William még mindig eszméletlen volt, egyik emeleti szobába vitték és az ágyra fektették. Az egész társaság türelmetlenül várta, hogy mi fog történni a fiúval. 

Doktor Lyam az életjeleit vizsgálta, amik stabilnak tűntek. 

- William a purgatóriumba van! – mondta az öreghölgy, aki immár a saját lábán állt.

- Mit tettél te vén boszorka?! – rivallt rá Haskell.

- Nem tett semmi rosszat! – vágott közbe Bella. – A túlvilágon jártunk, ahol találkoztunk egy felemelkedettel, a neve Noán.

- És mit akart ez a Noán? – kérdezte meglepetten a seriff.

- Minket meggyógyított, Williamet pedig, a purgatóriumba küldte, hogy megszerezze halott édesanyja medálját. Ezzel a bűvös medállal, legyőzheti Lilitet – magyarázta Bella.

Mindenki csodálkozva hallgatta a történetet, nem jött ki szó senkinek a száján, az ámulattól. Ám ekkor valaki feltépte a szoba ajtaját. A tekintetek a bejáratra szegeződtek, Lilit volt az.

- Mi folyik itt? – kérdezte.

Harry és Mills fegyvert szögeztek rá és a seriff felszólította, hogy maradjon, ahol van.

- Mit keresel itt ördögfajzat? – kérdezte Haskell dühösen.

Lilit, mit sem törődve a fegyverekkel, a bordélyfőnökhöz lépett és erősen elmarkolta a nyakát. Harry pár lövést leadott, amik hasztalannak bizonyultak. 

Ám a démonnő, hamarosan elengedte a fuldokló Haskellt és William felé fordult. Valami különös érzése támadt.

A fiú a purgatóriumba van! – cikáztak a gondolatai – Oda kell mennem! 

Csak egy bökkenő volt, ha alászáll most a purgatóriumba, magával kell vinnie Új Hajnal lelkét is és így kettő lesz belőlük. De nem volt idő ezen rágódni, szemeit becsukta és elhagyta a testet, ami azonnal földre zuhant.

Mindenki csodálkozva figyelte a földön heverő Új Hajnal testét.

- Lilit elhagyta a testét! – mondta Madame Arienn.

- Fektessük a fiú mellé! – hajolt a lány után Mills seriff.

William mikor belépett a sötét szobába, a félhomályban az ágyon fekve találta szenvedő édesanyját.

- Édesanyám? – lépett közelebb William.

- Kisfiam! Hát eljöttél? – nyöszörögte az asszony.

- Itt vagyok! Nem lesz semmi baj! – szorította meg William, édesanyja hideg kezét.

- Mennem kell William! El kell mennem! 

A fiú szemei könnyben úsztak és mindennél jobban szeretett volna, beszélgetni még édesanyjával és átölelni őt, de nem volt idő. Küldetése volt, a medál megszerzése. 

Tisztán emlékezett, hogy mikor meghalt édesanyja, a nyakán viselte a nyakláncot a medállal. Azonban most nem volt semmi, édesanyja nyakában.

- Édesanyám, hol a nyaklánca? – kérdezte William.

- A nyaklánc? A medál? – tapogatta rémülten a nyakát az asszony.

- William? – hallotta a fiú, édesapja hangját a háta mögül. 

William megfordult. Ebben a pillanatban, az édesapja, Peterson valami ronda szörnyeteggé változott. Hatalmas agyarok ugrottak elő a szájából és a keze hosszú hegyes szuronnyá alakultak, amivel szíven szúrta Williamet.

A fiú a szívébe fúródott szuronyhoz kapott, de hiába, lassan elszállt minden ereje és holtan terült el, édesanyja halálos ágya mellett.

Lilit és Új Hajnal, ugyan ahhoz az útkereszteződéshez érkeztek, ahová William előzőleg. Lilit még mindig, Új Hajnal arcát viselte, ezért teljesen egyformán néztek ki mindketten.

- Mit akarsz tenni? – kérdezte Új Hajnal, elgyötört hangon.

