A mű nyomokban fárasztó poénokat is tartalmazhat

Egy meghazudtolhatatlan kamu történet

Azt hiszed láttál már furcsa dolgot életedben? Az semmi ahhoz, amit most el fogok mesélni. Kint ültem az erkélyen egy cigivel kezemben és bámultam a Holdat, melyet hol-hol eltakart egy-két sötét felhő. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy valami fluoreszkáló tárgy úszik az égen egyenesen a Hold felé. Alakja leginkább egy cápához hasonlított, mérete a nem volt sokkal nagyobb a Holdnál mely éppen az első negyedben lehetett.

           Megkezdődött az iskola.Jöttek az osztálytársak és enyből nyaliztak nekem ,de mikor megjött az osztály dívája egyből lepattíntottak. ilyenkor annyira utálom őket olyan kétszínüek.Viszont mikor a szüleimet meglátják egyből ölelgetnek mondják hogy te vagy a legjobb barátnőm, annyira elegem van már belőle. Pld.: most ötödikben annyiszor loptak tőlem hogy egyszer meg ís téptem egyiküket.Sőt ha melletem ülnek mindig lesnek dogánál mert semmi sincs a fejükbe.

Birkák az élőn

   Minden, határmenti nagyobb vasútállomáshoz - ahol foglakoznak teherszállítmányozással - tartozik, élő állatokat szortírozó szekció, amit úgy hívnak: élő. Ezen a helyen állnak alkalmazásban az élősök. Munkájuk abból áll, hogy terelgessenek, etessenek, itassanak, gondozzanak, takarítsanak. Ha pedig egy-egy szerencsés alkalommal nincs transzport, akkor többet piáljanak, mint a dolgos napokon.

   Reggel hétkor, tiszta fejjel befutott az élősök csoportjának négy munkásembere: Picsik, Ferkó, Décsec és Lurkó.

Lófejek úsznak a kék síkon mint
nagy sötét bíborvirágok
egérfülek sora díszeleg köréjük,
macskaszemek kíserik álmodozásaikat.

Zajos zene harsog hirtelen!
csillámló hópelyhek az égből
gyengéd tisztasággal hullnak,
s betakarják szirmaikat.

Ugyanaz az álom,
ugyanaz a kép…

Apró szárnyak, kis kezek
nyúlnak a határtalan felé,
megölelik vele a mindenséget, mint
gyermek anyja keblét.

S aztán újból csend következik,
lófejek úsznak a kék síkon
mint nagy
sötét bíborvirágok.

Luca

LUCA csupa nagybetűvel. Már sokan írtak a legszebb, a legjobb, a legokosabb kutyáról, de Luca túltesz mindegyiken. Luca egy szép küllemű, drótszörű magyarvizsla szuka. Pedigrével rendelkező, jól vadászó szülőktől . Csak az a baj, hogy a nagy szerelem idején közbe szólt a kisördög. Így az apja rövidszőrű magyarvizsla kan az anyja, pedig drótszőrű magyarvizsla volt. Kis kölyökként már nagyon érdekelték a szagok és, ha érzett valamit kitartóan kereset.

És akkor lassan kinyitotta szemeit. A fény zavaró volt. Áthatolt az ablakon és befészkelte magát a kis szobába.
  -Reggel van, bogár. - szólalt meg egy női hang. Hiába, Ő csak ott feküdt mozdulatlanul. Nem hattak rá most a szavak, túl korán volt. Eközben finom illat  áradt be a szobába.
Friss kávé.
Újra lehunyta szemeit s hagyta, hogy az illat magával rántsa. Minden levegővétellel erőt merített belőle. Nyújtózni kezdett, teste lassan hozzászokott a keléshez.

Fény nélkül

Csermelyként csörgedez a könnycsepp arcomon,

kiárad a legbensőbb fájdalom.

Napom vagy, de fel mégsem szárítod,

sugaraid szögét másfelé állítod.

Esőfelhők gyűlnek,

viharra készülnek.

Már nincs fény, mit nekem adhatsz,

mást melegítesz, engem elhagysz.

Lelkem hamuvá ég,

míg felzokog az ég.

Emlékem is porrá lesz,

örökre elfelejtesz.

I. rész

A cigányasszony

Forró nap volt. A hőség csak alkonyatkor kezdett enyhülni valamelyest, miután az erejét vesztett, bágyadt napkorong a hullámok közé szunnyadt. Néhány percig még látszott a horizont alján egy bíborszínű fénypászma, majd a tenger mélykék vize hamarosan feketébe tűnt át. A hullámain ringatózó fehér hajó már fényárban úszott, s úgy festett, mint valami ragyogó, drága ékszer, az ékszerdoboz sötét bársonyán. A felhőtlen augusztusi égbolton hamarosan milliárdnyi csillag hunyorgott és kacsingatott, vonzotta, csábította a tekintetet, hogy az elkalandozzon a messzeségbe, oda, ahol összeér a víz és az ég.

                                    Achilles élete 2. rész

Achilles úgy érezte hogy minden megemlített utasítással rendelkezik, így elindult. Lépteinek kopogása a rettenetesen kínos iskola évzáróra és évnyitóra emlékeztette. Tenyereinek izzadtságát próbálta közben farmernadrágjának a farzsebrészéhez dörzsölni. Miután azt tapasztalta hogy ezzel sikeresen meggátolja az izzadását, egyre többször is megcsinálta. Egyszer azonban váratlanul megszólította őt valaki a háta mögül.

