2. fejezet

       2 nappal a vizsganap lezárulta után, valahol a Kolozs kórház intenzív osztályán, egy ágyon ott feküdt Beregszi Gábor. Délre járt az idő, mikor kinyitotta szemeit. Hasogató feje, és lüktető kezei jól bizonyították, mennyire illett ebbe a környezetbe. Talán boldogabb lett volna, ha nem éppen ott kell felébrednie, de mivel nem önszántából ment, ez nem igazán meglepő. Azonban nem kellett neki egy perc, máris megtalálta ott léte jó oldalát. Ezt nevezte ő híres Beregszi optimizmusnak, amiről rajta kívül senki sem hallott, de egy ilyen apróság sosem zavarta. Hogy mi keltette fel érdeklődését? Eléggé egyértelmű volt a hatalmas, zöld falú, fémágyakkal tömött helyiséget nézve. Az ágyakon csak kórházi pizsamás férfiak feküdtek, akik közel sem érdekelték annyira, mint a fölé hajoló, alig százhatvan centiméter magas, de annál gyönyörűbb nővérke. A lány éppen beteglapját figyelte. Hosszú barna hajától nem sokat lehetett látni az arcából, de nagy barna szemei még így is messziről sugározták bódító tekintetét.

-            Felébredtél végre hétalvó? - Kérdezte mosolyogva a fiútól. Gábor annyira zavarban volt, egy pillanatig még köszönni is elfelejtett. A bájos lány furcsán recsegős hangja, talán a hirtelen ébredés miatt, kellemesen borzolgatta hallójáratait. Elsőre abban sem volt biztos, válaszoljon-e, hiszen akkor megtörte volna ezt a tökéletességet. A teljes csendből hirtelen a fülébe jutó első hangot, ami oly kényeztető volt, mint a tavaszi zápor, egy száraz mezőnek.

-            Szia! - Kiáltotta el magát ijedten, mivel a szomszéd ágyon fekvő tizenhat éves Győző köhögő rohama kirángatta őt a kábaságból. - Bocsánat, de miért vagyok itt? - Kérdezte, egyfajta beszélgetést kezdeményezve. Azért remélte jó hosszan fogja magyarázni neki, hogy minél tovább hallhassa duruzsoló hangját.

-            Hát nem emlékszel? A vizsgán balesetet szenvedtél. - A fú megvakarta fejét, nem sokra emlékezett abból a napból.

-            Balesetet? Halványan rémlik, hogy fekvőtámaszozni kezdtem, de utána semmi - mondta egyfajta kérdésként, hirtelen ennyire futotta lüktető fejétől.

-            Nem is csodálom - vágott közbe a nővérke-, a fájdalmat szereti elfelejteni az agy. Az történt, hogy mikor csináltad a fekve nyomásokat, karjaidba egyre több mágiát szívtál. Állítólag a 170. környékén túlzásba vitted az energia beszívást, és felrobbantak a karjaid. Nem volt egyszerű összefoldozni a maradványokat, de a gyógyítók megcsinálták. - Gábor fejben jól fenékbe rúgta magát, majd még gyomorszájon is bokszolta, de a lány előtt nem mert ilyesmit megtenni, csak beleharapott a szájába. A vér íze serkentően hat az agyra, talán ezért is jött rá, hogy témát kellene váltania, mert ha ezt folytatják, még nyilvánosan kiborulna.

-            Á, értem. Kérdezhetek valamit? - A lány szégyellősen bólintott. - Te miért nem bűbáj szakos vagy? Ilyen szép szemekkel biztos könnyedén menne a bűvölés.

-            Őőő nem is tudom… - Sikerült elérnie, hogy a lány láthatóan jobban zavarban legyen, mint ő. Mindezt egyetlen kérdéssel, olyasmi ez, ami teljes mértékig jellemző rá. Akárhányszor beszélgetni kezdett egy lánnyal, folyton rosszul jött ki belőle, pedig már majd egy éve senkije sem volt. Igazán kicsi kora óta volt egy apróbb problémája a beszélgetéssel, pedig ő tényleg kitartóan küzdött ellene. Valamikor 16 éves korában sikerült is elhívnia egy aranyos lányt sétálni a szántásba, de mikor a beszélgetésük elérte azt a fázist, hogy neki is meg kellett volna szólalnia, már bajban volt. Elég sokáig tudta húzni, hogy a lány által felvetett témákra "aham", "pontosan" és hasonló hümmögésekkel kellett csak válaszolnia. Kifogott egy lányt, aki minden ismert öregasszonynál ezerszer többet beszélt, talán még nem is volt csukva a szája születése óta, de még őnála is szükség volt egy apróságra. Legalább egyetlen témát kellett volna találnia, amiről mindketten tudnak beszélni, és akkor akár többször is találkozhatott volna álmai nőjével. Talán túl erős szó ez egy ilyen korú gyermeknél, de igenis sokkal rosszabb érzés volt számára ez az "első randi utáni szakítás", mint egy felnőtt ember számára. Az eddigi balfogásai miatt volt most ennyire ideges, eme gyönyörű nővérke előtt. Próbálta felpörgetni, pár perce még alvó agyát, hogy lehetőleg ne okozzon semmi nagyobb bajt, hátha ez a lány még többet beszél, és akkor ők az álompár.

-            Nem azért kérdeztem, bocsánat, ha zavarba hoztalak - szabadkozott, de ezzel csak tovább rontotta a helyzetét.

