Még ezen az este összeült, Farnum és Haskell újabb tervet kieszelni.

- Ez a csontképű zsidó nem adja fel soha! – dühöngött Farnum.

- De, fel fogja adni! – mondta Haskell, miközben italt töltött maguknak. – A te terved is jó volt, de nekem támadt egy sokkal jobb ötletem. És addig kell végre hajtanunk, amíg a seriff beteg! Így is gyilkossággal vádol, nem hiányzik még ez is!

Farnum felnevetett, de nem sokáig. Haskell komoly pillantásától elszállt a kedve.

- Szóval, mi a terv? – kérdezte Farnum.

Haskell egy gyufát vett elő és meggyújtotta.

- Tűz E.B., tűz!

Babett rejtélyes eltűnése újabb sokkot váltott ki az emberekből. Madame Arienn, mihamarabb el akart menni ebből az átkozott városból, de Jean marasztalta még egy kicsit.

- Tartson ki! Még egy kis pénzt összeszedünk, és akkor lelépünk innen. Hová mehetnénk pénz nélkül?

- De én már nem bírom, ki lesz a következő? Én vagy te? Mindenki meghal ebben a városban? – siránkozott az öreg hölgy.

A zsidó kereskedőt is megdöbbentette a madám eltűnése, de természetesen őt csak az üzlet érdekelte. Ezért azonnal ki is nevezte Lédát az új madámnak a Chez l’amiban.

Léda pontosan emlékezett tettére, de bűntudata egyáltalán nem volt. Ezt a két nőt el kellett távolítani az útból. Végre lehet neki is egy kis jó élete, most már nem parancsol neki senki. Most ő osztogatja a parancsokat, ráadásul magyarul, mivel a lányok mind Erdélyből származtak. Végre szabadnak és hatalmasnak érezte magát.

Madame Arienn, megkérte Jeant, hogy legalább Bellához vigye el, ne kelljen egyedül töltenie a délutánt. 

- Hogy vannak? – kérdezte Hooliet.

A lány csak a fejét rázta. Bementek a szobába, ahol Bella és Alice volt. Alice egy sarokban ült csöndben és Bellát figyelte. Az egykori tanítónője, teljesen megváltozott. A széken ülve, kezeit tördelte és magát ringatta. Látása azóta sem tért vissza.

Az öreg hölgy megfogta, Bella kezét és halkan kérdezte:

- Hogy vagy Bella?

Felkapta fejét és a hang irányába fordult, erősen megszorította Madame Arienn kezét.

- A fiam… - mondta, majd zokogni kezdett. – A nyaklánc! Csak a medál segíthet!

- Folyton ezt hajtogatja! – mondta Hoolie. – Valami nyakláncot és medált emleget, mindig.

- Bűvös nyaklánc! Csak az segíthet! William! William! Hozzátok ide a farmer gyereket! – kiáltozta Bella hisztérikusan.

Az öreg hölgy elkapta kezét és gondolkodni kezdett. Ő sokat jósolt és sok olyan emberrel találkozott, aki hitt a mágikus erőben. Tőlük tanult, néhány trükköt is.

- Remélem, mihamarabb rendbe jön a seriff! Kipróbálnék valamit Bellával! – mondta végül.

- William, a fiút hozzátok ide! Csak a medál segíthet neki! – kiáltotta Bella.

Végre eljött az az este, amit Haskell és Farnum annyira várt. Az utóbbi napokban, kisütött a nap és felszáradtak a víztócsák. Úgy tűnt, hogy a mai estén sem kell esőre számítani. Tökéletes alkalom volt, a gyújtogatáshoz.

A Chez l’amiban, hangos zongoraszó hallatszott, a bányászok nagyokat nevettek, a lányokat fogdosták, néhányan még táncra is perdültek. Mit sem sejtettek arról, hogy mi folyik odakint a sötét éjszakában.

- Kurva életbe! Meddig kell még gurítani ezt a hordót? – nyögte Farnum.

- Már közel vagyunk, hallgass! – parancsolt rá Haskell.

Csöndben a kaszinó mögé lopóztak és a fal közelében felállították a fahordót. Farnum zsebkendőt vett elő és a verejtéket törülte az arcáról.

- Gyerünk már, nincs idő! Még meglátnak! – suttogta Haskell.

Farnum hátán egy tarisznya volt, amiből most egy nagy pléhtálat vett elő. Idegességében le is ejtette, ami a földön csörömpölve landolt.