Prológus

Nem hiszek istenben.

De nem hiszek a sátánban sem. És nem hiszek lélekvándorlásban, szellemekben, babonákban, varázslatokban, jóslatokban, előre megírt sorsokban. És főleg nem hiszek az átkokban. 

Néhány hónappal ezelőtt a szabadságomat egy tengerparti üdülőhelyen töltöttem. Amikor bejelentkezem egy szállodába, soha nem mulasztom el udvariasan, de nyomatékosan felkérni a recepcióst, hogy ne említse senkinek, hogy itt vagyok. Tekintve, hogy az arcomat lényegesen kevesebben ismerik, mint a nevemet, ez általában elegendő szokott lenni ahhoz, hogy zavartalanul pihenhessek.

N. Symur                                                   

Puszta táj, zokogó tömeg,                         
szívüknek szegezett löveg,                        
kényszerített rabság - lázadás!                 
De fentről csak néma hallgatás.                 

Tetszik˙Hozzászólok˙Megosztás˙Tegnap 21.22

3 embernek tetszik                                        

N. Symur                                                   

Szegény emberek zokogó szava,              

könnyük, mint hegyek olvadó hava,          

S a végszó - nyugodj bele,                        

semmit sem tehetsz ellene.

A gyomrom görcsben, a szívem szorít… A kezem már nem remeg, de vörös még… Üveges szemmel bámulom a tévét… Néha legördül egy könnycsepp… A kezem gyorsan letörli, s a zsebkendőbe rejti… Egy halom van már mellettem… Nem vagyok egyedül, a családom itt ül körülöttem… Nem szólnak hozzám, de tudom, hogy látnak… A könnyem folyik és én nem tehetek ellene semmit… Ritkán utálom így magam… Igazából nem tettem semmit, csak magamba néztem… Láttam, mennyire jelentéktelen vagyok… Mindenkinek jobb lenne nélkülem…Még egy könnycsepp… De miket beszélek!

                                        Achilles élete     1. rész

Achilles olyan hétköznapi fiú volt, mint a többi hozzá hasonló tinédzser. Most azonban elérkezett életének egy bizonyos szakaszához. Immár  17 évesen, amikor átlépte már a gyermekkort, kinőtte magát az összes számítógépes játékokat és már a késő esti japán rajzfilmek sem hozták lázba. Achilles soha nem volt kötekedő fiú  és nem tartozott a nagyravágyó fiatalok közé, éppen megelégedett azzal ami megadatott neki.

Örvendek, hogy más is szereti az őszt! Van még egy kedvenc évszakom… Mondjam?… A tél! Igen a tél. A tél abból szokott állni, legalábbis futkosó gyerekkoromban, hogy mikor gondolt egyet ott fenn az ég – december havának elején, de néha karácsony után – egy-két napig elkezdett hullani a hó. Az a fehér. Szép nagy pelyhekben – piciny tenyeremnek majd fele volt –, mert úgy szaporább, hamarább elvégzi a dolgát. Igen, ez volt a dolga neki, ne csodálkozzék ezen senki!

  Már jó régóta nem írtam, aminek természetesen egyszerű oka volt - nem volt miről írni. Most azonban van, a téma, amit kerülgetni szándékozok, már hosszú ideje örlődik bennem. Nem fokozatosan jöttem rá a dologra, hanem hirtelen felismerésként vágott belém: sokatt magasztalt civilizált társadalmunk, népi demokráciáink, irigylendő közösségeinknek van pár egyszerű alapja. És mégis, hiába hívjuk magunkat kulturált embereknek, az egyik alap bizony a gyűlölet, a bűnbakkeresés örök folyamata, amit akár mások gerjesztenek bennünk, akár magunk, de mindig ott volt és ott is lesz bennünk.

Egy nyugtalan éjszaka

   Üvöltve ostromolta a szél a hóbuckákat. Ha egyet lebontott, kettő másikat épített helyette. Vízszintesen száguldoztak a hópelyhek a mínusz negyven fokban. Iszonyú hideg volt, mégsem fáztam. Órák óta gyalogoltam, hol térdig, hol pedig derékig süllyedve a kitaposatlan, jeges pokolban. Nem is gyalogoltam. Másztam. Másztam és szenvedtem, közben egyre jobban kezdett letisztulni bennem egy érzés. Egy érzés, ami démonként tépte, marcangolta a bensőm és egyre csak ordította: „Ez nem a te világod!

Bendegúz

A mai napon bal lábbal keltem fel. Ez nem is okozott volna nagy problémát, ha az első mozdulatom következtében nem csúsztam volna el a hideg parkettán. Amikor az ember felkel reggel, célszerűbbnek véli papucsba dugnia a lábát, de az enyémet minden bizonnyal a kutyám csente el. Tehát elcsúsztam, méghozzá hanyatt estem. Egy vajas kenyeret meghazudtoló hanyatt esést hajtottam végre, persze akaratom ellenére.

Nem több, mint 1 óra múlva megtudom, hogy előléptetnek-e engem a munkahelyemen.

No, akkó fogaggyunk!

   Vasárnap délután másnaposan ébredtem. Ránéztem az órámra; 14:20. Nem keltem fel azonnal. Nyújtózkodtam egyet, hanyatt fordultam, kezeimet a tarkóm alá vágtam és csak lazultam. Cefetül szomjas voltam, a húgyhólyagom meg szinte szétrobbant, de nem törődtem vele.

