A Farmer - Első rész

 

A harmincadik születésnapom határoztam el, hogy farmer leszek. Ezen döntésemet nem előzte meg semmiféle hosszas gondolkodás, tények megfontolása vagy esélyek latolgatása.

A reggeli kukorica-pehelyemet kanalazva a születésnapi jókívánságokat böngésztem a NET -en, amikor így döntöttem. A jókívánságok legtöbbjét olyan emberektől kaptam, akiket szinte nem is ismertem. Talán, ha váltottam velük néhány szót életem során vagy régi iskolatársak, akik alig jelentettek már többet nekem, mint egy kifakult, poros emlék. Irina nem írt. Persze, miért is írt volna?

Két héttel ezelőtt szinte szó szerint kirúgott. Bár igyekeztem játszani a kemény férfi szerepét, és fejemet felvetve távozni a lakásából, de szavai azóta is a fülemben csengtek. Olyan tisztán hallom minden alkalommal, mintha csak egy akusztikus adat-kristályon rögzített dallamot játszana le az agyam.

„Peter, te jó ember vagy, de vannak hibáid, amikkel én nem tudok tovább együtt élni. Te olyan életre vágysz, ahol soha, semmi nem történik és ehhez akarsz igazitani mindent, és mindenkit magad körül. Sokkal többre lennél képes, de téged ez nem érdekel, nem akarsz semmit sem tenni azért, hogy több legyél…”

Nagyon szíven ütött a dolog.

Most, hogy itt ülök a NET terminál előtt, a zsebkendőnyi kis lakásomban rádöbbentem, hogy a lánynak igaza volt.

Tizennyolc évesen már alig vártam, hogy elhagyjam a szülői házat, és megragadtam a legelső kínálkozó alkalmat. Egy kosárlabda meccsről tartottam éppen hazafele pár barátommal, amikor a vonat ablakából az egyik csupa üveg felhőkarcolóba épített, hatalmas hirdetési képernyő egy mosolygó katonát villantott fel. Számtalanszor láttam már a hadsereg toborzó hirdetését, de akkor valahogy megfogott a dolog és nem is engedett el. A következő megállónál, barátaim értetlenkedő kiáltásaitól kísérve leszálltam a vonatról és megkerestem a legközelebbi információs kioszkot. A kissé recsegő géphang útba igazított a legközelebbi toborzóiroda felé, ami alig pár saroknyira volt.

Beléptem a csendesen félrehúzódó elektromos ajtón és a többi olyan gyorsan történt, hogy ha valaki később kérdezte, hát nehezemre esett pontosan elmondani. Egy szigorú arcú őrmester elkérte az igazolványomat, átolvastattak és aláírattak velem valami hivatalos papírokat. Egy nővér elvezetett hátra, vért vettek, befektettek egy robo-medi gépbe, ami megvizsgálta minden porcikámat, majd egy fehér köpenyes dokival, aki vagy száz, furcsábbnál furcsább kérdést tett fel. Mikor végeztek velem, a recepción az őrmester végignézett rajtam.

„Fiam, ez az utolsó dokumentum, amit alá kell írnod, a szerződésed az első öt évre. De hivatalból tájékoztatnom kell téged, hogy ha ezt aláírod, akkor már nincs visszaút.”

Én csak vállat vontam és gyorsan aláírtam a papírt. Az őrmester elvigyorodott és a kezembe nyomott egy műanyag lapot, amin a fényképem volt, egy csomó számadattal, meg kóddal.

„Jövő kedden, reggel hatkor jelentkezz Fort Lander -ben, a katonai támaszponton ezzel az igazolvánnyal. Ha nem leszel ott, akkor a törvény szerint hivatalosan katonaszökevénynek tekintünk és nyomozást indítunk az elfogásod érdekében.”

Anya kezéből kiesett a szedőkanál, amivel éppen a szokásos vasárnap esti krumplipürét szedte ki nekünk a vacsoraasztalnál, amikor elmondtam, hogy beléptem hadseregbe. Apa csak ült és hatalmas szemeket meresztve tátogott.

„De hát… te még túl fiatal vagy ehhez…” habogta.

„Tizennyolc vagyok, nagykorú. Miért lennék túl fiatal?” feleltem kissé bosszúsan.

„Peter, miért nem tanulsz inkább tovább, mint mindenki más? Tudom, hogy a jegyeid nem voltak annyira jók, hogy egyetemre menj. Mi nem vagyunk elég gazdagok, hogy magánúton tanulj tovább, de ha valami szakmát tanulnál, akkor három év múlva már technikus lehetsz és mi…”

„Anya, döntöttem és kész! Ha szakmát akarok tanulni, akkor azt a hadseregen belül is megtehetem és ráadásul ingyen. Mindig azt szajkóztátok, hogy felelősséget kell vállalnom a tetteimért és hogy meg kell terveznem a jövőmet. Tessék, megtettem az első lépést és ti mégsem örültök neki?” dühösen keltem fel az asztaltól és csak úgy döngött a szobám ajtaja, mikor bevágtam magam mögött.

Másnapra már kicsit megnyugodtak a kedélyek és bár s szüleimnek továbbra sem tetszett, hogy katona lesz belőlem, Apa kedden hajnalban maga vitt el a város szélén álló támaszponthoz. Anya nem jött velünk, tőle még otthon elbúcsúztam. Apa a támaszpont kapuja mellett terpeszkedő hatalmas parkolóban megához ölelt. „Vigyázz magadra Peter. Nem értek egyet azzal, amit csinálsz, de a tiszteletben tartom a döntésedet és valahol, mélyen egy kicsit büszke is vagyok rád.”

Táskámmal a vállamon néztem a távolodó antigravitációs kocsi hátsó lámpái után, amíg el nem tűnt a sztráda ébredező forgalmában és akkor még nem tudtam, hogy ez volt az utolsó alkalom, hogy életben láttam őket…

 

A kiképzés első pár hetében azt hittem, hogy nem fogom túlélni. A középiskolában a rögbicsapat tagja voltam és fel voltam készülve a nehézségekre, de aztán hamar rá kellett döbbennem, hogy Edington edző irgalmasnővérnek számított a kiképző őrmesterekhez képest. Egy hónap múlva már nem találtam olyan rettenetesnek a katonai életet és két hónap múlva, amikor kineveztek a hatodik gyalogos ezredhez, már teljesen megszokottá vált az egyenruha és minden, ami ezzel járt.

A kinevezés után ugyan járt volna két hét szabadság, de az ünnepélyes felavatás utáni hajnalon riadó hangja vert ki minket az ágyból. A teljes végzős állományt űrsiklókra rakták és mi idegesen pislogtunk egymásra, mert senki sem közölt velünk semmit. Amikor a siklók elkezdtek velünk emelkedni és megpillantottam az első csillagokat a csöppnyi ablakon túl hirtelen elfogott valami nagyon rossz előérzet. Behajóztak minket egy régi csapatszállító fregattra és mire leültettek minket az eligazító teremben, az űrhajó már úton is volt a Deneb II kolónia felé. A parancsnoktól megtudtuk, hogy a telepesek fellázadtak az új adó és földtörvények miatt. A helyi rendfenntartó erők képtelenek voltak az elégedetlenkedéseket, tiltakozásokat megfékezni és a kolónia vezetői a hadsereg segítségét kérték. Három hétig tartott az út és mire odaértünk a tüntetések elmérgesedtek, és egy kisebbfajta polgárháborúba cseppentünk. Nem szívesen emlékszem vissza arra a hat hónapra, amit a Deneb II -n töltöttem. Sok olyan dolgot tettünk ott, amit nem lett volna szabad és sok olyan dolgot láttam, amit a legjobb lenne elfelejteni… De, ami történt, megtörtént. A küldetés végén előléptettek tizedesnek, bár magam sem értettem, hogy miért. Csak tettem a dolgom, mint mindenki más. A hadnagy, amikor átadta a tizedesi rangjelzéseimet elismerően pillantott rám és meg is jegyezte. „Magának lesz jövője a seregben, tizedes. Keveseket léptetnek elő alig pár hónappal a kiképzés befejezése után.”

 

Alig vártam, hogy a kéthetes szabadságomat megkapva, végre visszatérhessek a Földre. Örömöm azonban hamar keserűségbe fordult, amikor megtudtam, hogy a szüleim meghaltak. Az épület, ahol az otthonunk volt, egyike volt az első generációs önellátó toronyházaknak, és mint olyan, már legalább ötven éves volt. A lakóközösségnek nem volt elég pénze a teljes felújításra, hát csak a legszükségesebb karbantartásokra költöttek. A tűz a kilencedik emeleten kezdődött, három emelettel a szüleim lakása alatt, egy szerda hajnalban. A legfelső emeletekről még ki tudtak menteni pár tucat embert, és az alsóbb szinteken lakók is ki tudtak menekülni időben, de a kilencediktől a tizenötödik emeleten lakók közül senki sem élte túl.

Elmentem a temetőbe és sokáig álldogáltam a közös sír előtt. Szomorúságot éreztem és dühöt. Amíg én becsapódó plazmalövedékek elől kerestem fedezéket és túléltem egy háborút, ők itthon a biztonságban, saját ágyukban haltak meg.  Ez egyszerűen nem volt igazságos…

 

Letelt az öt éves szerződésem a hadsereggel és megújítottam még öt évre. A hatodik gyalogezred helyett, ahova eredetileg be voltam osztva, a Deneb II küldetés után az Űrvédelmi Hadtesthez helyeztek, mondván, szereztem elég gyakorlatot. Tíz év alatt többet tapasztaltam a világból, mint más egy egész emberéleten át. Jártam ezerévek óta fagyba dermedt világokon, bámultam a halál torkába, amikor a telepeseket mentettük egy váratlanul szupernóvává való nap bolygójáról, őriztem a Földi nagykövetséget a Veron rendszerben. Találkoztam olyan idegen lényekkel, amikről a Földi emberek még csak nem is hallottak. Néhányukkal harcoltam is…

A harmadik öt évet nem írtam már alá, hiába próbált a parancsnokom meggyőzni. Érdemeim elismerésével, törzsőrmesterként leszereltek és hivatalosan tartalékállományba raktak. Járadékot is kaptam, bár ahhoz kevés volt, hogy meg is lehessen belőle élni.

Egy nagy cég fogadta el a jelentkezésemet, mint ’Biztonsági Specialista’ ami gyakorlatilag annyiból állt, hogy a szupertitkos tervező és gyártósorukra vigyázó biztonsági őrök főnöke lettem. No nem olyan magas pozícióban, hogy saját irodát kapjak a cég központjában, de elég magasat ahhoz, hogy elhalmozzanak papírmunkával. Nem fizettek éppen rosszul, de a munka unalmas és lélekölő volt, tele rutin feladatokkal.

 

Olvasgattam a születésnapi üzeneteket és automatikusan nyomkodtam a ’Törlés’ gombot. Egyiknél-másiknál megálltam egy pillanatra de aztán azok is szépen a törölt üzenetek közé került. Sok üzenet valami cégtől vagy hirdetési érkezett automatikus ’Sok Boldogságot kedves Peter…’ jellegű volt.

Már majdnem töröltem az éppen soron következő üzenetet amikor az ujjam megállt a törlő ikon felett a levegőben.

