Ülök a fotelomban. Este van. Kint az eső kopog a teraszon, bent a tűz megnyugtató pattogása hallatszik a kandallóból. El-elmerengve hallgatom a híreket a tévében, a gondolataim messze járnak. Néha rápillantok a macskám pöttyös hátára, ahogy az ölemben dorombol. Lépéseket hallok az ajtó felől. Kopp, kopp, kopp. Mintha szokatlanul nagy esőcseppek esnének a fal túloldalán. Eljött értem.

            Mióta az eszemet tudom, ott állt az a romos kastély a város szélén. Olyan volt, mint a rák, lassan megfertőzte a szomszédos házakat, míg végül elnéptelenedett az egész környéke. Mállott róla a vakolat, a tornyai rég ledőltek, az ablakait bedobálták. Komoran meredt a városra. Az emberek, ha tehették, elkerülték. Soha nem láttam arrafelé se madarakat, se egy kóbor kutyát. Ha egyszer csak síri csend vett körül, tudtam, hogy a közelében vagyok. Minden nap elmentem mellette, szememet a földre szegezve. Úgy voltam azzal a kastéllyal, mint a varral a sebeken. Tudod, hogy fájni fog, és rosszat teszel, de mégis folyton letéped. Vonzott, és taszított egyszerre.

            Egy gyaloghíd vezetett át a sínek fölött, az volt az egyetlen hely, ahonnan látszott az egyetlen – az udvar közepén álló – épen maradt torony. A sétáló emberek árnyékai egyre hosszabbra nyúltak, de én csak álltam a korlátnak támaszkodva. Ha az egyik lábam elfáradt, a másikra helyeztem a testsúlyom. A hátamat húzta az iskolatáska. Talán péntek lehetett, nem emlékszem. Alig pislogtam, a szemem kiszáradt, fájt. Az ég alja vérvörös volt, a denevérek elkezdtek körözni és gyűjteni a rovarokat. Néha egész közel repültek hozzám.

            Leteszem a macskámat az ölemből, mire méltatlankodva odébb szalad. A tévében elkezdenek ordítani a reklámok, körülnézek, hol lehet a távirányító. Szinte az egész szobát körbe kell járnom hogy megtaláljam. Így szokott lenni, nem? Ha valamire szükségünk van, soha nem találjuk. Szemüveg, gyógyszer, távirányító… néha még a józan eszünket is el tudjuk veszteni. Kopp, kopp, kopp.

            A lábaim maguktól mozogtak. A fülemben sistergés hallatszott, elnyomva minden mást. A látásom elhomályosodott, az agyam kikapcsolt. Mintha víz alatt lettem volna. Nem tudtam úszni. A házak ablakai egyenként kivilágosodtak, néhol kék villódzás látszott. Az apukák akkor értek haza, letették a kabátjukat a fogasra, megölelték feleségüket, megkérdezték gyerekeiket, mi történt az iskolában. Néhányan még kocsiban ültek, vártak a zöld lámpára, vagy éppen fékeztek a piros miatt. Nem tudtam autót vezetni. Nem tudtam megállni. Minden ember ugyanazt csinálta, mint minden péntek délután, ugyanazt a begyakorlott mozdulatsort végezték, csak egyvalaki sétált öntudatlanul az utcákon. Csak egyvalaki cipője kopogott az aszfalton. Kopp, kopp, kopp.

            A kastély előtt ébredtem fel. Csípős szél fújt. A csend olyan volt, mintha két oldalról nyomták volna a dobhártyámat. A bejárati ajtó szárnyai nyikorogtak zsanérjaikban; nyitva voltak. Vártak rám. Mögöttem sötét volt az utca, rég nem voltak lámpák. A kastély halljából viszont fény szűrődött ki. A vénusz légycsapó talán a legszebb növény a környezetében, kitűnik az aljnövényzetből, és magához csalogatja a rovarokat. Kezek toltak hátulról. Nem néztem hátra. Engedtem nekik.

            Az eső egyre hangosabban esik. Talán csak azért hallom jobban, mert végre kikapcsoltam a tévét, de lehet, hogy segít neki. Az eső a szövetségese. A sötétség a szövetségese. És nekem mim van? Egy történetem, amit magammal hordok? Egy titkom, amit az életemmel őrzök? Vagy csak én vagyok, egyes-egyedül? A fények kialszanak. Az esőcseppek dübörögnek a tetőn. Mintha két oldalról nyomnák a dobhártyámat. Kopp, kopp, kopp.

            Kellemes meleg volt a hallban. Régimódi gyertyatartók szolgáltatták a világítást. Szemben egy széles, márványlépcső vezetett az emeletre, mellette kétoldalt egy-egy ajtó. Jobbra egy leomlott oszlop torlaszolta el az ajtót, balra egy faborítású folyosó, pár méter után jobbra kanyarodott. Balra indultam. A kanyar után egy fél ajtót találtam. Keresztben ketté volt hasítva, de tökéletesen mozgott a keretében. Mögötte faforgács, és kijutottam a belső udvarra. Az óratorony úgy magasodott fölém, mintha akármelyik pillanatban maga alá temethetne. Már csak a Hold szolgált fényforrásként. Egy szalmabálát is láttam. Lovakat tartottak volna egy városi kastélyban? Körbejártam az udvart, de semmit nem találtam. Csak egy szalmabálát. Majd két méter magas volt. Friss szalmaszag áradt belőle, némi rezes mellékszaggal vegyítve. Álltam előtte, és úgy néztem, mint a hídról a kastélyt.

