Daniel Craig vagyok,hivatásos lúzer. Erre nemrég jöttem rá. Egyszerűen erre születtem,legalábbis úgy látszik. A tetejébe a Sors vörös hajjal és szeplőkkel vert meg. Egy kis faluban lakom,ami inkább már a közepes felé hajlik,a neve Sunside Hall. Mintha olyan sokat sütne errefelé a nap! Az eső annál többet esik,mint például most is. Kinézek az ablakon. Három napja folyamatosan ömlik alá a víz. Ha így megy tovább,kiönt a folyó. Megint. A polgármester úr úgy tesz,mintha ez akkora tragédia lenne és nem történne meg átlag kéthavonta. Felsóhajtok.

                Egy nagy házban lakunk Sunside Hall szélén. Én és az apám. Remekül kijövünk egymással,úgy kerülgetjük egymást,mint két oroszlán az etetés előtt. Anyám halott,és senki nem tudja,hogy halt meg. Késő éjszakákon felvillan bennem egy-egy kép róla,de ezek általában nem tartanak addig,hogy lerajzolhatnám őket. Ez az egyetlen erényem,egész jól rajzolok. Legalábbis a körülmények ezt sugallják.

                Este van. Itt nem úgy sötétedik be,mint máshol. Itt egész éjjel vaksötét van,amit a gyenge utcai lámpák sem bírnak megtörni. Aki megszokta viszont,mint én,annak ez nem akadály. Nagyon jól látok sötétben,habár minden szürke. Akit megkérdeztem,és hajlandó volt válaszolni nekem,azt mondta,ő nem lát jól a sötétben,és lehet,hogy felnőttkoromra kinövöm. Remélem,nem.

                Kimászom az ablakon. A szobám a földszinten van,így nem okoz különösebb bonyodalmat. Közben hallom apám horkolását. Az érzékeim valahogy kiélesednek éjszakánként. Elindulok befelé a földúton. A cipőm cuppog a sárban. Egy idő után azt veszem észre,hogy a talpam alatt az út keményebb lett,és már nem ragad annyira. Már aszfalton járok. Elmosolyodom. A sötétség körülvesz,szinte érzem,ahogy hozzámér. Egyedül a napnak ebben a szakában uralom egyedül a falut. Senki nem láthat meg,de én látom őket,amint lefekvéshez készülődnek,tévét néznek,szóval csak a szokásos. Ők meg a lépteimre odaugranak az ablakhoz és félve kinéznek rajt. Ha most találkoznék Ryannel vagy valamelyik bandatagjával,hát…elégtételt vennék. Elhessegetem magamtól a bosszúállós gondolatokat,mint minden este. Alapvetően békés típus vagyok. Ránézek az órámra. Lassan ideje hazatérnem. Ha nem alszom ki magam,holnap fáradt leszek…miket beszélek,minden egyes nap fáradt vagyok! De akkor sem kívánom az egész éjszakát kint tölteni. Elbúcsúzom a sötétségtől,és hazamegyek.

***

                Apám ordítására ébredek. Megint ez van. Reggelente jó szokása éhgyomorra inni valamit,persze nem kólára célzok,és aztán részegen a kezébe állítani a kést,vagy nem is tudom,lefejelni valamit. Nem törődöm vele. Kimegyek a fürdőbe,ami pont szemben van a szobámmal. Egyszer krónikus hasmenésem volt,és akkor láttam ennek előnyét.

                Most belenézek a tükörbe. Egy gyűrött arc vörös hajjal és szeplőkkel néz velem farkasszemet. Elfordulok,amikor a szemem hirtelen kipattan. Visszanézek,és megint rápillantok a tükörképemre. A szemeim ugyanolyan zöldek,mint mindig,de semmi kétség,az előbb egy sárga szempár meredt rám.

                Apám egy nagyjából egyhatvan magas,kopaszodó hájas úriembernek titulált egyén. A külső jellemzés passzol. Az úriember meg…hát,elég annyi,hogy nem igazán találó. Szerintem a mezőn kapálgató százötven év körüli Billy bá’ jobb fej nála. De ez persze magánvélemény.

- Kölyök! Takarítsd föl! – kiabálja,és a földre ejtett egykori rántottájára mutat. Ezért volt hát a kiáltás.

- Máris. – morgom a halálát kívánva. Nem a leejtett tányér miatt,ez már mindennapos errefelé. Azért,mert nagyjából tizenegy éve ez megy,amióta anyu meghalt. Mélyet lélegzem,és visszatartom az ordítást.

