Kozmosz kapitány és a végzet alagútja

Kozmosz kapitány egy szép napon átutazott a Gamma–csillagrendszerbe, a fénynél háromszázszor nagyobb sebességgel. A csillagos ég nem adta ködök jelenlétét tudtul és azok sem próbáltak materializálódva hasonulni bármihez is. A siklás a vákuumtérben zökkenőmentes volt, a hőmérséklet a vártál sokkal ingadozóbb. Horrorisztikus látványként a csillagrendszer 365. fényévkövénél egy tébolyult legénységű, lebegő cirkáló szolgált. A diagnosztizálás az aktiválva hagyott hangkommunikációs rendszer miatt volt lehetséges.

– Szokatlanul tág most az űr – jegyezte meg Londoniusz, a fedélzeti mérnök és másodpilóta, majd aprólékosan kémlelni kezdte a radart. A műszerfal okoskodásai szerint a hajót körbeölelő volumen 467 fényévvel később ér véget. Hipertávolságban ez minden szögpercre jutó végtelen útszakaszra 773 különböző bolygót és csillagot értelmez, amit ha pálcára kellene szúrnunk, körülbelül a mi Földünk körüljárási irányának a távolságának a háromszorosát tenné ki.[1]

Kozmosz kapitány a keleti felső srégirányt tartotta megfelelőnek. A csillagok absztrakt együttállása hívogatónak hatott. Az oxigénpalackok nem igényeltek újratöltést, ezért nem is álltak meg egyetlen űrállomásnál sem.

Steinbeck, a legénység űrszanitéce a hajófari hajtóműveknél megsebesült Ayrton őrmester bordatöréseit vizsgálta. Az orvosi készletek már fogytán voltak; az őrmester azonnali felépüléséhez szükséges Lambda-novasugár izotópjaiból – melyek rekonstruálják és osztódásnak indítják a csontszöveteket – egy fecskendőnyi sem volt készleten. Pedig erre hatalmas szükség lett volna. Az őrmester passzivitásával funkcióképtelen a tüzérség. Valamit a kapitánynak muszáj lépnie.

Csak siklottak és siklottak az örökké táguló végtelen sötétségben. Ayrton fájdalmai már nem egyszerűen benyilaltak, hanem egyre görcsösebbé váltak. Elképzelhetővé vált egy fibrilláció[2] kialakulása. Ám ekkor hirtelen felcsillant a remény. Londoniusz jelentett.

– Kapitány úr, nézze! – csakugyan, egy lakatlan bolygón jelzéseket indikált a műszer. Habozás nélkül irányt váltottak. Ám amikor odaértek, nem láttak semmit. De a jel csakugyan erős volt és tisztán érzékelhető. Kozmosz kapitány működésbe léptette a szkennereket. Ezek csavar által rotálódó antennák voltak, lazán a hajó legkülső törzsébe építve. A monitoron egyértelműen pozitív volt minden eredmény, és bizonyossá vált: amit keresnek, az a bolygó belsejében van. Mivel úgysem kellett manőverezni, Kozmosz kapitány át tudta venni Steinbeck szerepét és vezényelte a tüzérségi osztagot. Először gerjesztett nitroglicerinnel próbálkoztak átszakítani az alattuk mélyedő krátert, de nem volt hatásos. A lézerrel sem sikerült még a kérget sem lehámozni. Végül az ionágyú meghozta a várt eredményt.

Egy hatalmas, helyenként galvánoszlopokkal felruházott alagútrendszer szájánál voltak. Kozmosz kapitány óvatosan egy jelzőrakétát röpített egyenest a barlangba, ami a legközelebbi kanyarnál rögvest ki is siklott. Függőleges navigációba irányult át a kormány és el is kezdett besüppedni a kráterbe. Ám egy hatalmas koppanás állított meg mindent. Az apró karambol egy szkennerantenna tönkremenetelébe került. Hiába próbálkoztak frontálisan, rükvercben, akkor sem volt elég hely. A belső kéreg pedig már az ionra sem mozdult.

– Akkor lemegyek én, egyedül – idézte be áldozati szándékát a kapitány

– Megőrült, kapitány úr?!! – tette fel a kérdést abnormálisan harsányan Londoniusz másodpilóta

– Azt akarom, hogy a hajó és Ayrton biztonságban legyen. Túl békétlen időket élünk a lazsáláshoz. Csak így tarthatunk össze.

– Méltányolom a lovagiasságát, kapitány úr, de ha mind itt maradunk egymásnak, akkor magára ki vigyáz? – Kozmosz kapitány felemelte plazmapisztolyát a műszerfalról – Ami mindig is vigyázott rám: a háború.

Flexibilis asztronauta ruháját hívta elő a belső kamrából. Ahogy öltözködött, a másodpilóta megint csak odament hozzá.

– Mit akar látni odalenn?

– Valamit, ami jóra vezet

– És ami Ayrton egészségéhez, ugye?

– Ha távoznia kell, nyomós oka van rá mindnyájunknak – Londoniusz felhőkölt – Mikor halt ki önből az ateizmus, uram? – itt a kapitány megállt. Lassan a fejére csavarta az üvegsisakot, tarkójához csatolta az oxigéncsövet, az ajtóhoz lépett, s még egyszer társára nézett.

– Talán nem az ateizmusom veszett el. Talán Isten valóban meghalt...

