Mintha órák teltek volna el, olyan sok időnek tűnt, mire Matthew visszaért. Lépteket hallottam közeledni, de nem tudtam biztosan, hogy ő az, nem mertem előbújni a barlangból. Bent hozzásimultam a falhoz és csak vártam, miközben a szívem egyre gyorsabban dobogott, attól féltem, hogy esetleg más talál rám Matthew helyett. Szerencsére ő volt az, bejött a barlangba és intett nekem.

– Indulhatunk – mondta halkan és már ment is, miközben én még mindig ledermedve álltam a falnál.
Persze nem tétováztam sokáig, összeszedtem magam egy pillanat alatt és mentem utána.
Gyorsan haladtunk lefelé, de egyáltalán nem bántam. El akartam tűnni innen, amilyen gyorsan csak lehetett. Mikor lejjebb értünk, a vékony sziklasáv előtt Matthew megállt. Alig kaptunk levegőt, ki kellett fújnunk magunkat.

– Mennünk kell tovább! – szólított fel, hogy a pihenő ennyi volt és haladni kell.
– Várjon! – szóltam utána, muszáj volt pihennem még egy kicsit.
– Nem maradhatunk itt, indulnunk kell! – mondta, de látva, hogy tényleg nem vagyok még jól, közelebb jött hozzám.
– Jól van? – kérdezte, miközben a szemembe nézett.
– Nem, nem igazán. Ez az egész, ami történt odabent és… most ez a nagy rohanás… – nem tudtam elmondani neki, hogy mit érzek, beszélni is alig tudtam. Éreztem az arcomon, hogy folynak le a könnycseppek rajta, de nem egyszerű sírás volt ez. Mintha sokkot kaptam volna, nem tudtam befolyásolni.
– Jöjjön, üljön le egy kicsit! Az arca olyan fehér, mint a fal – segített leülni egy kőre, majd leguggolt velem szembe és megfogta a kezem.
– Nyugodjon meg, kérem! Nem lesz semmi baj! – próbált nyugtatni, s hogy ettől, vagy a pihenéstől, de már kezdtem jobban érezni magam.
– Azok az emberek a barlangban, ott, ami történt az… az nem… olyan hihetetlen és… – felkavart, amit láttam, az pedig, hogy Matthew egyedül hagyott egy időre, csak rontott a helyzeten. Akkor, mikor a szemem előtt zajlottak az események, szinte fel sem fogtam, mi történik,  most azonban egyre jobban tudatosult bennem, hogy valami borzalmasat láttunk.
– Tudom, tudom, de most már vége van. Össze kell szednie magát, vissza kell mennünk a faluba! – mintha őt teljesen hidegen hagyta volna ez az egész. A hangja teljesen nyugodt és határozott volt, ez nyugtatóan hatott rám.
Felálltam és megtöröltem a szemem, ő pedig ekkor átölelt. Olyan hirtelen történt, de jólesett, hogy ott van és ölel. Végre tudtam rendesen lélegezni, a szívem is lassabban dobogott már, az utolsó könnycseppet is letöröltem az arcomról.
– Jól van – mondta halkan – minden rendben lesz! – elengedett, a szemembe nézett, majd az útra. Tudtam, hogy menni akar és most már én is készen álltam rá.
– Menjünk – mondtam neki, ő pedig csak bólintott és elindult.

