Inkább hasonlított őszi, mint tavaszi időjárásra ez a reggel. Valami kínos csöndbe burkolózott az egész Dawson környéke, csak a lassú, de annál inkább kitartó eső kopogása hallatszott. 

Haskell még az igazak álmát aludta, mikor erősen ütni kezdte valaki a szobája ajtaját. Hunyorogva ébredt, kintről hangok ütötték meg fülét.

- Értse meg doktor, hogy még nem kelt fel a főnök!

- Nem érdekel, ez nagyon sürgős! – vágta rá a doktor.

Haskell felkelt és az ajtóig vánszorgott majd kinyitotta.

- Mi a ménkő történik itt? – kérdezte az ajtó előtt álló doktort és Harryt, miközben a szemét dörzsölte.

- Velem kell jönnie, valami szörnyű történt! – mondta doktor Lyam idegesen.

Mindhárman Mills házához siettek, a járókelők értesítették a doktort a szörnyű tragédiáról. Abby teste, még mindig a ház előtt hevert, borzasztó látvány volt. Haskell gyorsan oda sietett és letakarta kabátjával a holttestet, majd mindhárman beléptek a házba. 

Az emeleten megtalálták, Mills seriffet is. A doktor és Harry az ágyra fektették, szerencsére még életben volt, de eszméletlen.

- Jézus Krisztus, ilyen korán kivonszolni az embert az ágyából! – morgolódott Haskell, miközben az éjjeliszekrényen hagyott reggelit vette a kezébe.

A tojás már rég kihűlt, de azért megkóstolta.

- Ennek förtelmes íze van! – vágott fanyar képet a bordélyfőnök és lerakta.

A doktor és Harry csak egy szúrós pillantást vetettek rá, majd tovább vizsgálódtak Millsen, bármi jelt keresve az állapotának okára.

- Na, majd a konyhában! – mondta Haskell és kikerülve a hányadékot a földön, lement a konyhába.

Nem járt szerencsével, a tűzhelyen nem volt semmi, csak üres fazekak. A konyhaszekrényben kezdett kutakodni, de semmi, csak fűszerek. Ám megpillantott egy furcsa kis üvegcsét, amiben sárga por volt. Kinyitotta az üveget és megszagolta, furcsa módon valahogy az imént kóstolt tojás íze jutott eszébe. Felvitte a szobába.

- Nézze doki mit találtam! Ez meg milyen fűszer?

A doktor idegesen kikapta a kezéből és bele kukkantott az üvegbe, a tenyerére is kiöntött egy keveset és megszagolta.

- Maga ökör! Ez nem fűszer, ez festék! Abby festő volt! – mondta a doktor, miközben a földre szórta a port, az üveget meg visszaadta Haskellnek.

- Furcsa, a konyhaszekrényben találtam. – mormogta a bordélyfőnök.

Doktor Lyam megtorpant, visszafordult és összeráncolt szemöldökkel az üveget nézte.

- Mi van? – kérdezte Haskell.

- A seriffet megmérgezték! – felelte a doktor.

- Ezzel a festékporral? – kérdezte a bordélyfőnök az üveget magasra emelve.

Ekkor sírás ütötte meg fülüket a másik szobából. Szinte rohanva rontottak be, mindhárman a másik szobába. 

A kis Alice sírt, egy sarokba húzódva. Hálóruha volt rajta, bizonyára fázott és nagyon megijedt, mert remegett az egész teste. Kisírt, csillogó szemekkel pillantott a három férfira, akik egy pillanatig, földbe gyökerezett lábakkal álltak. Végül Harry vett le az ágyról egy takarót és a lányra terítette, majd ölébe kapta és lement a konyhába vele.

 

Lilit eloldozta Nantakvodot az oszloptól, az összeeset rögtön. Egyik kezét megfogva vonszolta az indiánt a sátor széléhez. Nantakvod csak hörögött a garatjában felgyülemlett véralvadéktól. 

- Azt hiszem eleget játszottunk! – nevetett a lány. – A baj az, hogy Mills még mindig életben van és valószínű, hogy a doktor megmenti az életét. Zseniális ötlet volt, Abbyt a festményen keresztül megbűvölni, de az a kis fruska nem bírta még egy keveset. Nem kellett volna már sok, hogy halálra mérgezze férjét, de mivel rájött, hogy nem szabadulhat az átkomtól, inkább öngyilkos lett! – mondta Lilit, miközben a fuldokló indiánt bámulta. – A fenébe! Nem baj, most Haskell van a soron! – nevetett kárörvendőn.

