Történt egyszer, hogy három ember sétált a parkban, amikor egyszer csak meglátták, hogy egy kismajom szalad feléjük. Az első ember, aki szerette a majmokat, kicsi, aranyos szőrgombócnak látta őt, és magához csalogatta. Megsimogatta a buksiját, elővett egy banánt és megkínálta vele. A majom hálás tekintettel nézett fel rá, felkapaszkodott és egy kicsit összeborzolta a haját. Láthatóan jól érezték magukat egymás társaságában. Ekkor egy gyors mozdulattal átugrott a második emberre. Az ijedten söpörte le magáról, és védekező pozíciót vett fel.

Mindenki hallott már a kristálykoponyákról,ha máshonnan nem is, de Indiana Jones és a kristálykoponyák királysága című filmből biztosan. Indiana Jones figurája megtestesíti a kutatások izgalmát, amivel a valóban létező kristáálykoponyák felkutatása járt évszázadokkal ezelőtt. A tudomány a mai állása szerint a kristálykoponyákat tartják a világ egyik legnagyobb misztériumának. Vannak,akik a földönkivüliekkel hozzák összefüggésbe őket, mivel az ősi időkben még nem rendelkeztek olyan kifinomult eszközökkel,ami egy kvarckristály megmunkálásához kell.

Hajtott sereg vagyunk

Rohanjuk meg a Földet,

Erőnk duzzad, remeg,

Csak menjünk, fussunk előre,

Míg a dicsfény ereje betemet.

Nem állhat elibünk ember,

Senki, és semmi most talán,

Csak menjünk, fussunk előre,

Majd megpihenünk a végső órán.

Sajgó tagjaink sóhajok kertje,

Még kínozzuk testünk-lelkünk,

Csak menjünk, fussunk előre,

Mennyünkbe bebocsátást nyerjünk.

A messzi napon a sereg megáll,

Lerogyunk, sírunk a porban,

Jöttünk mi, s futottunk, lásd

Itt ragadtunk e gonosz korban.

                           Ílyenkor, november első napjaiban,

                           elgondolkodom , magamba.

                           Számbaveszem halottaim számát,

                           kik nem érték meg a tegnapot s a mát.

                           Számuk gyarapodik évről-évre,

                           Nem is emlékszem már sokuk nevére.

A lúcfenyők erdejében

Láttam napvilágot.

Levágtak lábamról

A szorgos munkások.

Vonaton utaztunk

Több ezer fenyőfa.

Fölszabtak,gyalultak

És behoztak a gyárba.

Sok ügyes kéz által

Voltam megmunkálva,

Nem gondoltam ,hogy belőlem

Hegedű lesz máma

Sírásra itt nem volt idő

Gyorsan ment a munka

Nem hányodtam porosan

Sehol a sarokban.

Fölvettem a lakkruhámat

Büszke voltam rája,

Nem gondoltam könnyesen

A tűlevelű fákra.

Kulcsot,húrt és lelket kaptam

Egy öreg munkástól

Az ellenőr művész füle

Óh !

Időhurok a téren

Milyen mások voltak a nyarak annak idején. Nem, nem a forróságra gondolok, vagy arra, hogy nem kellett naponta többször azt hallgatni a rádió mindössze három csatornájából, hogy így meg úgy vigyázzunk a magas UV sugárzással. Április 4-e előtt már láttuk a vadászgépeket, amint oltári zaj kíséretében Pestszentlőrinc felett megfordulnak. Készülődés a nagy ünnepre. Csodálattal bámultunk a ragyogó, kék ég felé. Az ünnep lezajlott, amit igencsak sajnáltunk, mert ha nem péntekre esett, akkor másnap megint mehettünk iskolába.

(Bevallom nem volt időm alaposan visszaolvasni, vagyis itt aztán lehetnek félregépelések és furcsa szókapcsolatok, meg még kitudja mik. Mint mindig.)

Jó olvasást! :) :)

Úgy tűnt Matt tudatosan lohol előre, én pedig tudattalanul utána. Közben agyam racionális része újra aktív hadjáratba kezdett, s görcsösen próbált meggyőzni arról, hogy ami jelenleg körül vesz, az csak egy rossz álom, s amint reggel lesz, ez az egész semmivé foszlik.