-            Nem gond- nevetgélt a lány. - Nahát, te Beregszi vagy?! - Kiáltott fel hirtelen. Gábor úgy megijedt, hogy nem a felültető, hanem a vészhívó gombot nyomta meg az ágya szélén. Ezután serényen kellett integetnie, és mentegetőznie, hogy a főnővér ne rakja ki azonnal a kórházból. Húsz perc huzavonával, és kifejezetten emelt hangnemű kiabálással később végre megint kettesben lehetett a lánnyal.

-            Beregszi vagyok, de miért kérdezted? - Próbálta visszaterelni a beszélgetést valamilyen kevésbé kínos vágányba.

-            Úgy hallottam valamilyen csodás családi képességeitek vannak. Meg tudnád mutatni? - Gábor nem értette honnan lehet ez az eltévedt információja, hiszen neki már csecsemő korában meghaltak a szülei, és azóta se találkozott még egy Beregszi nevű mágussal sem. Ráadásul még csak családi képessége sem volt, egyáltalán. Sokáig semmilyen mágiája nem volt, de hogy valami különleges lenne, azt kizártnak tartotta.

-            Sajnos nem. Ha van is olyan, én még nem jöttem rá - felelte nevetgélve.

-            A fene… - nyögte a lány, majd hirtelen hangnemet váltott. - Jó gyógyulást, én megyek.

-            Akkor meggyógyulok? - Kérdezett vissza fülig érő vigyorral, de a nővér nem reagált rá, csak elindult. Az ajtóban viszont megtorpant, és megpördült. Gábor már az ágya szélén ült, és halkan szitkozódott, hogy ezt a lehetősséget is elszalasztotta. Eszébe jutott, csak azt kellett volna hazudnia, hogy neki valamilyen különleges képessége van, végül is sok mindent képes imitálni a pajzsaival. Persze egy kapcsolatot nem lehet hazugságra építeni, így inkább újra összetört lélekkel, de őszintén elfogadta a helyzetet.

-            Mond, te szeretsz itt lenni?

-            Ezt miért kérded? - Értetlenkedett a fiú.

-            Csak úgy. Kérdésre nem illik kérdéssel felelni.

-            Igazad van… Tudod mit? Ezt még sohasem mondtam el senkinek, de ha közelebb jössz, elmesélem- mondta, kicsit ideges hangnemben. Ez a hirtelen jó jel visszarángatta a teljes depresszióból, és úgy érezte végre lehet esélye egy lánynál. A nővérke odasétált hozzá, és leült mellé az ágyra.

-            Hát mesélni is kell? Azt hittem csak egyszerűen igennel vagy nemmel felelsz majd- mondta halkan nevetve, majd hozzátette - szeretem, ha valakinek megvan a szilárd véleménye az életéről.

-            Nem szeretek- jelentette ki Gábor, és egy halvány mosoly futott végig a száján. Egy pillanatnyi szünet után persze belevágott a véleménye elmesélésébe, de ezt, mint poént nem bírta kihagyni. - Igazság szerint már nagyon régen elterveztem, hogy elhagyom a tornyot. Tudom, ez most bután fog hangozni, de úgy képzeltem, találok majd egy kedves lányt, akivel elmegyünk, megkeressük a bolygó legélhetőbb helyét. Út közben kiéljük minden harcias vágyunkat, majd letelepszünk, és létrehozzuk a Földi élet alapjait. Mi leszünk Ádám és Éva, vagy ilyesmi. Jó-jó nem kell így nézni- folytatta, látva a lány elpirult arcát, és hogy a nevetését próbálja visszafogni. - Nem vagyok én mindig ilyen szánalmas romantikus, biztos csak a sérülés teszi, hogy elmondom. De ha egyszer ez az életem álma, nem tehetek ellene. És kinevet… köszi - jegyezte meg morcosan, mikor a lányból kitört a hangos hahotázás.

-            Jaj… hahaha… bocsánat, de… hahaha… ez annyira lehetetlen véletlen… hahaha - próbált beszélni a nővérke, könnyei között több-kevesebb sikerrel.

-            Tudom, tudom, a valóságban csak elmegyek, és megöletem magam az első napon, de álmodozni szabad, nem?

-            Most csak szórakozol velem, ugye? - kérdezett vissza a lány komolyabbra fordítva a beszélgetést. - Nem lehet ez a vágyad, ez így túl egyszerű, valami trükk biztos van. Ez valami nőkhöz kitalált felszedő duma, vagy micsoda?

-            Nem tudom, mióta lehetek itt, de mivel hétalvónak neveztél, gondolom régen, láttál valakit, aki meglátogatott? Ha ilyen duma is, nem működik, szóval egyezzünk meg, hogy nem az.

-            Akkor a képlet egyszerűbb - vágott bele a nővérke. - Bevallom neked, én nem vagyok nővérke. - Gábor emlékeztette magát arra, a számtalan furcsaságra, amit észrevett, csak lebeszélte magát róla. Ilyen volt például a lány furcsa cipője, a piros pötty a ruháján, ami nem lehet vér, mert az veszélyes hulladéknak számít, és le kellett volna vennie. Persze a legnagyobb hiba az volt, amit a sérüléséről mondott a lány: " a gyógyítók megcsinálták ", de mindez már nem érdekelte.

-            Miért hazudtál nekem? Talán valami rosszat csináltam, mielőtt ide kerültem, csak nem emlékszem rá? - Faggatózott egyből.

-            Igazából… én… kintről jöttem! - Bökte ki a lány.

-            Nagyon vicces - vágta rá Gábor, és már vissza is feküdt az ágyába. - Szórakozz csak rajtam, nem bánom. - Hirtelen még azt is elfelejtette mennyire tetszett neki a nővérke, egy ilyen övön aluli húzással teljesen elvágta magát nála.

