Írta: Alvenor, a Fővárosi Krónikák Őrzője,
az Új Királyság századik évében.
Sok minden elenyészett az idők folyamán.
A birodalmak, amelyek egykor acélból és vérből épültek, mára csak porrá omlott nevek
a pergamenen.
De van egy történet, amit az idő sem tudott elmosni: a Névtelen Királyé.
Nem tudjuk, ki volt ő valójában.
A templomokban úgy beszélnek róla, mint az Isten által küldött béke gyermekéről.
A tudósok szerint egy elveszett herceg lehetett, ki a hamuból emelkedett fel, hogy
rendet tegyen a széthulló világban.
Mások azt suttogják, csak egy papnövendék volt, aki hitt abban, hogy a hit és tudás
erősebb, mint a kard.
Egyes régi kéziratok szerint az ő uralma alatt ért véget a törzsi háborúk kora.
A népek újra közös zászló alatt egyesültek, s a birodalom, amelyet épített, nem a vérre,
hanem az emlékezetre épült.
Azt mondják, soha nem hívta magát királynak.
Nem viselt koronát, sem díszes palástot.
De amikor beszélt, a nép úgy hallgatta, mint királyt.
És amikor meghalt – ha meghalt egyáltalán –, a föld maga hajolt meg fölötte, s a szél
suttogta tovább a nevét, amit senki sem ismert, de mindenki érzett a szívében.
Azóta is él a legenda:
hogy egyszer, mikor a világ újra sötétbe borul,
a Névtelen Király visszatér,
nem dicsőségért, nem hatalomért –
hanem hogy újra fényt gyújtson azok szívében,
akik elfeledték, mit jelent embernek lenni.
És ha a holdfényben a tengerre nézünk,
néha úgy tűnik, a hullámok tetején még most is ott áll egy alak –
a múlt királyainak örököse –,
ki egykor elvetette a háború magvait,
s a béke fáját növesztette helyükre.
Nem tudjuk a nevét.
De a történelmet, amit írt,
minden szív ismeri.
Ő volt a Névtelen Király.
A Menedék Templomának Kövébe Vésett Ima
„Nem kardban, nem vérben, hanem lélekben van az erő.
Mert aki a békét választja a bosszú helyett,
az győzelmet arat ott, ahol más csak hamut lát.
A világ tüze elhamvad, de a hit parazsa örökké ég.
És mikor újra eljön az éj,
egy névtelen kéz gyújtja majd meg a fényt –
értünk, helyettünk, bennünk.”
A kőlap tövénél, a moha és idő által félig elfedve,
alig kivehetően ott áll még néhány betű,
melyekről a krónikások vitatkoznak, vajon kinek a keze véste őket oda.
„Emlékezz: a fény sosem hal meg.”