- Megkeresem Williamet! – felelte Lilit.

- Megölöd őt is?

- Még nem! – nevetett Lilit. – Meg kell, szülessen a gyerekünk! És ahhoz, hogy démongyerek legyen belőle, innia kell az apja és az én véremből. Ha ez nem történik meg, közönséges gyermek marad. Ezért van még életben a te Williamed! 

- Ezt nem fogom engedni! – dühöngött Új Hajnal.

- Gondoltam! Ezért maradsz itt, láthatatlanul! – azzal egy csettintéssel, Lilit egy falat húzott Újhajnal köré, ami láthatatlanná tette más szeme előtt.

Ez után elindult, hogy megkeresse Williamet. Természetesen, Új Hajnal követte, de olyan volt, mint egy árny, nem láthatta senki és nem is hallhatta senki. 

William megint a házuk előtt találta magát, az elkötött lova hátán. 

- William! Csak hogy megjöttél! Édes anyád, nagyon… Jobb lenne elbúcsúznod tőle! – mondta Peterson elcsukló hangon, ugyan úgy, mint első alkalommal.

A fiú bement a szobába és visszalesett, hogy édesapja még kint van-e. Még kint volt, a lóval foglalkozott. Ez alatt William az édesanyjához lépett és suttogó hangon, szívében mély fájdalommal kérdezte:

- Édesanyám, hol van a nyaklánca?

- Kisfiam! Hát eljöttél? – nyöszörögte édesanyja, csak úgy, mint első alkalommal.

- A nyaklánc édesanyám! – suttogta William.

- A nyaklánc? – tapogatta a nyakát az asszony, miközben szeme könnyes lett. – A szörnyeteg! 

- Milyen szörny, édesanyám? – kérdezte a fiú.

- Ott a fejében! – mondta az asszony rémült hangon.

Ekkor William szívébe, megint belefúródott a szurony, ami ezúttal hátulról hatolt bele. Megint meghalt.

Harmadszor is a házuk előtt találta magát. Leugrott a lováról és oda sem figyelve, Peterson beszédére, bement a szobába. Most édesanyjával sem foglalkozott, a szekrényhez lépett és kinyitotta, magában imádkozott, hogy ott legyen a revolver. Szerencséjére ott volt, megragadta és amint megfordult, már előtte is állt a szörnyeteggé változott édesapja. Bele lőtte az egész tárat, eközben édesanyja rémülten sikoltozott. De bármennyire is fájt neki, nem figyelt rá, a ház elé vonszolta a szörny testét és egy lapáttal próbálta szétverni a fejét.

Ám amint magasra emelte a lapátot, a szörny megint visszaváltozott, az édesapja feküdt a földön.

- Ne tedd ezt fiam! Kérlek William! – könyörgött Peterson, kezét védekezőn maga elé emelve.

William könnyei fékezhetetlenül hullani kezdtek, behunyta szemét és fájdalmától üvöltve mért csapást a földön fekvő édesapjára. Csak ütötte és ütötte, míg teljesen szétverte a fejét. Zokogva esett térdre és csak sírt.

Eleredt az eső és lassan a szétvert agyvelőből előmosta a nyakláncot is. William megragadta és könnyeit törülgetve állott fel. Ekkor Új Hajnal jelent meg előtte. 

Nem hitte, hogy valóban a lány az, Lilitre számított. 

- Vége van William! Már vége! Lilit elengedett! – mondta a lány, akinek valóban olyan hangja volt, mint Új Hajnalnak.

William szótlanul lépett közelebb és átölelte a lányt. 

- Vége van, minden rendben lesz. Csak hunyd be a szemed! – mondta a lány.

William behunyta szemeit, miközben a földre ereszkedtek. A lány, az ölébe fektette Williamet és haját simogatta. 

- Aludj csak, minden rendben lesz! – suttogta.

Eközben hatalmas feketelyuk keletkezett alattuk, ami örvényszerűen kavargott alattuk. A lány szemei felvillantak kéken és kárörvendő mosoly ült ki az arcára.