   „Majd tíz perc múlva. Annyit még kibírok – gondoltam, közben szabadjára engedtem a felesleges gázokat”

   Még élénken éltek bennem az előző esti tűzoltóbál emlékei.

Nem, nem nézhetsz vissza! Fuss! Menekülj! Jusson eszedbe minden pillanatban, amikor megremeg a lábad, hogy az életedért futsz. Küzdj! Már nincs messze a cél, nem adhatod fel most, nem állhatsz meg, hogy utolérjen a kéz, mely egy szempillantás alatt köréd fonja nagy és erős tenyerét. Vagy a mellényzsebében lapuló pisztollyal a másodperc töredéke alatt végezzen veled, vagy talán azért futsz, hogy csillogóan éles kését beléd ne márthassa?!

Számolom a lépcsőket, miközben egyetlen gondolat tölti be az elmémet.

Sok nevedet ismertem
kín voltál, s gyötrelem
éjszakákba nyúló magány,
mosolyba oltott várakozás
örömteli, végtelen part

voltál álom, képzelet
lágy ívű nyakad méreg
puhán csábító illat
vágyakozó, rövid pillanat
becsukott szemmel, amerre a nap

voltál minden, semmivé lett
cselekvő tett, akarat
kezeim közül kihullva
az élet, nyugvó fénye eltakar.

 a második versszak erdetije, ami nem tőlem szármozik, hanem kaptam:

Te voltál a puhaság
finom illatanyag,
nyakad ívelt méreg,
nyögésbe fojtott
mély vágyakozás.

nevedhez méltóan megbecsülésben.

Ha fájdalomtól könnyes a szemed,

szorongsz és megfájdul a szíved,

gondolj szeretteidre és jobb világra,

ne Feled, hogy örökséged a büszkeség.

Keresd meg a gyökereid helyét,

a földet, hol őseid leltek életteret.

Foglald el, ez lesz a méltó jutalmadat,

a helyett hol zöld a mező, színes a rét.

egyenes derékkal indulj az útra.

Csak fekszem a gyönyőrű nyári napsütésben és élvezem a gondtalanság édes mámorát. Már négy nap is eltelt azóta, hogy utoljára hívott. De én ugyan nem fogom keresni. Tudod, igazán furcsa fiú ez a Holden, a minap is amikor felhívott csak annyit kérdezett, hogy nincs-e kedvem moziba menni vele, pedig előtte nem beszéltünk már vagy egy hónapja. Azt sem kérdezte meg, hogy vagyok, vagy hogy merre voltam nyaralni. Semmi ilyesmi, csak annyit kérdezett megyünk e abba az átkozott moziba.

Boldog vagyok...

Újra eltelt egy nyár és én még mindig, még mindig nagyon gyerek vagyok. De ma, amikor szokásos napi sétámat tettem meg az állomástól hazáig, elhatároztam magam. Elhatároztam, hogy boldog leszek. Úgy igazán boldog. Mindentől és mindenkitől függetlenül boldog. Csak magamért.

Tudod, vannak akiknek ezt nem kell elhatározniuk, vannak akik minden erőfeszítés nélkül, maguktól boldogok. Sőt, mi több, nem is kell azon gondolkodniuk, hogy boldogok-e. Tudod, ez így van.

Idegtépő percek teltek el, míg megkerülte a dűnét, majd lekushadva Laurához osont, mialatt a vörösen örvénylő testek folyamatosan kavarták a sivatag homokját. Michael határtalanul megkönnyebbült, mikor észrevette, hogy Laura lélegzik. Láthatóan néhány zúzódáson kívül más baja nem esett. Cserepes ajkaira óvatosan vizet csepegtetett, majd suttogni kezdett a nő fülébe, aki végül magához tért. Egész teste sajgott, máskülönben jól érezte magát. A férgek láttán sikítani akart, ám a férfi a szájára tapasztotta tenyerét és intett, hogy csendben kövesse.

És csupán, az ember az, ki oly oktalan állat,

Hogy fényes szemmel feszül neki a halálnak

Mosolyog, kacag, vigad, nevet

És, keresztet is csupán,

a templomában vet

A halált,

oly vigyázva terelgeti el magától,

Mint juhász hű ebe a nyájat, a reáleskelő farkasától

Szeretve boldog, s viszontszeret

Aztán, ha múlik, mit tehet

Magával, sorssal, számot vet

Tudja, mindhiába, mert nem juthat egyről, a kettőre

Legyen bár okos, vagy oktalan, dőre

Hisz a végső sóhajt,

 majd

nem önszántából adja

Hanem az vonja ki belőle,

ki az eredményt kapja

   Szerelmi élet.Mindenkinek kell lennie,de valahogy nekem olyan nincs.Éreztem már szerelmet,vonzalmat,fellángolást.Mi az amit nem éreztem?Ölelést,simogatást,csókot,azt sem,hogy azt mondják szeretlek.
   Egyetlen pasi típusnak jövök be,egytől kaptam ölelést.Ez az alfaj:A részeg.Mondják a szépségem,az aranyoságom és meglepődnek,amikor azt mondom,hogy soha nem volt még barátom.Engem csak a részeg fiúk szeretnek.A hajnal különlegesége maradt nekem,mely a kijózanodással együtt eltűnik.Oda a szép szavak és oda az a csöppnyi ölelés,mellyel megajándékoztak.

