1.

A falusi parasztházból kialakított nyaralónk teraszán ültünk és iszogattuk a dörgicseit.

- Nagyon rossz passzban vagyok - meséltem a sógoromnak-. Átdobtak, mint szart a palánkon. Egy külföldi „befektetőnek” dolgoztunk már fél éve. Vastag pasinak adta ki magát, aki azzal jött, hogy több százezer dollárt akar befektetni kis hazánkban. Nem látszott rossz ötletnek, amit előadott, és szerintem más is bekajálta volna.

– Nálunk Kanada épít hospisz hotelek – törte a nyelvet a rohadék raccsolva. – Sok öregember élni egyedül. Gyerekek elmennek, ők maradnak nagy házban. Sokszor beteg, senki nem látogat. Sok pénz feltartani nagy ház. Mr. Rosberg segít nekik. Kötünk szerződés. Ők jönnek mienk hoszpisz hotel, luxus apartman. Oll komfort, doktor, welness, muvi, klub, sport, tenisz, golf, kedves nörsz, ápoló, fizikális terápi. Kötni szerződés velük élet végéig. Mienk ő ház, birtok, ő kap ellátás, szép élet. Halálig. Ól inkluzív. Fri, ingyen.

– Kevés ilyen gazdag ember él Magyarországon.

– De van itt sok öreg szintén. Szép nagy ház, telek, szép vidék, táj. Nem tudni feltartani.

– Fenntartani - javítottam ki.

– Ez az. Mi tenni ajánlat, kötni szerződés élet végéig. Házat felújit Rosberg és elad, gazdag german, nederlander etcetera. Kapott pénzből mi eltartani öreg emberek. Halálig.

– Értem. A házaik felújításra adjunk ajánlatot?

– Nono. Mi tervez 4 hoszpisz hotel, Matra, Bükk, Bakony, Balaton.  Adni megbízás neked hotel tervezés, engedélyek. Megbízás erre.

Akkora összeget mondott, hogy amikor elmondtam a szaktervezőknek azok majdnem leültek. Egyből mindenki baromira belelkesedett. Szegény csóró kulik voltunk, érthető. Szerződés aláírva, éjjel nappali meló, hajtás. Tanulmányterv, elvi építési engedélyek, ezer hatósággal való egyeztetés, mindenki segge kinyalva, közben folyton helyszíni bejárások az ország négy égtáján, konzultációk, változó extra igények.

Az első két tervezési fázisért Rosberg úr szépen perkált. Karácsony előtt átutalta a teljes díj 10 százalékát. Baráti buli, örömködés. Majd jött az építési engedély és a beruházási terv, ami után már 50 százalék lett volna esedékes.  Amikor leszállítottuk kis türelmet kért, hogy még egy kicsit egyeztetni akar a vállalkozókkal. Dicsekedett, hogy már közel ötven szerződést kötött öreg parasztokkal, aki hajlandók beköltözni a holtig tartó welnesseibe. A terveinkkel el kellett kísérgetnem a bankokba is, mert hiteleket vett fel, arra hivatkozva, hogy itt alacsonyabbak a kamatok és tartalékolja az otthoni tőkéjét. Holnap fizet, csak várjunk még egy pár napot, aztán még egy hetet… Majd csak a beruházási tervvel együtt fizet, úgy egyszerűbb, nem kell kétszer utalni....Azonnal, ha végleges a szerződést az építővel.

Aztán eltűnt a felvett több százezer dolláros hitelekkel. 

Én már előbb gyanút fogtam és felhívtam kanadai barátomat, nézze meg, hogy mi is van Rosberg úr céges címén, ami a névjegyén szerepelt? A szkájpon megmutatta: egy épülő golfpálya. Akkor elmentem a Four Seasonsbe a Lánchídnál, ahol megszállt.

– Mr. Rosberg? Egy hete elutazott- mondta a recepció vezetője, akit oda hivattam. Nem tudták hova.

A „világhírű” behajtó cég sajnálattal közölte, hogy nem tud mit tenni, felszólító leveleikre Rosberg úr nem reagál. Örömmel vállalják, jogi képviseletünket is (a „sikeres” behajtás után), ha pert indítunk, de már csak az örökösök ellen lehetséges, mert információik szerint nevezett úr időközben elhunyt és a cége felszámolás alatt van.

- Azóta alig merek mutatkozni Pesten, ahol minden haverom, a halálos ellenségem lett. Én lettem a bűnbak, aki átverte őket.

