II. Fejezet - A Vér Ünnepe

A hetedik nap hajnalán Helios aranyfényben úszott. A felhők alól a nap sugarai áttörtek, megvilágítva a város szívében emelkedő hatalmas kupolát – az Aureum Arénát . A plebejusok már a hajnal első óráiban özönlöttek az utcákra, énekeltek, táncoltak, zászlókat lengettek. Ma nem dolgoztak. Ma a Gladiátorjátékok napja volt.

A város hatalmas kivetítőin vörös betűk villogtak:

"Dicsőség Heliosnak! Dicsőség Lucian Imperatornak!"

A tribünök zsúfolásig megteltek. A nézők éljenzése úgy zúgott, mint egy hatalmas, amely a város falain is végigsöpört. Illatfelhő szállt a levegőben – izzadság, vér, fém és édes bor keveréke. A tömeg üvöltött, amikor a kapuk kinyíltak, és a homokos arénába léptek az első harcosokba.

A gladiátorok fényes páncélt viseltek, arcukat félig maszk fedte, testükön az arénák díszei csillogtak. Ők nem rabok, hanem önkéntesek – szabad heliosiak, akik a hírnévért, a kreditekért és a vízért küzdöttek. A győzelem több vizet jelentett, mint amennyit egy plebejus egy hónap alatt kaphatott.

A nézők éljenzése közepette, az aréna legfelső fokán, az Imperatori Páholyban ült Lucian Imperator .
Fénylő aranypalástot viselt, fején gyémántokkal díszített koronát, és mellette díszes asztalon jégbe hűtött vízpalackok sorakoztak – az a luxus, amit rajta kívül senki sem élvezhetett Helioson.

Körülötte vendégei ültek: a Köztársasági Lebegő Város , Aquila Prime miniszterei és maga Marcus Vale , az Aquilai Miniszterelnök. Hozzájöttek audienciára – de nem pusztán a játékokért.

Lucian szeme villant, ismét kortyolt a vízből, és megszólalt:

– Milyen érdekes, Marcus... – mondta lassan, hangja sima volt, de hideg. – Valahányszor választások közelegnek Aquilán, maga mindig megjelenik nálam. És mindig ugyanazt kéri.

Marcus Vale idegesen igazított az öltözéken. – Felség... Helios víztartalékai messze meghaladják minden más várost. Aquila népe szomjazik. A választások napja közeleg, és a feszültség nő. Ha egy kis vizet küldene, az stabilitást hozna.

Lucian lassan letette a poharat, majd ingerülten felnevetett.
– Stabilitást? Ezt hallottam két évvel ezelőtt is , amikor zavargások törtek ki a kikötőszektorban. Azt mondta, vízre van szüksége, hogy „lenyugtassa a népet" . És négy évvel ezelőtt , a választások előtt is ugyanígy állt előttem. Azt ígérte, hogy a víz „a békét szolgálja”.
Elmosolyodott, de a tekintete villámlott.
– De én tudom, mi történt. A vizet nem a nép kapta, hanem a politikusai. Elpazarolták a választási osztogatásokkal és a lefizetett zendülőkkel.

Marcus megfeszítette az állkapcsát, de hallgatott.

Lucian hátradőlt, és kézlegyintéssel folytatta:
– Most ismét vizet kér tőlem. De Helios nem jótékonysági szervezet. Cserébe valamit kérek.
A császár szeme összeszűkült.
– Fokozzák a rabszolga-szállítmányokat. Az utóbbi hónapban túl kevés érkezett Aquilából.

Marcus Vale azonnal tiltakozott.
– Ez lehetetlen! A nép már így is elégedetlen a kvótákkal! Ha tovább küldünk embereket, felkelés tör ki!

Lucian ajkán hideg mosoly jelent meg.
– Akkor támogatom az ellenzéket. – mondta könnyedén, mintha csak egy üzleti ajánlatot tenne. – Az ő pártjuk mindig együttműködtek velem... vízért cserébe.

– Maga... maga egy zsarnok! – tört ki Marcusból.

Lucian felnevetett, mély, harsány nevetéssel.
– Zsarnok? Nézzen csak körül!

A császár karját kitárta. Az aréna közönsége őrjöngött, majd a gladiátorok véres párharcot vívtak a homokban. A nézők skandálták a nevét:

– Lucian! Lucian! Lucian!

– Látja? – kérdezte a császár mosolyogva. – A nép imád engem. Amikor maga hatalomra jutott, Marcus, ki támogatta a pártját? Én. Ki biztosított a vízszállítmányt, ami megnyerte a választást? Én.
Lucian közelebb hajolt, hangja most suttogó volt, de telefeszültséggel.
– És amikor megnyerte a választást, mit tett? Politikailag „megtisztította" Aquilát. Bebörtönözte az ellenfeleit... és elküldte őket ide, Heliosra. Rabszolgának.

Marcus elfehéredett.

Lucian halkan, gúnyos mosollyal tette hozzá:
– Nehogy maga is így végezze, Marcus.

Egy pillanatnyi csend után Lucian ismét hátradőlt, és könnyed hangon folytatta:
– De mondja csak... tényleg zsarnok lennék?
Szeme csillogott.
– Amikor apám meghalt, én örököltem a trónt. Az első rendeletem az volt, hogy heliosi születésű ember többé nem lehet rabszolga. Akármit is követ el, bármilyen bűnt, nem vethetjük láncra. Felszabadítottam százezreket. A népem ezért rajong értem.

Kortyolt a vízből, majd szelíden mosolygott.
– De Aquilán... bármelyik párt kerül hatalomra, ugyanazt teszi. Letartóztatja a politikai ellenfeleit, és rabszolgasorba taszítja őket.
Lucian arca elkomorult.
– Így aztán mindig gyűlölni fogják a hatalmon lévőket, Marcus. Mindig.

– Tudja, Marcus... maguk Aquilán a lábaimat csókolgathatnák hálából, hogy még mindig léteznek. Az én apám – az előző Imperator – nem volt olyan türelmes, mint én. Ő le akarta igázni az egész világot. Azt tervezi, hogy elvágja magát az utolsó csepp víztől, az utolsó nyersanyagtól. És meg is tudta volna tenni.
Egy pillanatra elhallgatott, majd hideg mosoly jelent meg az arcán.
– De én nem az apám vagyok. Nem hiszek a katonai megszállásban, hanem a gazdasági együttműködésben... a politikában.

Marcus arcán düh és félelem keveredett.

Lucian elégedetten kortyolt a vízből, és halkan mondta:
– Látja, barátom? A hatalom nem a vízben van. Hanem abban, kié a jog, hogy kimérje.

Az arénában ekkor üvöltés tört fel – az egyik gladiátor térdre esett, másik kardja a mellkasába fúródott. A vér a homokra fröccsent, a tömeg őrjöngött.