A ’FarmLand’ cégtől jött amelyik egy ajánlatott tett, személyesen nekem. Az üzenet szerint a cég egy programot futtat ’Új Kezdet’ névvel és farmereket keresnek egy nemrégiben felfedezett bolygóra. Először azt gondoltam, hogy ez csak egy tévedés, merthogy én annyit sem értek a gazdálkodáshoz, mint katonai rendőr a marcipánkészítéshez. Aztán elolvastam az üzenetet alaposabban és hirtelen motoszkálni kezdett bennem a gondolat. A cég szerint semmifél előzetes gyakorlat nem szükséges, mert szinte minden automatizálva van a farmokon és az egyetlen dolog, amit termeszteni kell az a ganara nevű növény. Sejtelmem sem volt róla mi az a ganara. Rákerestem a NET -en, de csak annyit adott fel, hogy nem őshonos a Földön és orvosi célokra termesztik. Nesze semmi fogd meg jól…

Amire a cégnek szüksége volt az harmincöt alatti, egyedülálló, egészséges férfiak és nők, akiknek lehetőleg van katonai vagy fegyveres rendvédelmi szervnél szerzett gyakorlatuk. Ezt ugyan furcsának találtam, hogy egy farmernek miért is kell ilyen jellegű gyakorlat, de a következő pár sor eloszlatta a gyanakvásomat.

Mivel a farmerek egyedül dolgoznak, egymástól akár sok száz mérföld távolságokban is, önálló döntéshozatali képesség és alapvető műszaki ismeretek elengedhetetlenül fontosak voltak. Azonkívül, bár állítólag nem volt jelentős számú sem méretű ragadozó a bolygón, a fegyverismeret ugyancsak szempont volt.

„Ha nincsenek jelentős ragadozók a bolygón, akkor miért szükséges a fegyver? Nem hiszem, hogy a farmerek éves céllövő bajnokságára kell…” morfondíroztam hangosan.

A képernyő megelevenedett, és egy kis, háromdimenziós rajzfigura pattant elő a kivetítő részből. Nevetséges szalmakalapban, csizmában, kantáros nadrágban és olyan vastag, mesterkélt vidékies akcentussal, hogy az felért egy vesén rúgással.

„Hohó, barátom, nem addig a! Osztán, miccsinász, ha a helyi prérifarkasok gyünnek? Nem nagyok azok sem, de ha sokan vannak, akkó el kell üket kergetni, nemigaz?”

„És mégis, mit lehet keresni farmerként azon a bolygón. Egyáltalán, melyik bolygóról van szó?”

Az animációs farmer rám kacsintott. „Ahán! Szóval érdekel a dolog öcsém! Jóvvan akkó, jelentkezzél oszt meglátod. Annyit azonban megsúgok, nagyon, nagyon jól jársz, he felcsapsz farmernek…”

A képernyőre egy jelentkezési lap kúszott fel. Csak úgy, a vicc kedvéért elkezdtem kitölteni és amikor megláttam a lehetséges jövedelmet, nem akartam hinni a szememnek. Egy betakarítással, ha húsz hektár földön termel valaki ganara -t az legrosszabb esetben is több volt, mint az őrmesteri zsoldom öt év alatt. A cég biztosít mindent, a gépeket, a házat… Tüzetesen átolvastam a szerződést és az egyetlen dolog, ami kissé elrontotta a képet, hogy aki felcsap ganara termesztőnek, az tíz évig nem térhet vissza a Földre.

Gyanúsnak találtam, hogy a bolygó nevét sehol sem említettek.

„Alkalmasint, a cég nem akarja, hogy a vetélytársak ötleteket kapjanak…” gondoltam.

Hátradőltem a fotelben és körülnéztem a lakásban. Igazából nem is a lakást de az életemet mértem fel. Nincsenek igazi barátaim, nincsenek rokonaim, nincs feleségem sem gyerekem. A munkámért sem rajongok túlzottan. Az a tíz éves szerződés egy kicsit hosszú távú, még az én ízlésemnek is… Az a bolygó csak nem lehet annyira elhagyatott és magányos. Biztos van ott legalább egy nagyobb város, űrkikötővel meg mindennel, különben hogyan látják el a farmokat alkatrészekkel, hogyan gyűjtik és szállítják a terményt más bolygókra…?

„Egye fene, jelentkezek. Elvégre, még mindig visszautasíthatnak. Ha meg elfogadnak, akkor tíz év múlva gazdag emberként jövök haza. Vagy ha megszeretek ott, akkor igazi földbirtokossá is válhatok.” Gondoltam majd nagy lendülettel megérintettem a ’Jelentkezés’ ikont a képernyőn.

A rajzparaszt lekapta a szalmakalapját és lelkendezve ugrált. „Ez az öcsém, jól döntöttél! Nem fogod megbánni, hidd el.”

Hiába kacsingatott lelkesen a kis farmer, ebben egyáltalán nem voltam olyan biztos. De hát nem ez lett volna az első tévedésem az életben…

Hétfő reggel éppen csak végeztem a hétvégi jelentések átnézésével amikor felzizegett a kommunikátor az asztalomon. A kijelző szerint a ’FarmLand’ cégtől jött a hívás, hát megérintettem a ’Vétel’ ikont. Csinos, fiatal nő mosolygott rám a képernyőn. Egy pillanatig nem tudtam eldönteni, hogy igazi személy, vagy csak számítógép által létrehozott kép volt a hölgyike, de végül is, majd mindegy volt.

„Jó reggelt Peter. Remélem kellemesen telt a hétvége. A ’FarmLand’ cég megbízásából hívlak, de ezt gondolom már kitaláltad… Nos, van egy fantasztikus hírem a számodra! Képzeld, a jelentkezésedet elfogadta a bizottság és annyira le voltak nyűgözve, hogy a lehető leggyorsabban szeretnék, hogy átess a szükséges orvosi vizsgálatokon. Ha minden jól megy, akkor két hét múlva már úton is lehetsz egy új kezdet felé. De sietni is kell, mert a helyek gyorsan fogynak és aki későn ébred, annak már nem sok minden marad…”

Elfintorodtam a reklámszöveg hallatán. Élő ember bemutatkozott volna és biztos nem szajkózná ezt a propagandát. Szóval csak egy számítógépes animációval beszélgetek.

„Persze, persze… küldd el a részleteket üzenetben aztán majd meglátom mit tehetek.” Mondtam, de már közben a nemsokára kezdődő heti megbeszélés anyagára vadásztam az aktáim között.

„Semmi gond, elküldöm mindjárt. Egy perc és megkapod az összes információt amire szükséged lehet. Ne feledd, a helyek fogynak, hát ne habozz túl sokáig. Legyen szép napod.” A képernyő elsötétedett, majd egy kis narancs színű boríték kezdett rajta villogni. Most már teljesen biztos voltam benne, hogy csak egy digitális animációval beszéltem. Emberek nem szoktak ennyire hatékonyak lenni.

 

A megbeszélés unalomig ismerősen zajlott. Mire kiszabadultam a konferencia szobából már biztos voltam benne, hogy el fogom fogadni a ’FarmLand’ ajánlatát, legyen az akármi is. Nem volt nekem semmi bajom a napi rutinnal, de már csak rutinból állt az életem és nagyon vágytam valami változásra.

A terminálomhoz visszatelepedve megnyitottam az üzenetet. Meglepődtem, mikor megnéztem az orvosi vizsgálat esedékes időpontját, szerda reggel kilenc óra. „Ejha, ezeknek aztán tényleg sürgős a dolog. Talán attól tartanak, hogy valaki ellopja a bolygót, ha nem telepítenek oda farmereket?” motyogtam.

„Nocsak… mintha a ’FarmLand’ logóját láttam volna a képernyődön…” hallottam meg Paul, a helyettesem hangját a hátam mögött.

Mindig is utáltam ezt a megosztott irodát. Nem mintha túl sok magán dolgot intéztem volna a munkahelyről, de azért idegesített, mikor mások kukucskáltak a vállam fölött a képernyőmre. Megfordultam a székemmel.

„Igen… gondolkodok rajta, hogy elfogadjam az ajánlatukat.”

„Ne gondolkodj rajta túl sokat. A sógorom haverja hat éve jelentkezett és a felesége szerint annyi pénz van már a bankszámlájukon, hogy vehetnek egy villát High Town -ban és még marad is elég, hogy valami saját üzletbe kezdjenek.” Mondta Paul, de a hangjában egy kis keserűséget hallottam.

„Ha annyira megéri, te hogyhogy még itt vagy?” kérdeztem, mire ő csak vállat vont.

„Jelentkeznék, de munkaajánlatot csak személyes, meghívásos alapon adnak. Senkit nem fogadnak, csak úgy, az utcáról… No meg, úton van a második gyerek és Mary nagyon nem örülne az ötletnek, hogy tíz évre eltűnjek valami ismeretlen bolygón. Persze, a pénz az igencsak jól jönne…”

Erre csak bölcsen bólogattam és megveregettem az asztalomat.

„Nyugi, Paul. Ha leszámolok, téged foglak ajánlani a főnökségnek, hogy a helyemre lépj. Ez az asztal neked lesz fenntartva. Több pénz…”

Paul elnevette magát. „Köszönöm Pete. Vedd úgy, hogy elfogadtam az ajánlatodat…” majd vigyorogva kisétált, hogy elkezdje a személyes ellenőrzést a posztokon.

 

Kedd este elnyúltam a kedvenc fotelemben és a szokásos játékomat űztem. Ez azt jelentette, hogy unottan kapcsolgattam a szórakoztató csatornák között és sehol sem időztem többet, mint tíz másodperc. Hatszáz csatornát végigzongorázni így beletelt legalább egy órába, majd jöhetett a második kör. Mire másodszorra a csatornák végére értem már általában félálomban tettem és ezt tekintettem a jelnek, hogy mehetek aludni.

Az egyik csatornán éppen egy fellendülőben levő, új sportmérkőzést adtak. Azon kicsit tovább időztem. Valami Giro-Ball volt a játék neve és lebegő deszkákon ugrálva az ellenfél játékosait azokról lelökdösve kellet az antigravitációs labdát a pálya szélén tátongó lyukakba ütni valami röhejes formájú ütővel. A pár másodperc alatt, amit ezen a csatornán töltöttem az ütők többször csattantak az ellenfél játékosainak fején vagy hátán, mint a labdán… Hihetetlennek tartottam, hogy az embereknek tetszik ez a brutális játék. Persze, a legnagyobb rajongók valószínűleg csak a foteljeikből voltak ennyire vérmesek. Ha felajánlották volna nekik, hogy játszhatnak, akkor garantáltan, pánikszerűen iszkoltak volna vissza a sörük mellé.

Gondoltam, ma csak egyszer nézem végig a csatornákat, elvégre holnap orvosi vizsgálatra megyek, de aztán leragadtam egy másik csatornánál, amin valami hír műsor ment éppen. Dél Amerikában kontinens szerte tüntetések voltak az emelkedő árak és a magas munkanélküliség miatt. Európában újabb szigoritásokat vezettek be az energiafelhasználás terén. Az egyetlen hír, amin kissé mulattam, hogy Ázsiában a környezetvédelmi világszervezet konferenciáját elhalasztották a veszélyesen nagy szmog miatt…

 

Úgy döntöttem, hogy nem a saját siklómmal megyek a vizsgálatra. Munkába járáshoz mindig azt használtam, de ma reggel valamiért inkább a tömegközlekedésre szavaztam. Kissé álmosan keltem, valami ostoba álmom volt. Egy hatalmas bokor meg akart enni, de a kis animációs farmer megállította, azzal, hogy megígérte neki a fizetésemelést.