- Aludj csak! – suttogta, Lilit volt az, becsapta Williamet.

Új Hajnal, aki még mindig csak egy láthatatlan árny volt, a fekete örvény szélén állt tehetetlenül, mivel egy különös erő, nem engedte, hogy megközelítse Williaméket.

- William! William! Ő Lilit! Ne hallgass rá! – kiáltotta teljes erejéből, de nem hallotta senki.

Mikor már a hangja teljesen elhagyta, a földre rogyva keservesen sírt tovább.

A feketelyuk közepén, Lilit ölében, William mély álomba merült, de a medált még mindig szorosan fogta a kezében.

Másnap reggel, Madame Arienn és Jean a postakocsival elutaztak a városból. Volt egy úti társuk is Abel Steiner, a zsidó kereskedő. A zsidó megelégelte, Haskell ármánykodását és úgy döntött, elmegy a városból ő is.

William és Új Hajnal még mindig eszméletlenül feküdt. Mást nem tehettek, csak vártak és reménykedtek, hogy a fiatalok legyőzik a gonosz Lilitet.

Bella, Mills seriff házába költözött, aminek Alice igen csak örült. Újra Bella lett a tanítónő, így együtt mehettek az iskolába a kislánnyal.

Így telt el egyik nap a másik után és látszólag minden a helyére állott, még Bree Sexton a kocsmáros is újra kinyitotta, a kocsmáját. Eddig a Chez l’ami miatt kellett bezárnia, de most, hogy elment a zsidó, minden visszaállott a régi kerékvágásba, már ami az üzleti életet illeti. 

Doktor Lyam minden nap megnézte a fiatalokat és Harry és Jane segítségével, gondjukat viselték. Nem tudták, hogy Új Hajnal mikor esett teherbe és kitől, de doktor Lyam, azt feltételezte, hogy még azelőtt teherbe eshetett, hogy megszállja a testét Lilit. Egyelőre, úgy tűnt, hogy a baba is rendben van.

Jane és Haskell, továbbra is együtt töltötték az éjszakákat. Haskell, felmentette a lányt a régi munkája alól, többé nem kellett árulnia a testét. Együtt vezették a bordélyt. Eközben Nantakvod is erőre kapott és örömmel gondozta, William lovait. Lassan beilleszkedett a városi életbe.

Egy dolog azonban mindenkit aggasztott, egy hét is eltelt, de még sem William, sem Új Hajnal nem tért magához.

A purgatóriumban, Új Hajnal, úgy számolta, hogy hatvan év telhetett el. Ő maga nagyon megöregedett, teste igen csak gyönge lett és nap, mint nap emésztette a bánat. Beköltözött a házba és megpróbált életben maradni. Bejárta a környéket és élelmet gyűjtött magának. A ház előtt, még mindig ott tátongott a nagy feketelyuk a közepén Williammel, aki még mindig békésen aludt, Lilit karjaiban. Minden egyes nap egy kin volt Új Hajnal számára, így látni őket. Fogalma sem volt arról, hogy mi történhet a valóságban velük. Nem tudta, mi lesz a gyerekkel, mivel ide a purgatóriumba csak a lelke jutott le és Lilit szelleme, így egyikük sem volt itt terhes, mert nem volt testük, csak a szellemük öltött alakot. 

Így teltek Új Hajnal évei, míg nagyon megöregedett. Csak most fogta fel, hogy itt a lélek is megöregszik és el is pusztul, érezte. Ott halt meg a feketelyuk szélén, míg szeme még látott, addig szerelmét bámulta, a gonosz démon karjaiban. Keserűséggel a lelkében halt meg, teste a földön hevert pár órát, majd elillant, mint a tavakból felszálló reggeli pára.

Eközben a feketelyuk közepén, csak pár perc telt el, azóta, hogy William álomba merült.

Lilit óvatosan megpróbálta, kivenni a fiú kezéből a medált, de az szorosan fogta. 

- William, én vagyok az Új Hajnal! Add ide a medált! – mondta Lilit.