A légzsilip egy gigászit ásított, kieresztve magából a tátongó Kozmoszt. Mellúszó mozgásokkal sodorta magát az élettelenségben. A barlang hajtűgörbületében kalózok és lázadók roncsai, tépett arcú legények és ketté szakadt harci drónok. Ez egyikük még pislákolt, de reménytelenül. Egyre sötétebb lett. A kapitány lecsatolta a neoncsövet az övéről, s azzal már világos is volt. De ekkor érzett magán néhány furcsaságot: a fénytől tükröt adó sisakon majommá változott! És csakugyan: új izmot érzett végcsigolyáiból kitüremkedni. Mi történt, hova jött? Nem tudott visszafordulni: a háta mögött már korom vakság volt...és az átalakulás sem ért benne véget: zsigereiben egyre intenzívebb csökönyösséget érzett. A hosszú úton meg–megállt, zselétesttel körbenézett és továbbvándorlása előtt mindig kiadósakat nyelt. Milyen kapitány ő, hogy egy fénytelen alagúttól így megijed?

A mesterséges pillérek szép lassan elfogytak. Orrától pár száz méterre mintha keservesen halovány lámpaság árulkodott volna. 'Ez csak egy álom' gondolta a majom. De rátréfálva a valóság magára vall: verklivokál hallatszik, reneszánsz keringő pörög ki belőle. De ki húzza a kart? Ki tart itt mulatságot? A filozófiák kavalkádjában a váratlan tömegvonzás színre lép: sodródik a járat tartalma egy ismeretlen zugba hevesen és megállíthatatlanul! Miféle boszorkányság ez? Bitófára az űrbizottságot, ha nyakat teker bármi tudományos! De acélkatedra közeleg, a jénai fejvédő megreped, a hajóroncsok tova egy újabb mélységbe zúgnak, s néhány hangtávval odébb a füleket óvva pukkanva elpusztulnak. Csak Kozmosz kapitány nem hal meg végleg: egy kissé megpihen úgy, ahogy ide pottyant: űrszerkóban és szamárszellemben.

A verkli mögött Mercutius ült. Arcán bubi maskara, egy festett könnycseppel a bal orcáján. A tájéki izmok mintha soha le sem konyították volna eddig a szájat, annyira vigyorgott. Szabad rabként zabolázta egy visszataszító, eternus kacajvágy. Elcsitítatta saját magát, miután az űrmajom padlót fogott. Csörgősipkáját is lefogta és sunnyogó, hatalmas lépdelésekkel közelített hozzá. Karjának mozgása és kezének technikája elegáns, de rettenetesen szűzies volt. Mint ahogy egy telivér udvari bolondnál szokás. Melléje érkezvén szorított öklökkel érintette csípőjét, és cancogva lendített párat a sűrű pamutba kapaszkodó, gömbölyded csörgőkön.

– Ó, szegény pára! – gúnyolódott – hát csak befizettél még egy körre? Ó, te drága, drága...de ne félj. Most az egyszer nem leszek gyors. Helyet hagyok a derűs vízióidnak – miközben ezt mondta, tenyérnyi körbetapintásokkal csimpaszkodott rá. A rövid monológ végén pedig simított egyet a test orrhegyén, kesztyűbe bugyolált mutatóujjával. És kacagott. Az univerzumban talán a legjózantalanabbul. Ezután a maga expresszív szerzeményét kezdte el a hangszerből kicsikarni. A fából faragott tűzoltózenekar a verkli tetején fáradhatatlanul forgott körbe–körbe és sípolta, amit kellett.

 A nótában önmagában életre kelt egy fantom. Hegyen lakott az már évtizedek óta. Egy kastélyban lakomázott. A báltermi ajtókat rémült szűzleányok torlaszolták. Kapkodva a kilincset akarták, és egyikük sem akarta ezt a másikra rábízni. A fantom fanatikusokat hitt a kulcslyukon át a két szemével. Ezért beengedte őket. A sok szűz befutott, mint egy megkegyelmezett siralomház, s annyit karmoltak és ebszerűen ételtájékon széjjelharapdáltak mindent, hogy sokaknak törést és lyukat kapott a nyaka. A racionálisabbak szétdobálták egymás között. Ám a fantom eléjük került, s egyszerre kivétel nélkül vált le méhükről egy újabb élet, és haltak utánuk tüstént. Ez járt Mercutius fejében, mikor mesterművét komponálta. Felbecsülhetetlen! De most meg kell szakadnia; a kapitány úr már ébredezik!

Mercutius izgulva visszaosont az érkező mellé. Döntött fejjel szeme világához hajolt. Mágikusan integetett neki.

– Halihó! Én vagyok az apukád! – viccelte jóízűen, és visszafoghatatlanul kuncogott utána – hogy bevetted egy pillantásra! Pedig ez a poén öregebb, mint én magam. Furcsa, hogy mennyire nem változik az idő. De, most komolyan: szerinted büszke apád lennék? Csak nézz magadra! – és megint elviselhetetlen kacagásba fulladt a szó. Miután az utolsó örömkönnye is kicsordult, egy kártyapaklit húzott elő zsebéből. Leszedte az első három lapot – egy ászt, egy királyt és egy dámát –, hogy azzal legyezgessen. Kozmosz kapitány mindent észlelt, de semmit sem értett. 'Ki ez a félkerekű? És mit keres itt?' kérdezgette magától. Sokszorosan a nyelvére is futott az inger, hogy kikiáltsa ezeket a kérdéseket, de nem volt mersze. Megmagyarázhatatlanul rettegett. Méltatlanul függeszkedett kapitányi ruháján a sok érdemjegy. A kapitányit most nagyon le akarta tépni. Korábbi büszkesége iránta egy csettintésre zátonyra futott. És őrjítette a gondolat; a tanácstalan miért. Úgy érezte, hogy mindjárt besüpped, eggyé válik az alagúttal. Sőt: nagyon szerette volna. Nem tudnák őt máglyán hamvakká aprítani, nem kellene többé szolgálnia. Csak csendben figyelnie és óvnia valamit. Tulajdonképpen az sem izgatta, hogy mi fog vele történni. Csak félholtan hunyorított tovább.