Közelebb lépet Nantakvodhoz és a férfi mellkasára helyezte a kezét. Az indián felébredt és undorodva nézte a démonlányt. 

- Gyere, mutatok valamit! – nevetett Lilit és Nantakvodot felkarolva kimentek a sátor elé.

A dögevőmadarak belepték az egész indián falut. A tetemekről, csontig lecsipegettek minden egyes hús cafatot. De még most sem adták fel, a szakadó esőben is a koponyákat törték erős csőrükkel, hátha egy kis velőre lelnek. 

Nantakvod elfordította a fejét és rogyadozni kezdett, de Lilit nem engedte leesni.

- Köszönj szépen a testvéreidnek! – nevetett gúnyosan.

 

Doktor Lyam házában, Bella fekhelyére, most a seriff került. Már két napja feküdt mozdulatlanul, a doktor azonban nem adta fel. Rengeteg folyadékot öntött le a betege torkán, abban reménykedve, hogy a nagymennyiségű, vízhajtó hatású gyógyteák, majd csak kimossák a seriff szervezetéből a mérget.

Bellát haza vitték és Alicet is az ő házába hagyták. Haskell egy szajháját küldte oda, aki éjjel nappal velük volt és gondjukat viselte. 

Bella amióta magához tért, csak azt hajtogatta, hogy „a fiamat akarom! Szükségünk lesz a medálra…”. Hoolie, a szajha eleget próbálta nyugtatni, de hasztalan. Éjjel nappal ezt a különös medált és az elvesztett gyerekét szajkózta.

 

A temetés, úgy zajlott, ahogy a seriff korábban elrendelte. Máglyát raktak és mindkét halottat elégették. Abby halála sok embert megdöbbentett, sokan részt vettek a szertartáson, csak egy valaki nem volt jelen, Mills seriff. Ő mit sem tudott az egészről, eszméletlenül feküdt a doktor lakásán. Eliz halála, csak az egykori színész csoportot rázta meg. Az öreg hölgy szüntelenül hullatta könnyeit, nem különben Babett. 

Léda is jelen volt a szertartáson, nem tiszteletből, pusztán azért, hogy lássa elhamvadni egyik ellensége testét. Az eset óta, Babett és közte csak fokozódott az ellenszenv és mindent megtettek, hogy keresztbe tegyenek egymásnak.  

Azonban volt egy dolog, ami mindennél jobban foglalkoztatta Léda elméjét. Egy olyan fékezhetetlen vágy, aminek sürgősen eleget kellett tennie. Már nem is tudta pontosan mikor, de erősen rászokott a drogra. Talán Törökországban, ott nap, mint nap találkozott, jobbnál jobb készítményekkel. Ez egyfajta rituálé volt, a gazdag férfiak, egyszerre több lányt is rendeltek a lakásukra és miután túl voltak a drogon, átadták magukat, a buja, szenvedélymentes szexnek. Alig tudott meglépni az országból, de végül sikerült. Egy dolog azonban annyira rá ragadt, hogy még most is utána sóvárgott és ez a drog volt. El is határozta, hogy a szertartás után, a kínai piacon tesz egy próbát, mindegy, ha marihuána, ha ópium csak valamelyiket tudja megkaparintani. Csak hogy kiszakadhasson ebből a szürke világból. 

Elmélkedéséből, Haskell szavai térítették vissza a helyszínre.

- Tisztelt egybegyűltek! Ma két embertől veszünk fájdalmas búcsút. Eliztől és Abby Millstől, a seriff feleségétől – a bordélyfőnök itt szünetet tartott és az villant át a fején, hogy miért pont neki kell mondania a halotti búcsúztatót? – Nagy teher nyomja mindünk vállát és sötét erők szállták meg, városunk egét! Sok embert veszítettünk el… Jóságos farmereket, szerető anyát és… egy színésztehetséget. – fejezte be a mondatot kissé elakadva, a megfelelő szó keresésében. 

Babett hálásan bólintott Haskellnek, hogy nem madámot mondott, a színész helyett. Pedig nem sok tartotta vissza, még mindig dühös volt Steinerre és nem volt szándékában, azt sem titkolni, hogy az ő emberei duhajkodtak a Chez l’amiban. De nem is volt, aki előtt titkolnia, hiszen az eset óta, Steiner nem mutatkozott.

Melankolikus csöndben figyelte mindenki, ahogy a máglyák elhamvadnak. Haskell agyán átfutott a gondolat, hogy épp azt a kabátot viseli, amivel Abby holtestét letakarta, azon a reggelen. Ettől a gondolattól fintorogva húzta el ajkát, amitől röhejesen tekeredett hegyes bajusza abba az irányba.