-            Kérlek… hallgass meg, nem akarlak megbántani. Én tényleg odakintről jöttem, a Tanács hó hűhójával ellentétben, van élet odakinn - próbálta győzködni elég gyér eredménnyel. - A világ bár megváltozott, és folyton a túlélésért küzd, de nem tűnt el, még megvan.

-            Honnan tudhatnám, hogy igazat mondasz-e? - Kérdezett vissza a fiú. Ez túl szép volt, hogy igaz legyen, mintha csak azt mondták volna neki, hogy: " tessék itt az életed álma, és csak rád vár ". Ennél sokkal szerencsétlenebb volt világ életében.

-            Egyezzünk meg. Mivel én sem lehetek benne biztos, hogy nem a Tanács küldött kémkedni utánam, bizonyítsunk egymásnak. Ahogyan a legtöbb esetben szokás, én adok picit, te is adsz picit, és elindulunk a bizalom lépcsőjén felfelé.

-            Én mutatom, ha te is - vágta rá mosolyogva. A vére felpezsdült a kalandok legkisebb jelére, elfelejtette minden félelmét.

-            Akkor legyen. Először egy kisebb dolog. Gondolom, tudod, hogy a Tanács folyamatosan figyelteti az egész tornyot, hogy a rend zavartalan legyen. Mivel én, és 4 barátnőm kintről jöttünk, hamar szemet fogunk szúrni nekik. Már 4 napja vagyunk itt, ezért lassan szorul a hurok. Mondj valami módot, amivel kijátszhatjuk. Csak létezik valamilyen megoldás, a nem legális dolgokra, nem hiszem el, hogy itt mindenki betartja az összes szabályt.

-            Vannak szobák… amiket nem látnak, mert hivatalosan nem léteznek - ezzel teremtett az egyik kezébe egy vékony papírlapot, rajta a környék térképével. – Itt. Hogyha ebbe a szobába bementek, nem fognak látni titeket, amíg az ajtó előtt elmenők nem vesznek észre semmit.

-            Nahát… tudod mit? Ezt ellenőrzöm, odaküldöm a barátnőimet, és megnézzük észrevesznek-e minket holnapig. Most te jössz, kérj tőlem valamit - ezzel gyönyörű szemeit a fiúra meresztette, amivel szinte belefojtotta a szuszt. Gábornak kellett néhány másodperc, míg kigondolta mit kérjen.

-            Ha odakintről jöttetek, gondolom nem ugyanazt az egyenruhát hordjátok, mint mi is - ezzel szinte észrevehetetlenül lepillantott a lány cipőjére. - Mutasd meg nekem a ruhádat.

-            Ésszerűnek hangzik. Akkor egyezzünk meg abban, hogy holnap reggel itt találkozunk. Én hozom a ruhákat, te pedig reménykedj, hogy tényleg nem találtak ránk - felállt, és egészen az ajtóig jutott, mikor rájött, hogy valami kimaradt - de pofátlan vagyok, bocsánatodat kérem, be sem mutatkoztam. Vandál Kitti vagyok, Beregszi utólagos.

-            Utólagos? Az micsoda?- kérdezte egyből a fiú. Felkeltette kíváncsiságát a családja említése.

-            Ha azt nem hiszed el, hogy kintről jöttem, ezt se fogod- felelte kacéran kuncogva Kitti, majd kacsintott, és kiment a szobából. Gábor hosszú percekig csak ült az ágyában, és az ajtót bámulta. Gondolatai messzire kalandoztak, hol a lánnyal, hol a külvilággal, hol mindkettővel együtt, mintha csak a leány tündérpora kuszálta volna össze tekervényeit.

 

       A lány nekivágott a folyosóknak, hogy felfedezze a megmutatott szálláshelyeket. Nem akart hinni a szemének, mikor tényleg ott találta őket, ráadásul teljesen rejtett helyen. Azt nem tudta leellenőrizni, hogy ténylegesen letakartak-e, de számára megfelelőnek tűntek. Egy 4 személyes szobát szemelt ki magának, majd visszament a konyha rakterébe, ahol társait hagyta. Eközben persze Gábor egy idősebb férfit formálva maga köré pajzsból, követte őt. Nem vehette észre, mert akárhányszor rá pillantott, mindig átváltozott valamilyen teljesen más emberré. Abból a tiszta örömből, ami a szeméből tükröződött, mikor rábukkant erre a helyiségre, a fiú biztosra vette, hogy nem lehet gonosz szándékú. Szinte már aranyos volt, ahogy rejtőzködve osont, de ha jött szembe valaki, kihúzta magát és fennhangon ráköszönt. Ezzel csak még nagyobb feltűnést keltett, de ő nagyon is biztos volt a dolgában.

       Az egyik eldugott sarok után rátalált egy ajtóra. Kettőt koppantott rajta, majd kis szünet után még egyet, és újabb szünet után további kettőt. A jel befejeztére illedelmesen kattant a zár, és feltárult előtte egy koszos kis szoba. Két lány ült ott egy-egy zsák krumpli tetején. Mindketten örömmel fogadták a vendéget.

-            Valamelyiket megtaláltad? - kérdezte egyikük, aki vékony, alacsony szőke lány volt. Rövid haját végigsimította, de csak óvatosan, nehogy megtörjön tökéletes formája.

-            A negyed vért megnéztem, szerintem ahhoz sem elég erős, hogy kávét főzzön neked. Nem tudom, hogy szerezte szakértői rangját. Viszont a nyolcad generációs tiszta Beregszi kölyök megfelelőnek tűnik.

