Üdvözlöm a csoport új és régebbi tagjait! Rég nem jelentkeztem sem írással, sem hozzászólással, ezért elnézést kell kérjek a Közösségtől (mentségeim számosak, de nem publikus egyik sem). 

Alant egy hosszabb Levéllel kívánom mulasztásomat pótolni. Jó olvasást és sok türelmet kívánok hozzá.

Az alábbi sorok sérthetik egyes Olvasóim vallási, erkölcsi nézeteit. Olvasását kizárólag 18. életévét betöltött személynek ajánlom.

Mihály bosszúja

         Üdvözlöm mindazokat, akik e sorokat olvassák. Mert olvasni fogják sokan, ebben egészen biztos vagyok, biztos vagyok benne, mint a Halálban.

         Amit tenni fogok, az nem lesz hétköznapi. Nem csoda, hisz én magam sem vagyok az. Egész életemben azt hallgattam, a semmirekellő, proletár hordától, hogy „ki mit tett le az asztalra?!”. Ezek, az embernek aligha nevezhető férgek, ezalatt azt értik, hogy ki mennyi pénzt keres (mindegy milyen eszközökkel), hogy kinek milyen háza van, milyen autója, milyen nője/hapsija… Nos, nekem se pénzem, se saját házam, se nőm, még egy istenverte kocsim sincs. Pedig lehetett volna: jó eszem van állítólag, szorgalmas vagyok és viszonylag jó megjelenésű. De ezekről én, ünnepélyesen lemondok. S hogy mi kerül arra a bizonyos asztalra?

         Egy rakás véres, szitává lőtt emberféreg hever majd a boncasztalon, s én küldöm őket oda ahová valók. A megsemmisülésbe. Mert meg fognak semmisülni: számukra nincsen túlvilág, legalábbis hitem szerint nem sokáig.

         „Az, ki életében erős volt, halála után is az lesz. Ne gondoljátok, hogy ha Pokol van, Mennyországnak is lennie kell! Ez az ostobaság, az igazságosnak vélt –hamis – világkép alapjain nyugszik. Csak Pokol van, csak vérszomjas ős-öreg angyalok, s aki nem képes akaraterejével talpon maradni, annak lelkét felfalják. Ám aki erejét képes erre a helyre is magával vinni, az egyé válhat ezek közül, a teremtő és pusztító entitások közül.”

Drákó

         Az általam nagyra tartott filozófus, ki az internet világában a Drákó nevet viseli, sok kérdésben nyitotta fel a szemem. És nem csak az enyémet.

         Most, kedves nyomozó hatóság, szeretnék előre szólni, hogy hiába keresitek. Ő egy fantom a világhálón. A lázadás, az igazság könyörtelen kimondásának démona, akit rettegni fogtok. Mikor a fekete lobogók a magasba emelkednek majd, s a Pokol serege hadba vonul a hazugságokra, illúziókra, és a természetes emberi szolgalelkűségre épülő, látszatvilágotok ellen.

         De most az én történetem következzék: gyanítom, hogy sokan kíváncsiak lesznek majd, mi vezetett egy látszólag normális fiatalembert ebbe az „őrületbe”, melynek végeredményét hamarosan megcsodálhatjátok majd.

         Újságírók! Zsaruk! Saját sebeiket nyalogató lélekgyógyászok! Ide figyeljetek!

         A nevem Farkas Mihály. Nem, nem vagyok rokona annak az idióta zsernyáknak, aki Adolf halála ügyében nyilatkozott az újságnak.

A Mihály nevet nagymamám tanácsára adták nekem a szüleim, s mikor megszülettem valóban olyan szép voltam, mint egy angyal. Talán mert az is vagyok…

         Tizennyolc esztendőt éltem meg emberi testben, emberi kínokkal, míg azzá nem váltam, amit ti szörnyetegnek neveztek.

         Ebben a világban, az angyalokra elkerülhetetlen bukás vár. Mindent bemocskoltok, ami nemes, ami felsőbbrendű, ami nem evilági! Szakembereket, pedáns dolgozókat, hülye gyerekeket akartok a szentség helyett. Ezért is gyűlöllek titeket annyira.

         Ha jobban belegondolok, már a nevem is sugallta a kettősséget, ami rám, valamint a hozzám hasonló lényekre jellemző: az egekig törő fennköltséget és a földhöz húzó, állatias vadságot. Mihály, az angyal Farkassá, ezer rémmese hősévé változott. Ezzel töltötte be hivatását itt, ebben a világban.

         1996. augusztus 11. -én éjfél után tizenhárom perccel jöttem erre a világra, ordítva, véresen, anyám, Farkasné Galambh Erzsébet éktelen üvöltözése közepette. Apám, Farkas Zoltán a váróteremben idegbajoskodott, kirohangált a kórház elé, és megevett két teljes doboz cigarettát. Én lettem a második gyerek. A nővérem, Farkas Júlia, négy évvel idősebb nálam.

         Hogy gyereknek milyen voltam? Nos, koraszülöttként kissé gyengélkedtem. Sokáig voltam az inkubátor kék fénye alatt. Gondolom ezzel is magyarázni fogtok majd egy csomó mindent. Hogy nem kötődtem kellően anyámhoz, hogy már gyermekkoromban trauma ért, stb. Baromság!

         Én mondom, nagyon szép gyermekkorom volt. Szép volt, amíg a boldog tudatlanság mámorában, a játékaimmal, és imádott nővéremmel, szerető szüleimmel bolondoztam.

         De ahogy kezdtem érni, ahogyan kezdtem érezni, és gondolkozni önállóan, úgy tanultam meg olvasni a sorok között. Láttam a felszín alatt munkálkodó energiákat, átláttam a hazugság illuzórikus ködén.