Lassan szétszéledtek az emberek és Léda is bevetette magát a nyüzsgő kínai piacra. Mr. Wo a kínai negyed főnöke, most is árgus szemekkel pásztázta a piac eseményeit. Nemsokára ki is szúrta, Lédát a tömegben. Észrevétlenül követte, majd mikor elég közel került Lédához, utána nyúlt és karját megragadva maga felé húzta. Léda rémülten nézett, a sárga bőrű, alacsony, köntöst viselő férfi, apró fekete szemeibe.

- Mit kereszni itt hölgy? Nagyon veszéjesz egyedül a piacon! – hadarta Mr. Wo.

- Anyagra van szükségem! – vágta rá Léda, szemrebbenés nélkül.

- Jöjjön velem! Van minden! – mondta a kínai, miközben maga után vonszolta, a lányt.

 

Steiner a zsidó kereskedő, annak ellenére, hogy az utóbbi napokban nem mutatkozott, nem tétlenkedett. Már a szertartást követő napon, újabb kocsik érkeztek és zongorát és egyéb kellékeket hoztak. Még aznap este, újra megnyílt a Chez l’ami. 

Haskell bordélya, megint üresen állt. Újabb tervre volt szükség, de most valami olyanra, ami végleg tönkre teszi a kereskedőt.

A Chez l’amiban, tetőpontján volt a hangulat, a rulett kerék megint forgott és Jean, titkon azért imádkozott, hogy Lilit nehogy újból felbukkanjon és elnyerje a zsetonokat. Babett immár egyedül vezette a lányokat, de Eliz elvesztése nagyon megviselte. Magányosan ült egy asztalnál és italát kortyolgatta, nem is törődve, a körülötte zajló eseményekkel. Léda megint csevegni kezdett a zsidóval és néhány pohár italt is felhajtottak együtt. Ezek után a lány elköszönt a kereskedőtől és egy üres szobába ment be. Az előre elkészített marihuánás szivart kivette kebléből és néhány csepp ópiumot csöpögtetett rá. Várt néhány pillanatot, míg az ópiumot beitta a szivar, majd meggyújtotta. Nagyot szívott belőle, köhögni is kezdett, de nem érdekelte csak szívta, szívta. Nemsokára teljesen mámorba merült az egész teste, pulzusa szaporán lüktetett, látása beszűkült és ködössé vált, nyelve bizseregni kezdett. Eloltotta a szivarvéget és kilépett a szobából, rögtön az asztalhoz indult, ahol Babett előzőleg ült. De a madám már nem volt ott.

Léda kilépett az utcára, szemei nehezen alkalmazkodtak a sötéthez. Egy darabig csak nézelődött az sötét elhagyatott utcán, míg végül a távolban egy nő alakját vélte felfedezni. Utána lépkedet, megpróbálva a legkisebb zajt is elkerülni. Az előtte lévő nő, lehajtott fejjel, bánatosan ballagott, Babett volt az. Léda, amint felismerte, kezei ökölbe szorultak és fogait csikorgatta.

Babett, mintha megérezte volna, hogy valaki követi, hirtelen megfordult, de ekkor már Léda bele is döfött egy éles tőrt az oldalába. 

Mikor kihúzta a pengét, Babett testéből, az a földre rogyva tekintett fel rá.

- Te kis büdös cafka! – nyögte fájdalmában. – Te ölted meg Elizt is, tudom!

- Nem, őt nem! – mondta, mámoros nevetés közepette Léda. – De tégedet igen!

Azzal, egyetlen mozdulattal, elmetszette Babett torkát. Az kétségbeesve kapott, mindkét kezével, tátongó sebéhez. De hiába, a forró vér lüktetve spriccelt ki ujjai között, száját fémes íz telitette. Egyre nehezebben, hörögve vette a levegőt, míg végül a sáros utcán elterülve kiadta lelkét.

Léda egyre jobban megrészegült a drogtól és az eseményektől, de eufóriája tetőpontján is tisztában volt, tettével. Megragadta Babettet és elkezdte vonszolni a házak mögé. Mire sikerült eltávolítania a holttestet az utcáról, eleredt az eső. A lány fáradtan eresztette le a földre az áldozatát. Kezét és arcát az ég fele fordítva hangosan nevetni kezdett a szakadó esőben, majd tovább állt.

Nemsokára, Babett testét néhány kóbor farkas vonszolta tovább, véres nyomot hagyva maguk után, amit azonnal el is mosott az eső. Az utcán is a hatalmas vértócsa egyre csak oldódott az eső vizétől, míg a sáros latyakkal összekeveredve teljesen eltűnt.