Én ebben már nem voltam olyan biztos, főleg miután megéreztem az alkaromból szivárgó vér rozsdára emlékeztető, nyomorforgató szagát.

Könnyezett az ég

s én a falra írtam neked,

vérem szétfolyt a téglán,

többé nem vétkezek

mert halott leszek..

életem csend

s menydörgés egyben,

tanúm a sikíto magány

amitől lelkem szenved

s árnyad nem enged..

béklyod selyem

de acélnál erősebb,

álmaim törött cserepek

holnapom függ tetőled,

állok előtted..

pokolra készülök

végy hát búcsút tőlem,

nincs már többé holnap

vakként botorkálok előre,

pária lett belőlem.

Károly/Rézi/

3. Fejezet

Egy igazgatósági tag szelte a folyosót, mögötte tizenhat teljes menetfelszerelésbe öltözött toronyőr. Ez annyit tesz, hogy mindegyikük kezében a leginkább egy lándzsára hasonlító fegyver, oldalukon 2-2 kard, és néhány üvegcse. A ruhájuk egy pengeálló szövetből készült, szoknyaszerűen bő nadrágból, ingből, és egy hosszú kabátból állt. Fejükön aranyszínű maszk, hogy az arcukat senki ne láthassa. Furcsának tűnhet, de a Toronyban egyik őrnek sem szabad megszólalnia szolgálatban.

Utolsó hajnalom dereng

többé nincs itt helyem,

s italom utoljára kérem

a csaposnak intek vége.

Utolsó bluest hallgatom

s így nem érzem bajom,

elringat s magához emel,

elfeledteti milyen a jelen.

Utolsó szivarom szívom

s a füstje enyhíti kínom,

a szürke házak néznek,

magukba itták képem.

Utolsó hívásom kicseng

tán' ma beszélnél velem,

kérdezd,muszály menni,

mindennek vége s ennyi?

Utolsó szavam suttogom

vége,elfogyott holnapom,

az utam elvették odafent,

de a fejem azért emelem.

Sajgott mindenem, a fejemben uralkodó sötétség szorosan tartott, nem akart engedni. Valahol az álom, és a valóság elmosódott határán nyüglődtem, mígnem egy távoli sikítás hallatára a gondolataim kitisztultak. Szúrós faágakat, és hideg földet éreztem magam alatt, miközben lassan újra kezdtem érzékelni a külvilágot. Félve nyitottam ki a szemem, s óvatosan megmozdultam. A fejem már a legkisebb moccanásra is heves fájdalommal reagált, úgy éreztem menten széthasad.

„Elhittem a szavaid, igaznak vélt dolgaid,

mert te vagy az, aki ha szomorú vagyok is felvidít.

Tudtam, hogy te vagy az, aki teljessé tesz,

tudtam, hogy te vagy az, aki úgy szeret, amilyen vagyok”,

Egy átlagos lány volt, csak annyi hogy aranyos,

a sok közül mégis ő fogott meg nagyon.

De a szerelemnek vége szakadt, dupla annyi szenvedés,

megéri kockáztatni, vagy inkább legyek agglegény?

Csupán reménykedem, hogy a sors összeköt vele,

és talán nem marad az érzelem az idő emléke.

Egy apró árny homályos alakját láttam a szemem sarkából, abban a percben már harmadszor, annak ellenére, hogy a kellemes tavaszi idő, a nyugodt park, és a kezemben szorongatott lányregény semmilyen okot nem szolgáltatott tévképzetek gyártására. Én mégis foltokat képzelegtem, amelyek mintha egyre nagyobbá, és gyorsabbá váltak volna az idő múlásával.

Figyelmen kívül hagyva a nem létezőt tekintetemet újra az Üvöltő szelekre fordítottam, miközben aktívan bizonygattam magamnak, hogy a parkban egy idős házaspáron, és rajtam kívül senki sincs.

Csendben alvó
szavaid mellett
ébredő álom
kifestőkönyve
színtelen.

Hóból rajzolt
virág olvadó
boldogság
kezeid között
csöppen
a földre.

Közel a távol
időtlen emlék
széttépett
tekintet mögött
üresen.

A rablóról

Minden kárhozat hulljon reád,

Halált hozzon minden nap!

