Nehéz volt a sziklákon egyensúlyozni, féltem, hogy megcsúszom és kitöröm a bokámat. Néha volt olyan gondolatom, hogy jobb lett volna, ha ott maradok, és megvárom Matthewt a segítséggel. Egyre fáradtabb voltam és egyre jobban besötétedett. Fogalmam sem volt arról, hogy hol vagyok, de a lábam vitt előre, mentem tovább. Mikor végre leértem a sziklás részről, furcsa hangokat hallottam. Valami motoszkált a bokorban, közvetlenül mellettem, kicsit messzebbről is zajt hallottam, mintha valaki vagy valakik közelednének. Hirtelen olyan érzésem támadt, hogy a törzs tagjai járnak erre.

Mintha órák teltek volna el, olyan sok időnek tűnt, mire Matthew visszaért. Lépteket hallottam közeledni, de nem tudtam biztosan, hogy ő az, nem mertem előbújni a barlangból. Bent hozzásimultam a falhoz és csak vártam, miközben a szívem egyre gyorsabban dobogott, attól féltem, hogy esetleg más talál rám Matthew helyett. Szerencsére ő volt az, bejött a barlangba és intett nekem.

– Indulhatunk – mondta halkan és már ment is, miközben én még mindig ledermedve álltam a falnál.

El sem tudtam képzelni, vajon kik lehetnek ezek a furcsa alakok. Nem mentünk túl közel, tisztes távolságból követtük őket, egészen addig, míg be nem mentek az egyik barlangba. Hirtelen olyan rossz érzésem támadt, valami azt súgta, hogy nem lenne szabad itt lennünk, hogy egyáltalán nem jó ötlet figyelni őket. Ki tudja, mit akarnak? A ruhájukból ítélve valamiféle szekta tagjai lehettek. Hosszú, barna csuhájuk alól semmi sem látszódott ki, az sem, hogy nők-e vagy férfiak.

Ahogy egyre közelebb értem, egyre jobban láttam, mi történik. A fősámán egy hatalmas székben ült, az utódja végezte a rituálét egy nyolc éves forma gyereken. Körülöttük volt a falu apraja nagyja, énekeltek, ismételték azokat a szavakat, amiket a fiatal sámán mondott. Az az ég felé tartotta két kezét, majd letérdelt a gyermek mellé, s ráhajolt, majd ismét az ég felé tartotta a kezét, de immár térdepelve. Észre sem vettem, hogy milyen közel vagyok már hozzájuk, egyszer csak azon kaptam magam, hogy előttem zajlik az egész jelenet.

A hátizsákunkat, s az összes holminkat elvették. A többiek izgatottan várták, hogy mondjak valamit, de teljesen az események hatása alá kerültem. Örültem, hogy látom őket élve, de tudtam azt is, hogy mindez az én hibám, a sírás fojtogatott. Láttam rajtuk, hogy megkönnyebbültek, mikor megláttak.
Végül Steven szólalt meg.

– Jól van?
– Igen.
– A többieknek már elmagyaráztuk, mi történhetett. Susan lefordította, hogy miről beszélgettek a törzsfőnökök.

Motorcsónakkal jutottunk ki a szigetre, dél körül tehettük a lábunkat újra szárazföldre. Még egy körülbelül fél órás gyalogút várt ránk, a holmink cipelésében két hordár volt a segítségünkre, de persze mi is hátizsákokkal voltunk. Steven végig az indiánok szokásait magyarázta, hogy mire számítsunk, mikor megérkezünk.

– Ne mutassanak félelmet, s ne tegyenek hirtelen mozdulatokat, bármi is történik!
– Ezt most komolyan mondja?

Sokszor van úgy, hogy az ember élete megváltozik egyik pillanatról a másikra. Mikor valaki más városba költözik, vagy új munkahelye lesz, esetleg gyermeke születik, minden más lesz. Körülöttem is nagyot fordult a világ, egy olyan szigetre tartottam egy olyan néphez, melynek akár a tagja is lehetnék, ha az apám nem vitt volna magával. Vajon milyen lett volna ott felnőni, tanulni, élni? Teljesen más ember lennék, az biztos. Minden ember számára meghatározó, hogy hol nevelkedik, esetleg az is, hogy milyen vallású emberek veszik körül, mennyire befolyásos, gazdag vagy éppen szegény családba születik.

Péntek délután volt. Arra gondoltam, hogy most vagy soha, elmegyek és megkérdezem Matthew apját a szigetről, hátha tud valamit az anyámról is. Izgultam, nem tudhattam, hogy mit fog hozzám szólni, hogy segít-e majd nekem, de mindenképp meg akartam próbálni. A cégnél a recepción éppen nem volt senki, így aztán várnom kellett. Pár perc ácsorgás után lépteket hallottam, a hang irányába fordulva vártam a recepcióst. Hatalmas csalódás volt, mikor megpillantottam Matthewt a recepciós helyett.

3. rész

Elkészült a kávé. Leültem Matthew mellé a kanapéra és kortyolgatni kezdtük a forró italt.
Furcsa szituáció volt ez. Egyikünk sem szólalt meg, mind a ketten elfoglaltuk magunkat a kávéval. Szívesen beszélgetem volna vele most, de nem tudtam, hogyan kezdjek hozzá. Szerintem ő is így volt ezzel most. Végül aztán csak megtörtem a csendet.

– Mikor megy vissza Európába?
– Egy hét múlva. Pár napig leszek távol, aztán vissza kell jönnöm.
– Értem.

Nehezen sikerült megnyugodni. Annyi minden járt a fejemben, szerettem volna rendet rakni magam körül és nem csak a lakásra értve. Arra gondoltam, hogy elmegyek a Farelli céghez és megkérdezem, mikor lesz Matthew bent. Csak nem marad örökre Európában! Tudtam, hogy az ügyeit innen, az apja cégéből fogja irányítani, legalábbis többnyire. Az, hogy ordibált velem a képek miatt a szállodában, még rendben van. Az viszont, hogy feldúlja a lakásomat csak azért, hogy mentse a bőrét!

Farkasasszony

Sok-sok évvel ezelőtt egy kutatócsoport érkezett az egyik indiánok által lakott kis szigeten. A csoport vezetője Daniel Holmes, már régóta szeretett volna ide ellátogatni, ám ez nem volt egyszerű. A törzsfőnöktől engedély kellett ahhoz, hogy idegenek léphessenek a földjükre. Az ismeretlen jövevények először ajándékot küldtek a törzsnek, hogy bizonyítsák, nem akarnak ártani nekik, majd ez után sikerült valamelyest elnyerni a bizalmukat, s megkapták az engedélyt, együtt élhettek a törzzsel egy ideig.