A VÉGTELEN NŐI SZÉPSÉG I.RÉSZ. 1. fejezet. Útravaló. – Talán nem is olyan szörnyű meghalni pedig az élet mámorítóan nagydolog! Igen, jelentem a halálos ágyról, létezik olyan, hogy elég! Minden szépségével és keserűségével együtt. Örültem, hogy itt lehettem! Örültem a lehetőségnek, hogy kutathattam a szépet és várhattam az öröm ritka pillanatára, hogy megmutathassa az élet az erejét ebben a lázálomban, ebben a lebegésben. Meg lehet ám tapasztalni ezt az önkéntelenséget, ha úgy belülről figyelünk, csak a jóra az összetartóra, a szépre, ami nélkül csak öldökölnénk, legfőképpen talán önmagunkat.

Negyedik rész

Megcseréltem keresztbe tett lábamat a szúette karszékben. Aznap este már sokadjára, és lemondóan állapítottam meg, hogy a nyomorúságos gyújtósnakvaló sehogy se kényelmesebb. Élénken szidtam a fogadót, amely a nyomába sem érhetett Gaspardénak. Az alsó szintet félig az ivóterem foglalta el, félig pedig egy nagy, közös hálóterem; alig egy fokkal kevésbé zsúfolt, mint a sevillai börtön.

Ami a két ház leggyakoribb lakóit illeti, valószínűleg még annyi különbség sem volt.

Nyúlanyó idegesen járkált az aprónép között. Most is türelmes volt a kicsikkel, szívesen játszott velük, de a gondolatai máshol jártak. Nyúlpapa, aki ismerte párja minden rezdülését, észrevette a jelet, és egy alkalmas pillanatban megkérdezte a nejét:

- Drágám, mi a baj?

- Csak annyi, hogy mindjárt itt a karácsony és nem tudom, hogy mit kapnak a porontyok ajándékba. – jött a válasz.

- Egyet se félj, majd én intézem, már kitaláltam valamit.

Azzal Nyúlpapa szedelőzködni kezdett, felvette hátizsákját és nekiindult.

Mrs. Vivien Winter maga sem értette, hogyan került oda. 

Csak állt a torony tetején, fenn, a magasban.

Sűrű hálót szőtt köré az éj sötétje. A szél belekapott hosszú hajába. Mrs. Vivien Winter harmincas asszony volt, az a fajta nő, akinek akkor is zajlott az élete, ha épp nem volt jelen; folyton beszéltek róla. Csodálatos, boldog és felemelő volt minden pillanat, ami megélt. 

Azután történt valami megmagyarázhatatlan és felfoghatatlan. Felébredt egy szombat reggelen, majd a fürdőszobába ment.

Harmadik rész

- Ejha! – füttyentett Cristóbal, megpillantva a sevillai elöljáró otthonát – Igazán fontos ember lehet a barátja, nagybátyám.

- Francisco Fernando nem a barátom. Ezzel a címmel jelenleg… már jó ideje, hogy senkit nem kívánok megtisztelni – méregettem gyanakodva az impozáns homlokzatot. Bár fontos tisztsége volt, ennyire azért mégsem. És főleg nem járt ennyi pénzzel. Ha hozzászámolom (legalábbis tisztes kereteken belül) a kenőpénzeket, akkor sem – Még szerencse, hogy nem sokan tolonganak e kiváló poszt betöltéséért!

Ötödik fejezet

-Na jó gyere!-intek Izabella felé.-Megnézzük mit rejt az ajándékod!

Felsurranunk a szobámba, Izabella meglepetésével együtt.

-Ez tényleg nagyon titkos!-becsukja az ajtót.

-De mi az?-kérdezem kiváncsiskodva.

Nagy levegőt vesz.

-De kérlek ne nevess ki!

-Oké,oké!Mond már !

-Ez egy regény-napló amit én irtam...

-Mi az a regény -napló?

-Hát az olyasmi mint pl Diary of a wimpky kid.Szóval,hogy naplóként irom le de nagyjából képezek egy történetet is.

Második fejezet

Az ajtó előtt állok.Annyira szédülök,hogy nem tudom megfogni a kilincset.Gyenge vagyok mint egy őszi falevél.A világ homályossá vállik körülöttem,minden elmosódik...

Felébredek.Egy ágy durva madracát érzem magam alatt..Fertőtlenítő és szesz szag vesz körül.A korházban vagyok.

Anyum ott ül melettem,sápadtan és kétségbeesett arccal.Apum a korteremben járkál fel -alá.Nagyot nyelek és megszólalok.

-Hello!

Anyum rám néz majd átölel.Apum csak csóválja a fejét.

MANSFELD

– Meglátogatta?

A hóhér bólintott.

– Jól megnézte? Nem szeretném, ha elcseszné.

– Erős nyaka van, de nem lesz gond.

– Az jó. Ez a szarjankó… – és itt hirtelen megakadt, mert rájött, hogy ez a név a nagyfőnök mozgalmi gúnyneve, amióta likvidálta a pártot –, azaz… akarom mondani szarházi, két elvtársunknak kiverte a fogát és nekik elvárásaik vannak.