Fojtó köddé váljon a világ,

A gaz ember ily szavakat kap.

A te élted homály, s nyomorult,

Nem találsz, csak hazug örömöt,

Feletted az ég végleg beborult,

Csak tettetett vigyor a közönyöd.

A pöröly visszacsap hamar, meglásd,

Törve maradsz végleg magad.

Nem lesz időd, hogy hazug szavad elásd,

Szennyes léted örökre rád ég, ragad.

Gonosz ítélet, gonosz szavak,

Jézushoz nem méltó tett, 

S nyugtom így vélem marad,

Mert bizony velem él a szeretet!

Tenni, s menni

A Gonosz hangjai feltépik a sebet,

Küzdelmet játszani tovább nem lehet.

Tenni, s menni, nap-nap után, s

Nem csak merengni rajta oly bután.

Nincs itt pardon, még egy nap,

Üres órákért, mindenki üres életet kap.

Tenni, s menni, nap-nap után, s

Nem csak merengni rajta oly bután.

Hátat fordítva, visítva rohanni,

Gyáván lopózni, múltat elkaparni?

Tenni, s menni, nap-nap után, s

Nem csak merengni rajta oly bután.

Sanyarú sorsunk kivirágzik talán,

Csak nem kell ülni, és nézni sután,

Teszem, s megyek nap-nap után,

Merengtem már eleget oly bután…

Quasy

Téged hajt, ami engem akar,

félve kér, ez egy másik alak.

Bennem bízz, többé ne hagyd magad,

gyere hát, ez egy másik darab.

Egy színjáték, melybe belehalunk,

valóság, melyben megszakadunk.

Félő arc, tűnő boldogságunk,

eltűnt rég, most már másra vágyunk.

Lehet még, többé sohasem kér,

mehet már, az ki most már nem fél.

Engedd el, add hát végre magad,

vezess most, ez egy másik darab.

Egy színjáték, melybe belehalunk,

magasból  most hát lezuhanunk.          

Szökjünk meg, írjuk át a sorsunk,

higgyük el, mi már mások vagyunk.

2. fejezet

       2 nappal a vizsganap lezárulta után, valahol a Kolozs kórház intenzív osztályán, egy ágyon ott feküdt Beregszi Gábor. Délre járt az idő, mikor kinyitotta szemeit. Hasogató feje, és lüktető kezei jól bizonyították, mennyire illett ebbe a környezetbe. Talán boldogabb lett volna, ha nem éppen ott kell felébrednie, de mivel nem önszántából ment, ez nem igazán meglepő. Azonban nem kellett neki egy perc, máris megtalálta ott léte jó oldalát.

A jós

„Az emberek nem az uralkodó szavait, hanem cselekedeteit követik. Ezért amikor az uralkodó a bátorságot csodálja, akkor a nép számtalan nehéz helyzettel kerül szembe még akkor is, ha az uralkodó szándékosan sohasem teremt viszályt és versengést. Így az országban a sok öl­döklés és fosztogatás végül teljes fejetlenséghez vezet. Ha az uralkodó a test szépségét imádja, akkor országára sötétség borul, s népe engedetlen lesz még akkor is, ha törvényekkel szabá­lyozza a féktelenséget.”    

                                                         Lao-ce

„Az a baj, hogy az emberek szemetek és szarok…”

                                                                                                           Egy pesti rendőr

Azon a meleg májusi napon, mikor Verpelétit, a fiatal tanárt megszólította a jós, a le­vegő éppen nem csábított filozófus eszmefuttatások végiggondolására.

Fiacskám,most elaludhatsz már

Csend van,lassan elpihen a város.

Míg csendben alszol én vigyázok rád,

Én ,az öreg bácsi, a vén gitáros.

Megpendűl halkan egy húr a gitáron,

Tündérálmot sző szép kék szemedre.

Hunyd le lassan kis szemedet,

Hajtsd már álomra borzas fejedet.

Tarka réten fogsz játszani

Kergeted majd a pillangót.

Álmodsz apádról aki érted kűzd,

Neked épít gondtalan világot.

Álmodsz anyádról,aki már pihen

Ott lenn,hol sötét a város..

Ez egy elég rövidke fejezet, összekötőnek szántam a 4. és 6. fejezet közt eltelt időre.

