A császári palota a felhők között lebegett, akár egy aranyból kovácsolt szentély. A kupolákon megcsillant a napfény, a falakból áradó meleg fény a városra vetült, így Helios lakói esténként is láthatták uruk ragyogását.

A palota legbelső termében a Főtanács ülése kezdődött. Az ovális alakú csarnokban patricius tanácsosok, tudósok és ifjú tisztek gyűltek össze – utóbbiak a császár legközelebbi barátai voltak, mind frissen végzett tisztek a császári akadémiáról.

A terem közepén holografikus kijelző vibrált, rajta adatok, hullámformák és kódok. A levegőben súly nehezedett, valami, ami ritkán törte meg a Heliosi Főtanács magabiztos rendjét.

FELSZÍNI JELZÉS ÉSZLELVE
FORRÁS: KOORDINÁTA 34°N – 72°W.
JELLEG: ELEKTROMÁGNESES PULZUS. ISMÉTLŐDŐ.
EREDET: ISMERETLEN.

Lucian Imperator mozdulatlanul ült a főhelyen, kezében kristálypohár, benne a legdrágább kincs – tiszta víz. A fiatal császár tekintete hűvös és fegyelmezett volt, mint a gépezet, amelynek minden fogaskereke az ő parancsára mozdul.

– A felszínről? – kérdezte lassan.
A biztonsági főprefektus meghajolt.
– Igen, uram. A forrás a Keleti-Európai Zónában van. A sugárzás ott még mindig halálos. A jel mesterséges, ismétlődő. Talán emberi eredetű.

Lucian szeme megvillant.
– Emberi? Az emberek odalent rég elpusztultak. Amit ott hagytunk, az csak a múlt rothadó csontváza.

Ekkor az egyik öreg tanácsos, Gaius Vallentius, köhintett egyet, majd óvatosan szólt:
– Fényességed, engedd meg, hogy a Tanács ne csak a jelről beszéljen. A birodalom... bocsánat, Helios jövője is szóba kell kerüljön.

Lucian megemelte szemöldökét.
– Folytasd, Gaius.

Az öreg férfi megigazította a dísztógáját, majd így szólt:
– Fényességed már huszonhét éves, ereje teljében lévő férfi. A vérvonal fennmaradása... kötelesség. Heliosnak szüksége van örökösre. Számos előkelő patricius család leányai jöhetnének szóba, vagy... akár Marcus miniszterelnök lánya is a Köztársaságból. Egy ilyen frigy megerősíthetné a politikai szövetséget is.

Lucian megállt, majd felhorkant, mint a megsebzett oroszlán.
– Inkább hálnék egy vadkannal, mint Marcus lányával.

A fiatal patricius tisztek azonnal nevetésben törtek ki, egyikük még meg is veregette a másik vállát.
– Fényességed ízlése megkérdőjelezhetetlen – súgta vigyorogva az egyik.

Lucian szeme megvillant, de most nem haraggal, hanem jéghideg szórakozottsággal.
– A házasság nem sürgős. Helios nem omlik össze holnap, és én sem tervezek hamar elpusztulni.

Egy másik, fiatalabb tanácsos Antonius ekkor megszólalt:
– Talán... Fényességed fontolóra vehetné a Helioson született plebejusok egy részének újbóli rabszolgasorba helyezését. Csökkentené a munkanélküliséget, és új fegyelmet adna a népnek.

Lucian szeme jéggé fagyott, amikor a fiatal tanácsos felvetette a javaslatot.
– Nem – mondta keményen, és a szó úgy csattant, mintha villám csapott volna a csarnok közepébe. – Amíg én uralkodom, Heliosi születésű ember nem lesz rabszolga.

A teremben csend lett. Minden tekintet a császárra szegeződött. Lucian lassan felállt, a kezében tartott pohárban megcsillant a víz fénye.

– Én voltam az, aki meghozta azt a rendeletet, amely kimondta: többé egyetlen Helioson született ember sem taszítható rabszolgasorba. Aznap százezreket emeltem fel – szolgasorban élőket, adósokat, elítélteket – és helyeztem át őket a plebejusok közé. Mert a Heliosi név szabadságot jelent.