Kusza gondolatokkal teli fejjel ballagtam a legközelebbi siklóállomáshoz és számoltam, hogy a majd egy mérföldes szakaszon hányan ütköznek nekem és hányan kérnek érte legalább futólag bocsánatot. Huszonhat – kilenc lett az eredmény és a bocsánatot nem kérők nyertek toronymagasan.

A hosszú siklóba bepréseltem magam a többi, száz utas közé és úgy véltem, jó választás volt ma a tömegközlekedést használni. Minden perccel, amióta csak kiléptem a lakásom ajtaján egyre növekedett a vágyam, hogy valami csendes, nyugodt és főleg, tömegmentes helyen éljek. amíg az utasok fejmagassága fölé beépített képernyőkön futó bugyuta hirdetéseket bámultam eljátszottam a gondolattal, hogy milyen is lehet az a hely, ahova menni fogok? Kis elégedettséget éreztem, hogy amíg én nemsokára teljes kényelemben, egyedül, egy doboz hideg sör társaságában fogok az akármilyen naplementében gyönyörködni, ezek a szerencsétlenek itt körülöttem még mindig egymást fogják taposni…

Az egészégügyi központ egyike volt a tucatnyi, egy sémára felhúzottaknak. Nem túl magas, modern, rideg épület, ahol a tervezők csak a funkciót és nem a kellemet vették figyelembe. A recepción bejelentkeztem, ahol egy nővér egy fáradt mosollyal a kezembe nyomott egy formanyomtatványt, hogy töltsem ki, majd üljek le a kettes váróban. Na igen, ez is egy dolog, ami nem fog hiányozni. Formanyomtatványok és bürokrácia. Átmazsolázgattam magam a nyomtatványon, majd várakoztam vagy fél órát, mire az egyik vizsgáló ajtaja felett megjelent az én sorszámom. Kezemben a papírral beballagtam és egy morcos nővér rideg hangjára levetkőztem. A dokira is várni kellett, de szerencsére nem sokat. Elvégezte az összes szokásos, sóhajtozós, hallgatódzós, térdkopogtatós vizsgálatot. Vérvétel, vérnyomásmérés, magasság, testsúly mérés. Belenézett a kütyüivel a szemembe majd a fülembe, aztán felöltözhettem.

„Az eredményeit közvetlenül a vizsgálatot kérő cégnek továbbítjuk majd. Most hazamehet…”

Kiballagtam a kórházból és azon gondolkoztam, hogy vajon mennyi időbe is telik, mire ekkora leterheltség mellett elkészülnek a leleteim. Egy hónap esetleg kettő…? Az egész vizsgálat valahogy olyan komolytalannak tűnt. A seregben rendszeresen kellett átesnünk orvosi ellenőrzéseken és az legalább fél napig tartott minden alkalommal. Itt még talán tizenöt perc sem volt.

Magamban vállat vontam. Ha ez elég nekik, ám legyen. Elindultam vissza, a siklóállomásra. Ezúttal is a bocsánatot nem kérők nyertek, ezúttal harmincegy – tizenegy arányban.

Mivel kivettem az egész napot és még nem volt kedvem hazamenni, gondoltam sétálok egyet egy parkban, de az alacsonyan szálló szürke felhők lebeszéltek erről. Beültem egy moziba inkább és jókat mulattam magamban a hősön, aki az impulzus puskáját lazán a csípője mellett tartva, a levegőben nyolc szaltót ugorva is pontosan szíven találta az összes rosszfiút. Bárcsak így működne a valóságban is… Egyszer, csak úgy viccből, még a kiképzés alatt, mi is kipróbáltuk ezt az ugrós-forgós formát. Az eredmény, egy törött lábszárcsont, egy csúnya csuklóficam, számos zúzódás és egy hét fogda lett.

A film után beültem egy étterembe, ami állítólag eredeti olasz receptek alapján készítette az ételeit. A receptek lehet, hogy eredetiek voltak, de aztán azon kívül semmi más nem tűnt annak. Néztem az embereket a szomszéd asztalnál, akik hangosan dicsérték az ételüket és magasztalták a szakácsot, amíg a pincér csak szerényen mosolygott a borravaló reményében. Néha nem tudtam eldönteni, hogy a világgal van ekkora baj vagy velem, de hogy egyikünkkel valami nincs rendben, abban biztos voltam.

Ebéd után úgy döntöttem inkább taxival megyek haza és inkább kihagyom a hazaúton a tömegközlekedés okozta élményeket. Hamar rájöttem, hogy ez egy hibás döntés volt.

A taxisofőr egy enyhe akcentussal beszélő férfi jobban ontotta magából a szót, mint bármelyik média csatorna. Az alig harminc perces út alatt hallottam sirámokat a magas adókról, az újabb tüntetésekről, a kedvenc csapat gyenge teljesítményéről, a jármű vacakoló plazma-injektoráról és még számos dologról. amíg a panaszáradatot hallgattam, azon törtem a fejem, hogy ha ennek az embernek ennyi baja van, akkor miért él még? Ennyi súly egy vállon már régen az idegösszeroppanásba kergetett volna bárki mást, de hős sofőröm látszólag állta a sors csapásait…

 

Szinte fellélegeztem, amikor beléptem végre a saját negyvenkét négyzetméteres királyságomba. A kommunikátor képernyőjén egy narancs színű boríték villogott. Sóhajtva ültem le a masina elé, mert sejtettem, hogy a cégnél egy napig sem bírják ki nélkülem. Az üzenet nem a cégtől jött, hanem a ’FarmLand’ -től. A már ismert digi-hölgyike illegette magát a képernyőn.

„Helló Peter! Újabb fantasztikus híreim vannak a számodra! Az egészségügyi vizsgálatokon sikeresen átmentél, méghozzá kiváló eredménnyel. Meg kell, hogy mondjam, ritkán látni olyan makkegészséges embert, mint te… Gratulálok! Már csak egyetlen apró dolog van hátra és behajózhatsz az új életed felé... Igen, jól sejted, alá kell írnod a szerződést.”

Megütközve pillantottam a képernyőn felbukkanó szerződésre. Ez gyorsan ment. Sokkal gyorsabban, mint bármi is, kivéve talán a sorozásomat. Ha eddig csak furcsállottam az egész procedúrát, akkor most már tisztán éreztem, hogy valami nagyon bűzlik ebben az egész ügyben.

„Várjunk egy kicsit! Jelenleg alkalmazásban állok és le kell töltenem a felmondási időmet, különben az utolsó fizetésem bánja büntetésként. Nem írhatok alá semmit, amíg a mostani munkahelyemen le nem számolok…”

A nő mosolya egy pillanatra megfagyot, amíg a számítógép értelmezte, amit mondtam, de egy pillanat múlva egy még szélesebb mosoly villant felém.

„Emiatt nem kell aggódnod egy percig sem. Amint visszaigazolod a szerződést, mi automatikusan elküldjük az azonnali hatályú felmondásodat a jelenlegi munkahelyednek. Amennyiben a munkahelyed visszatartja a fizetésedet, úgy mi hajlandóak vagyunk kompenzálni…”

Valahol mélyen bennem megszólalt egy vészcsengő és folyamatosan azt csörömpölte, hogy „Ne írd alá! Ne írd alá, ez túl szép, hogy igaz legyen!”

Sokszor mentette meg már a bőrömet ez a kis vészcsengő, de ma nem hallgattam rá. A kíváncsiságom legyőzte a veszélyérzetemet és odanyomtam a hüvelykujjamat a biometrikus érzékelőre.

Csütörtök este megkaptam a visszaigazolást, hogy a péntek reggeli, helyi idő szerint nyolc órakor induló ’speciális transzport’ űrhajóra jogosult vagyok felszállni. Az űrhajót ’Űrmadár’ -nak hívják és a komp a négyes űrkikötő, kettes dokkjából fog felvinni a Föld körül keringő űrhajóra. Minden egyéb tudnivalót majd az űrhajó személyzete fog elmondani. Nem hagytak túl sok időt a csomagolásra… sem semmi másra.

„Mi ez a nagy sietség? Hova ez a nagy rohanás?” morogtam, miközben gyorsan küldtem egy üzenetet a háziúrnak, hogy kiköltözök és aztán bepakoltam, amit csak gondoltam, hogy kellhet két nagy táskába. Beleértve a saját tulajdonú MF58-as impulzuspisztolyomat is. Elméletig nem okozhat fennakadást, mivel a csomagtérben fog utazni a nagyobbik zsákommal együtt egy teljesen szabályos, legális biztonsági dobozban. Mint tartalékos katonának jogomban állt magánfegyvert tartani és én bizony éltem is ezzel a jogommal.

Hagytam egy üzenetet Paul -nak, hogy a kocsimat az űrkikötő parkolójában hagyom egy rejtett pótkulccsal. Ha akarja használja egészséggel, vagy el is adhatja, ha úgy tartja kedve. A feleségét ismerve, az utóbbi volt a valószínűbb, de hát ez már legyen az ő gondjuk.

 

Az űrkikötő messze a városon túl feküdt és impozáns tornyaival a környező kukoricaföldek fölé tornyosult. A járműkapunál egy őr ellenőrizte a visszaigazolásomat majd intett, hogy haladjak tovább. „A D19-es kaput keresse. Onnan majd az automata átveszi a kocsit.” Azzal már fordult is a következő járműhöz.

Mivel egyetlen, hosszú és egyenes út vezetett a reptérre nem volt nehéz a jobbról-balról nyíló kapuk közül kiszúrni a D19-est. Közeledtemre a kapu felemelkedett és az automata türelmesen megvárta, amíg kikászálódok a kocsiból és magamhoz veszem a zsákjaimat. Egy hosszú kar kinyúlt a kapun keresztül, bekúszott a kocsim alá, megemelte és már vitte is be, a kapun át. A fehérre festett acéllemez a hatalmas kék D19 jelzéssel visszacsúszott a helyére. A látvány, amint a kocsim eltűnik a bezáródó ajtó mögött szíven ütött. Most döbbentem csak igazán rá, hogy hosszú időre búcsúzok a Földtől. Megráztam a fejem és mintegy csak magamnak elmotyogtam a szép új világ szlogent, ami a ’FarmLand’ cég mottója volt. Vállamra kaptam a zsákokat és felléptem a mozgó járdára, ami tovább vitt a magasodó irányító és kommunikációs tornyok és a várócsarnokok felé. Alig pár utas lézengett csak a környéken, amin igencsak meglepődtem. Az a néhány műsor, amit láttam a civil űrkikötőkről az mindig zsúfolt, turistákkal teli reptereket mutatott. Később jöttem csak rá, hogy a négyes űrkikötő, ahonnan és is indultam magánkézben van és nem a tömegek utaztatását, de speciális, céges szállítmányokat volt hivatott kezelni.

A várócsarnok - egy ultramodern, csupa üveg épület – sem pezsgett éppen az élettől. Pár ember a reptér személyzetéből és néhány kósza civil. Igaz, a teher részleg teljes erővel üzemelt, a csarnok ablakain túl a rakodó robotok egy hatalmas teherkompot pakoltak éppen és mint hangyák sorakoztak ki és be a nagy gépmadár gyomra előtt.

A kettes dokk bejáratánál csupán egy utas ücsörgött és amikor a kissé unott képű alkalmazottnak felmutattam a kártyámat, csak intett, hogy üljek le én is a másik férfi mellé.

„Csak maguk ketten lesznek ezen a járaton utasok. Javarészt utánpótlást, ellátmányt visz a legkülső bánya kolóniáknak. Még tíz perc és beszállhatnak maguk is.”

Letelepedtem hát a társam mellé és csendben üldögéltünk egy kicsit. Ő unta meg a szótlanságot hamarabb.