„Ez nem te vagy”

Rossz kedvét még inkább tetézte, hogy otthon elszaporodtak a veszekedések közte és édesanyja közt, ezért nem volt olyan nap, amikor békességben feküdhettek volna le.

 Itthon megváltozott valami, írta a naplójába. Régebben is voltak ilyen napjaink, amikor egyszerűen képtelenek lettünk volna kedveset szólni egymáshoz, de másnapra mindez megoldódott.

„A kezdőlap”

Másnap reggel újfent borús égbolt fogadta, még az eső is esett. Jane már az illatos pizsamájában feküdt az ágyán, a kutyája a bokáján pihentette a fejét. Sose engedte meg neki, hogy felmásszon hozzá, de most nem volt kedve elkergetni szegényt.

Tegnap tizenegy óra körül aludt el, miután sikerült észrevétlenül lezuhanyoznia. Jól esett neki a meleg víz és a szappan, amivel végre le tudta mosni magáról azt az orrfacsaró bűzt.

Lassan ráeszmélt, hogy nemsokára iskolába kell mennie, ezért felült és halkan felkeltette Virslit.

Láthatatlanság



Mi az az egyetlen dolog amit ha most kívánhatna, teljesülne?A másodperc tizedrésze alatt válaszoltam, az hogy láthatatlan legyek.
Azt kellett volna mondanom hogy egy halom pénz,vagy hogy boldog legyek,vagy hogy szeressenek és szerethessek.A harmónia a ki vagy beteljesedés
Miért, mit csinálna ?
Szeretném látni az embert,az igazit,hallani a gondolatait és érezni a szíve vágyait,a szavai közben az igazi gondolatait,hogy milyen a nagy színdarab után,ahogy összeomlik tehetetlenségében és ahogy félisten lesz elégültségében.Nem azért hogy felhasználjam ellene,nem azért h igazságosan ítélhessem meg,még csak segíteni sem akarok,szánni vagy csodálni sem.Nekem tudnom kell,éreznem kell ,látnom kell valódi arcukban önmagam.

„A herceg, a hárpia és én”

Egy pillanatra kiemelkedve háborgó gondolatai közül, egészen elámult azon, amit tett. Abban a pillanatban, amikor egy keskeny rést látott meg Ashley mellett és mögötte az ajtót, csak a menekülésre tudott gondolni. Már épp lépett volna, de a veszettül hahotázó lány az útját állta és visszalökte a helyére. Jane-ben, abban a pillanatban elpattant valami. Nem várta meg a következő lökést, a két karja azonnal lendült. Az egyik kezével eltolta Ashley-t az útból, amikor pedig a lány ellenkezve vissza akarta rántani, a jobbjával már ütött is. Nem épp akkorát ütött, amekkorát szeretett volna, hanem csak egy csattanós pofont kevert le, de a hirtelen megugró ereje Ashley-t a földre lökte.

Könnyekre
száradt por,
szúró érzéssel

kirakatba
nézett élet
megtört fénye

halott nevem
mellett égbe 
kiáltott magasság

zuhan

repülni akarás
vak szemei
szabálytalan
körbe zárva
kergetnek.

            ÉLET A  MI UTCÁNKBAN  avagy   EGY BETÖRÉS TÖRTÉNETE

A  mi utcánk a falu szélénvolt,hiába volt főútvonal szakasz,azért eseménytelen volt.Itt nem halt meg senki,lakodalom sem volt és gyermek is csak ritkán született.Esemény számba esetleg az számíthatott amikor tőlönk kissé messzébb a Soványok hidja árkából előkerült a háború idejében el nem robbant bomba.És akkor mozgósították a falut,különösen minket a környékről,hogy tűzszerészek fel fogják robbantani a bombát és arra az időre mindenki nyissa ki az összes ablakokat,mindenki hasaljon le és tátsa ki a száját.

Ezt a történetet nem ajánlom kisgyerekeknek, később véres-esetleg horrorisztikus elemeket is tartalmaz majd, de alapvetően a fiatalabb koroszálynak ajánlom, és azoknak akik szeretik a mágia különös világát.