         Szüleim felületes vallásosságban neveltek. Ez annyit tesz, hogy néha elmentünk a templomba (a karácsonyi éjféli miséket de utáltam!), és tizennégy éves koromig járnom kellett hittanórákra.  Ez eleve ellenállást váltott ki, mert ezeket a foglalkozásokat péntek délután tartotta a helyi pap, Albert atya. Ekkor már minden épeszű gyerek hazafelé vágyik katonásdit, vagy valami ehhez hasonlót játszani.

         Akkor még nem tudtam, hogy az általuk elképzelt, jóságos Isten, csak a fantázia, az emberi ostobaság műve. A népek ópiuma – ahogy Marx, igen helyesen állította. Akkor még csak annyi volt bennem, hogy nem akarok ott lenni.

         És a bűntudat. Amiatt, hogy nem akarok ott lenni. Meg Jézus szenvedései miatt, amit állítólag értünk (valójában a saját karrierje miatt) kellett elszenvednie.

         És bűnösnek éreztem magam még azért is, mert élek, mert bűnben fogantam, mert… mindenért.

         Nehogy rám süssétek a vallásellenes bélyeget! Ha nincs a vallás, talán sosem merülnek fel bennem azok a gondolatok, érzetek, melyek végül a valós világ, vagyis az általánosan elfogadott, emberi valóságon túlmutató igazságok megismeréséhez vezettek.

         „A vallásokat -  minden intézményesült világvallást – úgy kell kezelni, mint a társadalmat alkotó hazugságok kánonját. A lelkiismeret letéteményesei. Béklyók, melyekkel jól esik megkötözni magunkat. Legalábbis kényelmesebb, mint az Igazsággal szembenézni.”

         Hát igen. Drákónak szokása, hogy kimondja azt, amit eddig is tudtál, csak nem szerettél volna beismerni magadnak…

         Szóval eleve idegenkedtem a hittanórákon elhangzott tanoktól, de nem csak a körülmények miatt. Én már egy olyan világ gyermeke vagyok, amiben nincs helye a vakhitnek. Itt már mindent bizonyítani kell, tényekkel alátámasztani, rekonstruálni, kísérletileg igazolni. A keresztény tanítások legtöbb dogmáját, nem lehet ily módon megalapozni.

         Már tizenegy évesen, amikor belül éreztem, hogy a tízparancsolat betartása nem fog zökkenőmentesen menni, elkezdtem felháborító, eretnek kérdésekkel bombázni Albert atyát. Ez ösztönös lázadás volt, a Fényhozó remegő lángja lelkemben, mely azóta tűzviharrá érett.

         Először a bűnbeesés képére illesztettem kérdőjelet: miért teremtette Isten a Kígyót? Miért teremtette úgy az embert, hogy az, képes legyen ellenkezni szentséges akaratával? Ha Isten, tökéletesre teremti az embert, s mindent amit alkotott, akkor a bűn, mint fogalom sem létezhetett volna, mert egyáltalán nem lett volna, aki megfogalmazza. Ha Isten tökéletes, még Ő maga sem ismerhette volna a bűnt.

         Az aggályaimra a válsz: szabad akarata van az embernek, tehát szabadon megszegheti istene parancsait. A kígyó képében Lucifer, a felkelő angyal kísértette meg az embert, mert irigye volt a tökéletes világnak. És különben is, ki vagyok én, egyszerű bűnös jellem, hogy megkérdőjelezem az Egyház dogmáit, melyek Isten tévedhetetlenségén alapulnak. Egyszerűen így van és kész! Vita befejezve.

         Valóban befejeződött a vita mert rájöttem, hogy a tudatlansággal, az önként és dalolva felvállalt birkasággal én, gyarló, gondolkozó emberi lény nem dacolhatok. Ettől, még a kérdéseimre nem kaptam választ, de mindegy.

         Apámat is nyaggattam egyszer, mikor elvitt magával horgászni. A fenti aggályaimat fogalmaztam meg. Úgy bámult rám, hogy azt hittem, a cigi kiesik a szájából. „Beszéld meg ezt a pappal, bibliaórán fiam!” – volt az elmés válasz. De hát nem is kellett volna sokat várnom: apám egyszerű gépész. Rengeteget dolgozott akkoriban külföldön, ha hazajön, horgászni szeretne a fiával, nem pedig teológiai kérdéseken rágódni. De mi a francnak írattak akkor be a hittanórákra?!

         Annyit leszűrtem, hogy kár az emberekkel ezen vitatkozni, kár őket tulajdon értékeik mibenlétéről kérdezni. Mert ha megkérdőjelezed az értékeket, amik alapján működnek (diszfunkcionálnak), akkor azt, személyük elleni támadásnak vélik, s igen agresszíven reagálnak rá.

         Szóval aggályokkal, alapok nélkül vágtam neki a serdülő kornak. Annyi eszük volt a szüleimnek, hogy tizennégy éves koromban megkérdezték, akarom e folytatni hitéleti tanulmányaimat. A válaszom határozott nem volt. Ezt, mint modern felfogású emberek, tiszteletben tartották.

Még néhány szót a családomról, ha szabad. Csak hogy ez se maradjon ki.

         Ahogy mondtam, apám gépész volt. Egyszerű ember, jámbor, se nem ivott, se nem ordibált, ha nem volt muszáj, rengeteget dolgozott, hogy eltartsa a családot. Sokszor nem volt itthon. Anyám meg sopánkodott miatta.

         No igen, anyám… A létező legképmutatóbb nő, akit valaha ismertem. Látszólag le volt sújtva, mikor apám elment hazulról. De mikor néha a harmadik szomszédunk, Miklós bácsi átjött, rögtön ki volt cserélve! Olyan ürügyekkel hívta az egyébként jó kiállású férfiembert, hogy bedöglött a fűnyíró, baj van a villanyárammal, nekik kijött-e már a villanyszámla, és még sorolhatnám. Akkor is áthívta, amikor mi a nővéremmel a nagymamáméknál, voltunk. És néha, egészen késő estig „szereltek” valamit. Ezt a többi sráctól tudtam meg a Kikelet utcában, akikkel nem igazán voltunk nagy barátok.