-            És milyen? - csapott le rá egyből a másik, aki magas, hosszú barna hajú lány volt, mint barátnője. - Erős? Okos? Mondj már valamit!

-            Magabiztos, és egy bunkó - kezdett bele Kitti. - Az ereje nem olyan, mint vártam, eléggé kiforratlan, de ennek mesterei vagytok, szóval nem aggódok. Szerintem ő lesz a nyertesünk, már csak a bizalmamat kell elnyernie valahogy.

-            Khm… még jó hogy nekem keresünk társat - jegyezte meg a barna hajú barátnő. - Azért ne zavartasd magad, döntsél csak nyugodtan.

-            Móninak igaza van - szúrta közbe a szőke lány is, de azért még hozzátette – viszont, ha Kittinek megfelel, szerintem neked is meg fog.

-            Ha tudom, hogy nem ver át minket, akkor megismerheted, és legfeljebb nem ő lesz a nyertes, legrosszabb esetben elteszem láb alól. - Az ajtó melletti hordóban gubbasztó fiú ettől összerezzent, mire az ismeretlen, barna hajú lány odapillantott, és kacsintott egyet. Gábor hirtelen azt sem tudta, hogy reagáljon, legszívesebben bemutatkozott volna a lányoknak, de eközben el is futott volna, nehogy lebukjon. Végül maradt a középút, és tovább kuksolt.

-            Rendben, bízok az ítélőképességedben. Én már elfogadtam… mármint abból, amit mondtál - tette hozzá kuncogva.

-            Már csak azt nem tudom, holnap milyen feladatot adjak neki - folytatta Kitti ügyet sem vetve a felvetett problémára.

-            Ölesd meg vele az egyik tanácstagot. Nem lenne kár érte. - Erre mindhárman felnevetnek, Gábor pedig csak nyeldesett az ijedtségtől, de szerencséjére elvetették az ötletet.

-            Persze, jó hogy nem rohanunk ki és kiabáljuk ugrándozva, hogy kintről jöttünk, Tanács ellenesek vagyunk. Jobb ötletem van. Ráveszem, hogy törjön be a felső szintre. Nem kell megölnie senkit, azt úgysem tenné meg, de van egy reális feladatom a számára. Ha a kulturális főigazgatótól le tudja nyúlni a fegyverekre vonatkozó történelmi iratokat, azzal két legyet ütünk egy csapásra.

-            Mi legyen a többi jelölttel? - vetette fel az egyértelműt a szőke barátnőjük.

-            Azok nem tiszta Beregszik, és gyengébbek is nála. Őt próbáljuk ki először- mondta Kitti, ezután előszedett a retiküljéből egy hálózsákot, és egy komplett főző szettet. Belerakta egy fél csirke sóval tartósított húsát, és mágiával alágyújtott. Már napok óta ott voltak az épületben, de még mindig nem tudták megszokni a helyi kosztot. Loptak élelmet párszor, de az számukra túl furcsa volt. Úgy döntöttek ebéd után átmennek a másik szobába, amit az új fiútól kaptak. Csak más egy olyan helyen lenni egész nap, ahol nem áll térdig érő porréteg a padlón, ráadásul puha – bár enyhén koszos – ágynemű, és ágy várja a bujkálókat. Ami a legfontosabb, hogy van hely felállni, és sétálni egy kört. Teljesen elgémberedtek már az ott töltött idő alatt. Az ajtótól pár méterre lévő hordó ekkor döntött úgy, ideje távozni, és lábujjhegyen elsomfordált.

 

       Másnapra Gábor már visszament az ágyába, és a nap felkeltével ébredt ő is, majd feszült figyelemmel várta látogatóját. Valahol mélyen még győzködnie kellett magát, nehogy elhiggye, hogy talán csak álom volt az egész, amit a fájdalomtól megbolondult agya okozott neki, vagy még mindig a teremben ül szemben Bálniusz professzorral, aki az agyával játszik, mint csecsemő a kulcscsomóval. Rágogatja, ízlelgeti, majd jobb esetben kiköpi. Hallott már ilyesmiről, és talán ha nem állít be Kitti pár perccel 9 előtt, a fiú teljesen elhitte volna ezt a változatot.

-            Jó reggelt - köszöntötte a beteget, és még a hálás üdvözlés előtt egy ügyes mozdulattal széthúzta a nővér köpenyét. A hozzá nem értő szemlélők ezt nyilván félreérthették, pedig a mozdulatsor ezúttal egy különleges problémát segített megoldani. Na, nem holmi szexuális úton, mint azt gondolta a szomszéd ágyon fekvő, sajnálatosan éppen ébren lévő Győző, hanem sokkal inkább egy tornyon kívüli ruha felmutatásával. Kittin a köpeny alatt egy a helyitől teljesen eltérő varrású, bőrből készült öltözék volt, amit legjobban talán egy szabadidő ruhához lehetne hasonlítani. Úgy készítették, hogy anyagának köszönhetően ellenálljon akármilyen szituációnak, varrásánál lélegezzen, belső felületére felhelyezett anyagnak hála igya az izzadtságot, és minden mozgást engedélyezzen, ami egy harc során szükséges lehet.

-            Ezt… tényleg… nem itt csinálták? - tette fel a költői kérdést Gábor, miközben koncentrált, hogy észrevegyen valami átverést a ruhán… vagyis hogy a ruhát figyelje. Közben erőteljesen játszotta a meglepettet, nehogy lebukjon az előző esti látogatása miatt, hiszen így volt egy éjszakája átgondolni a helyzetet.

-            Találtam egy őzet a pincében, abból készítettem saját kezűleg, hogy átverjelek… - ezen egyikük sem nevetett, de a helyzet megkívánta a poént, és Kitti lelke is megnyugodott, hogy megint jól belerúghatott a fiúba, amiért kötözködött vele.