(Ez az első regényem első fejezete, ezért hosszadalmas kritikákat szeretnék kérni tőletek :) Hamarosan felteszek még 2 fejezetet, így ebből a 3-ból szerintem teljes képet kaphattok rólam, és az ötletemről, de örülnék ha ezt a fejezetet külön is véleményeznétek.

A mosatlanok egyre csak gyűltek a konyhapulton. A zsúfoltság miatt nagy volt az elégedetlenség az edények között. Különösen nehezen viselték ezt a tömegnyomort az ünneplős készlet tagjai. Ők általában a pohárszekrény kiemelt részén figyelték a mindennapok forgatagát. Csak ritka ünnepekkor és különleges vendégek tiszteletére kerültek elő. Ilyenkor büszkén csillant meg a halvány gyertyafény ívelt formájukon. Használat után általában külön bánásmódban részesültek, de most a közönséges edények között kellett a tisztaságra várniuk.

Ehhez is szeretnék valakitől építő jellegű kritikát kapni, nagyon sokat segítene :)

„Általános csalódottság”

A lány feküdt az ágyán és a plafonon elvonuló árnyékokat figyelte, miközben a fülhallgatóján a kedvenc dalát hallgatta. Kellemes borzongás futott át rajta, amikor a zene a csúcspontjához érkezett.

Aztán hirtelen vége is lett; a rózsaszín felhő, amit az előbb a zene hatására maga elé terített, nyomtalanul eltűnt és az összes gondja, amivel küzdött, azonnal visszatért.

Egyszer volt, hol nem volt,

volt egyszer egy tök,

egy szép nap én úgy gondoltam,

most már ráütök.

Meg is lett a kalamajka,

megdörrent a tök,

aztán lassan ketté repedt,

végül eltörött.

Tökből lett az egyik fél tök,

meg a másik darab,

abból meg egy kis kukac jött,

szegény sírva fakadt.

Jaj te jó ég, mit tehetnék,

felkaptam hát hamar,

betettem egy tök cserépbe,

hátha ott megmarad.

Na de az a szegény árva,

nem találta helyét,

folyton rítt a bezártságba,

kicsi volt az edény.

                  BARÁTSÁGOK

                 Apró gyermekkoromat egy városszéli házban töltöttem.Utánunk már csak a végtelen mező nyúlt az erdőig,ahová vert poros mezei út vezetett.Ez jó volt nekünk.Földi  Paradicsom,hisz elcsatangoltunk és élveztük a szezon termés minden ízét.Nekem a zöldborsó ízlett a legjobban,de megkostoltuk a nyers cukorrépát és a tejeskukoricát is.Egyik sem hagyott szeretetteljes kívánságot maga után.

Hajnalban mentél…

Hajnalban mentél, s én itt maradtam,

Álmom elillant a harmat cseppjeivel,

Bőröd érezni, ó még úgy akartam,

A reggel elvitt az eső tengerével.

Tudom, jössz hamar, visszatérsz karomba,

Szorítlak majd és tündér- illatodban fürdök,

Fáradt tested engedem a forró habokba,

Közben szívvel, tettel szerelmet küldök.

Meg kell valljam, szívem szívedben érez,

Ott élek igazán, bizony érted és általad,

Rózsák illata lengjen körül, s értem,

Veled örökre elkerülhet a kárhozat.

A KONTÉNER

Zugló szegénynegyedének egyik félreeső utcácskájában, annak is a legvégén, egy drótkerítéssel határolt kis telek közepén áll egy konténer. Csodapaloták is találhatók ebben a kerületben, de én nem ezeknek a történetét kívánom elbeszélni, hiszen nekünk csak egy konténer jutott. Senki sem tudja, hogy került oda, nem is nagyon veszik észre, az előtte lévő ház eltakarja. Kemény vaslemezekből készült, még a régi, míves munka, azelőtt még egy konténert is egy évszázadra gyártottak, majdnemhogy az örökkévalóságnak. Ez az alkotmány azelőtt nagyon jó vásár volt, több nemzedéket is kiszolgált már, a nehéz időkben is - mondhatnám -, menedéknek számított.