Felébredt a szél és a patak parti fűzfa felöl megindult a szúnyog felhő. Eddig csak a darazsak basztattak minket, amelyek a cserepek alól szállingóztak elő, mikor a történetemet unott képpel hallgató sógorom kamaszfiának a drónja a tető felett kőrözött, és megriasztotta őket, de most már a moszkítók is.

Zsolt szokása szerint nem fűzött véleményt a történetemhez, helyette letette a cigijét és csapkodni kezdte a vállát.

– Basszus, ezek nagyon éhesek.

– Afganisztánban nincsenek?

– Csak bögölyök vannak, meg skorpiók, de azok marnak igazán.

Zsolt katona volt. Így gatyában jól látszott, hogy rendszeresen gyúr. Ráadásul olyan barna volt, mintha minden nap szolizott volna.

Szabadságon volt itthon és unalmában itt ette a fene nálunk. A kölykét, Tomit, ezt a 15 éves kis büdös kant is magával hozta, aki meg a haverját, Kareszt. Ők ketten bőgették azt a hülye helikoptert egész nap,  most éppen a tó fölött, ahol a pancsoló csajokat videózták.

– Mikor kell visszamenned? – kérdeztem.

– Jövő hétfőn. Nem is tudom mikor jövök megint haza. Lehet, hogy át kell mennünk Szíriába.

Afganisztánban szolgált a magyar kontingensben. Mi a frászt csinálhatnak ott? Békefenntartók. Ahogy látom, nem sok sikerrel. Mindenestre irigyeltem, mert degeszre kereste magát.

Zoli fiam, aki eddig hallgatagon ült mellettünk és tabletjét nyomogatta, most felnézett.

– Nem féltek az Isistől?– kérdezte

– Katona nem fél, legfeljebb tart valamitől –nagyképűsködött.

– Mi a különbség?

– Óriási. Aki fél, az menekül, aki tart valamitől, az felkészül.

– Tomnak nem hiányzik egy kemény apa? – tereltem át a beszélgetést a fiára, mert utáltam a fellengzős, katonai dumáját. –  Ahogy látom nehéz korban van.

Elmosolyodott.

– Hát, dolgozik benne a kémia. Klári panaszkodik is, de beszéltem az edzőjével, és megígérte, hogy kihajtja belőle a felesleges energiát. 

– A suli?

– Másodikos gimis, és ifjusági bajnok 68 kilóban.

–  Látszik a fülén. A Rolfé jobban áll.

Elnevette magát. Rolf a dobermannunk volt, négy centis fogakkal nyesett farokkal és hegyesre metszett égnek álló fülekkel, Tomié elálló volt és gyűrött.

Kata, a nejem Rolf nevére kijött a konyhából. Bikinije felső része majd kirepedt a mellein, csak a combja ne lenne annyira vastag. Fogyózhatnál asszony egy kicsit- gondoltam.

– Hol van megint az a dög? – rikácsolta-. Hozza haza valaki, mert a Balogék megint kiverik a balhét, hogy nem tudjuk féken tartani.

– Tüzel a rottweilerük – magyaráztam Zsoltnak-, benne is dolgozik a kémia. – Odakiabáltam Tomiéknak-. Átugranátok a kutyáért?

Úgy tettek, mint akik nem hallják.

– Hagyd, majd én - mondta Zoli és nyomogatni kezdte a mobilját.

Elhúztam a szám. – Nincs nála a mobilja – élcelődtem

Zoli csak legyintett.

A következő pillanatban a távolban, felhangzott Rolf egyre közeledő ugatása, aztán már fel is tűnt, ahogy a szokásos helyén, a kert sarkában, a drótkerítés alatt átbújva loholt felénk, lógó nyelvvel és csaholva.

– Hát ezt meg hogy csináltad? – kérdezte megrökönyödve Zsolt.

– Csirbi-csirbá - vigyorgott vissza rejtélyesen és mintha mi sem történt volna a térdére ágaskodó Rolfot kezdte dögönyözni.

Szerintem a legtöbb ember kíváncsiságát felkeltette volna ez az érthetetlennek látszó technikai trükk, enyémet azonban nem. Annyi manapság a távirányító. Meg voltam róla győződve, hogy Zoli valami ketyerét rejtett el Rolf nyakörvében, ami a telefonhívásra reagál és jelez a kutyának. Nem tudtam, hogy valóban létezik–e, egyáltalán létezhet-e ilyen eszköz, de be kell vallanom, sajnos nem is érdekelt. Nem voltam kíváncsi Zsolt válaszára sem, inkább bemenekültem a házba az egyre vadabbul támadó szúnyogok elől.