„James Hawkins, volt rendőr hadnagy a Metro Police különleges alakulatától, útban a szép, új világ felé…”

Végigmértem a férfit és úgy döntöttem, kedvelem. Nyílt, becsületes arc, rövidre vágott szőkés haj és szürke szemek és izmos alkat tették egésszé a képet. Gyorsan bemutatkoztam én is és a legégetőbb kérdéssel támadtam rá.

„Nem tudom, hogy csak velem kivételeztek-e de senki nem volt hajlandó elárulni a bolygó nevét. Neked nem árulta el véletlenül valaki, hogy hova is megyünk?”

James megrázta a fejét. „Nem bizony. Minden erőfeszítésem ellenére sem tudtam kideríteni, pedig én is kíváncsi voltam rá. Az egyetlen, amit még a máskor jól bevált információforrásaimtól is megtudtam, hogy a nevet nem adják ki senkinek. Furcsa, de a nagy cégek belső titkosszolgálatai legalább annyira jók, ha nem jobbak, mint az országé…”

Erre csak bólogatni tudtam, mert futottam már bele a karrierem során céges biztonsági emberekbe, akik profibbak voltak sok rendőrtisztnél. A reptéri alkalmazott szólt, hogy megkezdhetjük a beszállást, de ezt olyan szigorú arccal tette, mintha legalább kétszázan várnák türelmetlenül, hogy a kapu kinyíljon. Újabb jegy és személyazonosság ellenőrzés után elvette a csomagjainkat és rárakta egy futószalagra. Az áthaladt egy keresőgép alatt. Természetesen az én csomagomban egyből kiszúrta a fegyveremet és vörös villogó fénnyel leállt. Hirtelen két fegyveres őr lépett elő egy oszlop mögül és gyanakodva hol a keresőre, hol rám pislogva, kezeiket a fegyvereik markolatán tartva.

„Mi a probléma?” kérdezte az egyik, mire az alkalmazott a képernyőn tisztán körvonalazódó kézifegyveremre bökött.

„Van rá engedélye?” kérdezte a másik őr. Előbányásztam a zsebemből a katonai igazolványomat és az őr kezébe nyomtam. Az egy pillanatig bámult rá, majd a kézi chip-leolvasón átfuttatta a kártyát. Egy másodperc múlva már intett is a társának, minden rendben. Visszaadta az igazolványomat majd felemelt hüvelykujjal jelzett a reptéri alkalmazottnak. James felhúzta a szemöldökét.

„MF56-os?” kérdezte a képernyőre pillantva.

„58-as.” Válaszoltam.

„Ha tudtam volna, hoztam volna én is a sajátomat” mondta kicsit csalódottan.

„Nem mondták, hogy nem hozhatunk és mivel jogomban áll fegyvert tartani… Nem tudom mivel kell majd azon a bolygón szembenézni, de én nem szeretném az életemet egy nyamvadt kis elektronpuskára bízni.”

James csak grimaszolt egyet erre a megjegyzésre. Beszálltunk a kompba és a sötétkét overallos másodpilóta megmutatta a helyünket. Bekötött minket majd az órájára pillantva megjegyezte. „Negyedóra múlva indulunk.” Majd elfordult és elindult vissza a pilótafülke felé.

„Semmi instrukció veszély esetére?” szóltam utána. Erre megállt, visszanézett és rám vigyorogva. „Veszélyhelyzetben az utas egyet tehet – imádkozik. Minden más a pilótán, a szerencsén meg a fizika törvényein múlik.” Azzal faképnél hagyott minket.

„Na, ha ilyen lesz az űrhajó legénysége is, akkor igazi kéjutazásnak nézünk elébe…” morogta James.

 

Rendőr barátom nem sokkal hibázta el. Amikor a kompunk bedokkolt az űrhajóhoz és mi átmásztunk annak a fedélzetére egy komoly arcú, kissé gyomorbajos kinézetű fedélzeti tiszt fogadott minket. Hadarva, szinte kapkodva bemutatkozott – a nevét egyikünk sem értette -  majd gyorsan elsort pár dolgot, amiről eddig sejtelmünk sem volt.

„Az utazás a Neburon-ra négy és fél hónapig tart majd, ebből négy hónapot hibernációban fognak eltölteni…”

Erre mindketten felkaptuk a fejünket. „Négy és fél hónap? Hol van ez a bolygó, a galaxis másik felében? Ez legalább vagy negyven fényévnyi távolságot jelent. Az pedig, ha jól sejtem, a duplája annak a távolságnak, ami jelenleg hivatalosan, az idegen fajokkal kötött megállapodás értelmében még a Földhöz tartozik.” Jegyeztem meg.

„Pontosabban negyvenkettő és egy kicsi.” Javított ki a tiszt és gyanakodva végig mért. Nem állhattam meg, hogy ne vágjak fel egy kicsit, hát könnyedén odavetettem. „Űrvédelmi Hadtest, tíz év Földön kívüli szolgálat…” mire a tiszt még gyanakvóbb arcot vágott.

James ezalatt összehúzott szemöldökkel csóválta a fejét. „Miért is kell négy hónapig a fagyasztóban feküdnünk? Ez nem volt benne sehol a szerződésben.”

A tiszt felsóhajtott, mint aki már számtalanszor vitatkozott utasokkal ebben a témában.

„Ez egy teherűrhajó, nem a Szaturnusz luxus cirkáló. Itt minden korlátozott, beleértve, levegő, víz, étel és hely. Két emberrel több napi három étkezéssel számolva, négy hónapra az 720 adag plusz étel, minimum 1000 literrel több víz…”

„Rendben, rendben, értem már, nem kell a statisztika, köszönöm.” Vágott a tiszt szavába James. „Megyünk a fagyasztóba…”

 

Az űrhajó lassan kiúszott a Föld körüli pályájáról és ahogy az ablaknál állva a távolodó Földet figyeltem úgy lett rajtam úrrá a szorongás. Az űrhajó hattagú személyzete mind a posztján volt, tették a dolgukat, csak mi ketten ácsorogtunk a közös helyiségnek titulált egérlyuk méretű kamrácska ablakánál és bámultuk a zsugorodó kék bolygót.

„Már értem, miért nem reklámozták, hogy miféle bolygó is ez…” mondta James.

Csak egyetérteni tudtam vele. „Túl leszünk a Föld hivatalos határvonalain, négy hónapnyira bármiféle segítségtől. Nem hiszem a Fajok Tanácsa valaha is áldását adta volna a Földi kolonizációra a Neburon-on. Akármelyik faj, akármikor előállhat a követeléssel, hogy az övé a bolygó…”

James elhúzta a száját. „Optimista vagy. Mi van akkor, ha egyszerűen csak elfoglalják és nem bajlódnak azzal, hogy minket hazaküldjenek? Már nagyon bánom, hogy nem hoztam magammal tisztességes fegyvert. Amúgy meg egyáltalán nem értem, hogy miért pont ganara az, amit termeszteni kell. Bár gondolom, lesznek, akik mást termesztenek…”

Én ebben egyáltalán nem voltam olyan biztos, mint James, de biztatóan megveregettem a vállát.

„Ugyan már, ha kell akkor furkósbottal, íjjal és nyíllal is elkergetjük azokat a nyavajás hóditó idegeneket.”

Akárki is mondta, hogy a hibernációban könnyű a hosszútávú űrutazás, azt nagyon szívesen befektetném egy ilyen fagyasztókapszulába egy évre, aztán elbeszélgetnék vele.

Hiába lassul le a szív, a teljes keringés és az emésztés, az agy valahogy nem áll le igazán még hibernációban sem. Kicsit olyan, mint egy álom, amiből nem tud az ember felébredni. Mikor kinyílt a kapszula fedele a fények, hangok, szagok pillanatokra szinte megbénítottak. Fáztam, vacogott a fogam és annyi erőm sem volt, hogy letöröljem a számból kicsorduló nyálat. Nem tudtam a szememet sem nyitvatartani, mert még a tompított fények is rettenetesen erősnek tűntek. Percekig is eltarthatott, mire elég erősnek éreztem magam, hogy felüljek és hogy a vacogás is csökkent, már egy kicsivel jobban éreztem magam. A szomszédos kapszulában James emelkedett ülő helyzetbe és a látványra elfogott először a röhögő, aztán a köhögő görcs. Pontosan úgy nézhettünk ki, mint azokban az ősrégi horrorfilmekben az agyon maszkírozott vámpírt alakitó színészek, akik a koporsójukból éppen kimászni készülnek. James egy pillanatig értetlenül meredt rám, majd belőle is kitört a nevetéssel kevert köhögés.

Miután kellemesen kifuldokoltuk magunkat, nagyokat nyögve kikecmeregtünk a kapszulákból és addigra a sebesbeszédű segítőnk is előkerült valahonnan.

„Csak nyugalom, semmi hirtelen mozdulat. Bizonytalanság, gyengeség, enyhe szédülés teljesen normális és pár percen belül el fog múlni. Ha gyomor vagy mellkas környéki fájdalmat éreznek, akkor azonnal szóljanak.”

Mivel egyikünk sem szólt, csak lassan magunkra szedegettük a ruháinkat ezt annak vette, hogy minden rendben és tovább folytatta a jótanácsait.

„Javaslom, hogy mindketten egyenek valamit, de mert négy hónapja nem volt semmi a gyomrukban csak keveset egyszerre. Nem lehet egyből padlógázzal indítani a hajtóművet, nemigaz?” szellemeskedett a tiszt.

Letelepedtünk a csöppnyi kis asztalhoz és kibontottuk az oda készített önmelegitő leveskonzerveket. A konzervleves szagától bukfencezett egyet a gyomrom, de legyűrtem és elkezdtem lassan kanalazni. James még bizonytalankodott egy kicsit és rám nézett. „Megvárom, hogy te túléled-e, én majd inkább csak akkor kezdek el enni…”

A nevetéstől szinte beleprüszköltem a kanalamba.

A levessel végezve sokkal jobban éreztük magunkat és hogy Rico harmadtiszt – minta azt végre sikerült kibetűzni a névtáblájáról – ismét boldogított minket a jelenlétével megkérdeztem.

„Milyen messze vagyunk a Neburon-tól?”

„Még négy óra és pályára állunk a bolygó körül.” Lelkendezett Rico

„Négy óra? Nem arról volt szó, hogy három nappal az érkezés előtt felébresztenek minket?” hüledezett James

„De igen, az volt a terv… de… történt egy kis változás és…”

„Tudja mit, harmadtiszt? Nem is akarok inkább tudni róla.” Morrant rá az ex rendőr a hebegő Rico-ra.

 

Négy órával később a közös helyiség kis ablakán át nézegettük az alattunk elterülő bolygót. Innen fentről határozottan a Földre emlékeztetett a kék óceánjaival, a zöld növényzetével. Az egyetlen szembeötlő eltérés - nem számítva a kontinensek formáját és elhelyezkedését – hogy civilizációnak nyoma sem volt. Sehol egy város, sehol megművelt földek, sem utak sem járművek.

„Biztos, hogy jó bolygóra fognak ezek a srácok letenni minket? Nem úgy tűnik, hogy itt bármiféle emberi tevékenység folyna…” gyanakodott James.

„Nézd a jó oldalát. Ha rossz bolygón vagyunk, akkor az ingjüket is leperelhetjük róluk.” Vontam meg a vállam.