-            Azt hiszem itt a következő kör ideje. Egyet te, egyet én, ahogy eddig is. Ki kezdje?

-            Kezd te- vágta rá Gábor.

-            Úgy döntöttem, megkérlek: hozz el nekem egy különleges, fegyveremberekről szóló könyvet a könyvtár kulturális igazgatósági részéről. Holnap idejövök, és megkereslek, addigra szerezd meg.

-            Vagyis törjek be a könyvtárba, és lopjak el egy könyvet? - kérdezett vissza suttogva a fiú. - Ez azért elég komoly.

-            Ha túl nehéznek tartod, maradhatsz is- nevetett fel a lány. – Na, mondjad te mire gondoltál.

-            Re… rendben, megteszem! Viszont cserébe mondj nekem valamit a külvilágról, hogy mégis hogy áll a helyzet odakinn.

-            Tudod mit? Ez egy reális kérés, benne vagyok. Akkor holnap találkozunk- Kitti már fel is pattant a székről, és elhagyta a kórtermet. Boldog volt, hogy sikerült egy ilyen jó alkuba belemennie. Ha megkapja a könyvet, akkor bízik a fiúban, vagyis így is-úgyis elmondaná neki ezeket az információkat, így lényegében megmenekült egy felesleges feladattól. Amint visszaért a szobába, vígan kibeszélték a fiúval töltött idő minden pillanatát.

       Este 8-9 óra körül lehetett, mikor lefeküdtek aludni, és másnap délután 2-ig fel sem keltek. Úgy tűnt tényleg tökéletes rejtekhelyet szereztek, senki nem háborgatta őket, még mindig. Ezen felbuzdulva a nővérkének beöltözött leány megint felöltötte álruháját, és nekivágott a kórház részlegnek. Felkereste az előző napokban meglátogatott ágyat, ahol ezúttal egy 60 év körüli férfi horkolta ki a szekrényből a szúkat. A korai döbbenet után elment a recepcióra immáron köpeny nélkül, és érdeklődött a vészjelzős páciens után.

-            Tegnap este kiengedtük. Sokkal gyorsabban gyógyult, mint azt akárki is gondolta volna, ezért nem láttuk indokoltnak benn tartani.

-            És meg tudná mondani, hol lakik? Pár napja ismerem csak, de nálam maradt a pénztárcája, és nem szívesen dobnám ki.

-            Hagyja itt, majd mi felkeressük - mondta csillogó szemmel a recepciós pult mögött ülő erősen „molett” nőszemély, aki némely állatra jobban hasonlított, mint egy mágusra. Boldogan elfogadta volna a pénzzel tömött tárcát, hogy felkeressen egy pácienst, akiről öt perccel előbb azt se tudta kicsoda.

-            Köszönöm, inkább nem - rázta le a lány okosan, és már el is sietett a helyszínről. Az örök igazság, hogy: „nem jó sokáig időzni, főleg ha körözés alatt áll az ember ”, ugyanúgy érvényes volt a Toronyban is. Pár folyosónyit sietett, majd megállt gondolkodni kicsit. Ezúttal ki kellett találnia mit is tervez a fiú. Minden női logikáját előszedte, hogy rájöjjön, valószínűleg fizikai edzésre megy, és ha jól sejti, akkor egy konditeremben találhat rá, nem a sportpályán. Persze ez sem tökéletes megoldás, hiszen csak azon az emeleten volt három megfelelő hely, de azért belevetette magát a testképzések világába. Arról persze mit sem tudhatott, hogy a kigyúrt külső csak látszat. Igazából otthon, a szobájában gyakorolt, edzőteremben még sosem járt.

 

       Egész nap őt kereste, bejárt minden termet, minden sportpályát, még a sakk klubokat is végignézte, de mindezzel annyit ért el, mintha a fenekén ücsörgött volna halkan dúdolva kedvenc dalát. Közben evésre se nagyon szakított időt, ezért egy üvöltő oroszlán hangerejének megfelelően korgó hassal ért vissza a többiekhez. Nyugodt léptekkel haladt, nehogy feltűnjön valakinek, de azért folyton leskelődött. Ha már két sarokig követte valaki, akkor irányváltásokkal próbálta lerázni. Egyikük sem követte két kanyarnál tovább, tehát valószínűleg csak képzelte az egészet. Elég zaklatott, egy ilyen baki után: végre rátalál a megfelelő emberre, elmond neki majdnem mindent, erre elveszíti szem elől. Akár már az igazgatóságnál is lehet, hogy beárulja őket. Abból a néhány rejtekhelyből, amit mutatott, nem nehéz megtalálni a barátnőit. Lehet, hogy a többiek már régen egy cellában ülnek, rá pedig katonák várnak a szobában.

 

       Lassan már nem bírta tovább a nyomást, egyre gyorsabban lépdelve haladt barátnői felé. Egyre kevésbé figyelte a követőit, hiszen úgyis mindegy, ha már lebuktak. „De mi van, ha mégsem?”- gondolta, és ismét lelassított, hogy pár perccel később újra szinte futva haladhasson. Az idegszálai megfeszültek, izmai remegtek, és már éhségét is elfelejtette, mikor végre odaért a szobához. Elkezdett kopogni, de megdermedt az ujja a második után. Bentről a barátnői hangját hallotta, és egy férfiét. Gyorsított tempóban kopogta le a kódot, és benyitott.