Pedig utólag már tudom, hogy ha akkor kiderítem a titkot, később nem ért volna annyi kellemetlen meglepetés. 

2.

Rolf nagy csámcsogással zabálni kezdte az elé tett kaját, és ekkor vettem észre, hogy nincs rajta nyakörv.

– Akkor hova tehette a fiam a jeladót? – csodálkoztam és a fiamra néztem.

Tudtam, hogy Zoli az én műszaki érdeklődésemet örökölte. Amikor már túljutott a legon, a mechanikai építő játékokon, villanyvonaton és elektromos építőszekrényes korszakán, kapott tőlünk egy számítógépet. Ettől kezdve naphosszat azt nyüstölte. Nagyon ritkán játszott rajta, akkor még szerencsére elég gyatrák voltak a játékok, a harcos, háborús marhaságok, helyette hamarosan kis programokat írogatott, amiket büszkén mutogatott nekünk. Emlékszem, amikor azt olvasta, hogy Francia országban a kutyák fülébe chipet ültetnek, hogy az állatok nyomon követhetők és a kötelező védőoltások beadása ellenőrizhető legyen, a fejét csóválta, hogy micsoda barbár szokás, de azért utána nézett minden információnak, mert nagyon izgatta, hogyan lehetséges ez. Talán Rolf fülébe is ültetett ilyet?

Tisztában voltam vele, hogy a matematikához rendkívüli érzéke van, és nem voltam meglepve, amikor bejutott a Műegyetem informatika szakára. El is végezte egyetlen utóvizsga, vagy sikertelen szigorlat nélkül. Annyi jó publikációja volt már tanulmányi ideje alatt is, hogy professzorai rábeszélték, maradjon bent az egyetemen. Úgy tudtam, hamarosan tanársegéd lesz. Az, hogy együtt kvaterkáztunk a nyaraló teraszán, sajnos elég ritka eset volt. Akkoriban már nem túl gyakran beszélgettünk. Egyre kevésbé tudtam követni, szégyelltem volna, ha a társalgás közben kiderül abszolút informatikai tájékozatlanságom.

 Én eddig teljesen az építészetnek éltem. Ez is műszaki pálya, de legalább annyira művészi hivatás is. Újabban egyre nagyobb szerepet kap benne az informatika, ami lelomboz, mert a művészet halála, ipari szarsággá degradálja az egészet.

Imádtam rajzolni és ez hozott össze feleségemmel Katával, aki grafikusként végzett, és már kiállításai is voltak. Az egyik tárlatán ismerkedtünk össze. Öt évig udvaroltam neki, és én harmincnyolc, ő harminckét éves volt, mikor végre összeházasodtunk. Késői házasság késői gyerekek.

Akkor már elég sikeres tervező voltam az egyik nagy, budapesti tervezőirodában. Nem sorolom, miket terveztem de annyit elmondhatok, hogy sokat utaztam külföldre, mert a kommunista állam számára jó üzlet volt, ha a gyenge gazdaság miatt kihasználatlan szellemi tőkéjét az úgynevezett fejlődő országokban támogatásának deklarálása ürügyén hasznosítja. Azoktól ugyanis kemény devizában kapta a mérnöki munka ellenértékét, aminek egy kis részét aztán szerény napidíjként odavetett nekünk. Ez a szerény napidíj is hatalmas volt a nyelvet nem tudó és ezért „röghöz kötött” társaink hazai fizetéséhez képest, ráadásul előjogokkal is járt, mások számára elérhetetlen nyugati cuccokhoz is hozzájuthattunk. Hosszabb ideig dolgoztam Algériában és Líbiában, de több hivatalos úton jártam Nigériában is.

A rendszerváltozást követően, a kilencvenes évek elején az állami megrendelések megszűntek, a céget privatizálták, majd a górék, azzal, hogy minden megrendelést átjátszottak haveri magáncégeknek, a csődbe is juttatták.

Én még idejében megléptem a süllyedő hajóról, mégpedig az egyházi építkezés területére. Már a kommunista időkben is terveztem templom rekonstrukciókat, amiket nem tudtak halogatni az elhanyagolt műemlékek teljes megsemmisülésnek veszélye miatt. De a rendszerváltozás után a felújítások megszaporodtak, újra egyházi iskolák létesültek lepusztult és az egyházaknak visszaadott épületekben. 