Csillag születik

Odakint az éji vándor olykor rémisztő szürkeségét megtörik az ébredő nap elő – elő száguldozó fénysugarai, megverve, a sötétség seregeit . Futnak megtépázva, esze veszet gyorsasággal adva át helyüket a fénynek, a melegséget sugárzó, csillogó életet hozó fénylő csodának a napnak az örök vándornak, aki évmilliók óta követi, mindig a sarkában jár a kétségbeesés, a fájdalom és a félelem megtestesítőjének az éjszakának.

Ősz? Kedves évszak. A művészetben is a leggyakrabban szerepel. Akkor pont én ne írjak róla? Most demokrácia van, lehet kritizálni. Meg van engedve. Ott fen nem háborodik fel senki, legfeljebb itt körülöttem egy-két…száz ismerős. Pedig tényleg szép az ősz! Néha esik. Reggeltől péntekig. Hol csorog négy napig, hol szitál – aprón, hidegen, szél szárnyra ülve.

Azt is meg szokta lesni mikor lépek ki az utcára. Igen, igen, az eső. Hogy honnan tud ennyi összegyűlni?

Nagy örömömre a korábban itt is megjelent Üveggolyók című írásomat beválogatták a Képzeld el c. folyóiratba, és megjelent nyomttaásban is. A neten a www.kepzeldel oldalon olvasható.

Üvegcséből ittam, lett is tőle bajom

Makogtam utána, akárcsak egy majom

Belöktem hat banánt, feszíti a belem

Ilyen puffadt hassal, nem beszélsz már velem

Nem tudom hová lett, az én drága eszem

Szaporán ver szívem, mindjárt eléd teszem

Már csak az hiányzik, hogy e fát is megmásszam

Vagy a bolhák ellen, farom sűrűn rázzam

Szerelmi bájitalt, ne igyál barátom

Én is rosszul tettem, késő már belátnom

Ekkora nagy majom, nem lesz a világon

Csak, ha társulsz mellém, gyöngyöm, gyöngyvirágom

Együtt majomkodunk, együtt rázzuk farunk

Majomdalt zeng ajkunk, messze száll a dalunk

Mikor a józanság lesz újra hatalmon

Addigra hat makink kuksol már az almon

Vakarhatjuk állunk,   hova tűnt az álmunk

Bájitalnak híján,   hányadán is állunk

Makogunk egymásnak,    nincs báj, s ital többé

Mert a vélt szerelmünk             szertefoszlott, köddé

NYÁRSÍRATÓ

Búcsúzik a nyár lopva, csendben

És lassan vége a kánikulának,

Senki nem bántotta, oly jó volt melege,

Csak néha háborogtunk, titokban, hiába.

Lassan rövidülnek a meleg napok,

S a milliónyi szín fakulni kezd.

Csoportosulnak a vándormadarak

És új hazát keresve mind útnak ered.

Kacéran az ősz lopakodik előre,

Mindent ígér, millió színt, csodát,

 Bíztat, hogy a megszűnt viharok helyett

Biztosít majd hosszú csendes éjszakát.

– Mire készül, Michael? – kérdezte Arslan, miután a régész visszament a sátrába és néhány perc múlva előjött, vállán átvetett hátizsákjával, melyben nagy adag vízkészlet lapult. Kezében puskát szorongatott, amit még a néhai Selenge használt.

– Mit gondol, Arslan? Megkeresem Laurát.

– Nem tartom bölcs döntésnek – ingatta fejét szomorúan a mongol. – Miss Sanders… attól tartok, már nem segíthet rajta.

– Azért mégis megpróbálom – makacskodott a férfi, lezárva a beszélgetést.

        Valami iszonyatosan elő akar tőrni belsődből, valami elnyomott és nagyon értékes.

    Nem a  modern világ nője, kinek arcát vakolatnyi festék torzitja, nem a  90-60-90-es minta alapján előirt csontkollekció, nem a  divatlapokból előlépett viaszbaba, nem a  pornó orientált férfi ideál. Nem. Egyáltalán nem. Hanem az igazi Nő, aki benned szunnyad évezredek óta.

Az Önmegbecsülő, aki szereti és tiszteli Önmagát, és megérti azt, hogy ily módon vagyunk csak képesek másokat önzetlenül szeretni, és megbecsülni.

Mert csak egy fél perc,

az a kis idő, amíg létezel,

egy tétova pillanat, ami felemel.

Majd a zuhanás, több lehet mint az élet,

több annál, amit remélhetsz.

Soha ne kérd, hogy megértsem,

mi az éltető erő, ami feléget.

Hogy mikor jő a perc, ami az utolsó,

ami tényleg csak nekünk jó.

Mert csak egy fél perc,

az a kis idő amíg létezek,

egy múló pillanat, amelyben elveszek.

Majd az ébredés, több lehet, mint az élet,

több annál, amit remélek.

2011.

János ült az öreg, jócskán megkopott karosszékében, és várta a halált. De bizony, hiába szerette volna vendégül látni őt, úgy tűnt, ez a baráti találkozás nem akar létrejönni.

Pedig János aztán igazán megtett minden tőle telhetőt. Meghívók tucatjait küldte hetente az illetőnek. Mindegyiket kicsit máshogy fogalmazta, hátha abban rejlik a kudarc oka. De valami megmagyarázhatatlan oknál fogva másnap a saját postaládájában találta meg azokat. János komolyan törte a fejét, mi lehet a probléma oka, és végül arra a következtetésre jutott, bizonyára rossz oldalról közelíti meg a dolgot.