„Na hja, csak először találj itt egy jó ügyvédet. Vagy akármilyen ügyvédet…”

 

Ismét beültünk a kompba és beszíjaztuk magunkat. Úgy éreztem, mintha alig pár órája tettem volna ugyanezt. Nekem pár órának tűnt, míg másoknak négy hónap…

A komp elrúgta magát az űrhajótól és az ablakban vigyorgó csillagok helyét lassan felváltották a szürkésfehér felhők és a kék ég. A hajtóművek bőgve dolgoztak, hogy lassítsak és íven tartsák a zuhanásunkat. A bolygó felszíne közeledett de még mindig csak zöld növénytakarót láttam, akármerre is forgattam a fejem. A komp lassult és átváltott vízszintes irányra, majd újabb lassulás és ereszkedés után nagy huppanással leszállt. Idegesen összenéztünk, majd olyan gyorsan szabadultunk meg a minket az üléshez szorító kantároktól, amilyen gyorsan csak tudtunk. Mire a másodpilóta előmászott a pilótafülkéből, mi már felsorakoztunk az ajtó mellet, mint kisiskolások a menzán a süteményre várva.

A másodpilóta mosolyogva megcsóválta a fejét, majd kinyitotta az ajtót és mi végre kiléphettünk A Neburon-ra. Pontosabban az azt fedő zöldes színű betonra. Az első dolog, ami feltűnt, hogy a Neburon napja mintha vörösebb fényt szórna a tájra, mint a mi Napunk. A második dolog az a levegő volt. Tiszta, oxigéndús és aromákkal teli. A harmadik az egy szürke munka overallos egykedvűen ácsorgó ember, aki alig valami érdeklődéssel a szemében vizsgálgatott minket. Miután úgy döntött, hogy nem vagyunk veszettek és bátran közelebb léphet még meg is szólított minket.

„Henrik vagyok és üdvözlöm magukat a Neburon-on. Kérem jöjjenek velem, a csomagjaikat majd az orvosi vizsgálat és a védőoltások után megkapják.” Azzal megfordult és elindult a kicsit távolabb álló, jellegtelen szürke épületek felé.

Összenéztünk James-szel és szinte egyszerre vontunk vállat. „A vendégszeretetet még gyakorolniuk kell, de legalább nem lőnek ránk…”

„… és épületek is vannak. Biztató kezdet.”

Kísérőnk bevezetett minket egy orvosi szobába, ahol a szokásos vizsgálatokon kellett átesnünk. Két ápoló gyorsan, minden felesleges szó nélkül megnézte a reflexeinket, az elmaradhatatlan vérvétel és vérnyomásmérés, majd sorba egymás után négy injekció. „A helyi rosszfiúk ellen…” magyarázta kissé szűkszavúan az alacsonyabbik ápoló. Hogy a gyengélkedőn végeztünk szürke ruhás kísérőnk elkalauzolt minket az épület egy másik helyiségébe. Nemcsak a vezetőnk, de az egész épület szürke volt, kívül és belül. Alig néhány embert láttunk egész úton és a legtöbb amire tőlük futotta, amikor minket megpillantottak az egy biccentés vagy halvány mosoly volt.

„Hát ez nem Disneyland, az már biztos. Nem vártam éppen tűzijátékot, de ez, hogy is mondjam…?” jegyeztem meg.

„Gyenge. Nagyon gyenge. Nézz csak oda!” mutatott hirtelen James egy falszakaszra ahol hatalmas ’FarmLand’ logó alatt egy felirat díszelgett.

’Neburon Tudományos és Kutató Állomás. Alapítva – 2173’

„Tudományos és kutatóállomás? Jó tudni… Hé, Henrik! Ha az ember megszomjazik ezen a helyen, akkor hova érdemes menni egy pofa sörre?”

Kísérőnk meglepetten pillantott rám.

„Itt nincsenek bárok… Az étkezőben vannak ugyan alkoholos italok, de nem túl nagy választékban…”

„Szóval, ne is reménykedjünk vad házibulikban, igaz?”

Henrik még inkább zavarba jött és a torkát megköszörülve kinyitott az orrunk előtt egy ajtót.

„A sikló parkoló… a kijelölt pilótáik majd a házaikhoz viszik magukat… Sok sikert…”

Kiléptünk az épületből és csalhatatlan irányérzékem, no meg az előttünk elterülő, gondosan nyírt mező, amin pár kisebb sikló parkolt egyből megsúgta, hogy már nem a leszállópályán vagyunk. Két ember ácsorgott a közelünkben, beszélgetésbe merülve. Mikor kiléptünk az ajtón ránk pillantottak és hozzánk léptek. „Szóval átestek a formalitásokon… Nos, akkor ideje, hogy elvigyük magukat a leendő otthonaikhoz.” Mondta az idősebbik és intett nekem, hogy kövessem. Elbúcsúztam James-től

„Vigyázz magadra, aztán ha időd engedi, ugorj majd át egy kis tereferére…”

„Úgyszintén, neked is.” Mondat James és a sofőrjével elindultak egy távolabb parkoló jármű felé.

Bevágtam a zsákjaimat a csomagtérbe és ekkor jöttem rá, hogy mi olyan furcsa a siklóban. Azon kívül, hogy zöldre volt festve -mint minden egyes jármű a parkolóban – a festék felszíne enyhén rücskös és gumira emlékeztető tapintású volt. Eszembe jutott, hogy hol láttam ilyet. A katonai járműveken használnak ilyen festéket. Szinte teljesen láthatatlanná teszi a járművet a legtöbb szenzor számára és képes megváltoztatni a színét, függően a környezetétől. Az egyik legjobb álcázási technológiák egyike volt a seregben, de ez itt egy fegyvertelen, civil utasszállító sikló. Mi a búbánatnak költ valaki egy vagyont egy civil járműre? A pilótám láthatta az arcomra kiülő értetlenséget.

„A biológusok is szokták ezeket a siklókat használni és állítólag, könnyebb megfigyelni a helyi állatvilágot, ha rejtve maradnak előlük, amennyire csak lehet.”

Na, ezt nem vettem be. Mégha az állatok nem is látnák a járművet, a szaga és a hangja elárulja. Elvégre a legtöbb állatnak nem botból van az orra és füle is van… Vigyorogva bólogattam, mintha a megvilágosodás elöntötte volna az agyamat a pilóta szavaira. Ezt viszont ő nem hitte el.

„Ez egyre kacifántosabb lesz. Kölcsönös bizalmatlanság, hazugságok és egekig bűzlő titokzatosság. Peter, mibe másztál már megint bele?” gondoltam, amíg a sikló a levegőbe ugrott és elindult nyugatra a számomra kijelölt terület felé. Pilótám az út során egy szót sem szólt és én nem erőltettem. Biztos voltam benne, hogy a kérdéseimre csak kitérő, semmitérő válaszokat kapnék. A tájat néztem inkább, ami határozottan emlékeztetett a Földre. A fák ugyan másmilyenek voltak, de a fű az akár az Arnold Arborétumból is származhatott volna. Majd hat órányi repülés után elkezdtünk ereszkedni és a sikló hamarosan leszállt egy füves domb előtt. Mikor kimásztam a járműből majdnem hanyatt estem a meglepetéstől. Én egy házra számítottam, de ami a szemem elé tárult… Egyszer láttam egy régi filmet, amiben valami varázslók meg apró termetű emberkék szerepeltek, akik a domboldalakba vájt üregeket alakították át lakásoknak. Ez a ’ház’ pontosan arra emlékeztetett. A domb egy kiugró pereme alatt volt a bejárati ajtó, mellette jobbra-balra számos ablak. Vezetőm a kezembe nyomta a kulcskártyámat, ami e bejárati ajtóhoz kellett. Nem tudtam megállni megjegyzés nélkül. „Ez azt jelenti, hogy legalább áram van odabent? Vagy ez csak az ajtó és elemmel működik?”

A pilóta rám nézett. „A házak minden kényelemmel fel vannak szerelve és saját energiaellátással rendelkeznek. Az ion generátorok bőven elegendőek majd száz évre. A víz és hulladékfeldolgozó rendszer is teljesen zárt, gyakorlatilag mindent újrahasznosít. Minden szükséges információt odabent megtalál. Sok sikert.”

Azzal bevágta magát a siklóba és egy perc múlva a jármű már el is tűnt a távolban.

Őszintén elfogott a kétely az egész idejövetelemmel kapcsolatban. Már kezdtem nagyon megbánni a dolgot, de hát negyvenkét fényév távolságban, tíz éves szerződéssel a zsebemben, már aligha tudtam volna visszacsinálni a dolgot. A fű körülöttem békésen hajladozott a szélben és valahol a távolban felrikkantott egy madár. Vagy valami teljesen más állat…

Sóhajtva felkaptam a zsákjaimat és a megerősített műanyag ajtóhoz léptem. A kártyaolvasó egy halk ’bip’ hanggal félrehúzta az - egyáltalán nem meglepő módon - zöldre festett ajtót és én óvatosan beléptem.

Kellemes meglepetés ért odabent. Az elém táruló lakás modernebb volt, mint a Földi apartmanom. Kicsi előszoba, balra nappalival, jobbra a konyha és előttem egy rövid folyosó, ami a hátsó helyiségekhez vezetett. Az ajtó zizegve becsukódott mögöttem. Ledobtam a zsákjaimat az előszoba járólapra és elkiáltottam magam.

„Drágám, megjöttem!” aztán majdnem leültem ijedtemben, mikor egy kellemes női hang szólalt meg.

„Üdvözöllek, Peter. Örülök, hogy megismerhetlek!”

Szememet meregetve tettem pár bátortalan lépést befelé, felkészülve arra, ha ütni vagy futni kell, de csak a bútorok vigyorogtak rám gúnyosan mindenhonnan.

„Van itt valaki?” kérdeztem és rettenetesen ostobának éreztem magam amikor megkaptam a választ.

„Csak te, Peter. Én az Automatizált Háztartási Rendszer Mesterséges Intelligencia vagyok, röviden AHRMI. De ha gondolod, szólíthatsz máshogy is.”

„Fenébe, erre számíthattam volna!” dühöngtem magamban. A cég prospektusában láttam, hogy a házak automatizáltak, de ez valahogy teljesen kiment a fejemből. Nagyot fújtam és a bakancsomat lerúgva elkezdtem körbejárni a lakást.

„Segíthetek valamiben? Esetleg éhes, vagy szomjas vagy?”

„Egyelőre nem kell semmi. Majd szólok, ha szükségem lesz rád.”

A lakás tényleg fel volt szerelve mindennel bár látszott, hogy nem a legdrágább dolgokat hordták össze a tiszteletemre. Nappali, konyha, hálószoba egy apró de használhatónak tűnő kondi szoba, fürdő és egy vendégszoba. Ez utóbbinál megálltam. „Nem hiszem, hogy túlzottan pezsgő társasági életet fogok itt élni. Minek van a vendégszoba?”

A számítógép kötelességének érezte, hogy válaszoljon.

„A bolygón jelenlegi populációja 1157 emberből áll. Nem munka jellegű összejövetelek kizárólag a központ engedélyével történhetnek…”

„Várj egy kicsit! Alig ezer ember él az egész bolygón?” hitetlenkedtem. A masina egyből válaszolt.

„Így van. Ebből 423 a központban, míg a többi elszórtan a különböző kontinenseken, hasonló házakban, mint ez.”

„Milyen messzire van a legközelebbi szomszédom?” kérdeztem gyanakodva.

„A kijelölt földterületednek jelenleg nincsenek szomszédai. A legközelebbi emberlakta hely, az a központ, ami 1094 mérföldre fekszik innen keleti irányba.”