Életre
álmodott
látomás
simára festett
arca  mögött
némán
megerőszakolt
vágyakozás
indirekt
idegpálya

ha tehetnél valamit,
mi lenne az?

figyelemre
se méltat
hallgat
tovább

mit is mondhatna?
hülyeség

el nem jövő tél
olvadáspontjában

látod?

a felbomló
egyensúly
kisértetét

közelharcba
keveredett
szavak értelmére
figyelni
felesleges
jelentésükben
az ember
már régen
elveszett

orrfacsaró
félelemben
az életösztön
mire képes
ha ráébred

minden hiába.

Tudom, hogy már egyszer feltöltöttem ezt a részt, de akkor nem kaptam, csak egy visszajelzést, de attól nem lettem sokkal okosabb... Akinek van kedve, írjon hozzá valami megjegyzést, jókat és rosszakat is szívesen fogadok! +legutóbb az egyik ismerősöm talált benne egy szóismétlést, szeretném is kijavítani, de sajnos nem találom. Nagyon megköszönném, ha valaki segítene fellelni. :)

Authris

„Egy új korszak kezdete”

A sötétség csak nagyon lassan lepett be mindent.

NEMZEDÉKEK BALLADÁJA 

2. RÉSZ  /Kései beszélgetés apám sírjánál

MOTTÓ:”…Ki-ki a maga bűneiért bűnhődjék…”(Jeremiás Síralmai .39)

          Rég megfogamzott bennem a gondolat,mely elbeszélgetésre sarkall annak rendje és módja szerint. Mint apa a fiával. Erre életedben sosem került sor, mert te zárkózott,befelé forduló típus voltál,nem szeretted az üres locsogást. Pedig sok mindent tisztázni kellene,mert sok minden van, amit te nem tudsz és sok minden, amit el sem mondtál.

Ami elmúlt, a jövőben megmarad,

bennünk él a remény, és erőt ad.

Az élet nehézségek sorozata,

Döntéseink, ami ezt megoldja.

A sors szán nekünk jót és rosszat,

nem csalódik, aki ezt átgondolja.

Nem kell a bú, nem kell az érzés,

a szavak emberétől nem kell az elemzés.

A magamutogatás stílus lett a korban,

a tízen éves kisgyerekek osztják az észt legjobban.

Tetteiddel megmutatod ki is vagy valójában,

sok embernek fáj ez, mert nem tartozol a csordához.

Először is ez nem egy novella. Inkább egy gondolatmenet. Kommentekben várok véleményeket eszmefuttatásokat.

Bölcskei Imre

Értekezés a monogámiáról

Először is mi a monogámia?

Amikor egy emberrel éljük le az életünket nem folytatva testi viszonyt mással partnerünkön kívül.

Vajon ez miért van így? Mi eme elvrendszernek az oka?

Először vezessük le gyakorlatiasan.

Ugyebár ez egy régi szokásrendszer és akkoriban nem volt védekezés, nem lehetett olyan egyszerűen kikerülni a fertőzéseket és a gyermekáldást.

            Augusztus volt,annak is az első szombatja. Sokáig tudtam a pontos dátumot, de mára már csak az évszám és a hónap maradt meg emlékezetemben. Sokáig vivódtam  magammal, hogy megirjam, vagy ne irjam meg , ami akkor lejátszódott bennem, amikor meginogtam , amikor a kilátástalanság   erőt vett rajtam , amikor gyengének bizonyultam , amikor egy kissé , ugy gondolkodtam mint mások nagyon sokan.

            Tizenéves fiammal , és Csibész kutyámmal sétáltunk a Szamos parton valahol , a város alatti szakaszon,  a töltésen.Kutyám le-fel szaladgált a töltésen , rohant le a vizhez , beszaladt a már lassan érni kezdő kukoricásba, majd átszaladt a töltés másik oldalára , kutyákkal barátkozott , meg zavarta a kisebb kutyákat , és őt is megzavarták a nagyobb kutyák.

Lombok kiáltannak elég már!
A bokor mögött lapul egy árny.

Középen egy különleges rózsa.
Álomvilágban ez egy csapda.

Ne közeledj!-suttogják a fák.
Intő szavakra nem figyelnek már.

Maradj az óvó rengetegben,

Mert a szörnyek rád szemet vetnek.

Menekülj a rózsa kísértésétől!
Különleges,mert színváltó ő.

Szirmaiba rejti mérgét.
Hírét messze viszi a szél.

Kivül sorvadó a különleges virág.
Egy különleges fiúra vár.