Barátaimmal céget alapítottunk, építészeti Kft–t, amely erre a területre specializálódott. Néhány új templomot terveztünk a lakótelepekre, majd vidéki városokban is, és egyre több megrendelésünk lett. Ugyan ezek nem voltak zsíros megrendelések, hiszen mindenütt szegény volt az eklézsia, de sok kapcsolódó munka is járult hozzájuk. Fiatal kezdő munkatársakat alkalmaztunk, akiket a szép munkák akkor is hozzánk vonzottak, ha az anyagi kilátások nem voltak kecsegtetőek. Boldog voltam, amikor láttam, hogy a kis csapat majdnem minden tagja megtalálta és kiélhette a munkájában művészi hivatását.

Egzisztenciám is megerősödött. Budán, a Gellért hegy lábánál kanyargó mellékutcában, egy társasház első emeletén, szép és tágas lakást, valamint a Balatonnál egy kis falu legszebb részén, omlófélben levő, jókora hozzátartozó telekkel rendelkező parasztházat vásároltunk.

Egyre több munkánk volt, napi 14 – 16 órát dolgoztam, jártam az építkezéseket, minden döntésben részt vettem, minden felelősséget a nyakamba vettem. Az lett a vége, hogy mivel mindkét végén égettem a gyertyát, 2011– ben kaptam egy enyhe infarktust. Nem volt súlyos, az érsebészeti klinikán beépítettek egy kis gyűrűt a leszűkült koszorúerembe, felírtak egy rendszeresen szedendő vérhígítót, és figyelmeztettek, hogy ez nem játék.

Szembesülnöm kellett azzal, hogy ötvenöt éves lettem, és az eltelt évtizedek hajszája máris elhasznált.

Szerencsére pont olyan politikai konstelláció volt, amely kedvezett az építészeti profilunknak, és úgy látszik figyeltek is ránk, mert betegségem hírére reflektorfénybe kerültem és kaptam egy kormány kitüntetést.

3.

Zoli fiam huszonnégy éves volt, amikor megnősült. Egy barátjának, Ricsinek a húgát vette el. Ricsi szintén informatikus volt, akivel fiam hosszabb időn át együtt dolgozott valamilyen projekten, sokszor egész hét végéket bent töltve a laborban. Marika tanárnőnek készült az ELTÉ– n. Okos, csinos lány volt, és meg volt mindene, amivel teljesen magába tudta bolondította Zolit. Egy idő után, már fiam minden szabad idejét vele töltötte és egy idő után bejelentették, hogy összeházasodnak.

Zoli, a saját megtakarításaiból, az én kormánykitüntetésemmel járó pénzem egy részéből, menyem családjával is összefogva szép lakást tudott vásárolni és úgy tűnt, sikerült megalapoznia leendő családja anyagi biztonságát.

Nagy esküvőt csaptunk, autót vettünk nekik, de a lárma után Katával hamar rá kellett jönnünk, hogy magunkra maradtunk.

Fiammal való mindennapos kapcsolat megszűnt. Hívtuk egymást ugyan, de ez nem ugyanaz, mint amikor egy fedél alatt élt velünk. Az elszakadás neki az anyjától lehetett nehezebb, mint tőlem, de ez természetes. Hamarosan mindketten rájöttünk, hogy annyi más fontosabb dolog is van, mint a mi a kapcsolatunk ápolása. Más szóval, lassan eltávolodtunk egymástól.

A kitüntetéssel járó jelentős összeg arra csábított, hogy kiengedjem a gyeplőt.  Kata unszolására és orvos haverom tanácsára úgy döntöttem, egyelőre feladom, két évre, „alkotói szabadságra” vonulok vissza, és távol tartom magam minden kötelezettségtől, munkától. A céget egyik fiatal munkatársamra bíztam, és neki álltam lazítani.

Csak amikor már teljesen szabaddá tettem magam, szembesültem igazán a dilemmával, hogy ha nincs dolgom, ötven évesen mit kezdjek a tömérdek idővel? Egy idő után Kata már nehezen tűrte a kutyafuttatás címén tett hosszú kiruccanásaimat kettesben Rolffal a Hajógyári szigeten, unatkozó ücsörgéseimet a tévé előtt, a korábbi terveim és irataim állandó rendezgetését dolgozó szobámban, a néhány senki által el nem olvasott cikk írását a szaklapok részére. Ezt belátva örömmel fogadtam utazási ötletét, hogy radikálisan váltsunk eddigi életmódunkon, az időt és pénzt utazásokra fordítsuk.

