III. Fejezet

A tömeg zúgott, mint egy tenger, majd az aréna falai remegtek a kiáltásoktól.
A homok színét már nem lehetett megkülönböztetni a vértől.
Lyra a plebejusok szektorában állt, egy rozsdás fémlépcsőn, ahonnan féloldalról látta az arénát. A haját verejték tapasztotta a homlokára, a légben por és hőség kavargott, de a nép ujjongott, mintha ez lenne a mennyország.

A kivetítőkön a gladiátorok mozdulatai lassított felvételben ismétlődtek, minden vágás, minden halál újabb üvöltést váltott ki a nézőkből. Lyra nem tudta, miért jött el – talán mert ez volt az egyetlen nap, amikor nem kellett dolgozni.

A mellette ülő asszony, egy idősebb nő, kábán mormolta:
– Dicsőség Luciannak... dicsőség Heliosnak...
Lyra csak bólintott, de a szeme nem a küzdőket figyelte. Hanem a páholyt . Ahol a császár ült.

Onnan, ahol ő állt, Lucian csak egy fénylő sziluettnek tűnt. De minden mozdulata, minden gesztusa azt sugallta: ez az ember nem csak uralkodik – ő birtokolja az életet . A víz az ő kezében van, és az egész város térdre esik előtte.

A gladiátorok egyikét éppen akkor szúrták át lándzsával. A közönség tombolni kezdett. Lyra érezte, ahogy a gyomra összeszorul – nem a vértől, hanem attól, amit a kivetítőn látott. A haldokló férfi ajkán mosoly volt.
Az utolsó pillanatban valaki vizet fröcskölt az arcára – a díszőrök egyikének palackjából.
Egy csepp. Ennyit engedtek neki, előbb meghalt.

Lyra lehunyta a szemét.
A víz illatát érezte. Azt a tiszta, hideg illatot, amit soha nem ihatott eleget.

A nap végén, amikor a játékok véget értek, Lyra a munkásnegyed felé vette az irányt.
A forró fémből készült utcákon már gyűltek az emberek – a vízosztó állomásoknál hosszú sor kígyózott. A központi kivetítőn egy géphang ismételte:

„Plebejus munkások, kérjük, készítsék elő az azonosító kódokat.
A napi víz- és kreditmennyiség kiosztása megkezdődött."

Lyra fáradtan előhúzta az ujjába épített azonosítólapkát, és a sorban várta, hogy elérje a terminált.
Mögötte egy férfi sziszegve szólt oda:
– Hallottad? A császár új rendeletet hozott. Jövő héttől csökkentik az adagokat a gyári szektorban.

– Csökkentik? – kérdezte Lyra tompán.
– Azt mondják, Aquilának vizet adnak kölcsön. Politikai üzlet vagy mi a pokol.

Lyra nem szólt. A vízosztó gép elé ért. A terminál hideg hangja végigmérte:

„Lyra Eneas. Szektor: Ipari.
Teljesített munkaidő: 14 óra.
Napi juttatás: 0.8 kredit.
Vízmennyiség: 250 milliliter."

Egy apró fémkapszulát, benne a napi adagjával. Olyan keveset, hogy alig lehetett érezni a súlyát.
Ahogy elvette, a mellette álló nő könnyezni kezdett, amikor az ő neve is elhangzott – és a kijelzőn csak ennyi villant:

„0.0 víz – késedelmes teljesítés."

Lyra nem bírta nézni. A kapszulát a nő markába csúsztatta.
– Idd meg. Nekem elég lesz holnapig.

A nő hitetlenkedve nézett rá.
Lyra csak elmosolyodott, aztán elindult a fémfolyosón vissza a szállására.
Mögötte a kivetítőkön újra és újra Lucian arca villant fel, és a város egyhangú, szinte hipnotikus kántálása zengte:

"A víz az élet. A víz Heliosé. A víz Luciané."