– Hányat mutatok? – kérdezte vigyorogva, ámde ezúttal nem hantázva Mercutius.

– Hármat – jött a raccsoló válasz másodpercekkel később. A sipkás elégedetten bólintott, s annak lendületével térdepelt fel.

– No, hát akkor...akkor jól van.

– Mi az, hogy jól van? – támaszkodott fel bosszúsan és határozottan a kapitány

– Nem fogsz meghalni

– Épp most szakadtam el a Világegyetemtől!

– Ne félj,....makipajtás. Ez nagyon jó! – kuncogta – szólíthatlak így? – erre nem kapott választ, csak egy unatkozó pókerarcot – Nyugi. Nem lesz semmi baj – kezdett bele újabb tréfájába emberséges hangnemben – Tudod miért? – és ekkor rántotta elő a megindító poént – Mert banán itt is van elég! – és térdére csapott röhögésében. Egészen, amíg a nyakához nem szorult a "makipajtás" pisztolycsöve.

– No lám, – folytatta nyugodt szívvel Mercutius – valakinek nincs jó humorérzéke? Teremtőm, ha most látnád, mennyire cuki vagy ebben a majombőrben, ezzel a vízi pisztollyal... – mondani sem kell, hogy miért veszett el még több idő. Kozmosz kapitány remegő kezekkel tartotta maga előtt a prédát. Úgy tűnik, ismét gazdájára talált messze híres vakmerősége. Ott díszelgett előtte a világot átszűrő fátyol, az ájtatos kilátással: 'Kapitány vagyok! Én vagyok a kapitány!' De nem frissülne föl régmúlt hősiessége. Ahhoz túl szétszórt minden. Nem tudná meg senki, ha itt és most rántana egyet a ravaszon. Az ég adta űrben senki. Elmaradt a mámor, visszatért az üresség. Lassan ellazult a könyöke, fegyverforgató ujja a ravaszról lelankadt...és végül az egész szerkezet visszacsusszant a nadrágszíjba. A maki ellenfele ismét csak az ördögöt játszotta. Vagy tán csakugyan ő lenne az? – Látod – mondta – nem vagy te kapitány – ekkor annak kapitányi jelvényéhez nyúlt – csak egy lábadozó, banáncsámcsogó, szőrös kis majom. Eltévedtél. Ne tagadd, ne tagadd! Okkal ide senki se jön, talán még szándékkal sem – néma csend honolt. Mikor már fél perce nem haladt előre az idő, a kapitány körbenézett – Amikor ezt a jelvényt megkaptam – mondta –, még mindenkit gyűlöltem. Azt mondták rólam, hogy a világűr legeslegjobb katonája lesz belőlem. Nem hittem nekik. És nem hiába, nem lettem az. De valahogy a fiatalkorom után...kinyílt előttem minden. Családom lett, tekintélyem, egy tehetséges legénységem. – nagyot nyelt. És vele együtt Mercucius is – Háborúm van Istennel. De egyre jobban érzem, hogy én nyertem. Viszont a csapatom legnagyobb tehetsége most haldoklik. Félek, hogy így akar a Nagy Öreg blöffölni. Bárhol is vagyok és te bárki is vagy: nekem most nem szabad blöffölni.

Mercutius bőszen bólogatott empátiájában. De a kuncogás most sem maradt el. Ahogy a rettentő kétely sem. Kezdésnek leemelte sipkáját.

– Mercutius, szolgálatára! – gagyogta, majd piszmogva csalogatózott az első fontos állomás felé, szokatlanul fontoskodóan. Kozmosz kapitány már–már azt gondolta, hogy a felszínről épp most törnek be értékes életekért.

A hívogatás érthető volt: a fuvar egy felvonón lengő körhinta volt. A vidámparki játékszeren felvonult egy többfős tandem, mögötte pedig egy szivárványfarkú ezüstpóni nyerített. Utána ácsorgott és fohászkodott Szent Baguette–ért az Öreg Hölgy maga. A közepét fel lehetett nyitni, s úgy lehetett beleülni. A tornyot épp egy Pán Péter készült górcsőnek alávetni, végül pedig egy madárkalitka zárta a kört. Mercutius ez utóbbit nyitotta ki. A majom persze ettől kissé zavarodott lett.

– Mi ez? – kérdezte

– Ne félj – mondta Mercutius –, nem te leszel az új cirkuszi elefánt. Nyitva lesz az egész úton végig, hogy érezd. Ha menni szeretnél, ugorj ki akármikor! – egy cseppet sem gerjesztett bizalmat a bohóc viselkedése. Miért is tenné, hiszen a tudata hasadékos. Mindenkinek barátja, de ő maga másoknak ellensége.