Lucian megállt, és végignézett a tanács tagjain.
– Ne értsetek félre: szükségünk van rabszolgákra. Minden városnak szüksége van. A gépek nem végezhetnek el mindent, és vannak munkák, amiket embernek kell elvégeznie. De azok az emberek nem lehetnek Helios szülöttei.
Ezt a várost a mi népünk építette a semmiből, és nem fogom megengedni, hogy saját szülötteit láncra verjék.

Egy pillanatra elhallgatott, majd ridegen, mégis emelkedett hangon folytatta:
– Helios nagysága nem csak a méretében, haderejében vagy vízkészletében rejlik, hanem abban is, hogy mi vagyunk az utolsó város, ahol az emberi méltóságnak még van jelentése.
– Nézzetek körül! Minden más lebegő városban születnek rabszolgák. Már a világra jöttükkor eldől a sorsuk: láncra verve élnek, és láncra verve halnak meg. De itt, Helioson – az én városomban –  míg én uralkododom soha többé nem lesz.

Lucian a tekintetét a fiatal Antoniusra szegezte.
– És te sem, Antonius. Vagy talán elfelejtetted, hogy a te apád még csak egy  plebejus kereskedő volt, aki kreditekkel vásárolta meg a patriciusi rangot?

A  fiatal tanácsos elsápadt, lesütötte a szemét. A fiatal tisztek között halk kuncogás futott végig.

Lucian intett.
– Térjünk vissza a jelre. Mutassák.

A hologram újra életre kelt. A felszíni jel újra vibrált, zöld pulzálással. Majd egy adatlap vetült fel: Lyra Eneas, a Felszíni Figyelőállomás operátora.
A hologramon megjelent a nő arca – fiatal, fáradt, mégis valahogy éber, szinte makacs fény égett a tekintetében.

Lucian szeme egy pillanatra megállt rajta.
De csak egy pillanatra.
– Folytassák a megfigyelést – mondta hidegen, mintha semmit sem érzett volna.

Amikor a tanács kiürült, csak Lucian a barátai és a Figyelőállomás patricius vezetője maradt bent.
– Mennyit kap ez a lány naponta? – kérdezte a császár, mintha mellékesen érdeklődne.

– Nyolctized kreditet, uram... és kétszázötven milliliter vizet.

Lucian elgondolkodott, majd lassan biccentett.
– Emeljék meg. Egy kicsivel. De ne sokkal, nehogy kérdéseket tegyenek fel.

A vezető meghajolt, majd távozott.

A teremben csak a császár maradt és négy fiatal barátja – a frissen végzett patricius tisztek, akik gyerekkora óta ismerték. Az egyikük vállánál Lucian halkan, szinte pajkos mosollyal kérdezte:
– Elhoztad?

– Természetesen – felelte az egyik, és egy fekete táskát nyújtott át.

Lucian kinyitotta: benne egyszerű, jelzés nélküli plebejus kadét-egyenruha feküdt.
– Tökéletes. – mondta elégedetten.

A fiatal tisztek egymásra néztek. Az egyik, Caius, nevetve kérdezte:
– Komolyan, Lucian? A város uralkodója, aki az istenek trónján ül, most kadétnak öltözik, hogy plebejus bordélyházba menjen?

Lucian vállat vont, szeme sarkában játékos fény villant.
– A császári háremet már unom. A patricius negyed bordélyait is. Ott mindenki hajbókol. A plebejus negyedben legalább őszinték. És... nem ismernek fel.

– És miért pont álruhában? – kérdezte egy másik barátja.

– Mert így lesz vicces – válaszolta Lucian, majd belekortyolt a vízébe.

Az egyik fiatal tiszt tettetett felháborodással szólt:
– Én kilenc évig tanultam az akadémián, hogy tiszt legyek, erre most lefokoznak kadétnak?!

Lucian nevetve dobott felé egy jégkockát a poharából. A kocka a férfi mellkasán csattant, és mindenki hangosan nevetett.

A császár hátradőlt, elégedetten, miközben a viharfelhők lassan gyülekeztek Helios felett.
– Ma éjjel, uraim, a császár kadét lesz. És Helios... semmit sem fog észrevenni.