A jótékony csönd

Betakar, mint puha takaró

A lélek is megpihen, s kinyílnak az álom kapui

Nem döngetik a valóság kemény rideg öklei

Idebent most jó, pihen a kint, a zord való

Álmodom

° ☾ ° 　¸. ● ¸ .　　★　° :.　☾
°☆ 　. * ● ¸ .　　　★　° :.　 .

Iszom, a szavaid, mozog a szád

Megrészegülök, pedig

Jobb lenne a józanság

Határain belül maradni

De, nem mindig sikerül nekem, s, ez bizony baj

mert jön  a kijózanodás, és jön, a

Néhány napon át rossz szájízt okozó macskajaj

7. fejezet

Az egész délelőtt arra ment el, hogy Alfonz és Leila kitakarítsa a házat.

Bár, belegondolva, inkább csak Leila takarított, Alfonz nyűglődőt.

- Kész van már?- nyúlt végig az asztalon.

- Még nem! – vágta rá Leila, és a fiúhoz vágta a törlőkendőt. – Takarítsd le a kutyád után!

Alfonz feltápászkodott az asztalról és odament a pulthoz.

Gyilkos Leila mellett ült és ezerrel csóválta a farkát. Tetszett neki a jelenet. A vigyorgásából ítélve valami megmagyarázhatatlan, emberi logikával fel nem fogható módon bejött neki, hogy órák óta utána takarítanak.

Vércseppes rózsák 2.

Mikor lejárt a munkaidőm,eloldottam a kötényem masniját.

A pultra támaszkodtam,kinéztem az ablakon,azon sűrű könnycseppekként folyt le az eső.

Ki akarok menni anyához...a temetőbe.

 Az üresség kitörni vágyott belőlem, a lelkem sóvárgott a megnyugvásért,amit a temető csendje adhat. A nyugalom amit áraszt és hogy nem kell viszatartanom a készülő zokogást. Ezt az érzést csak azok ismerik, akik már vesztettek el valakit,akit szerettek. 

Néha nem az fáj,hogy nem látom, hanem az üressége amit hátrahagyott maga után...lehet ha tudnánk valaki a közelünkben meg fog halni,talán jobban vigyáznánk az emlékeire.

A félelem jeges ujjainak érintése szorította össze Laura szívét, mikor Girard kivonszolta a tábor szélére, majd a földre taszította, ahol a ruhájára öntötte az apró üveg tartalmát. A bűzös folyadék szagától a nő émelyegni kezdett. A levegő vibrált a hőségtől a dűnék fölött, miközben Girard arra készült, hogy elfogja hőn áhított zsákmányát.

Laura próbált ellenállni, ám tehetetlen volt a férfival szemben, aki végül a lábát is béklyóba kötötte, így végképp nem tudott megmozdulni.

Vércseppes rózsák 1.

-Volna kedved nekem dolgozni?-nézett rám csillogó tekintettel Rika

-Hát,nem is tudom nagylelkű ajánlat,de...

-Ne butáskodj,édesapád elmondta mennyibe kerül a művészeti iskolád de azt is, hogy tőle nem vagy hajlandó pénz elfogadni!- mosolygott szivélyesen az asszony.

-Dolgozz nálam és egy hónap alatt megkeresed az egész évi tandíjadat!-kotorászott a táskájában majd felém nyújtott valamit. Elvettem tőle egy cetlit.

-Ez a címem,ha döntöttél itt keress!-azzal elegánsan távozott.

"Nyár vége volt, augusztus 30 pontosabban, amikor gondoltam egy nagyot és a kedvenc italommal, a jó öreg Jack Daniel's-el

karöltve, kimentem a közeli parkba, hogy gondolkozzam. Dél körül járt az idő és nekem, mint egy alkoholistának, már az iváson

járt az eszem."Nem...még nem" - gondoltam és akkor ott elhatároztam, hogy ezt a gondolkodást az estére hagyom és talán, nem is

a parkban pusztítom el imádott italomat. Fáradt voltam, de pihenni és aludni sem volt kedvem

                         Magányos George, az utolsó galápagosi óriásteknős emlékére

A teknős, aki szaladni akart  

   Dimbes-dombos erdőcskében élt ő, hátán egy hatalmas teknő, melyet gyakran megcsodáltak a teknőslányok, átlag teknős ennél többre nem vágyott. De képzelő ereje nem hagyta nyugodni, mily szép lenne egyszer napsütésbe futni. Reggeltől estig kergetni a vöröslő csodát, magunk mögött hagyni őzet, nyestet, kutyát, vagy legalább azt a jól orientált csigát.

  Lassúságkomplexusa egyre csak sűrgette, belefogott hát a kőkemény edzésbe.

Várlak, s fagyok, zölden-kéken

Nem üzensz már semmit nékem

Hervadt virág ajkamon a csók

Nem idéz már, többé lecsót

Nem érzem már zoknid szagát

Mind kimostam, nahát, nahát

Dezodorod polcon szárad

Hónod alján, vajh mi fárad

Lábujjad közt, van e csimasz

Lám itt hagytál, te kis pimasz

Nem becsülted, azt ki szeret

Visszajönnél, lehet, lehet

Kopogtatnál, nem eresztlek

Életemből kirekesztlek

Fagyjál te is zöldre-kékre

Más házánál lépj a fékre

Te legyél, ki gyorsan oson,

Én már más zokniját mosom

Érzelmek

Tudom Te messze vagy,

utad, már nem tudom merre is vezet?
De nincs perc, mikor nem Rád gondolok!!!