Leült a tandemre, társa pedig a madárra szabott cellában gubbasztott. A tandem botkormányán három gomb helyezkedett el. Az első a körhinta villanykörtéit világosította fel, a második rigmusra kényszerítette a megafonokat. A harmadik kiengedte a pedálfékeket. De hiába nyomott rajtuk egyet–egyet, a zene nem szólt. Ahhoz teperni kellett, és ahogy az absztrakt járművet egyre tempósabb haladásra bírta, a muzsika is egyre hamisítatlanabbul szólt. Még néhány apró tekerés a pedálon...és már suhantak!

– Jut eszembe, pajtikám, azt a vízi pisztolyt jól szorítsd magadhoz, ha félsz a denevérektől! – ezt ismét démoni kacagás követte. Ezúttal kétségtelenül nem viccelt.

Az útjuk srégen vezetett egy feneketlen szakadék legmélyére. Apró fáklyaként járták a malomtáncot a fájdalomtól nyirkos, sötét járat falai közt. Fájdalomtól volt az, bizony, mert amennyi tetem maradt a denevérek fogára, úgy változtatja át az erre járók éjjelét képzeletbeli rémálommá. Annyit jutott a kiéhezett dögöknek, hogy észre sem vették a fényt, mely tán ezerévesnek tűnt. A keserédes (tor)túra alatt nem bontakozott ki párbeszéd a két egyed között. A tandemhajtó tréfálkodott néha amolyan idegenvezetés gyanánt, de a kalitkalakó csak térdelve nézett maga elé. A talapzatot szuggerálta, hogy tökéletes távolságra lökhessen el mindent magától. Néha azért forgatott egyet a szemein, és a pislogást sem hanyagolta el, viszont ilyenkor egy kicsit ismét kíváncsiskodni kezdtek a világ ablakai, hogy visszajöhetnek–e hozzá. Számtalanszor kapták már azok erre azt a választ, hogy nem; mígnem a reményvesztettség küszöbén megkapták azt, hogy 'na jó'. Utóbbira egy pogácsasütésnyit kellett várni. De utána többé már nem. Cseppkövek köré épített teátrumba érkeztek. Megakadt a körhinta a sín végén, koppant, kissé visszarándult. A vidámparki zene elhallgatott. Helyette megszólalt egy igazi tűzoltózenekar. Éppen előttük.

Kozmosz kapitány mentális egészségét féltve pattant ki a körhintából. Mercutius nem volt ennyire hektikus, de miután látta, hogy társát mennyire lenyűgözi ez a hely, mégis kapkodásba kezdett.

A hely egy cirkuszi vásár volt. Tarka, csíkos ponyva alá volt bugyolálva mindenki. De csak árusok voltak. Eladók sehol sem. Mercutius ment előre, látszólag beidegződött lendülettel. Óvodai mámorral integetett az első uzsorásnak, aki érzékeny, elvékonyult hangon köszönt vissza.

– Ó, Mercutius, szerelmem, de jó, hogy jössz! – csillogó szemekkel ámuldozott e mondat elhangoztatásakor. Az illető egy ferdehajlamú zsonglőr volt. Újabban gumibábokkal gyakorolta, de hajdanában sikerült az neki ötven gömbhallal is. Kissé leáldozóban volt karrierje. – Látom új rajongót is hoztál.

Mercutius színpadias meghajlása után a kapitány mögé lépett. – Mutass neki valami zseniálisat! – a zsonglőr pedig nem volt rest eleget tenni ennek az ihletnek. Neki ez több volt egy produkciónál. Egy új lehetőség volt szeretőre lelni. Hogy az illető nem a saját neméhez vonzódott, nem érdekelte. A cél érdekében mindent képes volt elgörbíteni.

Egy flakonnyi sósavat húzott elő a bódé belső polcáról, öt üvegpohár kíséretében. Háta mögül egy ólomcilindert kapott föl és suhintotta a bódé tetejéhez. Csakhogy a szerencsétlen flótás épp azt felejtette el, hogy ez bizony keménykalap. Nagyon kemény. Fájlalta is nagyon a lábát, de nem sokáig. Tovább szőtte az ihletét: miért ne mutassa be világszámát egy lábon egyensúlyozva? A tejszínhab mossa el úgyis minden torta bevonatát.

Fürgén felkapta a hosszúkalapot, s felnyitotta a tetejét. A jobbik lábára ágaskodott. Az üvegpoharakat megtöltötte marósavval, majd jó erősen lezárta a flakont és félretette. Két–két üveget a kezeibe, egyet az orrára rakott. Elkezdte őket szépen lassan ide–oda dobálgatni. A kapitány aggódni kezdett a látottaktól. Mercutiusra nézett, de ő benne aztán már leszögezték, mi fog történni. Fogadni is mert volna rá. A zsonglőr egész ügyes volt. Fel is bátorodott, és gyorsított is a tempóján. Nem mert arra gondolni, hogy abba kell hagyni, mert nyomban meg is dermedt volna, és többet nem is láthatta volna senki arcát. Pár pillanat múlva még mértéktelenebbül gyorsított. Már enyhén lihegett, és a csuklói is lazításnak indultak. A maga elé képzelt tökéletes zsonglőr viszont még mindig jól bírta. Egyre hevesebben kalapálták a bordáit. A csukló munkáját átvette az alkar és a formáció szögletesedett. Nem bírta a nyakát visszaemelni, pedig a feszület nagyon azt szerette volna. Pánikrohamában azt sem tudta, merre dobta a cilindert. Már épp hajította volna el szerteszét a poharakat, ám kettő egymásnak koccant, megrepedt. És ami benne volt, a bűvész nyakára csordult. Az apró savacskák metróalagutat kezdtek el fúrni lélegzetet adó csövecskéjéig. Kínkurjantással csillapított volna a történéseken, de a világszám már ezt is belefojtotta. Mélyen, egészen a tüdejébe. Már csak fuldokolni tudott, azt is sivatagi szájüreggel. Ha valaha is volt abba nyál, mostanra már biztosan eltűnt. Utolsó erejéből még a nézői felé borította az egész bódépolcot. Ő maga hanyatt zuhanva törődött bele mindenbe. Kozmosz kapitány soha nem élt meg eleddig ekkora traumát, és a szörnyülködés mértéke vérvörössé kocsonyáztatta a szemét. Tovább tobzódott benne az alteregó. És Mercutius? Ő csak tébolyultan tapsolt, egy cirkuszi közönséghez méltón. Ennyivel azonban a mutatványos története nem ér véget. A felborult bódéból kitűnik egy kapcsos könyv. Kozmosz kapitány kíváncsian nyúlt utána.

