Sokszor van úgy, hogy az ember élete megváltozik egyik pillanatról a másikra. Mikor valaki más városba költözik, vagy új munkahelye lesz, esetleg gyermeke születik, minden más lesz. Körülöttem is nagyot fordult a világ, egy olyan szigetre tartottam egy olyan néphez, melynek akár a tagja is lehetnék, ha az apám nem vitt volna magával. Vajon milyen lett volna ott felnőni, tanulni, élni? Teljesen más ember lennék, az biztos. Minden ember számára meghatározó, hogy hol nevelkedik, esetleg az is, hogy milyen vallású emberek veszik körül, mennyire befolyásos, gazdag vagy éppen szegény családba születik. Nincs választási lehetőség, nekem sem volt, nem mondhattam azt, hogy ott szeretnék felnőni az indiánok között. Ki tudja, lehet, hogy jobban jártam így, hiszen tanulhattam nyelveket is, sokat utaztam, láttam a fél világot, s valamiképpen jobban beleillek így, mint a maroknyi kis indián közösség. Mikor találkoztam Matthew apjával, látszott rajta, mennyire távolságtartó, kemény, zárkózott ember lehet, nem csoda, hogy a fia olyan amilyen. Szinte egyszerre érkeztünk meg a hajóhoz, egyszerre szálltunk fel, mégis, mintha ott sem lettem volna, átnézett rajtam. Nem köszönt, s úgy döntöttem, akkor én sem fogok. Látszott rajta, hogy duzzog, amiért velem kell jönnie. Míg én kint vagyok a fedélzeten, ő a kabinjába zárkózik. Úgy éreztem, pont ilyen az életünk is, különbözőek nem is lehetnénk. Ő folyton a cége ügyes-bajos dolgaival foglalkozik, dolgozik, az egész élete a munka körül forog. Az én életem tele volt kalanddal, mindig utaztam valahová, sok-sok embert ismertem meg. Sosem maradtam a szállodákban, inkább felfedeztem a várost, ahol jártam. Pont, mint az apám. Mikor kicsi voltam, sokat utaztunk együtt, talán e miatt van az, hogy ennyire belém ivódott az új iránti vágy, hogy folyton menjek valahová, világot lássak. Most is inkább kint vagyok a fedélzeten és nézelődöm, nem úgy, mint Matthew, aki ki sem mozdul a kabinjából.

Egy valami azonban közös volt bennünk, legalábbis úgy gondoltam. Nekem nem volt igazi családom, anya nélkül nőttem fel, az apám sem foglalkozott velem sokat. Abból látom, hogy Matthewnak is hasonló élete lehetett ilyen téren, hogy a születésnapját sem ünnepelték meg az apjával, olyan távolságtartó volt vele is, mikor beszéltünk. Egyikünknek sem volt igazi családja. Azon gondolkodtam, hogy valahogy jó lenne, ha jóban lennénk, legalább addig, míg tart ez az utazás, hiszen körülbelül egy hónapig élvezhetjük egymás társaságát, és ez elég hosszú idő. Nem akartam mást, csak, hogy emberi hangon tudjunk egymással beszélni, s hogy ne nézzen levegőnek. A tolmács Sarahval és az indiánok szokásait tanulmányozó Stevennel hamar megbarátkoztam a hajón, miért ne csatlakozhatna hozzánk ő is? Persze, gondoltam, hogy miért zárkózik be. Ő bizonyára sokkal magasabb rendűnek tartja magát, nincs kedve a mi társaságunkhoz. Érthető, az ő családja gazdag, mindig magasabb körökben mozogtak.
Két napja már, hogy úton voltunk már és a színét se láttam. Jó lett volna beszélni vele, elásni a csatabárdot, de ha ő ennyire makacs, akkor én is az leszek, különben is, jól elvoltam Sarahval és Stevennel. Sokat beszélgettünk, meséltek az életükről, együtt ettünk, szóval volt társaságom, nem panaszkodhattam. Még két nap és elérjük a sziget partjait, szóval mikor nem velük voltam, a szótárt forgattam, hátha ragadna rám is valamennyi az indiánok nyelvéből.
A harmadik napon éppen Matthew szobája mellett mentem el, mikor megláttam, hogy a kapitány kijön a szobájából.