Álmodban Nálad jártam, megtudod,
hisz kis hófehér párnád nedves,

ott csillog fájdalmam könnye.
Bilincsben van a testem,
gondolataimban Nálad járok
A múlt fátylán keresztül

egy csodálatos piros ruhás

tünemény mosolyog rám.

Ülök a szobámban, mely

oly üres és rideg nélküled.

Csak ülök behunyt szemmel

és álmodozok.

Az elmúlt idő csodálatos

élményeinek emlékképei

töltik be énemet.

.

Sziasztok!
Egy ideje már dolgozok egy új könyvön - tulajdonképpen közvetve a második regényem (A Zeusz rejtély) folytatása lenne, mivel egy-két karakter szerepelne ebben is. Megosztanék egy kis részletet veletek belőle. Mit gondoltok róla?
:)

Rodosz, Görögország

Rebecca Engel számára az utóbbi néhány nap viharos gyorsasággal telt. A német régésznő és két kollégája azért utazott a szigetre, hogy megvizsgálja az Atavirosz hegyen talált régészeti leleteket. Egy hete ugyanis két kiránduló úgy döntött, hogy megmásszák a hegyoldalt, s közben ásványokat keresnek.

A kutya és a kutyaól

   Akkor történt, mikor még a határőröket nem keresztelték át rendőröknek.

   Drabovics Szilárd átlagos minősítésű egyenruhásként gazdagította a Határőrség létszámát. Sosem voltak kiemelkedő intézkedései, de a semmietlenség bugyrával sem hagyta magát elnyeletni. Csendben sodródott az árral és élvezte a „langyos víz” állapotot. Ha belefutott egy olyan melóba, ami elől képtelenség volt kitérni, azt megcsinálta, de soha nem erőltetett semmit.

Barátnőm is füstöt fúj mellettem, kérdezgetünk, válaszolgatunk.. várjunk, most elgondolkozik.

Mutatóujjammal kettőt pöcögtetek a száron: Hiányzik?

Mély sóhajt repít a szél.

Igen. A hamu földre hull.

Nekem is.

Kezeid

által

felőrölt

keserű

kávé

vagyok,

a zacc,

leülepedett

Kérlek,

ne

kavarj

fel

!

Éjben

Sötétségbe burkolóztak a falak
Nesz csak az óra kattanása
S néha távol vonat zakatol
Mint bennem szokott
De most csend honol
Fényt gyújtok s árnyékok
Születnek' s az ablak piszkos tükör
Belenézni félek, így sem tudom
vagyok-e vagy játszi képzet
Birkózom a szavakkal s az éjszaka
Ébenfekete hajú titokzatos éber-álom
Hangulatot parancsol belém
Olykor temetett emlékek
Közt keresi az elásottakat
Hogy előkotorja amit felejtenék
Fényt oltok s párnámmal
Senkivel nem osztozom
Képzeletem szül magam mellé
lehunyt pillák mögött őszinte szemeket
Tolvaj lennék s ajakól lopnék
Csupasz vállat betakarnék
Akit megloptam szeretnék

2012 eleje

                                             Kedves klubtagok

   Akik emlékeznek a pár hónappal ezelőtt, rendszeresen közétett novelláimra, nekik szeretném újságolni, hogy kötebe csokrétáztam, és az egyik kidótól a napokban kaptam rá egy 3 évre szóló szerződést. 

   Szóval, most örülök.

   Tegnap elkezdtem írogatni a "Naturalisztikum" történeteit is. Hogy milyen gyorsan fog menni, azt még nem tudom, de amint egy elkészül, már rakom is fel az oldalra.

Ha nem lennék

fogatlan,

és nem lennék öreg,

akkor szívesen

járnék

társaságba,

és jó nagyokat

kacagnék,

még a legblődebb vicceken is,

de, nem vagyok

fiatal,és nincsen

fogam,és nem járok

 társaságba,és nem kacagok, még a         

legblődebb                             vicceken sem

Ha, nem lennék

Öreg,

És, nem lennék

Fogatlan,

Akkor szívesen

Járnék társaságba,

És jókat kacagnék,

Még a legblődebb vicceken is,

De, nem vagyok

 Fiatal

És, nem járok

Társaságba,

Mert nincsen fogam,

Így nem is kacagok

A legblődebb

Vicceken

sem

Nyitott könyv

Nyitott könyv vagyok neked,

melyben örömödet leled.

Csak egy tárgy vagyok csupán,

lapjaim állnak bután.

Neked miért pont ez a könyv kell?

Szemed soraimon szökdel.

Figyelemmel olvasod életem,

azt mondod: "Ezt szépítem".

Hozzáírsz még pár sort,

létem kiegyensúlyozottá forrt.

Azt hittem, a sors tette ezt velem,

de rájöttem, más alkotta meg nekem.

Elárulta két szemed,

hogy boldogságom kinek köszönhetem.

E csodát Te készítetted,

vágyvirágok tornyát te építetted.

– Emlékszel még a párizsi telefonszámra, amit megadtam neked, Michael? – érdeklődött Girard, miután kényszerítette a férfit, hogy megkötözze a többieket, akik most a földön kuporogtak egymás mellett. Egyedül Kurt hevert a saját sátrában, láztól gyötörve, eszméletlenül. A hőség miatt egész testük verejtékezett, szemükben harag, csalódás és akadt, akinek gyűlölet csillogott, ám a francia ezekkel mit sem törődött. Ahogy Michael teljesítette parancsát, a férfi fegyvere tusával halántékon vágta a régészt, majd társaihoz hasonlóan mozgásképtelenné tette.