         Azt, gondolom említenem sem kell, hogy a suliban mindig különcként, csodabogárként voltam elkönyvelve, akit a matek nem nagyon izgat, az irodalom viszont annál inkább, hullámzó a teljesítménye – mikor milyen kedvem volt -, és néha agresszív kitörései vannak.

         Ezek a kitörések, olykor tényleg elég durván hatottak. Egyszer egy nagyszájú Helyi Menő Csávót úgy szétvertem, hogy két hétig nyomta az ágyat. Abból lett is egy kisebb balhé. Mindenki tudta, hogy ha felhúznak, akkor csinálok brutális dolgokat: beleharaptam a kezembe, kiütöttem az üvegajtót, törtem zúztam, ha kellett embereket is.

         Ennek a szerencsétlennek nem volt annyi esze, hogy idejében meghátráljon, s még meg is ütött, mikor nem voltam hajlandó szófogadóan meghunyászkodni.  Leereszkedett a vörös köd. Két férfi tanító szedett le róla, mire véres péppé vertem a fejét. Amikor rám jött a „hoppáré”, nem éreztem fájdalmat, nem gondolkoztam, nem éreztem semmit, csak extatikus haragot… és néha gyönyört.

         Az eset után pszichológushoz kellett járnomkivizsgálásra és terápiára. Nem húzom vele az időt: ostobaság az egész modern pszichológia! Nem is emlékszem miket beszélt nekem össze-vissza, az a festett képű némber. Annyi bizonyos, hogy ő maga sem volt normális – egyfolytában az ablak felé nézegetett, rángott a szája és olyan hülyén volt felöltözve, mint egy udvari bolond. Ő beszélt nekem, az indulatkezelés elfogadott formáiról. Hagyjuk már…

         Eme rövid kitérő után, vissza szeretnék még térni apámra. Erre a gyerekesen együgyű lényre, aki mellett anyámnak csak kedvtelésből kellett dolgoznia – könyvelő volt egyébként, méghozzá nem is rossz. Legalábbis sokan keresték meg, ha valamit le kellett papírozni.

         Szerintem apám, a családi békesség kedvéért járt külföldre dolgozni. Elég sok pénze volt félre téve a jövő generáció részére. Szerintem tudta, ha itthon marad, akkor követvén nagyapám példáját, részegen terrorizálta volna a családot. De erről majd később.

         Én tizenöt voltam, amikor agyvérzése lett szeretett szülőatyámnak. Az is kétséges volt, hogy megmarad-e, de el lehetett azt is képzelni, hogy megnyomorodva él majd tovább. Anyám sokat sírt akkortájt. „Mi lesz velünk?” Ez volt a fő kérdése. Nem az: „Mi lesz vele?”. Ennyit az önzetlen házastársi szerelemről… Szerintem, titkon azért imádkozott a templomban az istenéhez, hogy apám haljon meg, ő pedig élhesse tovább az életét. Csinos nő volt különben, még harminc fölött is, Miklós bácsival illettek volna egymáshoz. Vigasztalta is a derék ember rendesen, gyakran egész éjszaka. Már az sem számított, hogy én és a nővérem is láttuk mi zajlik közöttük. Persze nem smároltak előttünk, még csak egymáshoz sem értek, de éjjelente, mikor bezárkóztak a hálószobába, egy üveg borral, meg két pohárral, egy idő után eléggé khm… kétes zajokat lehetett hallani.

         Én nem szóltam egy rossz szót sem - akkor már nagyjából tudtam, hogyan működik egy normális család. Bezzeg Júlia, az én csodált nővérem…

         Egyik reggel irdatlan ordítozásra ébredtem. Kimentem a földszinti szobámból, mely az anyámék hálószobájával volt szomszédos. (A padlásszoba a nővérem felségterülete volt, mivel ő volt az idősebb. Így Ő sok mindent nem hallott, amit én igen. Nem értem miért nem győződnek meg róla a szülők, hogy a gyerek alszik-e, mielőtt belevágnak az éjjeli akcióba?)

         Szóval, Miklós bácsi – illetve Miki, mert akkor már tegezhettük – elsomfordált kora reggel, és a két nő összecsapott a nappaliban. Mire kiértem, a nővérem már rákvörös fejjel ordított, mindenféle hálátlan kurvának lehordva anyámat. Erre Farkasné Galambh Erzsébet agya eldurrant, s gyors mozdulattal arcon vágta Farkas Júliát. Juli csak lesett könnyes szemmel maga elé, piruló arcát fogva, immár megmeredve.

         És ekkor visszaütött – micsoda váratlan fordulat! – de úgy, hogy szegény anya hátra tántorodott, míg végül belesüppedt a mögötte lévő fotelbe. Jó darabig, csak méregették egymást szótlanul, a két női tigris, a világosbarna falú, antik benyomást keltő bútorokkal telipakolt nappaliban. A szeptemberi vénasszonyok nyarának verőfénye pedig, kérdőn vetült rájuk, a félig lehúzott redőny résén át.

         Júlia, mint egy dühös angyal: gesztenyebarna haja ziláltan omlott szét karcsú alakja körül, szemének kékje pokoli szikrákat szórt – szívem nagyot dobbant, mikor így láttam. Ekkor tudatosult bennem, hogy imádom.

         Anyám meg: mint egy kőszobor, rezzenéstelen arccal ült a fotelben.

         „Takarodj!” – szólalt meg a szobor kőhangon. „Takarodj a házamból!” Nem kiabált, egyszerűen mondta a szavakat, mintha azok maguktól értetődő axiómák lennének.