– Megnyugtathatja őket. Egyébként nagyon kölyök kinézetű. Remélem nem fiatalkorú, mert olyat nem vállalok.

Quod

I.

Limes

Első fejezet

Kinyitom a szemem.A fehér plafont bámulom,mint minden egyes reggel,az utóbbi időben.Semmire sincs  kedvem.Felülök az ágyamban és vetek egy pillantást az ablak felé.Azonnal megállapítom,hogy zuhog az eső,és hiába pirkad már,a nap sugarai belevesznek az ég fehér ködébe.Az idő tehát nagyon szomorúnak igérkezik,és az én hangulatom sem  különb.A beborult ég tökéletesen tükrözi a lelkiállapotom.

Tekintetem az egyik falra kandikál ahol a  Laylaval készített közös képpek díszelegnek.Boldogságot sugároznak .Megtöltik ,a fehér falat színekkel.A nevető arcokat látva újra görcsbe rándul a gyomrom.Felpattanok és a képpekhez rohanok.Megragadom a legszélsőt és teljes erőmből a földhöz vágom.A képet védő üvegbúra darabokra törik.A többi hét fotón is elvégzem ugyanezt a műveletet,egy kivételével.Végigsimítom az ujjaimat az üvegfelületen.Egy percre visszavágyom,oda,arra a sziklára.A halvány ,reggeli fényben tisztán kivehető ,a fotó minden egyes részlete.Laylaval egy szikla peremén ülünk lelógatva  lábainkat a végtelen mélységbe.A háttérben ,két fenyőfát leszámítva a táj laposnak és sivárnak tűnik.Ha egy kivülálló személy,aki nem járt azon a helyen,ránézne erre a fényképpre,két vigyorgó arcot leszámítva,nem látna mást csak egy kihalt pusztaságot.De én,aki odafentről szemléltem a dolgokat,teljesen mást látok.Újra érzem,a friss szellőt ami a hajamat cibálja,látom a minuszkurális házakat,hallom a madarak csiripelését.Emlékszem,hogy a nap szikrázóan süttött aznap,bársonyos fénybe vonva a tájat .Olyan volt minden ,akár egy elvont földrészen,távol mindentől és mindenkitől...minden egyes bajtól,és problámától.Aznap igazán szabad voltam.Layla és én ellógtunk a matek óráról ,csak azért mert untuk.Felmásztunk egy kisebb hegycsúcsra,elbújdostunk és rengeteget röhögtünk.Mi voltunk a legbolondabb,legviccesebb és leglazább lányok az egész földön.Az a kép az egyetlen jól sikerült szelfim,és az utolsó is...

Második rész

Hűvös szél fütyült az ágak között az erdőben, ahol kénytelen voltam éjszakázni. Még az álmot is messze fújta a szememről; hiába csavartam szorosabbra magam körül a köpenyemet, nem hozott enyhülést. Az sem segített, hogy mindegyre bajba jutott jótevőm sorsa járt a fejemben… meg Cristóbálé. Fattyúkánt jött a világra, apja valami világcsavargó hajós volt, legalábbis a család ennyit tudott kiszedni szerencsétlen, bűnbe esett anyjából.

Alina az erdő boszorkánya

Yaan kockázatos útra készült. Tapasztalt vadász volt, a faluban is sokat mondogatta, hogy az ész a legfélelmetesebb fegyver az erdőben nem a lándzsa vagy az íj, hisz az állatok annak híján vannak. Sok követője akadt eme bölcs embernek, az ő vezetése alatt a vadászatokról mindig nagy zsákmánnyal tértek haza, a falu sohasem éhezett. Most Yaan nem a szokásos csapatával indult, ugyanis mind oda vesztek. Alina az erdő boszorkánya bájaival és csodálatos énekével elcsábította őket és többé nem tértek vissza.

Teljes homályba burkolózva

Vár, haját lassan elhullatta.

Szemei idegesen járnak,

Minden zajra könnyben áznak.

Ám a neszt csak a fejében hallja már,

Rég csendes odakint a látóhatár.

Sötét emlékek törnek elő

Akár egy zabolázatlan erő,

Nyomja el a sötét túlerő;

Ide kevés már a vonzerő.

Ám a lélek is egyszer feltelik,

S mire ezt felfedik,

Darabkái már messze járnak,

És a lánynak,

Mint a szárnyaszegett madárnak

Kell átadnia magát a magánynak.

Az alma és a körte nagyon jó barátok voltak. Egy nap azonban örök haragot hirdetve, összevesztek. Az ok, pedig az volt, hogy nem tudták eldönteni, melyikük a szebb. Az alma a gyönyörű pirospozsgásságát, a körte csodálatos alakját emelte ki.

Egy jó ideig nem szóltak egymáshoz, kerülték egymás társaságát. Végül a naspolya kitalálta, hogy állítsanak fel egy független bizottságot, ennek a kardinális kérdésnek az eldöntésére. A felek beleegyeztek, így hát összeült a bölcsek tanácsa.