1. fejezet

Alfonzka izgulva ült egy öreg tölgy tövében. Gyerek teste teljesen eltűnt a fa törzse mögött. Kezeivel átölelte a lábait, amit a mellkasához húzott és vigyorogva várt.

Alig várta, hogy a hunyó megtalálja. Tökéletes búvóhelyet talált. A vastag törzsek között sűrű aljnövényzet volt, ráadásul valami szúrós vadrózsaféle, ami távol tartotta a kíváncsiskodókat. Amikor szétszéledtek, látta, hogy az egyik gyerek se jött errefelé, tehát senki se láthatta, hogy hova bújt.

Szellemem élelme

Eddig magányos volt,

s egyetlen szót sem szólt.

Most újra összejöttünk,

s ez hatott rá ösztönzőül.

Hiányoztunk egymásnak,

rég mondtak minket egy párnak.

S egy hűvös éjjelen,

vágy támadt fel hirtelen.

Teste újra lángolt kezemben,

végtelen öröm gyúlt lelkemben.

Édes szenvedélyes szuszogása,

végén mámoros ájulása.

Sokat mozog velem,

nem múlik el hevem.

Egyre csak tovább haladok,

s tudom, hogy mindig vele maradok.

Örökre egymáséi leszünk,

együtt kelünk, fekszünk.

Nézz föl

Nézz föl a csillagokra,

és szállj velem a magasba.

Repítsen minket a szél messzire,

ahol csak magunk vagyunk a semmiben.

A Hold világítja meg arcunkat,

s egy csók köti össze ajkunkat.

REGGELI FOHÁSZ

A felkelő nap fényében

Érzem jelenlétedet,

Besugarazza induló napom

Mert Istenem,szeretlek Tédeget.

Szeretetem nem fellángolás

Mely csirájában elsenyved,

Fokozottan telítődik lelkem,

Mert Istenem,szeretlek tégedet.

Minden tetted,mely felém irányul

Bizonyítja féltő szereteted,

Mely megóv a nehézség voltától,

Ezért Istenem,szeretlek tégedet.

Úgy szeretném tettekkel hálálni

Kegyességed s a nagy kegyelmet,

Mely feloldoz minden botlásomtól,

Mert Istenem,szeretlek tégedet.

Ötödik rész

A főzet rég’ kihűlt már; újra kellene szítani a tüzet, gondolta, különben odavesznek a gyógyfüvek… másnap már nem használhatja őket. Mégsem törődött velük, saját gondolatai ez egyszer fontosabbak voltak, mint féltve vigyázott gyógyitalai.

Halk neszezés koppant az ajtaján, félszeg kaparászás csupán; de olyan mély volt a csend a szobában, hogy meghallotta így is.

- Én vagyok. Bemehetek, Fiametta?

A festő meggyötörtnek látszott; bár fényes öltözéke így is remekül mutatott rajta. Mégis… valami megváltozott, érezte meg a lány, ahogy kutató aggodalommal mérte végig Vittoriót.

Szabad szívvel jöttem a világra. Mint, az autópályán száguldó szél, ide tartozunk, mindig ide tartoztunk. Ez a nyugat szelleme, hogy ez a nyugat végül is elveszett vagy sem, nem tudom de, amit én mesélek, színigaz, ott voltam.

Júniusban, amikor már napról-napra egy kicsivel több vörös is vegyül a napfény sárgájába, kijártunk délutánonként a Balatonra. Műanyag volt az a hal emlékszem, vagy te talán másképp, de az égen egy mosolygó, víziló felhő cammogva folyt el a végtelenségbe.

Búcsú

Próbálkoztam én, de nem sikerül már,

Megtudsz egy rossz hírt és elmúlik a nyár.

Reméled hamis - Ez nem a valóság!

Félelmed szőtte tengernyi rémvilág.

Bár a lelked egyszer úgy is csak elszáll

Végre szabad vagy, miért nézel így rám?

És ha a szemedbe, könnycsepp csöppenne,

Kis bolond… akkor is, te csak menj tovább!

Sajnálom kedvesem, elszakadt egy szál,

Bármit teszek, nem köthetem össze már.

Elszáll minden bűn és minden képzelet,

S annyi erőm sincs, hogy mondjam- Ég veled!

Köszönöm azoknak, akik az előző írásomnál elmondták, hogy mi az, amiben javítanom kellene. Íme itt a második. Ebből már ki lettek javítva a hibák. Ez is még az első ciklusba tartozik. Tele van szimbolumokkal. Maga a gyufa szál egy embert jelöl, a láng a szerelmet. (Lehet, hogy lejött volna mindenkinek, de mászkált bennem valami, mi azt mondta, hogy írjam le, mert így lesz érthetőbb.) Kíváncsi vagyok, mennyire fog nektek tetszeni.

Gyufaszál

Óh, gyufaszál, kicsi kis gyufaszál.

Prológus

I.u. 460 Föld.

Felnézett csapzott hajjal. Révületben volt. Nem evilágban. Dobja, mint megannyi mén vágtatott.Majd hirtelen megdermedt. A dob lehullott. Vége... De nem számára, Neki most kezdődik nagy útja, missziója van.A csillagok furcsán, tompán ragyogtak...

Valahol a csillagok között egy mérnöki csoda lebegett,mely lassan kalandja vége felé közeledett.. - Hát vissza tértünk, itthon vagyunk! - lelkendezett Alina.