– Végigjárjuk a világot, és mire visszajövünk, kipihenve, megerősödve újra belevetheted magad a munkába. – mondta hízelegve és én hittem neki.             

Az utazások ötlete valóban feldobott. Nem mintha nem utaztam volna pályafutásom alatt már eleget. A hosszantartó külföldi munkákról leginkább a honvágy jutott az eszembe, a hivatalos delegációkkal való utazgatás, rövidebb, de zajosabb, fényűzőbb, de összességében nem kellemesebb. Hivatalos úton az embernek nincs magánélete. a protokolláris programok kimerítőek, mert legtöbbször végtelenül unalmasak. A tárgyalások tét nélküliek, mert a főnökök már többnyire mindent előre lezongoráznak. A véget nem érő szócséplésen túli órákban meg a vendéglátók erőlködése, hogy a meghívottakat minél érdekesebb, „attraktívabb” látnivalókkal kápráztassák el, görcsösen igyekezve kitölteni a semmittevés és várakozás óráit, rendszerint olcsó mulatozásba fullad.  Mennyivel másabb a privát utazás, amikor szabadon választja meg az ember az úti célt, határozza meg a körülményeket, választja meg az útitársat. 

A házastársunkkal kettesben megtett utazás szintén lehet pokolian unalmas, ha a felek érdeklődési köre, vérmérséklete teljesen más, de ilyen esetben nem az utazás, hanem a kapcsolat a hibás. Szerencsémre a mi érdeklődési körünk sok tekintetben egybe esik. A legfontosabb, hogy nyitottak voltunk minden emberi kapcsolatra, sőt imádtunk megismerkedni új arcokkal. Másodsorban nagy természet–rajongók voltunk, és szívesen estünk ámulatba a teremtett világ végtelen gazdaságán, nem kevésbé az emberi kéz és szellem lenyűgöző művészi alkotásai láttán. Ezen kívül elégedettek voltunk egymással, az asszonyt nem zavarta mackós, pocakos külsőm, én meg az ágyban, ha leoltottuk a lámpát, lelki szemeimmel még mindig azt a bomba nőt láttam benne, aki harminc évvel ezelőtt volt, a megismerkedésünkkor. Eszünk is egy rugóra járt, az övé talán csavarosabb az enyémnél, de ha gyakran túl is jártunk egymás eszén és összezördültünk, a vége mindig kibékülés és kacagás lett, azzal a biztos tudattal, hogy bármi is történik, mi jó haverok maradunk

Szóval elkezdtünk utazgatni. Engem a távol kelet izgatott elsősorban, így jártunk Mongóliában és Kínában, Pakisztánban és Indiában. Egy másik körutazás során Brazíliát, Argentinát, Chilét tekintettük meg. Jártunk Amerikában is, ott élő testvérem vendégeként. Nem voltam hajlandó azonban például a közel–keletre és észak Afrikába utazni, mert a kitörőben levő migráns válság felfordulásai elvették ettől a tájéktól a kedvem.

Kata kitűnő útitárs volt. Azt becsültem benne a legjobban, hogy volt képzelő ereje. A legtöbb nőből, akit ismertem ez abszolút hiányzott. Úgy tapasztaltam, többségük semmi olyanba nem tud belekapaszkodni, ami nem létezik, vagy nem történt meg, és mivel látó és érdeklődési körük szűkös, földhöz ragadtak, a közhelyek, a semmiségek rabjai. Szenvedélyesen vetik magukat jelentéktelen dolgokra, az ésszerű takarékosságot fukarsággá változtatják, a valódi újdonságoktól megrettennek, a legostobább divatot viszont lelkesen követik, és korszakalkotó újításnak vélik. Egy részük, főleg éltesebb korukban, a praktikum megszállottja lesz. Minden hobbijukat az a vélt és sziklaszilárd meggyőződéses „célszerűség”, „elvárás” motiválja, hogy kulturális igényeiket a társadalmi elvárásnak megfelelő kötelezettségként, eltökélten elégítsék ki. Más részük a transzcendens dolgokat misztifikálja, a vallást babonává alacsonyítja. Kata szerencsére nem volt se ilyen, se olyan. Nyitott szemmel járt a világban.

Az élet azonban nem mindig „habos torta”, néha rémítő helyzeteket is produkál.