 

       Odabenn törökülésben ült a földön a két barátnője, velük szemben, és az ajtónak háttal pedig egy fiú. Mindenki kezében kártyalapok voltak, és nevetve tárgyalták, hogy milyen furcsák is a lapok hátulján levő mágiagolyók képei.

-            Mintha egy pohár víz áramlana, semmi fénye nincs! - mondta a szőke lány.

-            De legalább a kéz lenne normálisan ábrázolva alatta - vágta rá a fiú. A lánynak egyből ismerős volt a hang. - Olyan, mint egy hatvan éves, vén… - idáig jutott, mert becsapódott az ajtó. Az egész délutáni séta, és idegesség után hulla fáradt lány állt ott. Nem tudta még hogy csak simán megfojtja Gábort, vagy előtte élve ki is filézi, de úgy határozott majd menet közben eldönti. A felhalmozódott adrenalin, és érzelmek viharát mind rá akarta zúdítani a szerencsétlen gyerekre.

-            Mi a fene folyik itt?! - Kiáltotta, és a természetesből lassan vörösbe átmenő fejjel, gyengéden kidülledt, de annál inkább véreres szemekkel, valamint ökölbe szorított kézzel megindult a társaság felé. - Melyik idióta mondta el neki hol vagyunk?!

-            Kitti, ne…

-            Vagy magadtól jöttél, te pimasz fráter?!

-            Kitti, figyelj, kitti… - ekkor mindkét lány beugrott a fiú elé, mert ő még fel se fogta mekkora veszélyben is van. Egy kedves lánynak ismerte meg támadóját, és nem tudta elképzelni, hogy ténylegesen erőből neki vesse magát, ezért csak barátságosan mosolygott, nem védekezett.

-            Ne álljatok elé, mert ti is ugyanolyan hibásak vagyok!

-            Nyugodj már meg! Semmivel nem tud többet, mint reggel, csak ismerkedünk kicsit - jelentette ki Mónika. Úgy látszott, ennek már van valami hatása, mert az öklét kiengedte, de a színe továbbra is jobban hasonlított egy rák páncéljára, mint emberi testrészre.

-            Téged kerestelek, és beléjük botlottam - szabadkozott a fiú, de már összébb is húzta magát, mert nyakába zúdult az aznapi járkálás okozta düh.

-            Szerinted én mit csináltam, idióta?! Attól hogy te adtad a helyet, még nincs jogod idejönni!

-            Bocsánat, nem akartam zavarni - folytatta a mentegetőzést, hogy mentse életét, kezeit feltartotta, és közben gyengéden hátrált, míg a falnak nem ütközött a háta.

-            Nem tudom… hogy merjem… elmondani - suttogta a szőke lány kezeit tördelve. Tudta mekkora hibát is követett el, csak azt nem mi lesz erre a reakció. Látszólag abban bízott, hogy teljes nyugalomban mondhatja el, és vidám fogadtatásban lesz része, de ez ekkorra eléggé elvethetőnek tűnt.

-            Mit motyogsz, Barbara?! Neked legalább lehetett volna annyi eszed, hogy kinn tartod, tudod milyen nagy kockázatot vállaltatok?!

-            Tudom. Semekkorát.

-            Hogy mi?! - Ettől megint ugyanolyan ideges lett, mint mikor megjelent, de ezúttal Gábor szökkent a lányok elé, mert most úgy tűnt valamivel kevésbé veszélyeztetett.

-            Megcsináltam a teszted.

-            Milyen tesztemet? - Úgy meghökkent, hirtelen az ideg is elhagyja a testét. - A kulturális igazgatósat? És megtetted?

-            Igazából nem nála volt, hanem a történetírásos osztályon, mint egy kitalált sztori, de a tiltott részlegben volt, ahova csak a miniszterek léphetnek be, és a tanácstagok szóval minden bizonnyal egy ősi legendáról szól, aminek valóságalapja is van.

-            Van infód a fegyverekről? - Ezt már tényleg nem tudta megemészteni, lehuppant az egyik ágyra. Amíg ő az épületet járta, a többiek megcsinálták minden feladatát. Végigfutott az agyán, hogy bárcsak inkább dalolászott volna tényleg, ekkora haszontalanságot még sosem tett. Csak kockáztatta a rejtettségüket, holott ha a fenekén marad, sokkal többet tehet a küldetés érdekében.

-            Találtam egy 100 oldalas könyvet. Egy percet kérek, és kész is lesz- átsétált a szobán az egyik ágyhoz, leült rá törökülésben, és csukott szemmel koncentrálni kezdett. Lassacskán megjelent előtte egy fénygömb, és felvette egy könyv alakját.

-            Nem hoztad el? - nyögte Kitti. - Végül is egyszerűbb nagyzolni itt az erőddel, mi? Már tudjuk mire vagy képes, ez sosem volt kérdéses.

-            Hmm, most hogy mondod, ez is egy jó kifogás - válaszolta csigalassúsággal kimondott szavakkal, nehogy megzavarják teremtés közben, - de én úgy gondoltam kevésbé feltűnő egy végiglapozott, és ugyanoda visszatett könyv, mint egy ellopott. Ki tudja…

-            Akkor már elolvastad?

-            Nem… őőő… bocsáss meg, de ebben a nagy kavarodásban elfelejtettem a neved. Arra emlékszem, hogy valami k betűs volt, de a többi kiesett. Szörnyen szégyellem, bocsáss meg.

-            Kitti vagyok, de hívj csak Kittinek - vágta rá a lány durcásan. - Szóval, mit szólsz a történetéhez?

-            Nem olvastam el. Csak végiglapoztam, így beleette magát annyira az agyamba, hogy fel tudjam idézni, és betűről-betűre tökéletesen lemásolni. Ha elolvasom, lehet, hogy kicsit átírom a szöveget, de így biztosan pontos lesz.