         „Ez nem a te házad.” – csattant fel nővérem dacosan, a győztesek elégedettségével. „De elmegyek, mert nem fogok tovább egy levegőt szívni veled.”

         És felment a padlásszobába. És összepakolt. És elment.

         „Juli… ne… gondold át. Nem mehetsz el. Így nem!” Próbáltam visszatartani, még a vállát is megfogtam. Jó ideje nem értem hozzá, olyan volt számomra, mint egy totem, amit csak távolról bámulsz és imádsz.

Ekkor átölelt, összecsókolt, könnye megnedvesítette a pizsama felsőmet. „Vigyázz magadra! És vigyázz apára, meg erre a riherongyra is!” – mondta végül, s még egyszer szájon csókolt.

Anyám továbbra is csak ült egy helyben, én pedig álltam a felső szintre vezető lépcső előtt, tarkómon égnek meredt a szőr, s olyan melegség áradt át a lágyékomon, amit még sosem éreztem az előtt.

Júlia elment. Az én drága Júliám!

Anyám az ajtócsapódásra riadt fel, odarohant a hang forrásához, feltépte a nehéz, nyílászárót, utat engedve a nap vakító fényének, majd becsapta, olyan erővel amit ki sem néztem volna belőle. „Átkozott, hálátlan ribanc… ezért nevelhettelek!”  Sírva fakadt, s tenyerével dörzsölte a pofon helyét. Egyre jobban bömbölt, végül már zokogott, mint egy csecsemő.

Odasietett hozzám és átölelt. Engem is rázott, ahogyan folytak a könnyei, megállíthatatlanul. Megfogtam a derekát, szorosan magamhoz húztam rövid időre, majd elengedtem. Ekkorra már forróvá vált a lábam köze, s éreztem a merevséget is.

„Ugye te nem hagysz el? Ugye nem… ugye soha..?”

„Nem.” – mondtam nemes egyszerűséggel, kiszabadulván reszkető karjai közül. A dohányzóasztalhoz sétáltam, felvettem egy papír zsebkendőt és odanyújtottam neki, hogy a könnyeit és a taknyát abba törölje.

Szép nő. Szeme, akár Julié, s haja is olyan volt, mielőtt az idő fakóbbá koptatta. Ekkor már vörösre festette évek óta. De így is a nővéremre emlékeztetett. Alakja is hasonlított, de idomai megereszkedtek, teltebbé váltak. Nem sugárzott belőlük ugyanolyan életerő, mint a Júlia testéből.

Mindezek ellenére kedvem lett volna leteperni, ahogy a pornófilmekben láttam, leteperni, és a magamévá tenni. S közben azt képzelni, hogy Juli fekszik alattam.

„Mindjárt jövök, csak rendbe szedem magam.” Valami hasonlót gagyogtam, a fürdőbe sietve. A zuhany alatt onanizáltam. A sűrűn hulló, forró cseppek elmosták a kitörő ondót, meg a kicsorduló könnyeket.

         Na jó… A fenti jelenet talán némi magyarázatra szorul.

         Nos, abban biztos vagyok, hogy valamennyiünknek, mindegy nőről, vagy férfiról van szó, voltak – vannak vérfertőző indíttatásai. Amennyire tudom, ez normális, a fejlődés bizonyos szakaszaiban. Csak később, az erkölcs, amely nem születetett, hanem tanult külső és belső viselkedésforma, elnyomja az ilyen jellegű vágyakat.

         Itt jegyezném meg, Drákóval egyetértve, hogy szerintem az erkölcs, vagyis amit manapság értenek alatta, teljesen ellenkezik az emberi alaptermészettel. Egy művi úton kifejlesztett, önként vállalt börtön, melyből csak kevesen tudnak szabadulni. Én, minden bizonnyal hendikeppel indultam, mivel esetemben a vallás is közre játszott eme börtönfalaink erősítésében.

         „Az erkölcsi normákat, az erősek találták ki, s tették kötelező érvényűvé. Azért, hogy alattvalóikat szembe állítsák saját, igaz természetükkel; azért, hogy a gyengék saját magukat is terrorizálják, a folytonos belső vívódással. Legyengülve, megtévesztve, még inkább szabad prédává váltak.”

         Nagyon haragudtam magamra akkor még, amiért vérfertőző gerjedelmek munkáltak bennem. Undorító, természetellenes féregnek tartottam magam. Már akkor, mikor hallván az anyámék szobájából átszűrődő szerelmi hangokat, nővéremre gondolva kielégítettem magam. Tudtam – tudni véltem -, hogy amit teszek az rossz. Mégsem tudtam ellenállni. Nem is akartam igazán…

         Mikor Júlia elment, anyámmal helyettesítette be őt hirtelen megrendült lelkem, s a vágy elemi erővel, kétségbe esve követelte osztályrészét. Hozzá legyen mondva, hogy szerintem, ha akkor akcióba lendülök, anyám sem tiltakozott volna. Legalábbis szerintem nem.

         Ma már kicsit bánom, hogy nem tettem akkor magamévá. Tényleg igaz, hogy a véghez közeledve, az ember nem azt bánja meg, amit tett, hanem amit nem tett meg.

         Hogy más lányok érdekeltek-e? Persze! Sok szép lány van hazánkban. De egyikükben sem találtam meg azt a szikrát, azt a világgal szembemenő őrültséget, mint amit a nővéremben láttam. A többiek középszerűek voltak, ennyi. Tűzoltásra alkalmasak lettek volna, de többre nem. Arra meg nem kellettek.

         Amoralizmus ide- vagy oda, azt nem bánom, hogy megőriztem szüzességemet. Igazi vágyat, igazi szenvedélyt csak akkor éreztem, ha nővérem közelében voltam. Minden más, csak pótszer volt, illetve lett volna.

         Erről ennyit.