A könyv egy napló volt, tele képletekkel, életképekkel, és kísérleti feljegyzésekkel. Mercutius egy darabig nézte, aztán már szólt is hozzá.

– Fredericknek hívták. Nem volt több egy bukott tudósnál. Fel akart találni valamit, de sosem tudta, hogy mit. Aztán rájött, hogy neki csak figyelem kell, nincs szükség ahhoz új kütyüket építeni. – kis szünetet tartott, majd nevetve folytatta – emlékszem, egyszer majdnem feltalálta az elektromos tojástörőt. Olyan volt, mintha egy pinduri Tesla–toronyba szorítotanák a tojást és a villámok szeletelnék ketté. Hát nem aranyos?

– Bizonyítani akart.

– Hiába.

– A tudomány lett az ő kudarca, igaz? – vonta kérdőre megállapítását a maki

– Így is lehet fogalmazni – helyeselt mosolyogva a tébolyult. A kapitányban pedig az a szomorú gondolat futott végig, hogy amit látott, azt talán nem csak egy emberre kellene érteni. Hümmögve csalódott most egy hatalmas dologban. Egy óriási dologban. És ezt látta Mercutius. 'Ne félj – gondolta magában – mire ennek az ösvénynek a végére érünk, már azt sem fogod tudni, honnan jöttél. És egy új elmének fogsz hinni. Csak tudjam meg, ki küldött ide...'

A naplóban még fel–felvillantak képek is, többek között két egymásnak dörgölődő férfi bajuszról. Senki nem kíváncsi rá.

Továbbmenvén a tűzoltózenekar mögéjük került, hogy harsányan kísérjen. Útközben álarcos táncosok rohantak eléjük, és karneváli előadásba fogtak. Az egyik táncos tűzkarikákat kezdett fáklyájáról fújni. Mellette frászkarikával hullahoppoztak. Két oldalukon pávatollas balett ruhában kánkán táncot járt a nép. Olyan élvezettel csinálták, mintha nem is volna más dolguk a földön. Mögöttük a távoli színpadon egy mikrofonállvány álldogált magányosan. Az emelvényre igyekezett egy kis cipelhető falépcsőn egy kövér bohóc, szembetűnően piros orral. Nazális rezonanciával rikkantott.

– Hölgyem és uraim! Felnőttek és gyerekek! – a polgároktól kihalt utca varázsszóra megtelt férfiakkal, asszonyaikkal és gyerekekkel. A gyerekek nem egyszerűen odatermettek: vattacukrot majszoltak, fogócskáztak, szökdécseltek! A karneváli játékok csak most keltek életre igazán. Kozmosz kapitány egyre jobban szeretett volna megfutamodni. Légzésén is már észrevehető volt. – Most következő fellépőnk egy díva, a megtestesült Istennő. Minden férfi legszebb álma. Fogadják szeretettel az igazi, az egyetlen...Madame Lumpstuck és az ő tekintélyes párja, Sir Arthur Griggs előadását! – a közönség hatalmas ovációval fejezte ki érdeklődését. Mindenki a színpad köré gyülekezett. Kozmosz és Mercutius is.

– Kik ezek? – érdeklődött Kozmosz kapitány, gondolva, hogy megint csak rossz társasággal van dolga.

– Nem ismered őket? – lepődött meg Mercutius, majd csöndesen kinevette társát – Ők az univerzum legnagyobb bűvészei. Az Istenek mintha Houdininek teremtették volna őket! – eközben az ováció tovább emelkedett, amint a bűvészpár a színpadra menet meghajolt. Még csókokat is dobált a Sir, nehogy túl szerénynek tűnjön. Nem mintha a szmoking a véresre festett rózsával a mellzsebben érdektelennek tűntetné fel. Az önünnepletetés még egy párszor megköszönte a kedvességet, végül végre valahára megszólalt:

– Kedves közönség. Meg szeretnék osztani önökkel egy történetet. – A háttérben a Madame egy céltáblához lincselt, sötétbőrű postást toloncolt be a színre. A másik oldalról a kellékes gurított be egy kerekes szertári asztalt, rajta egy egész gyümölcstortával. – Ez a történet – ekkor a Sir az édességet az áldozat arcába csapta – ő róla szól! – hatalmas viccnek gondolta ezt mindenki. Csak a kapitány szorította kezét a pisztolyára. 'Ti beteg állatok! – őrjöngte képzeletben – Csak úgy megkínozzátok a fajtátokat? Már ha azt gondoljátok, hogy a színes bőrűek a ti fajtátok...Ti hitvány, nyomorult, alávaló senkiháziak. Most már tudom, hogy Mercutiusért teszitek mindezt. Megvilágosítottatok. Sebaj. Attól még itt fogtok megdögleni mind.'

