Haskell szobájának ablakából, Harry jól látta a felcsapó lángokat. Egy darabig csak figyelte, ahogy a magasra csapó lángok nyaldossák a fekete égboltot, majd a doktorhoz fordult.

Jane az ágyon feküdt, doktor Lyam vizsgálta. Snow az ágy mellett várakozott, tekintetét a lányra szegezve, mintha ő is a diagnózisra várna.

- Nagyon megszorította a nyakát a lepedő, de nem lesz baja. Csak bekékült. – mondta végül a doktor Harrynek.

- De miért tetted ezt Jane? – fordult vissza a doktor, betegéhez.

Ám ekkor Haskell lépett be az ajtón, összeráncolt szemöldökkel figyelte a társaságot.

- Mi folyik itt?

- Jane, fel akarta akasztani magát! – mondta tétován Harry.

- Miket zagyválsz? – kérdezte a bordélyfőnök és az ágyhoz lépett.

Jane könnyes szemekkel nézte főnökét és önkéntelenül is nagyokat nyelt.

- Miért tetted? – kérdezte Haskell.

Jane csak nemet intett a fejével, majd jelezte, hogy adjanak írószert és papírt. A doktor elő is kapta a táskájából és Jane kezébe adta. 

Lilit – ennyit irt csak Jane a papírra.

A doktor mikor felolvasta, Haskell dühében vérvörös lett.

- Az a pokolfajzat! Eddig rég szétlőttem volna az agyát, de a seriff nem engedi az indián csitri miatt!

- De uram a fegyverek hatástalanok! – jegyezte meg halkan Harry.

- Akkor is kell, legyen megoldás! Szedelőzködj Harry! Még ma éjjel elmegyünk az indián faluba!

Snow hangosan ugatni kezdett.

Ezen az estén, Lilit újra meglátogatta Williamet. A fiú az asztalnál ült és whiskyt kortyolt, mellé szivart szívott. Immár ezekre a káros szenvedélyekre is rászokott, bánatában. Lilit helyet foglalt vele szembe és mosolyogva nézte a fiút. 

- Mit akarsz? – kérdezte William.

- Tudod megígértem magamnak, hogy távol tartom magam tőled! De nem megy! Lehet egy démon, egy emberbe szerelmes? – tűnődött Lilit.

- Ugyan már! Ne nevettess, neked a szeretet és a szerelem ismeretlen fogalom! – vágta oda a fiú.

- Igazad van! – nevetett hangosan Lilit. – Ma este végre, Haskell is megtudja, hogy milyen, mikor elveszti azt, akit szeret!

- Mit tettél? – kérdezte William dühösen.

Lilit nem felelt, csak mosolygott. 

- Neked, nem muszáj meghalnod! Hamarosan világra jön a gyerekünk és meghódítja a világot! Te lehetsz, hűséges alattvalója a fiadnak. Nekem vissza kell mennem a purgatóriumba, oda is kell egy vezető.

- Ne késlekedj! – jegyezte meg gúnyosan a fiú.

A lány mosolyát nem törték meg a gúnyos szavak, megragadta az italos üveget és ivott belőle.

Holnap ki tudja látsz-e még, ki tudja fáj-e még,

Szívem a tegnapért? … - dúdolta Lilit a Chez l’amiban hallott dalt. 

Haskell és Harry a sötétség leple alatt lopóztak be az indián faluba. Mindent megtettek, hogy ne keltsenek zajt, de lábuk minduntalan belebotlott egy-egy csontvázba. 

- Ez öngyilkosság! – suttogta Harry.

- Nem érdekel! Ha beérünk a sátorba, a fejét célozd a ribancnak! – sziszegte Haskell, fogai közt.

Mikor a sátorhoz értek, mindketten egyszerre rontottak be a sátorba, hogy meglepetést keltsenek. Egy alakot vettek észre a sátor közepén és célba vették.

- Ne lőjenek! – nyögte Nantakvod az utolsó pillanatban.

Haskell és Harry meglepetésükben szóhoz sem jutottak. 

- Oldozni már el kötést! – nyögte az indián.

- Te vén ördög! Még életben vagy? Azt hittem rég a mezőkön legelsz. Vagy, hogy mondjátok ti? – gúnyolódott a bordélyfőnök, miközben Harry eloldozta az indiánt. 

- El kell menni azonnal! Jönni vissza Lilit hamarosan! – mondta Nantakvod, Harryre támaszkodva.

- Nem! Szétlövöm az agyát! – dühöngött Haskell.

- Ha itt találni, foglyok lenni ti is! Engem, megölt már jó párszor és mindig hozni vissza az életbe! – magyarázta az indián.

- Miről beszél? – nézett kérdőn Haskell, a pultos fiúra.

- El kell tűnnünk uram! Ha itt talál a sátorban, nekünk végünk! Sarokba szorít! – mondta Harry idegesen.

- Jól van, a fene essen belétek! Húzzuk el a belünket, míg lehet! – mondta Haskell, miközben megragadta az indiánt, hogy segítsen. 