         Közben apám, akit még anyámnál is jobban megvetettem, rosszabbul lett. Az osztrák klinikán, ahol kezelték, a doktor azt mondta, életmentő beavatkozásra van szükség. Fenn állt az esélye annak, hogy meghal, vagy ha túl is éli, nyomorékként tengeti tovább életét. Anyám, szerintem ez utóbbi miatt kapott hisztériás rohamot, a kórház folyosóján, ahol ismét én ölelgettem, vigasztalgattam. Immáron teljesen élvezve a helyzetet: gonoszul kéjelegve, megtapogattam ott is, ahol nem lett volna muszáj, s közben Júlia járt az eszemben. A szuka nem bánta, sőt, még szorosabban simult szeretett fiához.

Mire a jóembert betolták a műtőbe, Júlia is megjelent az udvarlójával. Úgy méregettem szerencsétlen fickót, mintha őt okolnám a családomat sújtó balsors miatt.

Apám utolsónak vélt szavai ezek voltak: „Legyél jó ember fiam! Tanulj jó szakmát, vigyázz a családra!” Undorodtam tőle. Az alantassága, a hétköznapisága, a haláltól való félelme, olyan bűzt árasztott, mely facsarta orromat. Azt kívántam: dögöljön meg!

Dögölj meg! És akkor én leszek az úr, enyém lesz anya, testestül lelkestül, és meg fogom büntetni, amiért a szerelmemet elüldözte! Dögölj meg! Ámen.

De túlélte, s fel is gyógyult. A sors mást tartogatott a számomra, minthogy korán családfő legyek.

Nem akarok sokat beszélni már ezekről az emberekről, mert kissé unom a témát. A lényeg annyi: apám felépült, s látszólag újra egymásra találtak anyámmal; a vén csataló újra dolgozni kezdett, de ezúttal már csak koordinátori beosztásban; a nővérem nem tért vissza többé, összeköltözött azzal a senkiházi ügyvédpalántával, és főiskolán kezdett tanulni gyógypedagógiát; én meg ott maradtam egyelőre a szülői házban. Visszavonultan, a szerelmi bánattól lesújtva, minden időmet a tanulásnak, művelődésnek és a sportnak szentelve. Mintha készültem volna valamire… most már tudom mire.

Akkoriban lett a barátom Adolf. Fiatal kora ellenére elég érett volt. A halálra is megérett, mint később kiderült. Nem sokat beszéltem neki azokról a dolgokról, amiket láttam, hallottam és gondoltam. A saját kis poklát járta, mint mi, valamennyien. Szerelmes lett, de a szerelem sem tudta megmenteni attól a Sötétségtől, ami ott ólálkodik az emberi elme peremén. Aminek elég egy kis rés, egy pillanatnyi kihagyás, és máris elborít, megállíthatatlanul, szörnyű igazságokat suttogva a füledbe.

Megölte magát; egyesek szerint ez gyáva dolog. Szerintem nem az. Csak a vallási, meg a társadalmi konvenciók által elkábított marhák nem rendelkeznek az életükkel. Nem adják fel, még akkor sem, ha kínjaik nem ismernek határokat. Azt hiszik, ez üdvözít. Mégis milyen üdvözülés van egy telivágott pelenkában, egy rácsos ágyban, az infúziós csövekben, vagy a megtört, önmagukról nem is tudó tekintetekben? Halálfélelem. Ennyi. Aki túlteszi magát rajta, az többé válhat. Aki nem, az marad az idióták paradicsomában.

Adolf legyőzte azt a félelmet, melyre egész civilizációnk épült. Nem csoda, hogy a gyávák gyávának tartják.

Mindegy, ő úgy sem tarthatott volna velem. Ahhoz, már nem gyűjtött elég erőt. Elég haragot.

Összebarátkoztam egy másik sráccal is, a nevét takarja balladai homály, akinek a bátyja ex-katona, s akinek révén be tudtam szerezni a „hangszereimet”. Szerencsémre a két fivér elég keményen drogfüggő volt. Ezért némi pénzért, nem tudom hogyan, de megdézsmálták a közeli katonai raktárt. Mire az idősebb kidőlt, s kórházba került, már megvolt mindenem. Még akkor sem tudtam, hogy miért gyűjtök fegyvert és lőszert, de ez, valahogy mindennél fontosabbnak látszott.

Közben el is költöztem hazulról, a suli mellett – gépésznek tanultam, drága atyám nyomdokain haladva-, egy gyárban dolgoztam, ahol már pénzért gyakorolhattam is jövendőbeli hivatásomat.

Vicces, de mindenki bambának, bénának, szórakozottnak tartott. Fogalmuk sem volt róla, hogy engem nem érdekel az istenverte gyáruk, a gépeik, meg a nyomorult életük. Más foglalkoztatott.

Mit tehetek én? Mivel járulhatok hozzá a Szent Háborúhoz, amit a mi fajtánk vív, az ő fajtájuk ellen?

Drákó. Ekkor már két éve ráakadtam a Világhálón. Ő volt, aki az írásaival felnyitotta a szemem csipáját. Ő volt, aki megszűntette a bűntudatot, aki megbékéltetett saját, sötét lényemmel.

„Ti, akik ide találtatok nem lelitek helyeteket a világban. Ez nem is csoda, mert ez nem a ti világotok. Még nem az. Temérdek fájdalomnak, halálnak, keserűségnek és vérzuhatagnak kell jönnie azért, hogy végül a mi fekete lobogónk emelkedjék ki a hamvak közül. Addig mindenkinek ki kell vennie a részét a Szent Háborúból.”

Hogy mit tegyünk, azt nem mondta meg. Saját lelkünkben, saját árnyékunkban kell meglelnünk a válaszokat. Tényleg ott vannak, én már csak tudom…

Egy vérfertőző, elvetemült szadista állat vagyok. Rendben.