– Én a helyedben nem matatnék a pisztolytáskám körül – mondta neki suttogó, fenyegető hangon Mercutius. Muszáj volt szót fogadnia...

– Hé! Hé, uram! – szólt oda neki a következő pillanatban nyugat felől egy uzsorás. Az egész bódé, amiben ült, egy karikadobálós játéknak adott helyet. Úgy kellett azokat eldobni, hogy beleilleszkedjenek egy függőlegesen felállított fémrudacskába. Gyerekjátéknak tűnt az egész. Rá is mutatott a fenntartója: – nem próbálja meg? – de az csak nézett maga elé, nem tudván, mit merjen. Mercutius persze nyomban oldalba bökte. És valamiért engedelmeskedett neki. Ő most egy rabszolga, és ezt tudta jól. Csak egyszerűen fogalma sem volt, miért nem lázad, miért nem vet véget a földalatti tébolynak. De ha akarta is volna; már túl késő. A látottak kiszipolyozták a szép emlékeket.

Előlépett, Mercutius pedig már fizette is, amit kellett. Három egyforma karikát csúsztattak elé. Csak a színük különbözött. A banánhiányos majomelme pedig alig mert hozzájuk érni. Félt, hogy esetleg fatális kórokozókat juttatnak belé. De aztán sikerült erőt vennie magán.

Nem akart hibátlan lenni; túl akart lenni a dolgon. Eldobta az elsőt, ami épphogy csak érintette a rudat. A másodikat már annyira pontosan dobta el, hogy nem volt ésszerű, miért is nem talált. A harmadik karika pedig szintén erre pályázott rá.

– Sajnálom, kölyök – mondta az uzsorás.

– Ne – jött a válasz lemondóan –, ne sajnálja a lopott pénzt – az uzsorás úgy elvörösödött, mint a csípős paprika – Még hogy lopni! Hmm! Hát, fiacskám, nézd csak meg. Látod? Ezek itt a karikák, amiket dobtál. Mindegyik egyforma.

– És mi van azokkal a fémrudakkal? – ekkor azonban a figyelem ismét a színpadra terelődött. A bűvésznő fandangozás közben késeket dobált a céltáblára, a fekete postás köré. Talán fölösleges elképzeltetni, mennyire agyonrágott szájjal könyörgött az életéért a szerencsétlen.

– Hé! – szakította meg az attrakciót Kozmosz kapitány – Elég legyen ebből. Ő csak egy postás, nem csinált semmit!

Minden kiröhögte. – Látom nem hallottad a körítést – mondta Sir Arthur Griggs.

– Nem a körítés érdekel. Az ott egy ártatlan ember.

A bűvész tűnődve méregetni kezdte a szóban forgó egyént. Lépdelni kezdett fel, s alá. A közönség könnyen elpattanhatott volna, mint egy húr. Túl nagy volt a feszültség. Mit tehet ilyenkor egy bűvész? Szabadon engedi a rabszolgát és elbukja a karrierjét. Vagy mégsem?

– Igazad van – szólalt meg végül –, ezt az embert el kell engedni. De...ha már egyszer ezt a nagyszerű ötletet neked köszönhetjük, miért nem engeded el te magad? Megtisztelő volna! – Kozmosz kapitány ebben semmi jót nem látott. Még kiutat sem. Ha most lövöldözni kezd, simán meg fogják ölni. De ha odamegy a rabhoz, jó eséllyel elkábítják. Nincs megoldás. Még nincs. Így hát szépen lassan odacammogott a rabhoz közel, s csak annyit mondott, 'nem lesz semmi baj'. Ekkor nyomta egy idegen kéz az arcába a kloroformot. Még az észnél lét utolsó pillanatában ez meg is lepte őt. Lövedékre volt felkészülve.

Egy műtőasztalon ébredt fel, egy zsákkal a fején. Mercutius hangját hallotta.

– Aztán ügyesen bánjatok vele. Ő az első, akit élve elkaptunk – azzal hahotázva elhagyta a szobát. Kozmosz kapitány félálmában pedig erre csak annyit kotyogott: Isten halott. De erre már csak egy ismeretlen reagált.

– Elismerem a gondolatát...Kozmosz kapitány.

– Ki maga? És honnan tudja a nevem? – hisztériázta.

– Idővel majd megtudja. Tudja, az Űrbizottság nagyra értékeli az ön munkáját. Nem hiába; maga volt az egyetlen, aki a Nagy Flottát leigázta.

– A Nagy Flotta gyáva volt.

– Ó, nagyon sajnálom, nem a maga hibája volt. Valamelyikük előbb–utóbb úgyis megfutamodott volna. Viszont mégis, mindenki úgy hiszi, hogy ott és akkor maga nyert. Emlékszik? – A kapitány nem szólt semmit. Épp a csatát idézte fel, ahogy a hadserege szénné alázza a flottát, és ahogy a zászlóshajó omladozik, míg végül az utolsó pillanatban el nem teleportál. – Mi volt az utolsó szó, amit a flotta hátrahagyott Önnek, kapitány? – ekkor vált világossá, hova is került. És szörnyen a fejét akarta fogni.

– Wilkins! – a doktor jót szórakozott ezen a felkiáltáson.