            Koppanás térített magamhoz, bentről jött. Magam sem tudom már miért, odaszaladtam, hogy megnézzem, mi az. Akkor láttam először. Nem volt magas, talán másfél méter lehetett. A háta görnyedt volt, de nem púpos. A lábai mint egy lónak, de nem volt rajtuk szőr, és izmosak sem voltak. A bőre szürkés volt, az erek kékesen átsejlettek rajt. A feje hosszú volt, mélyen ültek a tejfehér szemei, körülöttük feketeség. A haja csimbókokban lógott, a fejbőre teljesen kilátszott alóla. A szája. Az volt a legszörnyűbb. Mintha fültől-fülig vágták volna a nyakát, aztán több sornyi rothadt, zöldes cápafogat tuszkoltak volna a sebbe. Valamilyen cafatok lógtak ki közülük. Csak arra bírtam gondolni, hogy azok egyszerűen nem lehetnek belek. Nincs olyan lény, ami ilyen külsővel mászkálhatna egy városban, anélkül hogy észrevennék. Nincs olyan, hogy az embereket egy ilyen lény irthatná. Nincs olyan, hogy Istent nem érdekli az emberiség sorsa, nem lehet olyan kegyetlen, hogy valamivel ezt tegye, hogy ezt csinálja valakiből…

            Egy kar. Egy emberi kar. Egy emberi kar hevert a lábánál. Egy. Emberi. Kar.

            Eláll az eső. Mintha kikapcsolták volna. Mintha valaki fogta volna a konnektort, és kitépte volna a falból. Az ablakok kezdenek beleolvadni a falakba. A válaszfalak kezdenek eltűnni, az egész házat egy hatalmas, ablaktalan teremmé alakítva. Lassan. Még van egy kis időm. Még tovább tudom adni. Kopp, kopp…

            Nem vett észre. Szerencsém volt. Illetve nem. Mikor ki akartam rohanni a kastélyból, Az ajtónak csak a hűlt helyét találtam. Az ablakok is eltűntek. Teljesen. Miközben kétségbeesetten kerestem a kiutat, rátaláltam a konyhára, ahol felfegyverkeztem a leghosszabb pengéjű késsel, amit csak találtam. A szívem úgy vert, mintha tudta volna, hogy csak perceim vannak hátra, és az összes ütést, amit az életem hátralevő éveire tartogatott egyszerre akarta volna elintézni. Visszamentem a szalmabálához. Meg kellett tudnom. Meg kellett tudnom, hogy emberek vére folyik-e ki alóla.

            A következő dolog amire emlékszem, hogy a torony tetején állok. Bástyaszerűen volt kialakítva. Egy elkorhadt akasztófát találtam itt. Egyel lejjebb egy rácsozott ablakú cella volt. Rengeteg megsárgul papírt találtam itt. Magammal hoztam néhányat. A tizenkettedik század környékén íródhattak. Egy napló volt. Az írót bezárták a cellába. Évekre. Tovább olvastam. Minden nap meglátogatta őt az apja. A kastély ura volt, talán egy helyi nemes. Az álmaiban megjelent neki egy szellem, azt mondta, áldozza fel a fiát, és örök életet ad neki. Átlapoztam egy köteg oldalt, amikor egy kirakóshoz érkeztem. Hat darabból állt, mikor összeállítottam egy ötágú csillagot, és néhány furcsa motívumot találtam. Fogalmam sem volt, mi az, ezért tovább olvastam. A következő lap egy szerződés volt. Régies volt a nyelvezete, annyit bírtam kivenni, hogy egy cseréről szól. Egy bal gyűrűsujj egy életért.

            A többi oldal gépírással volt. Ezen lepődtem meg leginkább. A papír ugyanolyan réginek tűnt. A nyelvezet is más volt, modernebb, mégsem értettem. Az alján egy háromszög szerű jel. Az utolsó oldalt viszont jobb lett volna, ha nem értem. A fiú megölte az apját. Felakasztotta a torony tetején. A tekintetét a hátamon éreztem. Nem fordultam hátra. Nem akartam tudni. Nem akartam látni. Nem akartam…

            Velem szemben állt. A szeme nem fehér volt, inkább fémszínű. Megvillantotta a fogait, a bal gyűrűsujja hiányzott. Azt hittem meghalok. Azt hittem, ez lesz az utolsó dolog, amit látok. A fiú, akit senki nem szeretett. Egy áldozat, aki mégis bűnössé vált.

            Az utcán tértem magamhoz. Még láttam a hátát, ahogy becsoszogott a már sötét, kivilágítatlan kastélyba. Éltem. Hiányzott a bal gyűrűsujjam. Nem fájt. Az se érdekelt volna, ha fáj. Éltem. Egy megsárgult papírt vettem észre a földön. Ez szerződés volt. Az ujjam negyven évet ért.