Rövidesen, ahogy a három férfi elhagyta a falut, Lilit is visszaérkezett. Őrjöngve vette tudomásul, hogy az indián eltűnt a sátorból. Nem tudta, hogy ki segíthette a szökésben, de azt eldöntötte, hogy véresen megbosszulja ezt a tettét, bárki is legyen az. 

Doktor Lyam ugyan olyan hűségesen őrizte jelenlegi betegét, mint Bellát. És ezen a kora reggelen, végre a seriff magához tért. Rögtön felült az ágyon, de annyira szédült, hogy vissza is esett.

- Maradjon seriff! Pihenjen! – utasította a doktor.

- Mi történt! – kérdezte Mills rekedt hangon.

- Megmérgezték!

- Ki?

- A felesége, Abby! – mondta a doktor kis habozás után.

- Az nem lehet! Hol van most?

- Sajnálom seriff! Meghalt…

- Nem… Hogyan? Ez nem lehet igaz! – nyögte a seriff.

- Talán Lilit tette!

- És a lányom? – jött az újabb kérdés, elcsukló hangon.

- Alice jól van, ha lehet így mondani… nagyon megviselte a dolog. Bella házában van?

- Bella? Mi történt Bellával?

- Felébredt! De… sajnos eszét vesztette, össze-vissza beszél és megvakult – mondta a doktor.

- Oda kell mennem!

- Csak lassan seriff! Még nagyon gyenge!

De a seriff nem hallotta az intő szavakat, lekászálódott az ágyról. Így, a doktor is jobbnak látta segíteni neki. 

Mikor beléptek Bella házába, az öreg hölgyet is ott találták, épp a kis Alicet próbálta szóra bírni.

A seriff oda rohant és ölébe kapta kislányát. Amennyire csak tudta annyira szorította magához a kis lelket, aki annyira el volt keseredve, hogy beszélni sem volt hajlandó.

Hosszasan álltak így szótlanul, míg a serif könnyes szeme Bellára nem tévedt. Letette a kislányt és a széken ülő Bellához ment, megfogta a kezét.

Bella keze görcsösen összeszorult és beszélni kezdett:

- A fiút, Williamet hozzátok! Csak a medál segíthet rajta! A kis fiam! A fiamat akarom, adjátok őt vissza! 

Mills szíve elszorult, most már ő is megbizonyosodott róla, hogy Bella már nem beszámítható.

- Seriff! – szólalt meg Madame Arienn – Van egy módszer, amivel kideríthetjük, hogy Bella mit akar mondani nekünk!

- Valóban? És miből gondolja, hogy lenne ennek értelme? – vágott közbe a doktor.

- Folyton arról beszél, hogy Williamnek csak a medál segíthet. Lehet, tud valamit, amivel Lilit legyőzhető!

A doktor grimaszolt egyet, jelezve, hogy ő nincs elragadtatva az ötlettől.

- Veszélyes ez a fajta módszer? – kérdezte végül, könnyeit törülgetve a seriff.

- Nem veszélytelen, de nincs veszteni valónk! – mondta az öreg hölgy.

- Akkor próbáljuk meg! – határozott Mills.

- A bordélyba kellene, mert nagy helyre lesz szükség és néhány emberre! Ma este, ha lehet! Én távozni akarok a városból, mihamarabb! – mondta Madame Arienn. 

- Rendben, beszélek Haskellel, ha még életben van… - nézett kérdőn a doktorra a seriff.

- Nézd Mills! Én örülök, hogy meggyógyultál és máris kezedbe vetted a dolgot, de miből gondolod, hogy az a vén csoszorja tehet valamit Bellával, vagy Lilittel? – kérdezte Haskell.

- Nem tudom, tehet-e, de meg kell próbálnunk! Különben, itt mindenki meghal! – mondta Mills, idegesen.

- Doktor? A seriffnek, nem kellene ágynyugalom? – kérdezte Haskell doktor Lyamet.

- Maga szerint hallgat valakire?

- Gondoltam, ám legyen! Találkozunk este. Remélem, nem hozza a nyakunkra Lilitet, az a boszorkány. Egyébként az este folyamán, kimentettük a seggdugasz indiánt is a faluból! 

- Nantakvodot? – kérdezte a seriff, döbbenten. – Nem halt meg?

- De igen, párszor! De még is életben van, az istállóba vitte Harry – felelte Haskell.

Elérkezett az este, értesítették Williamet is, hogy mire készülnek a bordélyba, így ő is megjelent. A kis Alicet felvitték Haskell szobájába, Janehez. Alice boldogan játszadozott a hófehér, puha bundájú kutyussal. Édesapja jelenléte felvidította és kezdte visszanyerni önmagát. 