Már egy ideje az ösvényen haladtunk, mikor utána szóltam.
– Mondja csak, nem tegeződhetnék? – kezdtem máshogyan nézni rá, már nem tűnt olyan ellenségesnek. A hajón is rosszul ítéltem meg, arra gondoltam, hogy esetleg még barátok is lehetnénk.
– De, persze, én örülnék neki! – válaszolta, miközben megállt és megvárt engem.
– Milyen messze van még a falu? – láttam, hogy a Nap nemsokára lemegy, csak egy-két óránk maradt, hogy visszaérjünk.
– Szerintem körülbelül még egy órányira, ha tudjuk tartani ezt a tempót – indult is tovább, épp, hogy bevárt engem.
– Mit fogunk mondani az indiánoknak? Jó lenne ezt megbeszélni.
– Igen, igazad van. Mondhatnánk azt, hogy nem sikerült rávenni azokat az embereket, hogy távozzanak.
– Most mi lesz? Mit fogunk csinálni? Hogyan segíthetnénk nekik? – csak az lebegett a szemem előtt, hogy ezek az alakok bántani fogják a törzset, s ezt nem hagyhattam annyiban.
– Segíteni?! Nézd, ez nem a mi ügyünk. Ha piknikező amerikai fiatalokat találtunk volna odafent, akkor rájuk szóltam volna, hogy menjenek vissza oda, ahonnan jöttek, de itt egyáltalán nem erről van szó! Ez nem tartozik ránk! – válaszolta, s volt némi igazság a szavaiban.
– De megígértük, hogy segítünk!
– Én nem ígértem nekik semmit. Megpróbáltuk, eljöttünk ide, de ez túlmegy a hatáskörünkön. Majd megoldják ők! – hirtelen olyan szívtelennek tűnt megint, nagyot sóhajtottam a szavaitól.
– Megoldják ők? Mégis hogyan? Nem hagyhatjuk, hogy sorra lemészárolják őket! – meg akartam védeni a falut, tudtam, hogy szükségük lenne a segítségünkre.
– Két nap múlva úgyis elmegyünk innen! Addig, amit tudunk, megteszünk. Elmondhatjuk, hogy mit láttunk odafent, de mi nem vagyunk sem harcosok, sem varázslók! Amúgy is, megtudtad, amiért jöttél, nem tartozol nekik semmivel! – szöget ütött a fejembe az, amit mondott, hogy két nap múlva indulunk. Úgy volt, hogy van egy hetünk itt, nem értettem, miért megyünk ilyen hamar, s hogy a hajó, hogy fog így értünk jönni.
– Hogyhogy indulunk két nap múlva? Nem úgy volt, hogy… – be sem tudtam fejezni a mondatot, hátrafordult és úgy magyarázott nekem.
– Beszéltem az apámmal és értünk jön a hajó két nap múlva! Nem kell itt maradnunk!
– Hogyhogy beszéltél az apáddal? Hogyan? – tágra nyílt a szemem a csodálkozástól. Itt nem működik semmilyen mobiltelefon.
– Szerintem inkább haladjunk! – a helyett, hogy válaszolt volna, megfordult és indult is tovább.
– Várj már! – szaporázni kezdtem a lépteimet, utol akartam érni őt, hogy meg tudjam ezt beszélni vele, de ekkor, megcsúsztam a vékony ösvényen, elvesztettem az egyensúlyomat és lebukfenceztem egy nagy sziklára.
– Áááúúú! sikítottam fel, alaposan megütöttem a térdemet és a karomat is.
– Te jó ég! Nem esett bajod? – lenézett és látta, hogy odalent vagyok és feltápászkodok.
– Egyben vagyok! Csak jó lenne, ha felhúznál innen! – kiáltottam fel neki. Nem csúsztam le nagyon, csak pár méterre volt az út, valahogy vissza kellett másznom oda.
– Hogy mi?! – értetlenkedett Matthew.
– Nem tudok felmászni innen! Elő kellene venned a kötelet a hátizsákból és segítened kellene!
– Nincs nálam kötél! – kiabálta.
– Hogyhogy nincs?! Odaadtam a kezedbe, hogy tedd el! – tisztán emlékeztem rá, hogy odaadtam egy jó hosszú kötelet neki, hogy tegye el, mikor csomagoltunk az útra.
– Nem fért bele a táskámba! Nem tudlak felhúzni! – éreztem, hogy egyre idegesebb, de persze én is az voltam már.
– Mégis mit hoztál magaddal akkor?! – fel nem foghattam, miért nem hozta el, mikor tudta, hogy hosszú, veszélyes útra készülünk.
– Egy műholdas telefont! Hogy haza tudjunk menni! – ezt már inkább haraggal mondta, mintha én tehetnék arról, hogy nincs nálunk kötél. Így már világos volt, hogyan tudott beszélni az apjával és, hogy hogy fog értünk jönni a hajó két nap múlva. Azt is értettem már, hogy hová tűnt el, mikor egyedül hagyott a barlangban.
– Ezt most komolyan mondod?! – egyre dühösebb lettem rá. Nem akartam egy sziklán éjszakázni.
– Mégis mi bajod van?! Azon vagyok, hogy minél hamarabb hazamehessünk innen! – a hangjából ítélve azt hittem, hogy fogja magát és ott hagy, végülis neki csak az számít, hogy hazamehessen.
Nem volt semmi ötletem, hogyan mászhatnék vissza az útra, lefelé pedig, a sziklákon vezetett volna az út, elég meredek is volt, ráadásul északi irányba tudtam volna menni, a falu pedig kelet felé volt. Ott sem akartam maradni, mert attól tartottam, hogy azok, akik a barlangban varázsoltak, esetleg rám találnak.
– Van valami ötleted? – nem volt más választás, meg kellett kérdeznem őt, pedig nagyon mérges voltam rá. Ha elhozza a kötelet, most nem lennék ekkora bajban.
– Visszamegyek a faluba és hívok segítséget! Ez a legjobb megoldás! – kiabálta.
– Itt akarsz hagyni?! Most komolyan?! Már megint?! Nemsokára lemegy a Nap is! – kezdtem pánikba esni, ez nem az én napom volt.
– Visszajövök érted, megígérem! – az volt a legrosszabb, hogy tudtam a hangjából ítélve, hogy teljesen komolyan gondolja, hogy visszamegy a faluba, ha pedig ezt elhatározta, akkor az úgy is lesz.
– Nem hagyhatsz itt, Matthew!
– Csak maradj itt, minden rendben lesz!
– Nem maradhatok itt! És ha rám találnak?! – nem tudtam, mitől félek jobban, az éjszakától egy ismeretlen helyen, vadállatokkal vagy az idegenektől.
– Csak maradj csendben! – mondta és már szaladt is az úton.
– Matthew!! – kiabáltam utána, persze hiába.
El sem hittem, hogy ez velem történik. Nem akartam ott maradni, hogy esetleg rám találjanak az idegenek, de ha maradok, akkor van esélyem arra, hogy Matthew hoz segítséget, kihúznak innen és megmenekülök, visszamehetünk a faluba. Nem tudtam dönteni, mit tegyek, maradjak, vagy menjek. Ha megyek, még a bokámat is kitörhetem a sziklák között, ráadásul nem tudom, hová vezet ez az út, ha leérek innen, hol fogok kikötni, s hogy onnan merre kell majd tovább menni. Sőt, lassan be is sötétedik, sötétben pedig az orrom hegyéig sem fogok látni. A józan ész azt diktálta, hogy maradjak ott, ahol vagyok, de valami azt súgta, hogy jobb lesz, ha elindulok és lesz ami lesz. Tudtam, hogy így nehezebb lesz majd bárkinek is megtalálnia, hogy elveszhetek itt, ezen az átkozott szigeten, de nem tudtam ott maradni a sziklán. Lassan, elindultam lefelé, óvatosan, szikláról, sziklára másztam.