Jonathan Pierre

JOHN MONDAY

HÉTFŐ

Hosszú nap lesz, hétfő, megint hétfő. Negyedszer a héten, harmincadszor a hónapban. Hétköznap évek óta hétfő van. Persze Johnnak hétvégén is hétfő volt, immár kilenc éve. Valószínűleg negyven éve is, de a felismerés - legalábbis ezzel kapcsolatban - még új volt neki. Kék öltönyében hátradőlve a székében újra a képernyőre nézett, majd az asztalára. Asztalára.. Nem is az övé. Nincs asztala, csak egy sarok, egy más által épp nem használt koszos lyuk, ahol meghúzhatta magát. A falakon még érződött a festék szaga, a bútorok réseiben megbújó por az első nagytakarítás ellenére konokul tapadt meg a zakó könyökén. Az új laptop bejáratatlan gombjai hangosabbak voltak mint megszokta.. Sok mindent megszokott, neki sok minden járt és most, elárult, megalázott, leértékelt senkinek látta magát. Miért hagyom? Ez most ki? Nyugi, nagy levegő, tudod. Ne engedd fel, bent vagy, itt nem lehet. Hangolj rá, jó vagy  benne. Baszki, te vagy az egyik legjobb, ma sem lesz másként. Nyugi, megvárnak, este majd elengeded. Dolgozz!

Jó volt benne, jól csinálta. Talán az egyik legjobb, akivel a szakmában találkozni lehetett. John nem eladott, nem is értékesített. John álmokból épített valóságot az ügyfeleinek. Mind a három munkahelyén, mert a fülében csengett Jenny húsba maró mondata: És remélem nem gondolod, hogy nekem semmi nem elég, csak látom, mire vagy képes, és ahhoz képest sehol sem vagy... és nálad sokkal kevésbé okos vagy tehetséges emberek meg jóval előrébb vannak szakmailag, mármint nem tudásban... és ez bosszant.

Kilenc év hétfő után végre keddre vágyott, vagy minimum arra hogy ne hétfő legyen. Tett, mert tenni tudott, ismerte az utat, hiszen már sokszor járt rajta. Minden alkalommal sikerült és minden alkalommal működött a recept. Kitartás, szorgalom, alázat. Közhelyek, mégis bármilyen alantas volt számára tette. Harmadik éve, fel-fel pillantva ment tovább, kényszer szülte tehetsége és kitartása mellett, magára vette az öltönyt. Elhitte, elhitette magával hogy akarja, idővel összenőtt vele, már-már megszerette, elhitte, hogy kell neki. Valahogy olyan volt ez is mint az előző munkahelye ahol gyakran mondogatta: “Szeretek alkusz lenni. Csak az ügyfél és a biztosító idegesít.”

Hétvégén persze minden más, hétvégén pihentek. Együtt. Mindig együtt. John hallgatott és tette, mert meg kell tenni. A program állandó, robot halad. Takarít, hallgat, főz, hallgat, részt vesz akármin...és hallgat. Megválogatja a véleményét, még mielőtt magával megbeszélné. Aztán válaszol, szűrővel felfelé, ésszel. Az van neki, mása sincs, viszont ahogy ő fogalmazott: mindenkinek 100 pontja van, csak egyenetlenül oszlik el az emberekben. Ma már nem mondunk ilyet: polihisztor. Átlátja, megoldja, kitalálja, fejleszti, építi, eladja. Bármit.

Mindig együtt, mindent együtt. Megterhelő számára, de csinálja és kitart és vár. Hiába. Nem hiába: „Olyan sokat dolgozol, széthajtod magad. Tarts pár nap pihenőt drágám”.