Jean, az öreg hölgy kérésére gyertyákat gyújtott a bordély termében és egy asztalhoz ültek. Majd megfogták, egymás kezét. Madame Arienn és Bella közt William ült, Bella túlsó felén a seriff fogta a kezét, az övét Hoolie. Majd őket követte Haskell és végül Jean. Doktor Lyam és Harry is ott voltak, de ők nem ültek az asztalhoz, ha valaki esetleg segítségre szorulna, vagy rosszul lenne, legyenek résen. És nem kevésbé tartottak, Lilit felbukkanásától sem.

Amint mindenki megfogta, mindenki kezét, a gyertyafényben, az öreg hölgy ismeretlen nyelven mormolni kezdett. Hirtelen a gyertyák lángjai magasra csaptak, bevilágítva a termet, de Madame Arienn csak tovább mondta a rituális szöveget.

Hirtelen, nagy világosság támadt, csak hárman voltak, Madame Arienn, Bella és William. A nagy fényességben egy nő közeledett feléjük. Ahogy egyre közelebb ért a mosolygós arcú nő, Bella felismerte.

- Noán? Hát életben vagy? – ölelte át a nőt.

William és az öreg hölgy, csodálkozva álltak.

- Üdvözöllek titeket, én vagyok a felemelkedettek egyike! Nincs időm mindent elmagyarázni, Bella te már ismersz. Megkegyelmeztek nekem és Barbéló is belátta, hogy segítenünk kell nektek.

- A kis fiam, mi történt vele?

- Ó, ő nagyon jól van! – nevetett Noán. 

Ekkor a fényes távolból egy kisfiú szaladt Noánhoz és belekapaszkodva egyik lábába az idegeneket figyelte.

- Jasper! Ő itt az édesanyád! – mondta Noán a kisfiúnak, miközben Bella fele mutatott.

Jasper tett pár lépést előre, mire Bella könnyeivel küszködve kapta ölébe kisfiát. 

- William! A purgatóriumba kell menned és meg kell szerezned édesanyád nyakláncát. Ugye emlékszel a nyakláncra? – folytatta Noán, a fiúhoz fordulva.

- Igen emlékszem! De miért kell az nekünk? 

- Az menthet csak meg titeket Lilittől!

- És Új Hajnal? Vele mi lesz? – kérdezte William.

- Őt is meg tudod menteni, de nincs időnk késlekedni! Menned kell! – mondta Noán és William vállára tette a kezét. A fiú eltűnt.

- Madame Arienn, hálás vagyok, amiért megtette ezt Belláért és ezért az ügyért! Gondolom, minden vágya, hogy újra járhasson! – mosolygott Noán az öreg hölgyre, miközben kezét az ő vállára is ráhelyezte. Madame Arienn is eltűnt.

Bella végre elengedte kisfiát öleléséből.

- Sajnálom Bella, a fiadat nem adhatom vissza! De a látásodat és az elmédet meggyógyíthatom! –mondta Noán és még mielőtt, Bella szólhatott volna bármit is, átölelte Noán és ő is eltűnt.

Amint visszatértek a valóságba, Bella boldogan ugrott Mills seriff nyakába. Végre látott, végre érzett és szeretett. Az öreg hölgy is felállt székéből, mindenki meglepetésére, Jean tapsolt örömében.  

Csak ekkor vették észre, hogy William még mindig eszméletlenül fekszik, fejét az asztalra eresztve.

- Gyorsan! Fektessük le valahova! Segítsenek! – kiáltott a doktor.

William megint egy új világba találta magát. Ez már maga a purgatórium volt. De meglepetésére nem volt kén szag és nem égettek szurkot. Egy útkereszteződésnél állt, ami négyfelé ágazott. Ahol ő állt pusztaság volt, szárazság, sehol egy növény. Ám az egyik út, virágzó fák fele vezetett, a távolból jól látta a fák virágos koronáit. A második út érett búzakalászok felé vezetett, lovak nyerítését lehetett arról hallani. A harmadik út kopár fák felé vezetett, amik rozsdás leveleiket hullatták. Míg a negyedik út havas hegységek felé vezetett, ahol a hóvihar uralkodott. William hamar rájött, hogy minden út egy évszak irányába vezet. Eldöntötte, hogy a búzakalászok felé fog menni és nyakába vette az utat. 

Ameddig a szem ellátott, csak búzamezők voltak, karámokban gyönyörű lovak legeltek. William bement egy karámba és kivezetett egy lovat. Lóháton folytatta az útját, és ahogy haladott, tovább és tovább, hirtelen nagyon ismerős lett a táj. A búzamezők eltűntek és egyszeriben csak a saját farmjukat látta maga előtt. 

A házuk ajtajában Peterson állt, az édesapja. Látszott a férfin, aki úgy tíz évvel tűnt fiatalabbnak, hogy nagyon szomorú.

- William! Csak hogy megjöttél! Édes anyád, nagyon… Jobb lenne elbúcsúznod tőle! – mondta Peterson elcsukló hangon.

William szemöldök ráncolva lépett be a házba. 

Ez már egyszer megtörtént! Édesanyám, haldoklik! Pontosan így történt, elbúcsúztam és nemsokára meghalt! – gondolta William.