Nehéz volt a sziklákon egyensúlyozni, féltem, hogy megcsúszom és kitöröm a bokámat. Néha volt olyan gondolatom, hogy jobb lett volna, ha ott maradok, és megvárom Matthewt a segítséggel. Egyre fáradtabb voltam és egyre jobban besötétedett. Fogalmam sem volt arról, hogy hol vagyok, de a lábam vitt előre, mentem tovább. Mikor végre leértem a sziklás részről, furcsa hangokat hallottam. Valami motoszkált a bokorban, közvetlenül mellettem, kicsit messzebbről is zajt hallottam, mintha valaki vagy valakik közelednének. Hirtelen olyan érzésem támadt, hogy a törzs tagjai járnak erre. Végre! Megmenekültem! Szokatlan volt azonban, hogy emberi hangot nem hallottam, nem szóltak egymáshoz, nem beszélgettek, de határozottan hallottam, hogy egyre közelebb érnek. A Nap lement már, de még jól láttam, vagy a szemem szokta meg ezt a félhomályt, nem tudom.  Azt hiszem, láttam is őket, ahogy közelebb érnek, de nem akartam kiabálni, óvatlan mozdulatot tenni. Egyszer csak tudatosult bennem, hogy mik is azok, akik felém közelednek. Nem a törzs tagjai voltak, nem a vadászok, hanem farkasok! Hatalmas farkasok vettek körül, a szívem hirtelen már a torkomban dobogott. Csak arra tudtam gondolni, hogy most végem van. Egyre közelebb jöttek, lassan, lépésről lépésre, már a fogaikat vicsorgatták. Nem jó ötlet elszaladni, akkor üldözőbe vennének és biztosan megölnének. Itt maradni is életveszély, így is bármelyik pillanatban rám támadhatnak. Közeledtek és körülvettek, életemben nem féltem még így. Semmilyen fegyver sem volt nálam, nem tudtam megvédeni magam! Ekkor azonban váratlan dolog történt. A hátam mögül, ki tudja, hogy honnan, előugrott egy fehér farkas és a többiekkel szemben állva fenyegetően morgott rájuk. Tátva maradt a szám a csodálkozástól, nem értettem, hogy mi történik. Ez a farkas egyértelműen védelmez engem, ki tudja, hogy miért? Az egyik farkas előreugrott és rávetette magát, a többiek pedig csak figyelték, mi történik. Előttem harcolt egymással a két farkas, még sohasem láttam ilyet, megdöbbentő és félelmetes volt, csak figyeltem az eseményeket, semmit sem tudtam tenni, de még gondolkodni sem. Úgy látszott, a fehér farkas sokkal erősebb, mint a másik, hatalmas mancsával akkorát ütött a pofájára, hogy az erősen vérezni kezdett, a nagy sebből ömleni kezdett a vér. Ekkor nyüszítve hátrálni kezdett, a fehér farkas pedig elém állt, méltóságteljesen. Lassan eltűntek a szemünk elől, az összes farkas követte a vesztest, csak a fehér maradt végig mellettem. Mikor már jó ideje elmentek, hátrébb léptem, pont egy faágra és az nagyot reccsent a talpam alatt. A fehér farkas felém fordult és morgott rám. Először megment, aztán meg rám morog? Ki tudja, talán csak az ő prédájának tekint, talán csak ő akar egyedül felfalni engem, azért zavarta el a többieket. Az ájulás környékezett, rosszul éreztem magam, szédültem, forogni kezdett velem a világ. Muszáj volt leülnöm az egyik sziklára, még akkor is, ha tudtam, hogy ezzel lehet, hogy a vesztembe rohanok, a farkas felfal, ha megmozdulok. Leültem, és vártam, mikor támad, de e helyett lefeküdt ő is elém. Pár perc múlva össze tudtam szedni magam, elmúlt a szédülés, már sokkal jobban éreztem magam, a farkas sem bántott. Nem hittel el, hogy ez velem történik. Szinte fel sem fogtam, egyáltalán mi is történik. Felállt és rám nézett, majd elindult és újra rám nézett. Mintha csak azt akarná, hogy kövessem. Feltápászkodtam a szikláról és követtem őt. Ment elől és én mentem utána, nem tudtam, hogy hová, de az volt az érzésem, hogy segíteni akar. Már teljesen besötétedett, alig láttam valamit, csak az ő fehér bundája világított előttem. Követtem őt, ki tudja, hogy miért, megmentette az életemet és most visz valahová. Nem botlottam meg egyszer sem, pedig idegen volt a terep, megint az volt az érzésem, hogy a lábam tudja az utat, teljesen irracionális volt ez az egész. Megpillantottam valamit a távolban. Fényt láttam, a falu fényeit! Tudtam, hogy már nem lehetünk messze, de úgy éreztem, már órák óta gyalogolunk, már alig álltam a lábamon és minden lépés iszonyúan nehéz volt. Tudtam, hogy a farkas jó irányba vezet engem, biztonságban éreztem magam. Kis idő múlva megállt, mintha pihenni akarna. Hátrafordult, majd a falu felé nézett, aztán újra rám. Lihegett, biztos voltam benne, hogy ő is elfáradt. Meg akartam köszönni neki, hogy ide vezetett engem, de nem tudtam, hogy hogyan. Közelebb léptem hozzá, ám ekkor elszaladt, mintha ott sem lett volna. A falu már csak pár percnyire volt. Közben az jutott eszembe, hogy mi lehet Matthewval? Mi van, ha visszament és keres engem? Rossz döntést hoztam, ott kellett volna maradnom! Mi van, ha most engem keres égre-földre? Kinyitottam a kaput, a falu már elcsendesedett, csak pár őr állt a kapu közelében, de csak rám néztek, majd, mikor látták, hogy én vagyok, nem is foglalkoztak velem. Távolabb megpillantottam Matthewt is és Sarah-t, a fősámánnal beszélgettek éppen, vagyis nagyon mutogattak neki, de ő egy szót sem szólt. Mikor észrevett, felém mutatott, és a többiek is felém néztek. Láttam, hogy nagyon csodálkoznak, elindultak felém.

– Hogyhogy itt vagy? Mi történt? – faggatott Matthew.
– Nem is tudom… – ha elmondom, mi történt velem, biztosan nem hiszik majd el.
– Nem tudod? – nézett csodálkozva.
– A fősámán nem engedte, hogy Matthew ön után menjen! Nem adott mellé embereket, hogy segítsenek önnek! Nagyon aggódtunk! – mondta Sarah.

Így már érthető volt minden. De miért nem akartak segíteni nekem? Elindultunk a sátrunk felé, azonnal le is feküdtem pihenni. Hallottam, hogy Matthew és Sarah beszélgetnek mellettem, egy ideig még figyelemmel követtem,, de aztán elnyomott az álom.