Bebotorkáltam a nappaliba és lerogytam az egyik fotelbe. Meglepően kényelmes volt.

„Ezer mérföld? Na akkor tényleg nem nagyon számíthatok vendégekre az elkövetkező mondjuk… tíz évben. A vágyam, hogy ne lakjak egy túlzsúfolt helyen így hát teljesült.” Szerencsére, erre a kijelentésemre a számítógépnek nem volt válasza. Vagy talán csak az esélyeket számítgatta, hogy mennyire valószínű bármilyen látogató érkezése.

A nap hátralevő részében kipróbáltam minden eszközt, hogy működik-e, bekapcsoltam a holo-víziót és kitaláltam, hogy vagy százezer film és negyvenezer virtuális, interaktív játék közül válogathatok. A lakás végében egy újabb ajtón túl egy hatalmas, föld alatti hangárt találtam, amiben vagy nyolc gép várakozott csendben. Mint azt megtudtam ezek az önjáró, antigravitációs gépek fogják majd a tényleges munkákat végezni, a talaj előkészítéstől a betakarításig. Keservesen megvakartam a fejem, mert mindegyik egyforma zöld színű volt és mindegyik úgy nézett ki, mint egy hosszában félbevágott tök.

„Honnan fogom tudni, hogy melyik mire való? Mind egyforma…” fakadtam ki.

Digitális barátnőm hamar megnyugtatott.

„A teljes adatbázist a gépekről, azok karbantartásáról és javításáról a hátsó polcon levő optikai kristályokon megtalálod. Ugyanott találod a számodra meghatározott ütemtervet is, ami szerint a földeket be kell telepítened és gondoznod.”

„Szóval, ha jól sejtem, én csak ülök majd itthon, beprogramozom a megfelelő masinát és az kivonul és megcsinálja, amit kell?” érdeklődtem.

„Gyakorlatilag igen, azonban ne feledd, hogy a gépeknek szüksége van karbantartásra és időnként javításokra is. Meghibásodás előfordulhat működés közben is és akkor el kell hagynod a házat. Azonkívül rendszeresen kell ellenőrizned a területedet kártevő aktivitás, engedély nélküli behatolás és egyéb rendkívüli események nyomai után kutatva.”

„Úgy tűnik, azért lesz mit csinálnom…” morogtam. Az egyik sarokban egy kétüléses sikló zöldellt. Oda sem kellett mennem, hogy lássam egy nagyon alapmodell, amivel fél napig is eltarthat, ha el kell ugranom a központba valamiért.

„Mi történik, ha cserealkatrészre vagy bármi másra szükségem lesz?” kérdeztem a számítógépet.

„Cserealkatrészek és egyéb ellátmányok a hangárból nyíló raktárban találhatóak. Amennyiben szükséged lenne bármi másra, vagy a szükséges dolog elfogyott a raktárból, úgy lépj kapcsolatba a központtal és ők kihozzák azt neked a lehető legelső alkalommal.”

Ez szöget ütött a fejembe. Visszaballagtam a nappaliba és életre keltettem a kommunikátort. Az egy pillanatig habozott, majd egy géphang közölte velem, hogy a hívásaim korlátozottak és hogy minden magánbeszélgetést a központ fog engedélyezni. Egy másodperc újabb szünet után egy fiatal férfi arca jelent meg a képernyőn. „Központ, nyolcas operátor. Miben segíthetek?” kérdezte. Kicsit megnyugodtam, mert legalább egy élő ember ült a túloldalon, nem egy gép.

„Semmi különös, elnézést a zavarásért, csak ellenőrzöm, hogy minden működik-e a házamban…”

A férfi halványan elmosolyodott. „Semmi gond. Örülök, hogy odafigyelsz az ilyen dolgokra. Sokaknak a beköltözés után akár hetekbe is beletelik, mire rájönnek, hogy valami nem működik…”

Gyorsan megnyugtattam az operátort, hogy eddig mindent rendben találtam, mire az megköszönte és elbúcsúzott.

Az ételautomata választékát siralmasnak találtam. Összesen huszonöt főétel, négyfajta édesség és ötféle ’egyéb’ kategóriájú ételt volt képes előállítani.

„Remek, még a végén magamnak kell majd főznöm. Apropó, milyen gyakran jön az élelmiszer utánpótlás?”

„Nincs meghatározott élelmiszer utánpótlás. Az ételek minimális nyersanyag felhasználással készülnek és az alapanyagot 86 százaléka újrahasznosított proteinből és rostból áll. A maradék 14 százalék a mezőgazdasági gépek által gyűjtött, szerves anyagból készülnek, ugyancsak újrafeldolgozással.”

Bár erről is tájékoztattak még indulás előtt, de ez már akkor sem tetszett. Gyakorlatilag a saját hulladékomat fogom enni, no meg, amit a robotok odakintről összeszednek.

„Azt hiszem, el kell kezdenem termeszteni búzát meg kukoricát. Talán valamelyik helyi állat húsa is ehető…” gondolkoztam hangosan.

A gép szinte egyből letorkollt.

„Ezt több okból sem teheted meg. Először is nincs megfelelő vetőmagod. A csomagjaidat, ruháidat átvizsgálták és ha volt is benne ilyesmi, azt kivették és megsemmisítették. Másodszor, a szerződésed értelmében semmi mást nem termeszthetsz csakis és kizárólag ganara-t. Ami egyébként megfelelő feldolgozás nélkül végzetes az ember számára a gyümölcsében található idegmérgek miatt. A helyi állatok vadászata ugyan nem kifejezetten tilos de a legtöbb faj az ember számára vagy ehetetlen ízű vagy mérgező. Javaslom, tartózkodj a helyi növény és állatvilág fogyasztásától, hacsak nem kívánsz megbetegedni.”

„Ha már szóba került, betegségek…” nem tudtam befejezni se a kérdést, mert a nappali egyik fala félrehúzódott.  A fal mögött egy aprócska helyiség rejtőzött egy robo-medi géppel.

„Bármiféle betegség, sérülés esetén használt ezt a gépet. Mint minden más, ez is teljesen automatikus. Amennyiben olyan súlyos sérülést szenvednél, hogy a ház medikus rendszere nem képes téged meggyógyítani, úgy a gép hibernációs állapotba helyez és automatikusan riasztja a központot segítségért.”

Már csak egyetlen kérdésem maradt.

„Mikor kell kezdenem a földeken?”

„Két nappal hamarabb érkeztél a tervezettnél tehát javaslom, hogy legalább a holnapot szenteld az új környezeted tanulmányozásának és amennyiben felkészültnek érzed magad, úgy holnapután elkezdheted az első parcella megművelését.”

Nem igazán tudtam, hogy eléggé felkészült leszek-e valaha is, de úgy gondoltam, egy nap pihenés nem fog megölni.

 

Két nap múlva a reggeli igencsak ízetlen zabkása és kávé után bevonultam a hangárba, vagy ahogy én hívtam magamban a csűrbe.

Az adatbázis böngészése után kiszemeltem a megfelelő gépet és az ugyancsak adatbázisból kinézett kódokkal beállítottam a kezelő paneljén, hogy melyik területre menjen és kezdje meg a talajt előkészíteni a magoknak. A félbevágott tök formájú gép zümmögve életre kelt és a diszkréten félrehúzódó kapun kilebegve elindult, hogy elkezdje a munkát. Egy darabig figyeltem a képernyőn, amíg elérte a kijelölt területet majd oda-vissza mozgással elkezdte feltúrni a földet. Nagyon gyorsan haladt a munkával, úgyhogy már hoznom is kellett két zsák magot a raktárból és beleönteni egy másik gép tartályaiba. Mire végeztem a magvető gép programozásával, a földtúró masina már visszatért és karbantartást követelve, zümmögve lebegett a helyén. A magvető kihúzott a kapun én pedig nekiálltam letakarítani a porral, sárral borított gépet. A nagynyomású fúvókáknak csak a felét sikerült kipucolnom, amikor a megvető is visszatért és még egy adag magért rimánkodott.

„A kutyafáját, ez nem is lesz olyan egyszerű, mint gondoltam. Ha ezek ilyen gyorsan jönnek-mennek, akkor, ha már egyszerre több, nagyobb földet kell bevetnem igencsak oda kell majd figyelnem.” Morfondíroztam magamban, amíg egy újabb adag magot borítottam a követelőző magvető tartályaiba. Mikor a tartályok megteltek a gép boldogan illegetve magát megfordult és kirohant a kapun, hogy tartalmát elszórja a megadott területen. Befejeztem a földtúró tisztítását és a visszatérő magvetőnek estem neki. A magtartályok kitakarításához védőkesztyűt, szemüveget és maszkot is fel kellett vennem. De még jóformán neki sem álltam, egy harmadik gép kelt életre és zizegve pár centimétert emelkedett a parkolóhelyen.

„Na és te mit akarsz?” förmedtem rá, de a gép helyett Erin – merthogy így neveztem el a ház számítógépét - válaszolt.

„Az elültetett magoknak vízre is szüksége van. A vízgyűjtő-locsoló egység programra vár.”

„Akkor várjon egy kicsit előbb befejezem a megvető takarítását…” morogtam, de a lebegő gép zümmögése annyira idegesítő volt, hogy egy perc múlva levettem a védőfelszerelést és sóhajtva elkezdtem olvasni ennek a gépnek a programozási utasításait. Ez már nem volt annyira egyszerű, mert ki kellett számolni a földterület és a magmennyiség figyelembe vételével, hogy mennyi vízre is van szükség. Aztán meg kellett találni a konzol térképén a legközelebbi, hozzáférhető természetes vízforrást, mivel a gép nem a ház vizét használta. Némi ügyetlenkedés után mindannyian elégedettek voltunk a programmal, gyorsan betápláltam a kódokat és a locsoló – amit csak kanna néven hívtam ezután – elindult a legközelebbi sekély folyócskához vízért. Befejeztem a magvető karbantartását és a képernyőn figyeltem a kannát, amint a frissen vetett föld és a folyó között ingázik. Közben Erin figyelmeztetett, hogy a használt védőeszközöket, üres vetőmagos zsákokat és minden egyebet, amit a karbantartáshoz használtam tegyem bele a megfelelő tartályokba, újrahasznosításra, vagy megsemmisítésre. Mire kiválogattam, hogy mi hova kerüljön a locsoló masina is visszatért. Amikor megláttam majdnem dührohamot kaptam, mert a gép úgy nézett ki, mint a helyi iszapbirkózó verseny győztese. Bosszankodva álltam neki lepucolni gépet. Már értettem miért néz ki mindegyik gép, mint egy félbevágott tök. A gömbölyded formát könnyebb volt takarítani, bár a rücskös, gumiszerű katonai zöld festék bemélyedéseiben elég rendesem megült a kosz és figyelemebe véve, hogy csak sűrített levegőt, tisztítószert, kefét és rongyot használhattam, nem is volt ez annyire egyszerű feladat. Erin szerint a vízzel spórolni kellett, mert az személyes használatra van…

Mikor mindennel végeztem és léptem volna vissza a lakásba Erin utánam szólt.

„Peter, valamit elfelejtettél…”

Értetlenül fordultam meg és amikor körülnéztem, elkáromkodtam magam. A gépek ugyan csillogtak, villogtak, de a betonpadlón ott volt mindhárom masina kosza és ahogy körülöttük ugráltam még jól szét is hordtam a bakancsommal mindenfele. Keservesen átkozódva álltam neki a takarításnak és mire végeztem, megdöbbenve vettem észre, hogy már délután négy óra volt. A Neburon-on csak huszonkét órából állt egy nap úgyhogy már igencsak vacsoraidőnek számított, különösen, hogy az ebédet kihagytam.