Egy testet öltött démon vagyok, a Pokol fenekéről, aki azért jött, hogy tomboljon és pusztítson, és vérbe borítsa a világot. Rendben.

Egy idő után eluntam, hogy szívatnak a gyárban. Nyugalmat akartam magam körül. Megvártam hát a hangadót a parkolóban, a szemerkélő őszi esőben álldogálva. Váratlanul odaléptem hozzá, és ököllel arcon vágtam. Jó erőben voltam, nagyot csattant. A földre is esett a fickó, szitkozódva.

Míg a többi nyomorék el nem rángatott, a fejét rugdostam. Beleharaptam a felém nyúló kezekbe, kiosztottam még pár keresetlent, kaptam is néhányat, de azokat meg sem éreztem.

A fogdán azt mondtam, elszállt az agyam a nagyapám halála miatt – erre hamarosan kitérek. Apámat ismerték a rendőrök, úgyhogy kiengedtek, a nagy vagány pedig három hétig nem jött dolgozni.

Persze kirúgtak, de a szomszéd városban rögtön találtam másik műhelyet. Egy kis barátságosat. A pénz kevesebb lett, de már nem is kellett sokáig.

Szóval a nagypapa halála.

Papi már régóta nem tudott magáról. Legalábbis nem adta jelét annak, hogy bármit is észlelt volna. Amikor nyáron néhány napot náluk töltöttünk, még kisebb korunkban a nővéremmel, úgy látszott a nagyi csak azért létezik, csak azért mozog még, bár ő is beteges volt, hogy hites férjét ápolja. Cserélte alatta a pelust, fürdette, etette szívószállal, hívta az ügyeletet, ha nagyobb baj volt. Mindenki csodálta őt, hogy milyen jótét lélek. Pedig annak idején, az öreg nagyon csúnyán bánt vele. Megtehette volna, hogy otthonba adja, vagy hagyja meghalni, de nem tette egyiket sem.

Néha felültette az élőhalott vénembert, mikor ott üdültünk, s hagyta, hadd játszadozzunk vele. Megetethettük, fésülgethettük azt a pár szál szürke haját, csak akkor kellett kimennünk, ha pelenkát kellett cserélni.

Nagymamám valaha nagyon szép nő lehetett. Szép volt még öregségében is. Hosszú fehér haja úgy omlott keskeny vállaira, mint a nővéremnek, szikrázóan kék szeme barátságosan csillant. Csak néha vált jegessé, sőt egyenesen ádázzá, mikor azt hitte, hogy nem figyeljük. Az igazat megvallva, féltem az öreglánytól. Tudtam, hogy rejteget valamit, valamit mélyen magában.

Alig fél évre rá, hogy keservesen végigsírta a férje temetését, ő is leesett a lábáról. Gyomorrák.

Annak előtte, mikor még nyaranta jártunk oda, nagyi mindig érthetővé tette számomra, hogy én vagyok a kedvenc unokája. Rám mosolygott gyakran, de úgy, hogy a hátam borzongott belé, több húst kaptam a levesbe, több pudingot a csészébe, s a többi.

De mikor szó szerint értem küldetett, midőn a végső stádiumot járta, akkor ledöbbentem. Apám szipogva mondta meg, hogy a haldokló nagymamám négyszemközt akar velem beszélni.

Bementem a kórházba. Láttam az egykor gyönyörű nő roncsait. Olyasmi kinézete lehetett, mint a nagypapámnak, mikor még tengette életét, csak a szeme… Óh, ezer ördög és ezer pokol, a szeme! Még ádázabb, még vérfagyasztóbb volt, mint valaha. És a mosolya – vicsorgás volt inkább, ahogy a koponyáján feszülő bőr furcsa redőkbe rándult, a rothadt-rózsaszín ajkak körül.

Kinyújtotta göcsörtösre soványodott ujjait, úgy intett közelebb magához. Alig bírt beszélni, hangja inkább tűnt síron túli suttogásnak, mint eleven ember formálta szavaknak. És amit az, az átkozottul fakó hang mondott, örökre belevésődött a tudatomba. Ez volt az utolsó löketek egyike.

Drákó szavai a próféciák magasából szóltak, de nagymamám története, még suttogva is, itt üvöltött a fülembe a megvalósult eshetőségek baljós Siralomvölgyében.

„Ezt csak neked fogom elmondani fiam, mert tudom, hogy te az igazságot kedveled, még akkor is, ha az igazság nyomasztóbb, mint a boldog tudatlanságban élni. Látom a szemedben azt, amivé apádnak kellett volna válnia… Hallottam arról hogyan bántál el valakivel, aki bántott. Gratulálok fiam! Amit tettél nem megvetendő, csak azok prófétálnak békességet, akiknek nincs gyomruk a háborúhoz.”

Ezzel arra az esetre utalt, amikor azt a csibészt elpáholtam a parkolóban – remélem emlékeztek még rá. Ő volt az első, aki megdicsért ezért. Nem voltam meglepve.

„Tudod kicsikém, a te nagyapád nem volt egy jó ember. Vagyis jó volt, mikor még megismerkedtünk, de később mikor összeházasodtunk, megszaporodtak a rossz dolgok. Amikor belépett az Ávóba, igazi vadállattá vált. ’56-ban, a parasztlázadás leverése után, az egyik rokonát kellett hogy kihallgassa. Azt hiszem te is tudod, biztosan tanultátok az iskolában, hogy akkoriban hogy mentek ezek a kihallgatások…" - köhögő roham rázta meg, valamilyen zöldes, véres nyálkát öklendezett fel. Én javasoltam, hogy halasszuk későbbre a családi titkok kibeszélését, de ő, miután kért egy pár korty vizet, mindenképpen folytatni akarta.

