No, akkó fogaggyunk!

   Vasárnap délután másnaposan ébredtem. Ránéztem az órámra; 14:20. Nem keltem fel azonnal. Nyújtózkodtam egyet, hanyatt fordultam, kezeimet a tarkóm alá vágtam és csak lazultam. Cefetül szomjas voltam, a húgyhólyagom meg szinte szétrobbant, de nem törődtem vele.

   „Majd tíz perc múlva. Annyit még kibírok – gondoltam, közben szabadjára engedtem a felesleges gázokat”

   Még élénken éltek bennem az előző esti tűzoltóbál emlékei. Akár az egész rendezvényt újraélhettem volna, de annyira azért nem tartottam értékesnek, hogy olyan mélységekig merüljek el benne. Csak néhány szösszenetet játszottam vissza.

    …Érkezés, amit kötelezően kísér egy feles whisky, konyak, ilyesmi. A nőknek általában vermut. Az ilyen alapítványi bálokba főleg párok járnak, és főleg azok a párok, akiket soha máshol nem lehet látni. Én legalábbis a jelen lévők nyolcvan százalékával csak itt szoktam összefutni. A korosztályok teljes skálája megtalálható. Egy viselkedéselemző specialista is nagyon jól érezné magát ezekben a bálokban. Nem a mulatság miatt, hanem figyelgethetné a kirittyentett hölgyeket, urakat, és tanakodhatna magában, hogy melyik párocska mennyi ideje forrt gazdasági közösségbe. A frissek még egymásra mosolyogva táncikálnak, a régebbiek - akik már jó néhány éve vannak együtt – bele-belenézegetnek egymás szemébe, a nagyon régiek pedig rá sem néznek már a másikra. Még tánc közben sem. Felveszik a fapofát, a testhelyzetnek megfelelően kényelmesen elfordítják a fejüket, egyik jobbra, a másik balra, és pörögnek, mint a búgócsiga. Mindezt teszik olyan ábrázattal, mint aki citromba harapott. Némelyiknek rendesen rá van írva a fejére a kínszenvedés. De hát, mit lehet tenni, muszáj valahogy azt sugallni a többiek felé, hogy: Mi tényleg egy álompár vagyunk!

   Én épp független voltam. Az előző csajom már kirúgott, a következő viszont még nem szedett föl. Szóval agglegényként érkeztem… és úgy is távoztam, mikor eljött a tombola ideje. Hiába terveztem be, hogy így, nagy függetlenségemben seggrészegre iszom magam, és két napig fogok önkívületben bóklászni a faluban, nem jött össze. Az a kurva tombola a maga másfél órájával, minden alkalommal kiüt a normális ritmusból. Ennyi idő alatt csak átlagos részegségig jutottam. Nem baj… Legalább emlékszem a vacsora utáni ripacsokra. Valamilyen zanzásított, színpadi produkciót adtak elő ott a két asztalsor között. Mindenki illőmódon az ülőhelyéről szemlélte az előadást, csak én és még négy másik, hozzám verődött vadbarom húzódott a közvetlen közelbe. Fejenként egy-egy sörrel, birka tekintettel. Hát, igen… Jó buli volt.

   Nem bírtam tovább relaxálni a pár órás emlékek közt. Ki kellett másznom az ágyamból, különben magam alá csurgattam volna. Gyorsan benyeltem fél liter vizet, hogy a beleim is fellazuljanak, aztán beültem a klotyóra. Míg erőlködtem, bevillant még egy jó kis jelenet: Az öcsém nem tudott kiállni a parkolóból egy másik kocsi miatt. Megnézte a rendszámot, és egészen addig ismételgette, míg be nem ért a terembe. Odament a zenekarhoz, leállíttatta a zenét, elkérte a mikrofont és… elfelejtette. – Ööö… valaki álljon el, mert nem tudok kijárni! – ennyit mondott. Aztán úgy volt vele, ha már kezében van a mikrofon, szól Viktor komájának is. – Hé, komám! Gyere, mondjál te is valamit! - Viktor odalépett, elvette a mikrofont és így szólt: - KI-TAR-TÁS!

   „Ok. Ennyit a bálról” – gondoltam, miután megkönnyebbültem. A WC-t lehúztam, kezet mostam, jöhetett a fogmosás és a zuhany. Kipucolkodtam, ahogy vasárnap lévén illik, aztán súlyos léptekkel elindultam a krimóba. Mikor beléptem, négy, idősebb korú ismerősöm ette a csapos lány idegeit. Ebből ketten a cimboráim. Köszöntem, lekezeltem minden fószerral, kértem magamnak egy korsó sört és beültem az egyik távolabbi sarokba. Nem éreztem úgy, hogy az én állapotomban érdemes lenne csatlakozni ötödiknek a csaj ellen. Épp elég fárasztóak lehettek azok négyen nélkülem is.