A sültcsirke, krumplival kombinációt választva, a tálcámmal letelepedtem a holo-vetítő elé és találomra kiválasztottam egy filmet a sokezerből. Úgy éreztem, elég sikeres napom volt és Erin megerősített ebben.

„Gratulálok, Peter. Sikeresen vetted az első akadályt. Már csak a többi huszonhárom parcellát kell beültetned és szüretig nem lesz sok gondod.”

„Na hja… bár nem értem, miért nem lehet egy öntözőcsatornát kiépíteni a földekig. Sokkal egyszerűbb lenne, mint a géppel hordatni a vizet.”

Erin-nek egyből megvolt a válasza.

„Ez igaz, de nem bonthatjuk meg a bolygó ökológiai egyensúlyát olyan nagy mértékben. Pontosan ezért tilos nem őshonos növényeket vagy állatokat Neburon-ra hozni.”

„Beleértve a búzát, kukoricát, meg ilyesmit.” Mondtam és Erin ismét csak egyetértett velem. Bár logikusan hangzott, amit a számítógép mondott, nekem ez a magyarázat sántított valahogy. Mikor, melyik másik bolygón érdekelte a Földi telepeseket a helyi ökoszisztéma annyira, hogy még egy öntözőcsatornát sem lehetett ásni? Nem, kedves Erin. Hazudsz és én biztos vagyok benne, hogy valahol az adatbázisod mélyén ott lapul az igazság…

 

Az elkövetkező három hétben hajnaltól estig dolgoztam. Ahogy szaporodtak a bevetett földek, úgy nőtt a munkám mennyisége is. A már bevetett földeket az esőmentes időszak miatt öntözni kellet, az első parcellákban már megjelentek holmi nyavajás gyomnövények és arra egy eddig még nem használt gépet kellett bevetnem. A csűr leginkább egy forgalmas pályaudvarra kezdett emlékeztetni. Gépek suhantak ki vagy be minden tíz percben, én meg, mint egy eltévedt majom a gesztenyeárus forró platniján ugráltam közöttük. A harmadik hét végére sikerült a teljes birtokomat bevetni és úgy döntöttem, hogy ideje megnézni, mit is alkottam eddig. Egy reggel, miután kiadtam az összes szükséges gépnek a napiparancsot, bevágtam magam a siklóba és eldöcögtem az első parcellához.

Meglepődve láttam, hogy az alig három hete még magként látott növények már térdig érő bokrok és egyik másik már hozza is az apró, lilás színű virágait.

„Milyen gyorsan nő ez növény? Ha ez így megy tovább, akkor két hét múlva szüretelhetem az első parcellát…” néztem kissé elkeseredve a zöldellő mezőre. Eddig még nem láttam közelről a munkát, amit a gépek csináltak de a ganara mező egyáltalán nem úgy nézett ki, mintha megművelt föld lett volna. A bokrok összevissza nőttek és nem is emlékeztettek a Földön oly sokszor látott, hosszú, szimmetrikus, egyenes sorokban ültetett növényekre. A bokrok között kényelmesen nyújtózkodó fűszálak csak még jobban növelték az összevisszaság, vagy ha úgy tetszik a természetesség érzését. Este meg is kérdeztem Erin-t és csak a szokásos, sablonos választ kaptam az ökológiai egyensúlyra hivatkozva. „Nekem aztán beszélhetsz, öreg. Nem vagyok sem farmer, sem biológus de ha sorba ültetve lennének, akkor az még nem boritana fel semmilyen egyensúlyt…” gondoltam magamban.

 

Az első szüret alig négy hét múlva kezdődött és két hétig tartott. A bogyókat két ’féltök’ összeszedegette, lefagyasztotta és nekem teljes vegyvédelemi ruhában kellett a fagyott kockákat egy fagyasztókonténerbe rakni. A jeges kockák nehezek voltak, csúsztak és az olvadozó jég miatt a beton is csúszott. A vegyvédelmi ruhát nem arra tervezték, hogy abban dokkmunkás szerepet játsszon az ember. Öt percen belül a sisak belsejében folyt a víz, ami belőlem párolgott ki, a félig bedugult szűrőkön keresztül beáramló levegő mintha hirtelen teljesen megszűnt volna áramlani Egy hét alatt fogytam vagy három kilót. Fantasztikus új káromkodásokat gyártottam magamnak és gondoltam, ha egyszer is hazajutok a Földre, akkor talán publikálni fogom ezeket, könyv formájában.

De a szüretnek is vége lett egyszer és az ütemterv szerint egy hét pihenőt tarthattam. Ez idő alatt jött egy tehersikló ami elvitte a teli konténert és letett a régi helyére egy újat, üresen. Nekem csak annyi dolgom volt, hogy kimanőverezzem az önjáró konténert az épület elé az újat pedig be a csűr melletti raktérbe. A sikló maga le sem szállt a csere idejére sem.

Az egy hét pihenőt leginkább arra használtam fel, hogy bejártam a birtokomat és örömmel vettem észre, hogy a nyugati határaim csak egy kőhajításnyira vannak egy csodálatos, magasan fekvő, sziklás tengerparton. Vagy egy órát álltam a térdig érő fűben, hallgatva az alattam majd száz méterrel a sziklákon megtörő tenger moraját. Ezen a helyen el tudtam volna képzelni egy házat. Egy igazi házat! Mikor visszaértem megkérdeztem Erin-t de visszautasító választ kaptam.

„Sajnálom Peter, de nem építhetsz oda házat. Tulajdonképpen sehova sem építhetsz semmit…”

„Tudom, tudom! Az ökoszisztéma…”

„Pontosan, Peter, pontosan. Örülök, hogy ilyen jól megértjük egymást.”

De én nem hagytam magam. Ha a fene fenét is eszik, én akkor is fogok oda építeni. Ha csak egy kutyaólat is de akkor is…

Kérvényeztem pár kéziszerszámot, ami még nem kelthetett feltűnést, majd amikor ezek megvoltak, amint volt egy kis szabadidőm egyből mentem a legközelebbi erdőhöz és plazmavágóval kivágtam néhány fát. Ekkor láttam a madarakon kívül az első Neburon-i állatokat. Először két, leginkább őzhöz, vagy antilophoz hasonló négylábút, amik az érkezésemkor szélsebesen bemenekültek az erdőbe. Aztán később egy a farkasra emlékeztető de hat lábbal megáldott teremtény bukkant fel. Sokáig figyelt engem villogó zöld szemekkel, majd megfordult és beugrott az erdő sűrű aljnövényzetébe.

A fatörzseket sikerült egész egyenes deszkákra vágni, legyártottam számos oszlopot is és amikor úgy véltem, hogy elegendő anyagot halmoztam fel apránként elszállítgattam az egész rakományt a tengerpartra. Közben persze beindult az új ültetés és arra is oda kellett figyelnem. Már rutinosabban, szervezettebben csináltam a dolgokat, de még így is alig maradt egy kis időm, hogy a leendő tengerparti kabinommal foglalkozzak. Erin eleinte érdeklődött, hogy mégis mivel töltöm a szabadidőmet de amikor letorkolltam, hogy semmi köze hozzá akkor feladta a kérdezősködést. Mindenesetre kikötöttem a sikló beépített kameráját, mert biztos voltam benne, hogy Erin hozzá tud férni a felvételekhez. Arra is ügyeltem, hogy a siklót a háztól mindig kicsit messzebb és mindig máshol parkoljam le, mert nem akartam, hogy Erin a GPS adatokból kitalálja, merre is járok. Nem lehettem ugyan benne biztos, de volt egy olyan sejtésem, hogy kedvenc digitális barátnőm jelentéseket küldözget rólam a központba. 

Mire a következő szürethez érkeztünk már az összes faanyag szépen legyártva, a raktárban talált rejtő-zöld színűre festve készen várt rám. A tehersikló ismét jött, elvitte a fagyasztott bogyókat és hagyott itt nekem egy új, üres konténert.

Az egy hét pihenőidőm alatt a házikót építgettem és az utolsó szabadnapom délutánján már gyönyörködtem is a művemben. Egyetlen szoba, alig négy méter széles és ugyanolyan hosszú alapterületen, deszkapadlóval és enyhén csapott tetővel. Üvegem nem volt, hát átlátszó pyro-plexi lapot használtam az egyetlen ablakhoz és az ajtó fa kilincse sem volt éppen a legtökéletesebb, de büszkén néztem a kis házikót. Egy valamirevaló építőmunkás biztosan elsírta volna magát a látványra, de hát ez van. Én még életemben nem építettem semmi ilyesmit és első próbálozásnak szerintem egyáltalán nem is volt rossz.

Holtfáradtan, de boldogan robogtam haza. Nesze neked szabályzat! Méghogy nem lehet semmit építeni? Hah!

Aztán pár héttel később rájöttem, hogy nem véletlenül volt ez a szabály felállítva.

Az egyik földtúró meghibásodást jelzett úgyhogy akartam vagy sem, de a javító készlettel a hónom alatt be kellett vágnom magam a siklóba és a jajgató masina után mennem. A kilences parcellát készítette éppen elő, amikor az egyik stabilizátora leállt és a gép hirtelen ’farnehéz’ lett. Mikor odaértem, láttam, hogy a pórul járt masina hátulja a földön ül míg az első fele erőlködve próbál a föld felett maradni. Gyorsan beleolvastam az info-pad útmutatásába és lépésről lépésre követtem az utasításokat. Egyetlen kiégett csatlakozót kellett kicserélnem és a földtúró hálásan zümmögve ugrott neki újra a munkának.

Már éppen szálltam volna be a siklóba, amikor zúgásra lettem figyelmes. Forgattam a fejem, de semmit sem láttam, viszont a hang egyre erősödött, közeledett és gyanúsan ismerős volt. Becsapódó impulzus torpedók vagy lezuhanó légijárművek tipikus hangját hallottam. Bár nem feltételeztem, hogy bárki is hirtelen háborút indított volna a farmerek vagy akár személy szerint ellenem, de hasra vágtam magam a sikló mellett. Nem mintha egy impulzus torpedó ellen ez védelmet jelentett volna… Fejemet emelgetve az eget kémleltem, amennyire ez nyakcsigolya-törés nélkül lehetséges volt és hirtelen megpillantottam a hang forrását, de csak egy pillanatra, aztán eltűnt, majd ismét láthatóvá vált. Egy kisebbfajta sikló volt és a formájából ítélve légköri és űri repülésre is alkalmas lehetett. Billegve bizonytalanul és látszólag irányíthatatlanul száguldott el fölöttem, egyenesen a birtokom határát jelző erdő felé. Bepattantam a járgányomba és a nyomába eredtem, de alig tettem meg pár száz métert, mikor a lezuhanó jármű elérte a fák csúcsainak magasságát és szinte alábukfencezett az erdőbe. Úgy toltam a gyorsitókart, hogy majd meggörbült, de még így is nagyon lassúnak éreztem a tempót.