„Elég az, hogy a rokona belehalt a kínzásokba. Minden csak rosszabb lett ezután. Később, mikor már apád is ott volt gyerekként, úgy vártuk haza, mint egy éjszakai rémet, remélve hogy összeesik az utcán, s nem is ér vissza. De mindig haza jött. Apádat a székre ültette, és végignézette vele, ahogy engem agyba-főbe ver. Tudtam, hogy nem mehet ez így sokáig. Egyszer aztán, mikor visszapofáztam neki, és azt mondtam, hogy legalább a gyereket kímélje meg ettől, csupaszra vetkőztetett, kezemet-lábamat összekötötte, és úgy nyomta oda az ujjaimat a forró kályhához. Úgy visítottam, mint még soha azelőtt életemben! – s mutatta az ujjain az égett sebeket, melyeket én azelőtt csak bőrhibáknak véltem. – Nemsokára kirúgták az Ávótól, mert annyira ivott, hogy már az alkoholista cimborái közül is kilógott. Egy gyógyszergyárban kezdett dolgozni. Amint pénze lett, újra kezdte az egészet. De én tűrtem csendben, szótlanul. Azt hitte a barom, sikerült megtörnie. Karácsony este alig vártam, hogy jöjjön. Már készen állt a tömény nikotin, amit elkevertem a pálinkájában. Jó szívvel adtam oda neki, meg is itta az egészet, közben bazsalygott a bajsza alatt, mintha azt mondta volna. Tudod hogy mi következik ez után.”

Elmerengett. Szinte ellágyult, ahogy a kellemes emlékek elöntötték még mindig tiszta tudatát.

„Nem sokára rosszul lett. Vártam egy kicsit, hadd döglődjön, majd mikor azt hittem kilehelte a lelkét, nagy ijedséggel átloholtam a szomszéd házba, követelve, hogy hívják azonnal az orvost. Ott volt csak telefon, még akkoriban. Az orvos kiért, aztán a saját kocsiján szállította be a rákosfalvi kórházba. Sikerült megmenteni az életét. Engem egy fuvaros ember vitt be, kicsivel később. Ott topogtam a kórház folyosóján, mindenki azt hitte, azért imádkozom, hogy meg ne pusztuljon. De én azért kértem az Istent, hogy vigye el innen a pokolba.

Kijött az orvos, nagy búsan, azt mondta: a férjem élete megmarad, de valószínűleg végig gondozásra fog szorulni, még beszélni se fog tudni. Sírtam. A doktor azt hitte fájdalmamban. Erősködött, hogy megírja a papírokat, s beszállítják valami otthonba. De én nem akartam. Azt akartam, hogy velem maradjon, tehetetlenül, kiszolgáltatva. Mindenki csodálta a nemes szívemet, a jó lelkemet, amiért ápolom, azok után amit velem, meg apáddal művelt.

Nem tudta meg soha senki, még a fiam sem, hogy én mérgeztem meg. Azt hitték, a gyógyszergyárban lelte valami. Fizettek is rendesen, csak hogy ne indítsak kártérítési pört irántuk. Féltek, nehogy bemocskolódjon a jó hírnevük.”

Ismét elmélázott, de most sokkal szigorúbb volt a szeme. Láttam, hogy bizonyos fejleményekkel, azért nem olyan elégedett.

„Először én is ütöttem-vertem, ahogy ő csinálta, persze csak mikor apád nem volt otthon – suttogott tovább a halk, síri hang – Rángatózott, tekergett, vicces volt, ahogy próbált üvölteni. Az orvos, aki kijárkált hozzá, jóformán meg se nézte. El volt foglalva az alakommal, meg a két deci borral, amit ilyenkor kapott. Nem tudódott ki semmi. Még azt is megcsináltam, hogy napokig benne hagytam a saját húgyában-szarában, hadd csípje a seggit.”

Felnevetett, de a nevetés görcsös rohammá erősödött. Berohant egy ápoló, engem kiküldött, aztán csinált vele valamit. Nagyon reméltem, hogy nem hal meg, hogy be tudja fejezni a sztorit - meg egy kicsit azt is reméltem, hogy mégsem. Percek teltek el.

Végül kijött az ápoló, néhány véres, nyálkás kendőt, meg egy bűzlő pelenkát szorongatva a kezében, s azt mondta, ha akarok bemehetek, de ő nem javasolja, a néni már nagyon fáradt, pihennie kell. Naná, hogy bementem!

„Hol is hagytuk abba? – a hideg pillantás úgy méregetett, mintha tényleg én lennék az egyetlen lény, akit szeret – Áh igen! A kínzásoknál. Hát sok mindent kitaláltam én is. Gyertyával égettem a kezét, meg a lábát. Kivittem a hidegbe, tologatni a kétkerekűjén. Forró vizet öntöttem rá. Meg… ilyenek. Van fantáziád fiú, képzeld csak el, mit ki nem talál egy megalázott nő, ha bosszúra szomjazik. Egyet még elmesélek – kacsintott rám, mintha pajtások lennénk. Azok is voltunk igazából – Egyet még… A kocsmában elcsábítottam egy fiatal katonát; nem tellett sokba, tudod akkortájt nem így néztem ki, mint most. Rávettem, hogy a nyomorék férjem szeme láttára tegyen magáévá, méghozzá napvilágnál. Kétszeresen is élvezkedtem. Közben végig néztem a szemét az öreg féregnek, és láttam rajta, hogy haragszik.”

Elhallgatott. Könnyek csorogtak végig az arcán. Odamentem és letöröltem bámulatosan szép szemeit. Váratlanul megragadott.