– Hát...nem én vagyok az. – persze hogy nem. Mercutius jobb személyiséget nem is lophatott volna.

– Megmondtam, nem kapjátok meg a pentagont!

– Ó, Wilkinsnek arra már nincs is szüksége. Az Űrbizottsággal is megelégszik.

– Hogyan változtattatok át?

– Drága Kozmosz, tudhatnád, hogy a kövekből nem csak kén áradhat. Csak magad számára voltál gyáva majom. A kloroform már csak a hab volt a tortán. De csillapodj; nem fogsz meghalni. Ó, nem, a halál annyi mint hogy Isten magához ránt. De te saját magad fogsz könyörögni neki, hogy vigyen magával, annyira eluralkodik majd benned az idegméreg! És nem mondhatod, hogy nem vagyok kedves; még 90 percet is kapsz tőlem. De ha nem jártatod a csőröd úgy, ahogy Wilkins azt elvárja, lehet, hogy annyi se lesz. Szóval, áruld el nekem...hol van az Űrbizottság?

– Nem tudom

– Tudjuk, hogy a hajód és a csapatod odakint van. A külső ágyúnk pedig szépen plazmává olvasztják. Szóval mit mondasz?

Ayrton őrmester felköhögte a vért, ami a tüdejébe csorgott. Steinbeck minden erejéből próbálta stabilizálni az állapotát. Most épp intubáláshoz készítette elő. Londoniusz érdeklődve rohant be a gyengélkedőre. – Ha a kapitány nem jön vissza azonnal, elvérzik! Gyere, segíts oldalra fordítani! – mondta Steinbeck, A másodpilóta pedig készséggel állt rendelkezésre.

– Utána kell mennem – mondta a segítés után Londoniusz.

– Mg ne próbáld! Ha elfogták, akkor...bár nagyon sajnálatos, nem tehetünk ellene semmit...

– És meddig akarsz tétlenül várni? Előbb–utóbb minket is elkapnak! Azt viszont már nem hagyhatjuk, igaz? – válaszra várt Steinbecktől, de nem jött. Ezért újra megkérdezte.

– Igaz! – válaszolta végső beleegyezéssel – De mit csináljak addig?

– Menj le Ayrtonnal a kajütbe.

– Rendben, de gyorsan tedd, amit tenni akarsz – kérlelte Steinbeck. Londoniusz megnyugtatóan bólintott.

Kozmosz kapitány hiába próbált a koordinátákra emlékezni. Valahol mindig megakadt a gondolatkörben. Csak az a sok szörnyűség villant meg előtte, ahogy a zsonglőr megöli magát, amint a postást kínozták, és ahogy egy uzsorás átverte. Nem is értette, miért fizetett neki Mercutius, vagy valódi nevén, Wilkins. Aztán hirtelen sikerült valamelyest túltennie magát a traumán, és kinyögött valami használhatót.

– Már nem dolgozom nekik

– Nem tudsz jól sarazni – mondta az idegen – láttuk a felségjelet. Kiváltakról pedig még nem hallottam. Az árulókat ki szokták végezni.

– Megszöktünk.

– Az Űrbizottság elől lehetetlen.

– A biztonsági rést a pokolba tiportuk. Ha nem engedsz el, mindannyiunkat elkapnak.

– Ahhoz találniuk is kell valamit. Szépen elcseverészünk, de úgy látom, nem jutunk semmire. – egy vésőt és egy kalapácsot vett a kezébe. A vésőt apró kalapálással a kapitány koponyájába állította. Apránként és érzéssel, hogy élvezze. A kiömlő vér szerényen a kapitány szemébe csorgott. Nem volt elég, hogy az bevérzett és kocsonyásodott. – Ha tényleg megszöktél volna, az a két koordináta semmit sem érne neked. Látod, milyen buta vagy? – hiábavalónak tűnt a magyarázkodás. Tényleg nem tudta őket, és ezt senki sem hitte el. Nem meglepő. És ne gondoljuk, hogy Kozmosz kapitány viselte a fájdalmat; nem lehetett, csak hisztériával. Már szinte visította, hogy nem tudja a koordinátákat. Halálfélelmében, végső elkeseredettségében blöffön töprengett. Bezzeg amikor ide pottyant, azt mondta, nem fog! A gazember! Nem volt elég a képzelt hencegés, még a saját ellensége előtt sem képes méltósággal meghalni. Pedig már csak egyetlen vésőkoccantáson múlt.

Londoniusz másodpilótának sikerült megkapaszkodnia a szakadék szélén, ahová hajók tömege pottyant, miután kézen ragadta őket a delej.

Felhúzta magát, s éppen azon az acélkatedrán volt, amin korábban Kozmosz kapitány is. Kihúzta háti fegyverhüvelyéből plazmapuskáját, s elindult. A korábbi verkli helyén most egy aknajárat állt. Óvatosan felnyitotta, majd bekukucskált. Két őrt látott, szöges bottal a kezükben. Felhajította a lejárat ajtaját, s az egyiket plazmává olvasztotta. Aztán a másikra célzott, aki rémülten adta meg magát.

– Hol van a kapitány? – kérdezte.

– A...a pavilonon! Kérem...ne lőjön!

– Nem foglak, ha odavezetsz – az őrnek nem kellett több szó.