– Minden rendben? Nincs szüksége esetleg valamire? – kérdezte tőlem kedvesen, mosolygósan.
– Nem, nincs szükségem semmire, nagyon élvezem ezt az utazást! Gyönyörű a tenger! – éppen a fedélzetre tartottam, hátha látnék delfineket is a vízben.
– Bár mindenki ezt mondaná! A fiatalember odabent nagyon szenved a tengeribetegségtől! Még jó, hogy már csak egy napunk van a vízen, alig evett valamit azóta, hogy elindultunk – mondta aggódó tekintettel.

Meg sem tudtam szólalni a döbbenettől. Tágra nyílt a szemem a csodálkozástól, nem gondoltam, hogy Matthew beteg. A kapitány elköszönt tőlem, s indult is tovább a dolgára. Szörnyen éreztem magam ez után a beszélgetés után. Sarah és Steven sem említette, hogy Matthew rosszul van, gondolom ők sem tudtak erről semmit. Egész úton szóba sem hoztuk őt, jól elvoltunk együtt, ő pedig csak szenvedett idelent. Ráadásul a gondolataim róla… szégyelltem magam. Mindenféle elméleteket gyártottam, hogy miért viselkedik így, s aztán borzasztó volt hallani az igazságot. Az előítéleteim meggátoltak abban, hogy meglátogassam őt, pedig, ha megtettem volna… El is határoztam, hogy bemegyek hozzá, de csak álltam ott, az ajtó előtt, beletelt még néhány percbe, hogy össze tudtam szedni magam, s kopogtattam nála.

– Tessék! – szólt ki nekem.
– Matthew, Eliza vagyok, bejöhetek? – gondoltam, jobb, ha előbb megkérdezem, és nem csak rárontok.
– Mit akar itt? – na ez jó kérdés volt.
Szerettem volna könnyíteni a lelkiismeretemen, de ezt persze nem mondhattam meg neki.
– Csak szeretnék beszélni önnel! – reménykedtem abban, hogy beenged, mert ha nem, a hátralévő egy napban biztos azon gondolkodtam volna, hogy milyen aljas emberi lény vagyok, hogy felé sem néztem, mikor beteg volt.
– Jól van, jöjjön be! – megkönnyebbülve nyitottam ki az ajtót.
– Hogy érzi magát? – az ágyában félig felülve feküdt, sápadt volt és láthatóan kimerült.
– Nem vagyok túl jól. Utálom a hajókat, a tengert...
– Szóval ezért nem akart jönni – közelebb mentem hozzá, s leültem az ágya melletti kis kanapéra.
– Igen, főleg ezért. De persze az apámat nem érdekelte. Mindig az van, amit ő akar – olyan nyomorultul éreztem magam, ez mind miattam volt.
– Sajnálom, nem tudtam, hogy nem bírja a hajózást.
– Nem az ön hibája, az apám viszont, ő tudta, mégis… – sóhajtott egy nagyot.

Beszélgetni kezdtünk, s kiderült, hogy bármit tesz, vagy szed be, mindig tengeribeteg lesz, ha hajóra száll. Az orvosok legújabb találmánya, egy gyógyszert tartalmazó rágógumi, szintén hatástalannak bizonyult, mint ahogy a többi gyógyszer és a gyömbér is. Annyit lehet elérni ezekkel a készítményekkel, hogy elálmosítják, e miatt sokat alszik, de mikor ébren van, ugyanúgy szenved. Már nem sok volt hátra az útból, ez adott némi vigaszt számára, de visszafelé ugyanúgy kínlódni fog. Bántott, hogy én erről semmit sem tudtam, s ő úgy lett erre az útra kényszerítve. Ha tudom, akkor biztos más megoldást keresek, nem akartam volna, hogy ilyesminek kelljen kitennie magát. Vele maradtam még egy ideig, s már nem is tűnt olyan ellenszenvesnek. Elmondta nekem, mennyire haragudott rám a miatt, hogy belekevertem ebbe az egészbe, de már nem rám dühös.
Az út utolsó napján megnéztünk együtt egy filmet, próbáltam elterelni a figyelmét, egy kicsit jobb kedvre deríteni, szerintem egész jól sikerült.