Hiába örök Ő legbelül,
Mindig áll előtte egy tükör.

Ha a szó kevés

Túlcsordult érzelmek tombolnak,

Félelmeink tompán lüktetnek,

Szavaink körbe- körbe szállnak,

Egymás szívében végül megállnak.

Az érintések olyan sokáig élnek,

Remegő ajkaink egymáshoz érnek,

Ölelések újabbért, többért kiáltanak,

Tudjuk jól, ők mindent meglátnak.

Egy tekintet gyógyír mindenre,

Egy szó több, mint ezer könyv,

Egy üzenet simogat és felemel,

Ahogyan a Nap melegít, ha felkel.

Az élet természete

Nem vette fel a telefont. Megint nem vette fel a telefont. 1275 napja tette ezt, és nem volt ideje felvenni a telefont. Minden idejét lekötötte. Csak járt fel és alá a lepusztult lakásban. Képtelen volt bármire. Semmit sem talált meg. Mindent levert a helyéről, leborított, kiöntött.

            Négy éve még semmi baj nem volt.

Angyali szókkal csábít a szerelem gödre.
Nem figyeltem és óvatlanul belestem.
Fellegekből estem egyre lejebb a szakadék felé.
Nem fűtött a belső tűz,kialudt minden fény.
Fáztam és magányosan feküdtem a porban.
Kezeim erőtlenül áztak a mocsokban.
Zokogástól görnyedt ketté a fáradt testem.
Szakadék mélyéről búsan felfelé néztem.
A boldogság kihunyt és virágok nem nyíltak.
Barátságos kéz nem nyúlt felém a mocsokban.
Igaz szava egy sem volt,csupán állt némán.
Néhány perc alatt törtem össze,vártam kábán.

Megannyi csalódás és rossz döntés után, úgy gondoltam, végeztem a pasikkal. Elegem volt. Nem akartam látni, egyet sem. Főleg nem olyat, aki nagy és szőrös. Aztán mégis megtörtént velem, amire nem is számítottam. Olyan édesen, nyálasan, romantikus találkozás, amilyen a filmekben szokott lenni.

A büfénél álltam, mellettem egy srác, magas volt, és markáns arcú, kisfiús vonásokkal. Nyugodtan bámulta, ahogy a büfés néni a kávéfőzővel szenved, nem sietett sehova.

Fájó szívvel ballagok, s
 az eső csak kopog.
 Sír az ég is , mint a lelkem,
mely egyedül lett hirtelen.

Könnyem csordul,
az ég is mordul,
Mint a lelkem háborog.

Boldogságomhoz nem kell más,
csak egy szerető társ,
Ki kezemet szorítja ha kell,
S szeret szívvel, lélekkel.

Mosolyogva ballagok, s
a nap is ragyog,
Mint a lelkem, mert tudom, hogy
Társra leltem.

Kezek



Óvó ölelés kísérte első útját
Egy régi, novemberi, hűvös napon,
Amikor ezernyi levél hull, s
Egy gyermeki élet épp kivirul
A pamlagon.


A hajnali pír hozott minden napra
Új erőt, új hitet és reményt,
Amikor a bánat könnyei
Zuboghattak volna végtelen,
Örök tűz és nem szunnyadó
Anyaság tartotta világunkat életben.


Ordító viharok őrült vad szele
Sem érhetett senkit, soha, semmikor,
A szerelem rabja hát csapkodott
Végzete vágó, szorító hálójában,
Mert Ő nem jött, nem akart,
Pedig családja állt a ház kapujában.

Szív-árulók




Megrögzött, hazug áskálódás,

Mélyről törő irigy düh,

Boldog óránkról ábrándozás,

Mi láthatjuk a sorsunk hű.




A megtévesztés hiú bábui,

Tükrüket törik képükkel,

Mint bűvös gaznak lábai

Taposnak magukért vérükkel.




Hamis szívük leng végül

Száraz, vékonyka ágakon,

Önzésük talán majd szépül,

Ha ordítanak a máglyákon.




Ha majd visszafordul a sors,

Mert hátracsap, tudom,

Sírni kezd ott minden korcs,

S elgondolkodik a holnapon.




Vinnyogva kúszik haza mind,

Kit még fogad az otthon,

Vagy vacog, szenved odakint,

Mocskos lett, így nincs pardon.