   Elkezdtem kortyolgatni a sört, mint egy angol úriember a teát. Csak finoman, nehogy egy hirtelen pillanatban elérjen a sugárhányás a még beteg gyomrom miatt. Közben bambán bámultam a társaságot, és vártam hogy következzen valami nívón aluli szócsata, amin jókat röhöghetek. Nem kellett sokat várnom.

   Ebből a csodálatos négyesből elég vegyes felhozatal jött ki.

   Tóni; régóta nyugdíjas kőműves. Ennek ellenére a mai napig is műveli a szakmát. Hogy miféle fanatizmus tartja fenn a hozzáállását, számomra rejtély. Tiszteletövezte polgár, a helyi jegyző apja.

   Pista; ő is nyugdíjas és talán még Tóninál is több tiszteletnek örvend, főleg a régi téeszcsések körében. Ami nem csoda, hiszen a rendszerváltás előtt a kommunista vezetőség helyileg illetékes tagja volt. Az a bizonyos félszemű, aki a vakok országában király. Ennek köszönhetően a kiöregedett, lenyugdíjazott traktorosok és IFA-sok még mindig félistenként tekintenek rá.

   Laci; abból a körből való téeszfuvaros, amiről az imént esett szó.

   Sanyi; Aki egy intelligencia-teszten messze a jelenlévők fölött szerepelne, de talán a falu első tíz embere közé is nyugodtan sorolhatnánk. Viszont állandóan csak kiröhögik, nem veszik komolyan az életművész mivolta végett. Pedig nagyon olvasott ember, így hatalmas lexikális tudás birtokosa. Gyakran élvezkedik azzal, hogy kihasználja ezt az előnyét. Hülyének nézik, amit eleinte hagy, aztán úgy megforgatja a másikat, hogy az köpni-nyelni nem tud. Persze az esetek kilencven százalékában semmi értelme ezeknek a megforgatásoknak, mert az a bizonyos másik hallgatja ugyan a szavakat, de az értelmüket fel nem foghatja.

   Tehát, egyszercsak arra lettem figyelmes, hogy ez a négyes fölöttébb nagy hanggal kezd vitatkozni azon, hogy hány ország veszi körül Magyarországot… Legalább békén hagyták a csapos lányt.

   - Te, Sanyi! Ne vitatkozz velem, ilyen hülyeséget ne állíts! Még, hogy hét szomszédunk legyen! – röhögtek össze az IFA-ssal. A kőműves csak ült az asztalnál és összehúzott szemöldökkel, könyökölve, igen erősen gondolkodott.

   - Jól van, Pista, sorold fel, hogy szerinted kik a szomszédok! – mondta Sanyi, és nagyon látszott rajta, hogy mulattatja a dialógus.

   - Nem sorolom! – vágta rá úgy, mint aki nem akarja kijátszani a lapjait. – Fogadjunk előbb!

   - Igen, én is aszondom - csatlakozott Pistához, Laci, biztosra véve a nyerést. Nehogy má’ ne nyerjen a félisten Pista! – No, akkó fogaggyunk!

   Tóni csak figyelt és várt, hátha felsrófolják a tétet az égig.

   - Mi legyen a tét? – Kérdezte Sanyi.

   - Egy láda sör.

   - Benne vagyok, kezet rá! – kezet fogtak, aztán Sanyi előzékenyen megadta a szót Pistának. Laci már dörzsölte a tenyerét. – Halljuk, hadd legyünk okosabbak!

   Pista komótosan sorolta, mint tanár a gyereknek.

   - Ausztria… Szlovákia… Ukrajna… Románia… és Jugoszlávia! Tyuhhé!... nyertem! – ujjongott. – te jössz, Sanyi!... Ha még van kedved sorolni, mert akárhogy is nézem, ez öt db. ország.

   Sanyi már nem akart akkora hatásvadászatot, így gyorsan elhadarta: - Ausztria, Szlovákia, Ukrajna, Románia, Szerbia, Horvátország, Szlovénia. Ez pedig, akárhogy is számolom, hét db. ország. Kérem a húsz sört, de gyorsan!

   - A BBÜDÖS KKURVA ÉLETBE! – kiabálta idegesen Pista. Laci, csak kummogott mellette. – Egybe számoltam ezeket a kurva jugókat! A picsába!

   Kifizette a csaposnak a láda sört, hogy majd szép lassan lehetősége legyen Sanyinak az elfogyasztásra.

   Tóni még mindig csak szemlélődött, nem szólt bele semmibe. Törte a fejét valamin, de veszettül.

   Pista és Laci félrevonultak pár pillanatra, hogy ne hallja a nyertes, miről megy a diskurzus. Megegyeztek, hogy visszanyerik, amit elveszítettek, a büszkeségükkel együtt. Pistának eszébe jutott, hogy a napokban találkozott egy szóval, aminek a jelentését az internetről kellet kikeresnie.

   - Nyugi, Lacikám! Ezt biztos, hogy nem fogja tudni. Kizárt dolog.

   Visszamentek a pulthoz.