- Az isten verje meg a két balkezedet! Meg akarsz öletni? – szitkozódott Haskell.

Szerencséjükre, bent a Chez l’amiban nagyobb volt a ricsaj annál, amit az elejtett edény csapott. Farnum kidugaszolta a hordót és előre döntötte, míg Haskell a pléhtálat odatartva, petróleumot töltöttek bele. Ezek után a bordélyfőnök egy hosszú kötelet vett le a válláról, amit a petróleumos tálba áztatott. Amit nem szívott fel a kötél, azt a fal oldalára locsolta, majd még egy tállal a hordóra is locsolt. Ezek után a kötelet bele eresztette a hordóba és elkezdték kihúzni, minél távolabb az épülettől. Amint elég távol voltak, a földre hasaltak és Haskell a gyufáit kezdte keresni.

Jane, főnöke szobájának ajtaján kopogott, de nem kapott választ. Ő nem tudta, hogy Haskell és Farnum, miféle küldetésen vannak. 

Belépett az ajtón, de csak Snow volt bent, aki boldogan ugrott fel a földről és a lányhoz szaladt. Jane megsimogatta a kutya borzos fehér szőrét.

- Gazdád, már megint bent felejtett? – kérdezte nevetve.

Kiléptek az erkélyre. Sötét éjszaka volt, egy lélek sem járt az utcán. Jane éppen vissza akart menni a szobába, mikor megtorpant és az utca túlsó végét kezdte bámulni. 

Lilit volt az utca végén, szemei kéken világították be a sötét éjszakát. Egy ideig figyelték egymást, aztán Lilit eltűnt. 

Jane visszament a szobába, Snow követte, de valami megváltozott. Jane olyan különleges, merev tekintetű lett. Lerántotta a lepedőt az ágyról, majd visszament az erkélyre. Snow idegesen toporgott egy helyben és a lányt figyelte, amint az az erkély karzatához kötözi a lepedőt. Mikor ezzel készen volt, a nyakára kötözte a lepedő másik végét és elkezdett kimászni az erkély karzatán. Snow szaladni kezdett be a szobába, majd ki az erkélyre, nyüszített, majd hangosan ugatott. 

Jane lemászott a karzaton, majd egy kis gondolkodás után elengedte a karzatot és lecsusszant. A lepedő megfeszült nyakán és fojtogatni kezdte. Snow egyre hangosabban ugatott, tehetetlenül toporgott az erkélyen. Jane csak lógott a levegőben, még csak meg sem próbálta eloldani a nyakát szorító lepedőt. Meredten tekintett a semmibe, arca elkékült, erei a homlokán kiduzzadtak. 

Snow felugrott és mellső lábaival a karzatra támaszkodva a lepedőt kezdte rágni. Nyüszített, morogott, eszeveszettül cibálta a lepedőt erős fogával, míg az végül megadta magát.

Ebben a pillanatban lépett be Harry a szobába. Az erkélyre érve, mikor letekintett pillantotta meg Janet a földön. Gyorsan leszaladt.

- Hol az az isten verte gyufa? – őrjöngött Haskell a földön hasalva. – Nem találom sehol!

- Várjál, Bill! Azt hiszem nekem adtad ide! – bökte ki Farnum.

- Idióta! – sziszegte Haskell. – Szedd már elő!

Farnum kotorászott egy ideig, míg végre megtalálta az ingje kis zsebében. Ám izgalmában annyira leizzadott, hogy a gyufát is eláztatta.

- Kissé eláztak, azt hiszem – nyögte Farnum.

Haskell kikapta a kezéből a pár szál gyufát és egyet a csizmájához dörzsölt. Nem gyulladt meg.

- Imádkozz E.B, hogy valamelyik meggyulladjon, mert ha nem… Ha haza jutunk, elevenen égetlek el! – sziszegte a bordélyfőnök.

Léda különösen jó kedvében volt ezen az estén. Begöndörített haja, fürtökben zúdult vállára és minden egyes lépésnél kecsesen rugóztak fel-alá. Piros selyemruha volt rajta, fehér csipkés pántokkal. Mikor megjelent mindenki csak őt bámulta, mindenki epekedett karcsú teste után és tüzesen égő vörös ajkai után. De nem sokáig legeltethették szemeiket, a férfiak eme tüneményen, mert miután néhány szót váltott a lányokkal vissza is vonult szobájába.