-            Amíg dolgozol rajta, megválaszolom a kérdésed. Kezdjük a tegnapival, az utólagos jelentésével. A világban egy elég nagy területen vannak olyan települések, ahol a Beregszi családhoz hű mágusok élnek, és szeretnék is a család védelmét. Viszont családtag igencsak kevés van, ezért szükségük volt egy olyan csoportra, akik kaptak a Beregszik véréből, így mágiájából, és képviselik őket a kisebb településeken, vagy harcokban.

-            Ez… hihetetlen - mondta halkan, továbbra is a könyvön dolgozva.

-            A világról pedig elég, ha annyit tudsz, hogy 200 évvel ezelőtt 2 energiafal indult el Amerikából, és akart végigmenni a bolygón. Az első valamiért megállt valahol Európa után, az Urál hegység környékén, a második viszont egészen Japánig jutott, előtte tartóztatták fel. Emiatt a világ nagy részét hó borítja. Az egyenlítőhöz közel… ugye tudod követni? - Akadt meg egy pillanatra, mert Gábor becsukta szemeit, és valahogy gyanúsan szuszogott, szinte már horkolt.

-            I-igen, itt vagyok… értem, csak… dolgozok, na - szabadkozott. Kinyitotta a könyvet, és a közepére betette a kezét, amiből elkezdtek szétfolyni a betűk, mintha csak egy tálba engedné őket.

-            Azért szólj, ha nem érdekel… - jegyezte meg Bea, azonban Kitti máris belevágott a folytatásba, így esélye sem volt befejezni a mondatát.

-            Tehát az egyenlítő környékén élnek az emberek, három nagy köztársaságban, elnyúlva Afrika meg Ázsia területén. Európában leginkább a mágusok maradtak, akik lassan az egészet benépesítik. Nekünk nincs államformánk, csak 3 nagycsalád, akik védelmeznek minket. Végül még ott vannak a vámpírok is, akik a két sarkkör környékén telepedtek le, mivel elég jól viselik a hideget - ezzel Kitti befejezte beszámolóját, letudta a kötelezettségeit, és nekilátott a vacsorájának. Jó ízűen falatozni kezdte a húst, és csak fél füllel hallgatta a többieket.

-            Igazság szerint élnek valakik a Kárpát-medencében is, de az szent föld, oda senki nem léphet be a helyieken kívül, így nem is tudunk róla semmit. Na de ami fontosabb, hogy áll a könyv? - Vette át a szót Móni

 

       Pár perc alatt el is készült a könyvecske, és Gábor vigyorogva adta át nekik. Ekkor a lányok azt mondták, hogy olvassa el, miközben ők megbeszélnék a dolgaikat. Elég zavaró úgy olvasni, hogy közben beszélnek mellette, de így legalább ki tudta hallgatni őket.

-            Tényleg megtette? Le kellene ellenőrizni azt a könyvet, nem akarom elhinni, hogy munkaidőben gond nélkül bejutott… - suttogta Kitti. (A könyv eleje minden bevezetés nélkül indul, úgymond „in medias res”. Egy idős férfiről szól, aki mágus idő előtt, emberi idő szerinti 500-as években vezette népét.)

-            Szerintem minden rendben vele. Már majd egy órája beszélgettünk mikor betoppantál, és nekem végig természetesnek tűnt - próbálta védeni a magasabbik lány, Mónika. Őt már szövetségesei között tudhatta. (Mennyekből vezette kicsiny seregét az Urál hatalmas hegyeihez. Senki nem tudta útjukat állni, még veszteségeket sem nagyon szenvedtek, ezért mindenki Isten kezét érezte rajtuk.)

-            De mi van, ha mégis csak szívat minket? Csúnyán pórul járhatunk - ellenkezett tovább Kitti, mintha meg sem hallotta volna barátnőjét. (Katonái maguk voltak a fegyverek, és emberek, mint egy megállíthatatlan, gördülő szikla. Párokban harcoltak, és egymással ölték, aki útjukba állt.)

-            Akkor így jártunk. Tudod, hogy van ez, nem a logika dönt. Érzem, hogy ő a megfelelő alany, szóval ő marad - jelentette ki Mónika, Gábor nagy örömére. (Könnyedén eljutottak az Urál hegységig, ahol szövetséget kötöttek az ott élő emberekkel, és csatlakoztak hozzájuk. Fegyvertársaikkal együtt beköltöztek az emberek klánjaiba, és felvették a sámáni, harcosi pozíciókat.) Ez körülbelül 60 oldalnyi volt a könyv történetéből, de nem tudta tovább olvasni, mert a lányok elvették a kezéből, és megkérték, hogy tüntesse is el teljesen. Ne hagyjanak semmiféle bizonyítékot.

-            Mennyit fogtál fel belőle? - Kérdezte Bea.

-            Valamilyen házastársak csatáztak régen, és egészen az Urálig jutottak. Bár arra nem emlékszem, hogy honnan indultak.

-            Nem csak gyanús, de bolond is - nyögte Kitti vérig hatolva sértésével, és átment a szoba másik sarkába vacsorát készíteni.

-            Azt írta párokban mentek, és együtt harcoltak. Hogy lehet ezt máshogy érteni?! - Őrjöng Gábor félig a szégyentől, részben pedig az idegtől vöröslő fejjel.