Kozmosz kapitány már annyira kimerült, hogy azt sem bánta volna, ha tényleg Isten léptetné túl a következő szintre. A nyála csorgott, a hangja berekedt. Nem voltak jó kilátásai. Az idegen távol volt. Felbátorodva tehette meg azt, amit még soha: sírt. Nem maga miatt. Az egész Emberiségért. Beleértve a családját is. S ahogy lágyan a két szemét becsukta, imádkozni kezdett. Habár – Istennek hála – ateista volt.

– Nem hittem volna, hogy egy napon mindenki képzeletbeli barátjához fogok beszélni. De most kellően megbántam mindent, hogy ezt megtegyem. Megbántam, hogy a fajomnak szolgáltam. Születhettem volna inkább rókának a Földön vagy idegennek a Marson, de nem embernek. Nézd, mennyit szolgáltam őket; de mennyiszer tőrbe csaltak. Nem akartam, hogy azt higgyék, megöltem Wilkinst. Igazán nem akartam, de ha másképp cselekszek, mártír vagyok. De nekem családom van, értsd meg! Tudom, okkal haragszol rám. Okkal haragszol mindnyájunkra. De értsd meg: őt el kell pusztítani. Ha valaki képes rabszolgává tenni, amit úgy hisz sokunk, te alkottál....akkor az ő. Egyszer már volt miattunk egy holokauszt. Nincs szükség még egyre! – Ekkor szólalt meg a riadó. Talán az ima meghallgatásra lelt?

Wilkins a fedezékből kiugorva lőtt egyet lézerpisztolyával. A töltény centikkel suhant el Londoniusz felett.

– Ha elárulod a koordinátákat, máris végeztünk – mondta Mercutius miközben sarkon fordult és hátrált.

– Előbb add át Kozmoszt! – mondta lövés közben Londoniusz. Ez volt az utolsó lövése. Utána már csak kattogott a fegyver. – Ezt a hangot ismerem – kiáltotta Wilkins – Most véged van!

Londoniusz lopakodóra vette a stílusát. A bohóc hamar a nyomát vesztette. Őrjöngve csalogatta őt mindenhonnan. De hiába, az nem bújt elő, hanem egyenesen ráugrott hátulról.

Erőnek erejével folyt a küzdelem, Londoniusz körmökkel próbált csontig fojtogatni. Amaz pedig mit tudott csinálni? Csak hadonászott rutinszerűen. Londoniusz bal keze az ő jobb kezére ráfogott, s hosszas küzdelem után kicsavarta belőle a fegyvert. Már csak azt kellett felszedni. Már csak egy határozott és gyors mozdulatra volt szükség, precíz célzással: ez mindennek véget vethet! Nagy erővel is lökte talpával ellenfelét, sebesen felkapta fegyverét, teketória nélkül felemelte feszes csuklóval tudván, hogy ez az utolsó remény; és húzott egyet a ravaszon. De valami nem stimmelt. Mintha kétszer sült volna el. És valóban: Mercutius szürkeállománya mellett Londoniusz mellkasa is léket kapott.

Az őrök a barakkból vezérük felmentésére igyekezett, de látván, hogy mi történt, szótlanul tették le fegyvereiket. Nem volt érdekes a sebesült ellenfél. Ha nincs vezér, irányvonal sincs.

A pavilonba sietett. Útközben találkozott az azóta holtra késelt néger postással. Nem tudott nem megállni egy keresztvetésre. Hosszas keresgélés után meglátta a műtőszobát. Az idegen orvos épp meglógni készült páciensével. Határozottan kapott golyót a bal térdébe. Elengedte az ágyat, s a falnak dőlt, mint egy sebesült katona. Londoniusz látta a gyógyszeres üvegszekrényt. Zárva volt, az üveg pedig jól állta a golyókat. Az orvosra szegezte a fegyvert.

– A kulcsokat! – nem volt nehéz a szavának engedelmeskedni. Kikotorta a zsebből, s könyökből elhajította. Megtalálta, amiért jött. Ayrton már biztonságban volt. Most a kapitányra került a sor. A szíjakat engedte ki.

– Itt vagyok, kapitány. Vége van.

– Hagyd őket – mondta gyengén és elkeseredve Kozmosz kapitány. Londoniuszról törni lehetett volna a meglepődöttség vonásait.

– Miket beszél, kapitány?

– Nem vagyok hős.

– Nem attól hős valaki, mert milliónyi tettel henceghet.

– Átvertem őket. – Londoniusz megdermedt. – Kiket, uram?

– Azt hitték, halott. Valójában mindenki halott volt. Maga is, Londoniusz...

Két nappal később az Űrbizottság is reagált az indokolatlan mennyiségű hajó eltűnésére. Londoniusz, Steinbeck és a kapitány ekkor már Ayrton sebeit ápolták, nagy erőfeszítésekkel, melynek eredményeképp sikerült stabilizálni az állapotát. A felszín alatti bázis eredetére nem derült fény. Azt csak a mi legénységünk tudta.

Kozmosz kapitány, aki képes lett volna feláldozni magát az egész Univerzumért; aki magára hagyta a családját csak azért, hogy egy igaz teremtményhez kerülhessen; aki el akart menekülni azoktól, akiket szolgált és védett. Most ott van a Dicsőség Csarnokában, és ujjongva zengik tetteit.

[1] Ezek természetesen csak tudományos–fantasztikus adatok, semmiféle valós csillagászati számítás nem áll a leírtak mögött.

[2] Speciális szívrendellenesség, mely lényegében egy olyan erős görcs, hogy munkaképtelenné teszi a szervet. Ennek feloldására szolgál a magas feszültségű defibrillátor.