barlang előtt is még a történtek hatása alatt álltam. Visszhangzottak a fejemben a szavak, a varázsigék, amiket hallottam.
Matthew elindult lefelé a sziklákon, mentem utána, de úgy éreztem, mintha ittam volna, kábult voltam, émelyegtem.
Visszaértünk ahhoz a barlanghoz, amiben a barlangrajzokat láttuk, itt Matthew megállt, felém fordult.

– Maradjon itt, én mindjárt jövök! – mondta, miközben szétnézett, mintha keresne valamit.
– Miért, hová akar menni? Itt akar hagyni ezek után?! Amiket láttunk odabent?! Mégis, hová megy, mit akar csinálni?! – kétségbe estem, nem tudtam, hogy mire készül és egyáltalán nem akartam egyedül maradni.
– Nyugodjon meg, pár perc az egész! – megfogta a kezemet és beljebb jött velem a barlangba, majd ott hagyott egyedül.

Itt elbújni sem tudtam volna, szörnyű volt most egyedül lenni. Azon járt az eszem, amit a barlangban láttam. Milyen vér lehetett az? Kinek a vére? Eszembe jutott a fősámán, az eltűnt hat indián nő, a hat tál vér és ez az egész, mintha kezdtem volna megbolondulni. Nem akartam azt hinni, hogy az a sok vér az elrabolt nők vére volt, de más logikus magyarázat nem volt rá, csak a varázslat. Próbáltam arra gondolni, hogy csak varázslat volt az egész és nem halt meg senki, de legbelül tudtam, éreztem, hogy mi az igazság. Matthewért is aggódtam, nem tudtam, hogy hová készült, mit akart még megnézni, hogy vissza megye-e a barlangba, vagy más dolga volt, ami nem tartozik rám. A várakozás ebben az állapotban igazán félelmetes volt, mindenféle kavargott a fejemben. Reméltem, hogy nem találják meg őt, s hogy nem találnak meg engem.