-            Arra próbált rávezetni ez a könyv, hogy párokban dolgoztak, ebben igazad van. Viszont nem házastársi viszony volt közöttük, hanem valami teljesen más. Megmutatom… - pattant fel Mónika, mintha valamilyen tűpárnán ült volna. Széttárta karjait, mire Kitti oldalról nekirohant. Mármint konkrétan, ténylegesen futva ütközött a lánynak. Leteperte a földre, a hasára ült, lefogta kezeit, és a szemébe nézve szidni kezdte.

-            Te nem vagy normális! Ennyi után már be akarod avatni a legbelsőbb titkodba? Az egy dolog, ha elmeséled neki a tényeket, de az már egy másik, ha meg is mutatod, te idióta! Gondolkozz kicsit mielőtt cselekszel.

-            Te is tudod, hogy meg kell tennem! Az, hogy mikor, már teljesen mindegy. Akkor magyarázd el neki te ezt, mert én csak megmutatni tudnám - hangzott a sértődött válasz Mónikától.

-            Biztos vagy benne egyáltalán, hogy ő az a Beregszi leszármazott, akit keresünk?- folytatta már szinte hisztizve Kitti. Mivel a másik két lány már nagyon csúnyán nézett rá, végül feladta a harcot. - Rendben, akkor tegyük meg- a fiúhoz fordult, és így szólt:- Tehát. Ők ketten, nem olyanok, mint mi. Mindketten átlagos embernek néznek ki…

-            Egyáltalán nem átlagosak- vágta közbe vigyorogva, de hirtelen rá szegeződött mindenki gyilkos tekintete, ezért befogta a száját.

-            Mi mindketten fegyverek vagyunk, na. Emberi alakban levő fegyverek - nyögte ki végül Móni.

-            Évezredek óta keresünk magunknak mágus társakat, akiket forgatóknak hívunk. Testi-lelki társakká válunk, és haláláig hűen segítjük a másikat, bárhova is vetődne.

-            Most csak szórakozok velem, ugye? - Nevetett egy pillanatig, ami lassan átfordult abba a tipikusan kínos, elhaló nevetgélésbe. Végül is ki hinne el egy ilyen sztorit első hallásra? Ő bizony nem… - Csak sima alakváltók vagytok, jó humorérzékkel, ugye?

-            Ez most fájt - fordult el Bea, és csatlakozott a sarokban már hisztiző Kittihez.

-            Az előző forgatóm egy nő volt, pontosabban a te nővéred - folytatta Mónika rendíthetetlenül - viszont pár hete elhalálozott, így felkerestem azt, aki a legközelebb állt hozzá lelkileg. Sajnálatos, hogy sosem találkoztatok, pedig nagyon hasonlítotok.

-            Tegyük fel, csak próba képen, hogy ez mind igaz. Akkor tehát ti fegyverek vagytok - mindketten erőteljesen bólogatni kezdtek, mint galamb, ha egy jól megtermett kenyérdarabhoz igyekszik. - Rólad tudom, hogy mágus vagy, mert éreztem benned a bűbáj jelét - ha lehetséges, Kitti még lentebb lohasztotta a fejét, és halkan szitkozódva pakolászni kezdett a táskájában. - Én pedig egy híres mágus klán tagja, akiért eljöttetek odakintről ide be, ami számotokra eléggé veszélyes.

-            Azt hiszem a lényeget összefoglaltad - mondta Bea büszkén. Elkönyvelte magában, hogy végre megemésztette, a feladat nehezén már túl vannak.

-            Vagy bolondok vagytok - tette hozzá halkan, mire mind a három lány hangosan felnevetett. Nem tudták mi fog ebből kisülni, de már kénytelenek voltak mindent beleadni. Innen meghátrálás már nincs.

-            Gondolom, ha eláruljuk a Beregszik titkát, akkor még ennyire se fogsz hinni nekünk, szóval ezt egyelőre hanyagoljuk - jegyezte meg Kitti, és halkan kuncogva tovább pakolt. Jól tudta, hogy ezután úgyis kíváncsi lesz rá, ezért el kell mondania.

-            Muszáj volt?! Akkor ezt már tényleg te magyarázod el neki! - Ezúttal Móni vonult vissza hisztizni. Gábor megfigyelte, hogy folyton váltogatták egymást.

-            Nem szívesen mondanám el neki, hogy egy démon, mert akkor pánikba esik, átváltozik itt nekem, és széttép.

-            NEM TUDTAD VOLNA GYENGÉDEBBEN KÖZÖLNI?! - kiáltott rá egyszerre a másik kettő, és gyorsan javítani akartak a helyzeten.

-            Ez nem igaz…

-            Nem teljesen…

-            Vagyis az vagy, de…

-            Nem fogsz őőő széttépni senkit…

-            Ugyeee? - súgta a lassan kialakuló őrületbe Kitti. - Ugyan lányok, ne féljetek már, ez egy erős férfi, csak megemészti. - Ezúttal ő kapta a gyilkos tekinteteket, Gábor pedig térdre rogyott, és megtapogatta a saját fejét. - Figyeld már, a szarvát keresi - nevetett az arcába Kitti.

-            Nem vagy démon, csak a felmenőid között volt egy démonmester, akitől valószínűleg örökölted egy testrészét. Ha elég sok körülötted a mágia, és sokat gyakoroltad, próbáltad át fogod tudni változtatni a sajátodat az övére, de csak úgy véletlenszerűen, idegességből vagy hasonló okokból ÚGYSEM FOG SIKERÜLNI - nyugtatta Móni. Ez a hír most annyira fejbe vágta Gábort, hirtelen nem is tudta mihez kezdjen. Ő démon?! Ez hihetetlen… Viszont a Beregszi klán jól hangzott, de az csak akkor lehetett igaz, ha ő egy emberek ellen született pusztító gépezet!