Mint képek az éjben


Mint képek az éjben,
Mélyülő kékben szeretem
Tested, e lelki kertet,
S akarlak még-még,
Soha, soha nem elég…


Megtanult sorok kísérnek,
Kísértetei e szép létnek,
Csak gyere, szoríts engem,
Ha épp gyűlölsz s szeretsz,
A legszebb, mit tehetsz.


Tetteim súlya tovaszáll,
Kezem új kertet kapál,
Kiégetem a romlott fákat.
Gyere csak velem angyal,
Öregedjünk együtt e nappal.



Quasy

Vissza soha

Térdig érő fűben sétáltam egy nem túl szép réten. Egyedül. Magányosan. Félve.
Lefeküdtem, néztem az eget. Olyan, mint máskor. Furcsa alakú felhők mesélik véget nem érő történetekeiket. Ennyi mesét senki sem tudna felírni. Ők már láttak mindent, ami csak volt itt lent. Hirtelen felhő szerettem volna lenni. Biztonságos távolságból, hidegen szemlélni a vilá-
got, nagyokat röhögni az emberek problémáin, félelmein, boldog pillanatain, amik csak egy-egy percre jutnak felszínre, hogy aztán mélyebbre süllyesszék az érzelmi erővonalakat felvillanásukkal.

NEMZEDÉKEK BALLADÁJA

                    Motto:”…az igazság lázadást követtel…De Kitől?”

                                                                                 II. János-Pál

Késett a vonat. Sokat. Az állomásról taxival ment a kolozsvári Diakóniai  Központba, remélte, hogy eléri az előadás kezdetét. Egy holland vendég lelkész tartott előadássorozatot a házasságról és barátságról.

     AZ     ELSŐ NAGY DURRANÁS

                       Már két órája utaztak az éjjeli órákban.A vagon tele volt.Amolyan lengyel tipusú vagon amelyben nincsenek fülkék csak magasított háttámaszok.Közel ültek az ajtóhoz,hogy a kislányt bármikor ki lehessen vinni friss levegőre.Nuni, az anyós és vele szemben a lánya,Anna,mellette Mihály a férj és ölében a három éves Dóra.Majdnem minden beszédtéma kimerült.Elhatalmasodott a fáradtság.

A fény végigsuhan a paletta színein; végül a lazúrkéken csillan meg, ahol belémerült a vékony ecset. A miniatűr elefántcsont-lemezen lassanként kirajzolódik a modell képmása.

Keskeny, finom arc, melynek keretet adnak a fekete fürtök. Lazúrkék bársonyruha, redőit violaszín kendő ékíti; a ruha kékje csillan vissza a szempárban is. Itt hagyta félbe előző nap; ami még hátra van: egy-két ecsetvonás, melytől életre kel az arc. Varázsos teremtés; három napja, hogy idesodorta a szél; vágáns diákok módjára egymaga.

I.

Volt valami furcsa aznap éjjel a levegőben. Valami megmagyarázhatatlan, őrültesen nyomasztó valami, ami ráült a nagyvárosi lakótelep  házaira. Valami félelem, amiről senki nem tudta mi is valójában, egy néma szörny, aminek csak vörös szemei villogtak egy-egy kuka árnyékában.

Tina megduplázta a lépteit. Hátra-hátra pillantott, úgy érezte követi valaki, de akárhányszor hátra nézett, nem látott mást, csak a kihalt utcát. Átkozta magát, hogy pont egy ilyen ködös napon kellett neki is önszántából túlórát vállalnia, és ez által lekésnie az utolsó buszt.

                           ZSAZSÁRÓL   MINDEN    KIDERŰL  

    Zsazsa fajtiszta cocker spaniel volt.Egy éves korában került hozzánk.A nagyobbik lányom ajándéka volt a húgának születésnapjára. Koromfekete, hosszú hullámosszörű, nagyfülü jószág volt. Már első perctől annyira tudta szerettetni magát,ahogy szembe ült és csodálkozó csillogó szemmel nézett ránk.J öttével új szabályok léptek érvénybe.Az eddigi rendszabályt, hogy a kutyának kinn a helye,áthúztuk,Zsazsa első perctől élvezte a családtagi státust.