Egy pohárba vizet töltött és néhány csepp ópiumot csöpögtetett bele, majd felhajtotta. Szemeit behunyta és mély levegőt vett. Majd egy újabb pohárral készített, de ezúttal bele öntötte a maradék ópiumot. Kiitta a poharat és elnyúlt az ágyán. Rövidesen megjött a várva várt hatás, teljesen kiszakadt a valóságból. Teste könnyeddé vált, mintha csak lebegne.

Lassan kinyitotta szemeit, meglepetten látta, hogy festők állnak előtte. Ecseteket és palettát tartva a kezükben vitatkoztak. Jól hallotta Léda, hogy azt vitatják, hogy lehetetlen őt lefesteni annyira szép. 

Mosolygott, bár tudta ez nem a valóság, de jól eső érzéssel töltötte el, még ha képzelgés volt is az egész.

És akkor hirtelen eltűntek a festők és a falak, minden. Csak ő volt meztelen testel feküdt a sötét semmibe, fent a Hold és a Nap fehéren ragyogott egyszerre mindkettő, de még együttes erővel sem tudták bevilágítani e végtelen sötétséget. Hirtelen lágy zongoraszó csapta meg a fülét. Oldalra fordult, de csak a zongora billentyűit látta és a zongorista kezeit, ahogy táncolnak a billentyűkön. Csak szólt és szólt az a dallam, ami a lelkéig hatolt. Valahányszor leütött a zongorista egy billentyűt, zöld fények törtek elő alóluk és kecses nyalábokként foszlottak szét a sötétben. Ezek után eltűnt a zongorista keze és a billentyűk hatalmasra nőttek, fehér paripák vágtáztak végig a hófehér billentyűkön, tovább játszva a csodás dallamot. Nyomukban növények, virágok bukkantak elő a semmiből, mind zöldek. A magasból zöld almák hulltak Léda köré, egyet elkapott. Bele harapott, mintha az életet kóstolta volna meg. Majd hirtelen megfakult a kezében az alma és zöld színe átkúszva ujjára, egy gyönyörű gyűrűvé vált. Lágy szellő simogatta meztelen testét, miközben a két égi test csak közeledett egymáshoz, mígnem teljesen egybeolvadtak. Az immár egyé vált Nap és Hold felvillant, majd darabokra hullva, zöld esőcseppekként hulltak alá. Még sötétebb lett, de ekkor egy zöld szempár jelent meg a sötétben. Egyre csak felé közeledett. Igen ő volt, az első szerelme közeledett, hozva magával a fényességet. Az a zöld szempár, erről szólt minden, ezért volt zöld minden. Erre emlékezett még, réglátott szerelme szemeire. Ahogy délceg alakja kirajzolódott a legénynek az egyre csak erősödő fényben, Léda egész teste bele remegett a vágyba. Kezét felé nyújtotta, a fiú megfogta. Léda széttárta lábait és a fiú gyöngéden simult közéjük és megcsókolta a vágytól lüktető ajkakat. Mikor végre eggyé váltak, felperzselt mindent a forró szenvedély, a testet, a lelket, mindent. És csak izzott és terjedt, mint futótűz ez az érzés, bevilágítva a végtelen sötét semmit.

A hirtelen felcsapó lángok, fékezhetetlenül terjedtek a Chez l’ami épületén. Az emberek mind az utcára vonultak és vedrekkel hordták a vizet, hogy megfékezzék a lángokat.

Haskell szivart gyújtott és elégedetten figyelte a pusztítást, amit ő művelt. Farnum idegességében csak toporgott egy helyben, jobbnak látták odébb állni.

A zsidó kereskedő csak állt és nézte, ahogy a Chez l’ami porrá ég. A lányok az utcán álltak és sikítozva, magyarul kiabáltak. Egyetlen szót értett az egészből: Léda! 

Ekkor tudatosult benne, hogy Léda talán még bent van. Pár lépést tett a perzselő lángok felé, de ekkor beszakadt a tető és rövidesen leomlottak a falak is.

Léda az álom édes világában elmerülve feküdt az ágyán, míg körülötte hatalmas lángok csaptak fel. Tömény füst lepte be a szobát és a rettentő fóróságtól selyem ruhája sisteregve a bőrére égett. Ajkai tüzesen mosolyogtak még akkor is, mikor gyönyörű haja hirtelen lángba borult. Körülötte, gerendák hulltak a földre és leomlottak a falak. De ő csak boldogságot, szerelmet érzett. Perzselő szenvedélyt, ami felemésztette testét.