William keze még jobban összeszorult, valami különös érzése támadt. Mit akarhat Új Hajnal a medállal? Minek kell neki? – gondolkodott.

És ekkor, bármennyire is erőlködött Lilit, William felébredt. Egyenesen a kék szemeibe pillantott. Felugrott a lány öléből. Lilit is felállott és közelebb lépett a fiúhoz!

- Te nem ő vagy! – kiáltotta William.

- Miről beszélsz, én vagyok! Nem ismered a hangomat? – mondta Lilit.

William ellökte magától és ebben a pillanatban az örvény elkapta Lilitet. Lassan, bekebelezte az őrvény. A démonnő őrjöngve sikítozott, mint máglyán a boszorkányok, fülsiketítő volt az egész. Közben kétségbe esve próbált William után kapni, de hiába. A feketelyuk lassan összeszűkült és elnyelte Lilitet. És ekkor a magasból, egy különös fényesség szállt alá. William szemeit elvakította a fény, de nemsokára eltűnt a fényesség és Új Hajnalt pillantotta meg. Rohanva szaladtak egymás karjaiba. Szenvedélyesen csókolták egymást, miközben megszűnt a tér és az idő körülöttük. 

Doktor Lyam, Jane és Snow volt a szobában, mikor különös dolog történt. Új Hajnal nyaka körül fényesség támadt és egy nyaklánc fonódott köré, a bűvös medállal. Ebben a pillanatban mindketten magukhoz tértek. Könnyek közt bámultak egymás szemébe a fiatalok és megcsókolták egymást. A doktor és Jane számára kínos csöndöt, Snow ugatása törte meg, mire mindenki elnevette magát.

Mills seriff úgy döntött, hogy nem számol be Whitehorsba arról, hogy mit tett Haskell. Azonban állandóan szemmel tartotta és tudatta vele, hogy az első kihágásánál felakasztatja. Haskell tudomásul vette, de szíve mélyén tudta, hogy ha muszáj, újra megtesz mindent, hogy a bordélya védve legyen, hogy megvédje Janet, na és Snowt, aki mindenki kedvence lett.

William és Új Hajnal kiköltöztek a farmra, Nantakvod készségesen segítette őket mindenben. És nemsokára megszületett a kisfiú is, aki teljesen hétköznapi volt. Azt leszámítva, hogy tengerkék szemei voltak, bár szüleinek nem voltak kék szemei.

Carl Mataoka Peterson nevet adták neki, nagyszülei emlékére. Bár William aggódott, a gyerek miatt, Új Hajnal megnyugtatta, hogy nem lesz baj. Lilit elmondta neki, hogy ha nem kapja meg édesapja és a démoni vért, normális gyerek marad.

Minden a legnagyobb rendben volt a városban. Végre a legnagyobb gond is, csak a részegemberek verekedése volt, amit Mills egykettőre pontra tett, ha csak nem előzte meg Haskell a sajátos módszereivel.

Aztán egy éjszaka, még is történt valami rendkívüli. Egy sötét alak lopózott be a kis Carl szobájába. Kivette a gyereket a bölcsőből és hosszú, hideg, karmokban végződő ujjaival simogatni kezdte a kisfiú arcát. Carl szemei kéken felragyogtak a sötétben, de ekkor még egy alak jelent meg a szobában.

- Lilit! Tedd le a gyereket! – szólt a hang.

- Noán! – nevetett Lilit.

- Hagyd őket békén! Rendezzük ezt le ketten! – mondta Noán.

Lilit visszarakta a gyereket a bölcsőbe. Gúnyos nevetésben tört ki, majd Noán fele rohant. Egyetlen fényes villanás töltötte be a szobát, majd mindketten eltűntek. Carl sírni kezdett, de szülei besiettek hozzá és megnyugtatták.

Haskell az erkélyen állva a csillagos eget bámulta. Végre nyugalom van ebben a sáros kisvárosban, de még mindig sok a tennivaló – gondolatait Jane ölelése hessegette el, bementek a szobába.

VÉGE!