„Aztán otthagyott! Otthagyott az ebugatta! – hörögte – Egyszer, mikor azzal szórakoztam, hogy tűt szúrtam a körme alá… - köhögött, a hasát markolászta, de egyre erősebben szorította másik kezével a csuklómat. Az ajtóra sandítottam, s próbáltam csitítgatni. Simogatni kezdte az alkaromat. – Akkor láttam a szemén, hogy üvegessé válik. A fájdalmat mindig érezte, az biztos. Most is vonaglik, maga alá piszkít, hápog mint egy kacsa, de egyszer csak… Egyszer csak üvegessé vált a tekintete, s a teste teljesen elernyedt. Megnéztem a pulzusát és élt, de már nem volt velem.”

Eleresztett, intett hogy üljek vissza a helyemre, vele szemben.

„Utána nagyon odaadón ápoltam. Etettem, itattam, masszíroztam, bízva abban, hogy újra visszajön. Hogy a teste, ha jó ingereket kap, visszarántja a Siralomvölgybe. De nem jött többé, és én egyedül voltam. Szerettem őt, s tudom, ő is szeretett, csak nem úgy, ahogy az emberek általában szeretni szoktak. Tudod fiacskám, a szerelem néha görbe utakon jár.”

Óh! Hogyne tudtam volna! Júlia csak megsejtette volna azt, hogy ő kéjes álmaim főszereplője! Beteg vagyok? Vagy csak könyörtelenül őszinte? Vagy csak a „szerelem jár görbe utakon”?

„Meghalt, és hitem szerint, Isten megadja nekünk azt az örömet, hogy ízekre téphetjük egymást a pokolban.”

Mosolygott, úgy mint régen, barátságos nagymamaszemekkel.

„Te, drágám, olyanná válhatsz, amivé apád nem tudott. Ő elutasította mindazt amit látott, talán ki is törölte a fejecskéjéből. De te… Te a szerelem és a könyörtelenség bajnoka lehetsz, itt a földön. Látom abban a babakék, beesett, sóvár szemedben. Látom azt, amit a kommunisták őrületnek, a vallásosak szentségnek hisznek.”

Közelebb intett ismét. Én kissé vonakodva léptem oda, de az érintése, ahogy magához húzott, olyan lágy, oly finom volt, mint amikor lefekvés előtt a fejünket cirógatta gyermekkorunkban. Megcsókolta a homlokom.

„Eredj szépségem! Eredj, és teljesítsd be a sorsod, legyen az bármi! A tied.”

Ennyi. Elbocsátott. Kezet csókoltam mielőtt kimentem a fehér műanyag ajtón, s leviharzottam a lépcsőn, ki a szabad levegőre, az esős októberi égbolt alá. A forgalom zaja és bűze megcsapta érzékeimet.

Okádtam.

Az én sorsom. A szerelem és a könyörtelenség. A fájdalom és az extázis.

Júlia.

Megvan minden.

Fizikai erőm elégnek mondható. Az összeszerelt fegyvereket kipróbáltam a város határán túl, az erdőben (biztos megijedtek a cigányok). Tehát: az eszközök is rendelkezésre állnak.

Szenteste, a Plázában a barmok nagy patáliát fognak csapni, hogy érezzék egymás szeretetének záptojásszagát. Vagyis, a helyszín és az időpont is adott.

Elérkezett a leszámolás ideje.

Most úgy érzem magam, mintha valami mássá kezdenék válni: olyasmivé, amit nem nevezhettek emberinek. Előttem van, ahogy a szülők, és a kölykök közé lövök, vér spriccel szanaszét, az egy testté, egy tudattá vált proletár csürhe pedig darabokra hullik, mindenki magára marad velem szemben.

Nem akarom megváltani a világot, nem is érdemes. Azért teszem ezt, mert gyűlölöm az embereket, és gyűlölöm azt, ami még bennem emberi.

Talán annyi haszna lesz, hogy a túlélők tudatát kicsit módosítani fogja, ha nem is örök időkre – ezek a taplók ugyanis, ahelyett, hogy erőt kovácsolnának a fájdalomból, inkább megpróbálják elfelejteni a lelki sebeiket.

Terrorista vagyok. Igen. A terrort arra használom, hogy kielégítsem saját vérszomjamat, s hogy hatást gyakoroljak vele a világra. Az emberi csúszómászók lelkére. Mert az alantas lelkek, csak a kemény leckékből értenek. Mégis meg akarnám váltani a világot?

Eddig, észrevétlenül kísértettem köztetek, de holnap éjjel, eljön az én időm. Szent háborúm csúcspontja. Üstökösként csapódom majd be, egy pillanatra fényt gyújtva a tudatlanság fekete tengerébe.

A Tűzgyújtó, a Hajnal Fia, a Fényes Arkhón ereje parázslik bennem.

Bosszút állok!

Mert kívülállóként kellett köztetek élnem, csak azért, mert többet tudok nálatok.

Mert elfogadtam azt, amit ti gyáván tagadtok.

Mert én vagyok a bosszú.

Mert gyűlöllek benneteket…

Egyszerre vagyok nyugodt és izgatott. Olyan állapotba kerültem, a létezés, a világosság egy oly szintjére, ahol az életem és a másoké nem jelent már semmit. Tudatom egyé vált a jéghideg, könyörtelen Kozmosszal.

Készen állok.

Ezt a bejegyzést 2014. december 23.-án írtam meg, de csak 24.-én 23:11.-kor lesz olvasható. Akkor már nem tudtok többé megállítani. 

P.S.: Marianna apját is meg fogom ölni, ha módom lesz rá. Persze nem egyszerű könyörületességből, hogy a lányt megszabadítsam kínzójától, hanem mert Adolf véráldozata kötelez rá.

A pisztolyomban, egy lövedéket meg fogok tartani magamnak. Az úgynevezett igazságszolgáltatásotokhoz, semmilyen közöm nincs. Nem adom meg azt az örömet, hogy valami sí maszkos pitbull elmondhassa magáról: „Én lőttem le a srácot!”

Szóval, saját hóhérom is én leszek.

mihalyblogja666.network.com