   - Figyelj Sanyi! Mit szólnál még egy fogadáshoz?

   - Miért fogadnék még egyszer?

   - Jaj, maradj már! Mit veszíthetsz? Maximum azt, amit megnyertél. Tehát semmit. Csak a játék izgalmáért! Na? – nézett rá kérdőleg.

   - Ok, halljuk – bólintott rá Sanyi, beleegyezően.

   - Tudom, hogy olvasott ember vagy és sok mindent tudsz – kezdte alig hallható pikírtséggel Pista. – De én mondok neked egy szót. Illetve kérek tőled egy szót, valamivel kapcsolatban… A tét legyen ugyanaz! Mehet?

   - Mehet! – vágta rá határozottan Sanyi.

   - Kik azok az emberek, akik a Himalájába segítenek felvinni a turisták cuccait? – kérdezte Pista, majd széles mosollyal az arcán lekönyökölt a pultra.

   Sanyinak koncentrálnia kellett, hogy ne törjön ki belőle a röhögés. Gondolta, kicsit húzza az időt, hogy kiélvezhesse fensőbbségét az alacsony tudásszinttel szemben.

   - Hát… izé… Hadd, gondolkodjam kicsit! Ez tényleg fogas kérdés. Most aztán eltaláltál rendesen.

   - Na, Sanyikám! – mondta fennhéjázva Pista. – Most már döntsél, vagy válaszolsz vagy, fizetsz!

   - Ha már mindenképpen muszáj valamit, akkor inkább válaszolok – mondta, majd azonnal rávágta. – Serpák!

   - HOGGY AZZ A!… megőrülök! Komolyan mondom, megőrülök.

   Kifizette ezt a tétet is. Laci, jó ideje nem szólt - nem is tudott. Számára ezek a dolgok már túlságosan bonyolultnak tűntek. - Csak bambult.

   Tóni változatlan pózban és arckifejezéssel meditált. Én közben kértem magamnak még egy korsóval és visszaültem mozizni. Ment a duruzsolás, hangoskodás. Újabb és újabb vitatémák kerültek felszínre, mígnem ugyancsak arra lettem figyelmes, hogy szenvedélyesen csapkodnak egymás tenyerébe.

   - Sanyi! Ne készíts ki, baszd meg! – Úgy van, úgy van! Ne készítsd ki baszd meg! – ennyit tudott hozzáfűzni Pista baszdmegolásához Laci. – Engem akarsz történelemből kioktatni? Még, hogy Nándorfehérváron rángatta le a törököt a zászlójával együtt Dugovics? – mérgelődött Pista.

   - Fogadás, mehet? – kérdezte a bajuszát igazgatva, Sanyi. 

   - Már, hogyne mehetne?! - Igen, igen mehet! - csatlakozott Laci, aztán Pista belecsapott Sanyi tenyerébe - Nincs az a történelemtanár, aki ne engem igazolna. Dugovics, márpedig Eger váránál lett hős… vagy legenda… na mindegy. Eger, és kész! Ez az én állításom!

   - Tét? Marad?

   - Marad!

   Előkerült a telefon, nem kevés vigadalmat okozva a felhívott tanárnak. Így nyert Sanyi, harmadszorra is, Pista pedig újra káromkodhatott egy jóízűt.

   Ekkorra már kisimultak a Tóni gondolkodás okozta ráncai. Eljött az ő ideje is. Hatalmasat csapott az asztalra, aztán akkorát ugrott ülőhelyéből, mint egy gumilabda.

   - Na, akkor én most megfejelem azt az első fogadásotokat! – mondta olyan méltóságteljesen, mint egy király. – Emlékeztek, az országhatároknál miről volt szó?

   - Igen? – nézett rá értetlenül Sanyi, a másik kettő, meg ha lehet, még értetlenebbül.

   - Ugyanis egyikkőtöknek sem volt igaza.

   - Hát ezt meg, hogy érted, Tónikám? – kérdezte Pista. Laci csak bólogatott.

   - Se nem öt, se nem hét szomszédja van Hazánknak. Hanem nyolc!

   - Melyik a nyolcadik, Tóni? – Kérdezte Sanyi, néhány pillanatnyi ledermedés után.

   - Moldova! – vágta rá Tóni, soha nem látott mértékű büszkeséggel az arcán.

   Mindenre számítottak a jelenlévők, csak erre nem. Válaszreakcióként hatalmas röhögés tört ki. Még Laci is hahotázott, bár ő csak azért, hogy csatlakozzon a félisten Pistához.

   Miután megnyugodtak az arc- és rekeszizmaim, megittam az utolsó korty sört a korsóból. Kiléptem az ajtón, elégedetten nyújtózkodtam egyet annak örömére, hogy sikerült rendbe tennem a másnapos gyomromat.

   „Ismét jót merítettünk a humor gémeskútjából” – gondoltam, azzal könnyed léptekkel hazafelé vettem az irányt… Várt az ebéd.