                Az iskolám – már ha iskolának lehet nevezni – egy kis házban kapott helyet. Na jó,ez is túlzás,valószínűleg egy pajtában üldögélünk nap mint nap. Nagyjából képet kaphattál róla a kívülálló szemszögéből. Az enyémből viszont ez maga a pokol.

                Ryan Reynolds a neve. Igen,alliterál,amint ezt én is észrevettem. De van köztünk egy különbség; én ezt hangosan vettem észre. Nem tudom,ezen mi olyan sértő,hogy nyolc évig terrorizálni kelljen érte valakit. De a valakit még hagyján; engem! Most is ott állnak a hinták mellett és engem figyelnek. Miért? Miért pont én? Sokadszorra teszem fel ezt a kérdést,nem mintha most választ találnék rá. A szemem sarkából villanást észlelek. Odafordulok,azt gondolva,hogy talán csak egy tükör,vagy valami hasonló. Semmi nincs ott. Hogy mi!? Az előbb még ott álltak Ryanék. Vagy azt is csak képzeltem? Vagy eltűntek? Elmélkedésemből a csengő berregése riaszt fel.

                Azon kevesek közé tartozom,akik szeretnek tanulni. Persze,nem mindent,vannak olyanok,amiket utálok. A történelem például ilyen. Itt ülök és poshadok,ahelyett,hogy... Mit is csinálnék helyette? Kipillantok az ablakon. A nap hétágra süt. Jellemző. Kénytelen leszek végigülni az egész napot. Habár… Volt már olyan,hogy lógtam,most is megtehetném. Valami különöset veszek észre. Az osztályban általában többen vannak,nem? Körbenézek,és tényleg. Összesen huszonketten vagyunk,de most csak tizenhat az a huszonkettő. Mi történt itt? Nem volt szó járványról.

***

                Az udvaron állok. Kezd hűvös lenni,pedig reggel még meleg volt. Fázósan összehúzom magamon a tavaszi kabátom. Gondolatban feljegyzem a teendők listájára,hogy hozzak váltás dzsekit,vagy valamit,amikor megismétlődik. Már megint látom azt a villanást a szemem sarkából. Most résen vagyok és egyből odafordulok. Nincs ott semmi. Nem hiszek a természetfelettiben. Nincsenek szellemek,agy tudom is én,varázslók. De most kezdek megijedni. Lehet,hogy megőrültem? Nem tenne jót a stílusomnak,ha mostantól révületben varázslatokat kántálnék. Most megnézem,mi van ott,hátha csak egy tükördarab.

                Kissé félve odamegyek. Nem tudom,mitől félek. Nem is kéne. Csak ez sajnos nem olyan,amit az ember parancsszóra abba tud hagyni. Pedig de jó lenne! Jól gondoltam;csak egy darab tükör. Érdekes formában tört el. Mintha egy csillag lenne. Megigézve nézem. Nem a tükörképem,annyira  nem vagyok szép,de a tükör… Mintha a mi világunkat mutatná,de tökéletesen. Gyönyörű. Hirtelen ötlettől vezérelve zsebre teszem. Nem tudom,miért. Valamire csak jó lesz. És egyszerre egy árnyékot veszek észre mellettem.

                - Helló zöldfülű.

Jól tippeltem,Ryan az. Megropogtatja az ujjait, és próbál nagyon gonoszul nézni. Sikerül neki. De most nem állta körül a szokott slepp. Valami különös melegséget érzek a gyomrom irányából. Félve lepillantok, és megkönnyebbülten állapítom meg,hogy nem most adtam fel szobatisztaságomat.

- Hol van a kis rajongótáborod? – kérdezem. Nem, nem is én voltam! Mintha valaki más beszélne belőlem.

- Hogy mondtad, zöldfülű? – még mindig émelyítően mézesmázosan beszél, semmi fenyegetés nem érződött a hangjában.

- Kérdésre kérdéssel? Nyelvtanóra nem játszik? – kérdezi az újonnan született bátor felem.

- Az unalmas. Most tanítok neked valami érdekesebbet egy sokkal izgalmasabb módon, jó?

                Gondolom, hogy nem vár rá választ. Hátralépek, és a kezeimet védekezőn magam elé emelem. Ő a szokásos birkózópózt veszi fel.

- Kezdhetjük zöldfülű?

Felőlem – gondolom.

                A fejem felé csap. El akarok előle ugrani,de nem megy! Meglendül a karom,először a kézfejem megállapodik a szívem fölött,majd Ryan felé lendül. Egy számomra ismeretlen szót kiáltok, és ő olyan tünetegyüttest produkál,ami megerősít abban,hogy az imént gyomorszájon vágtam, anélkül, hogy hozzáértem volna.

                Megérik bennem az elhatározás,hogy kihagyom a mai napot.