 A mérnöki csoda egy több ezer éves fejlett civilizáció technikai vivmánya volt.

Most figyelek

Most figyelek, és várok

Most figyelek, és várok arra a pillanatra

Most figyelek, és várok arra a pillanatra, hogy történjen már végre, valami

Most figyelek, és várok arra a pillanatra, hogy történjen már végre, valami jó

Talán,… pont akkor pislogtam…

Száz szempár s még több mosolygó száj, követhetetlen láb kavalkád, cipőorr és sarok, részeg bókok és némi, meleg, elismerő csodálkozás. A cowboykalapos művész, vakító lámpafénye alatt, most kivételesen, mások szemében is egyek voltunk. A szeretetnek nincs színe vagy hovatartozása. A karikatúrán, mindkettőnk bőrét ugyanazzal a narancssárga krétával rajzolták meg. Végül vaku villan, valaki önzőn, kérdés nélkül, megtartja magának is, kettőnk csodáját.

– Baj van, Michael. Nem indulnak a kocsik – lépett a férfihoz Delfina, miután nekiláttak tábort bontani. Már hajnalodott, de a nap még nem bukkant elő a dűnék mögül.

– Hogyan? Mi az, hogy nem indulnak?

– Arslan azt mondja, valaki tönkretette a motort. Lábnyomokat fedezett fel a terepjárók körül, de nem tudta követni azokat, mert a szabotőr elsimította maga után őket. Valószínűleg egy takaró vagy valami hasonló volt a hátára erősítve.

– Azt akarod mondani, hogy egy szabotőr van közöttünk? – kerekedett el Michael szeme.

Sziasztok!

Örülök nekei, hogy megtaláltam ezt az oldalt. Már régóta keresek olyan oldalt, ahová szerzeményeimet letudom írni. Nem is szaporítanám tovább a szót, kezdjük.

Ezt az írást 2011. márciusában írtam. Inentől kezdve írok. Ezért szeretném ekkortól megmutatni írásaimat. Ezek olyan gondolat képek, s ezeket ciklusokban írom. Az első ciklus neve: Zoé ciklus. Ezt a nevet arról a lányról kapta, ki akkor nagyon tetszett nekem. Az első mű benne pedig, akkor készült mikor gonodlataimat próbáltam összeszedni, s tenni valamit, hogy ettől a "szerelemtől" nyújtot kíntól megszabaduljak.

Röviden írok - időm kevés, viszont az ihlet belémmászott, és azzal valószínűleg a napomat tenném tönkre, ha nem írnám ki magamból gyorsan, amit gondolok.

Ezúttal egy fórumon olvasott hozzászólás lett múzsámmá, ami imigyen hangzik: "Szerintem eláshatja magát, aki nem tudja, hol született Vörösmarty. Ezt illik tudni." Illik tudni... Illik tudni... - megragadta a fantáziámat ez a két szó, és nem kellett sokat gondolkoznom, hogy rájöjjek, eddigi életem során főként milyen kontextusban hallottam.

Mindennap karácsony

   A világ jobbítására tett kísérleteim rendre kudarcot vallanak, szinte pompázatos mozdulattal mellé ütök a szögnek, hogy még véletlenül se fogja össze a léceimet; szóval próbálom megreparálni ezt a világocskát, amiben éldegélek, de valahogy sohasem sikerül, mindig van valami buktató, egy-egy alak, aki nem akarja, hogy sikerem legyen az életben, vagy esetleg hirtelen elfogy az erőm, és nekem újra fel kell töltenem akkumulátoraimat, én meg okolom a múltat, a múltat a jelennel összekötő aranyhidacskát, a jelent is hirtelen a sarokba vágnám, de legjobban a jövőre haragszom, mégpedig azért, mert nem látok belőle egy aprócska négyzetmillimétert sem, és ez piszkosul dühít, olyankor leülök, néhány szöveget lepötyögök a billentyűzeten, hirtelen kiűzöm magamból a démonokat, vagy éppen megöblögetem a torkomat néhány korsó aranyszínben pompázó italocskával, valamivel kárpótolom magam, ha már olyan hülyének születtem, hogy a világot kívánom megreformálni, ha már olyan tuskó vagyok, hogy szeretem az embereket… No mindegy, lesz ami lesz, legyintek egyet önmagam okfejtéseire, néha kicsit mosolyogva megdorgálom magam, hogy nyugodjak szépen meg, a világ sokkal gyönyörűbb, mint amilyennek én látom, és kussoljak, panaszra igazán nincs okom, hiszen van némi pénzem, minden egyes nap írhatok, a nők szeretnek, vannak barátaim, ugyan mi gondom, bajom lehet az életben?

NATURALISZTIKUM

Előszó helyett valami… néhány mondat… ennyi:

   Hogy miért Naturalisztikum? A közlésmód naturalizmusa miatt. Hétköznapi emberek hétköznapi történeteit olvashatjátok a következő oldalakon. Minden esemény egy-egy novella terjedelmében fog kíváncsi szemeitek elé tárulni. Hogy mindenki számára szórakoztató legyen – még azoknak is, akik merőben az ellenkezőjét állítják -, a lehető leggyakrabban fordulnak elő triviális frázisok eme kötetemben (is).

A zsebkendős ember

(kultúr szösszenet)

Én vagyok a zsebkendős ember,

Aki a zsebkendőbe fújja az orrát,

És úgy megyek az utcán,

Hogy a zsebkendőm a zsebemből kikandikál….