Az erdő szélén meg kellett állnom, mert a sűrű aljnövényzetbe a járművem nem lett volna képes elakadás nélkül mozogni. Mint aki rugóra ült, ugrottam ki a siklóból, felkapva az elsősegély dobozt és amilyen sebesen csak tudtam elkezdtem a roncs feltételezhető irányába törtetni. Bár a rádiókapcsolat a házzal nem volt megtiltva de csak végszükség esetére volt javasolt. Igen, hivatkozva az elektromagnetikus hullámok hatása az élővilágra… Még egy egetverően ostoba és átlátszó kifogás… Úgy véltem, ez végszükség, hát amíg a bokrokkal küzdöttem, hívtam Erin-t, hogy kapcsoljon a központnak. Mikor végre az operátor beleszólt akkor gyorsan elhadartam, hogy ki vagyok és miért is hívom. Az operátor egy pillanatig hallgatott, szinte hallottam a döbbenetét a csendben, majd csak annyit mondott.

„Rendben Peter, maradj adásban, kapcsolom a biztonságiakat.”

Egy másodperc múlva egy kissé érces férfihang harsant a fülembe. „Crawford hadnagy…”

„Hadnagy, egy kisméretű, ismeretlen repülő jármű zuhant le közvetlenül a birtokom határain túl az erdőben. Úgy négy mérföldre, északra a kilences számú parcellámtól, három mérföldre a tengerparttól. Úton vagyok a helyszínre, úgy kettő perc és ott vagyok. Tűznek, robbanásnak egyelőre semmi nyomát nem tapasztaltam.”

A hadnagy hangja beleharsogott a fülembe. „Legyen óvatos, törzsőrmester, nem tudjuk kik ültek a gépben. Nem a mieink, az biztos, készüljön esetleges ellenségre.”

Már vágtam is volna rá a szokásos nyugtázó választ, amikor belém hasított a felismerés. Crawford a katonai rangomon szólított. Honnan tudja egy biztonsági ember az én rangomat? Mire a gondolat végére értem már ott is álltam a lezuhant gép által vágott tisztás szélén.

A jármű talán kétszer akkora lehetett, mint a siklóm és darabokra törve, csendesen hevert a fűben, félig egy kidőlt fatörzsön pihenve. A pilótafülke átlátszó búrája szilánkokra robbanhatott, mert már csak a kereteknél látszott belőle pár darabka. Azt innen is láttam, hogy egy négyüléses könnyű kis sikló vagy gyorskomp lehetett. A gép üléseiben két alak hevert. A baloldali szinte biztos, hogy halott volt, mert a testhelyzet, amiben a biztonsági övén lógott teljesen természetellenes volt. A társa azonban még élt mert a következő pillanatban lassan, tétován megmozdult. Kikászálódott, azaz inkább kizuhant a rommá tört gépből és a földön elnyúlva nem mozdult egy darabig. Ezt az alkalmat használtam ki, hogy óvatosan közelebb mozduljak.

A fekvő alak nehézkesen feltápászkodott és egyből észrevett. Meglepetésemben majdnem felkiáltottam. Az alak nem ember volt, hanem egy Walnuur. Rücskös szürke bőre, szőrtelen, hajtalan feje lapos, ráncolt orra volt és fekete szemét dühös-ijedten meresztette rám.

Az emberi fajnak nem sok köze volt Walnuur-hoz. Diplomáciai kapcsolat soha nem jött létre velük és bár nem voltak kifejezetten agresszívek az emberekkel szemben, de kisebb kakaskodások a két faj fegyveres űrhajói között, mégha elvétve is, de előfordultak. A Walnuur valamiféle egyenruhát viselt, mert halott társa is hasonlóan volt öltözve. Az oldalán viselt fegyver nem tette őt barátságosabbá egy cseppet sem. Amikor a keze a fegyvere felé indult rákiáltottam.

„Én a helyedben az a fegyvert békén hagynám! Nem azért jöttem, hogy megöljelek, hanem hogy segítsek.”

A Walnuur egy pillanatra megdermedt, mintha megértette volna, amit mondok, de a következő másodpercben már a kezében volt a fegyvere és alig tudtam lebukni a felém villanó vörös sugár útjából. A Walnuur rettenetesen gyors volt. Oldalt vetettem magam és még gurulás közben előrántottam a fegyveremet. Most határozottan örültem neki, hogy nem hagytam fel a szokással, miszerint házon kívül mindig magamnál tartottam. Kidugtam a fejem egy kidőlt fatörzs mögül, hogy bemérjem az ellenfelemet, de azonnal le is buktam, mert a tőlem csak centiméterekre becsapódó lézersugár fakéreg és forgácsesőt indított meg rám. A kezem ügyébe akadt egy darab az összetört járműből. Megragadtam és nagy lendülettel elhajítottam. A fémes csattanást a Walnuur lövésének sistergő hangja kísérte. Erre én felpattantam és gondolkodás nélkül, lőttem.

A Walnuur a mellkasához kapott, ahol a fehér plazmalövedék eltalálta, egy pillanatig csodálkozva meredt rám, majd, mint egy kivágott fa, hanyatt dőlt. Kifújtam magam az izgalmakra, majd szememet továbbra is a két halotton és a roncson tartva ismét kértem Erin-t, hogy kapcsolja a központot, ezúttal a biztonságiakat.

Egy ismeretlen férfi szólt bele a rádióba. „Crawford hadnagy már úton van a helyszín felé. Van valami újabb jelentenivalója?”

Miután elmondtam a fejleményeket az ismeretlen hallgatott egy sort. „Jobb lett volna élve elfogni. Akkor talán megtudtuk volna, hogy mit is akar a Walnuur tőlünk… Rendben, Peter, akkor innentől mi átvesszük az ügyet. A siklónk még úgy két órányi útra van a helyszíntől, addig maradjon, ahol van és ne nyúljon semmihez.”

Megígértem, de eszem ágában sem volt betartani a szavam. A jármű négyüléses volt és csak két holttestem van. A tény, hogy senki nem kezdett el rám lövöldözni még nem jelenti azt, hogy csak ketten ültek a siklóban. Minden idegszálammal figyelve megkerültem a halott Walnuur-t és a pilótafülkéhez léptem. A hátsó két ülés nem árulkodott arról, hogy ült-e bennük valaki, de amikor jobban körülnéztem az egyik hátsó konzol műanyag lemezén piros foltokat vettem észre. Óvatosan az ujjamre vettem egy cseppet és elmorzsoltam, majd megszagoltam. Vér volt, méghozzá talán emberi vér. A Walnuur-nak kékeszöld vére volt de ez vörös és enyhén fémes szagú. Figyelni kezdtem a környéket és észrevettem egy szabálytalan csapást a füves-bokros növényzetben. A Neburon füvének volt egy szokása, miszerint, ha letapossák, még akár órákig is úgy marad, mielőtt ismét felegyenesedne. Elindultam a csapást követve és egy puhább, földes részen egy lábnyomot pillantottam meg. Jóval kisebb volt, mint az enyém és a recék bakancsra utaltak. Nem vagyok az a tipikus nyomkereső, de olyan érzésem volt, hogy a bakancs, ami a nyomot hagyta a Földön készült. Akárki is hagyta el sietve a roncsot talán fél óra előnye lehetett hozzám képest.

A nyomokra figyelve gyorsan elindultam és hamarosan kiértem az erdőből. A csapás a tengerpartra vezetett, majd ott elfordult és követte a part vonalát. Laza futólépésben indultam el a nyomon de egy fél óra múlva lélekben, ismeretlenül is megemeltem a kalapom az illető előtt. Túlélt egy szerencsétlenséget, kimászott a roncsból és úgy tűnik, igencsak jó tempóban, futva távozott a helyszínről.  Már legalább két mérföldre volt az erdő mögöttem, amikor hirtelen belém villant, hogy hova is tarthat az illető délről jött a jármű akkor valószínűleg láthatták a tengerparti kunyhómat.

„Hányjak két napig cigánykereket, ha ez a gyorslábú akárki nem a kabinom felé tart.” Gondoltam, majd az órámra néztem. A hadnagy az embereivel egy órán belül itt lesz. Gyorsan megfordultam és visszaügettem az erdőbe. Alig pár perce értem csak oda, amikor a levegőben felzúgott egy nagyméretű, katonai sikló és egy percen belül a hadnagy és két fegyveres biztonsági ember ereszkedett alá egy-egy kötélen. Mikor már mindhárman a tisztáson álltak a hadnagy hozzám lépett. Rövidre vágott hajú, késő negyvenes férfi, aki kor szerint inkább őrnagy vagy alezredes lehetett volna.

„Megkaptam a jelentését a tűzharcról. Jobb lett volna élve elfogni…”

„Gondolom, de nem hagyott más lehetőséget.” Feleltem.

Rápislogott a fegyveremre, majd megszólalt. „Legközelebb talán próbálja meg az elektronpuskát használni, amit a cégtől kapott.”

„Miért, lesz legközelebb?” kérdeztem ártatlan pofával. Erre csak dühösen felhorkantott. Az egyik embere is kiszúrta a csapást és lelkesen jelentette a főnökének. Lehűtöttem a lelkesedését.

„Azok az én nyomaim, kollega úr. Kicsit körülnéztem, hátha találok még valami használható információt, roncsot, akármit.”

Crawford gyanakodva pillantott rám de kezet nyújtott. „Köszsönjük a közreműködését. A további segítségére nincs szükségünk, nyugodtan visszatérhet a munkájához.”

Visszatörtettem a siklómhoz és láttam amint a katonai jármű hatalmas elektromágneses karja felkapja, magához vonzza a roncsot és elindul vissza a központ fele. Alig vártam, hogy eltűnjenek már indultam is a kabinom irányába.

Ahogy közeledtem, már láttam, hogy vendégem van. A letaposott fű egyenesen az ajtóig tartott. Leállítottam a siklót jó ötven lépésnyire a házikótól és törtem a fejem, hogy mitévő legyek.

Beronthatok, mint egy megkergült bika, de abból csak lövöldözés és emberhalál lesz. Ha bekopogok szépen, udvariasan akkor lehet, hogy az ajtón keresztül fog a jól futó ismeretlen lelőni. Merthogy arról meg voltam győződve, legyen akárki is odabent, van nála fegyver.

Jobb híján, kockáztatva, hogy lelőnek tisztes távolságot tartva a háznak arra az oldalára mentem, ahol az ablak volt és felemelt kezekkel megálltam, vártam egy kicsit, majd elkurjantottam magam.

„Hé te ott a házban! Nem áll szándékomban bántani téged! Gyere elő és megbeszéljük a dolgot!”

A házból egy tompa hang szállt felém.

„Mondd meg a társaidnak, hogy eszükbe se jusson semmi ostobaság! Pontosan a fejedre célzok!”

Ekkor mér tudtam, hogy nem profi kiképzett harcossal állok szemben. A fejemre céloz… elég, ha véletlenül megbotlok a fűben és máris mellé lő… Az ismeretlen folytatta.

„A fegyvert tedd a földre, de lassan…!” hogy teljesítettem az utasítását újabb fojtott hangú parancsot kaptam.

„Kezedet tedd a fejedre és lassan, nagyon lassan gyere az ajtóhoz és gyere be!”

Erre majdnem elsírtam magam és komolyan elkezdtem aggódni az életemért. Nincs attól rosszabb, mint egy ostoba zsarufilmeken felnőtt amatőr, fegyverrel a kezében. A kezemet a fejemre tettem és lassan elindultam a ház felé, de közben odakiáltottam a parancsolgató kedvű ismeretlennek.

„Ha a kezemet a fejemen tartom, akkor nem fogom tudni kinyitni az ajtót…”

„Oldd meg valahogy!” csattant a válasz. Erre majdnem kitört belőlem a röhögés. Odalépegettem az ajtóhoz kezemet a fejemről levéve lassan kinyitottam majd ismét összekulcsoltam az ujjaimat a tarkómon. Könyökömmel szélesebbre tártam az ajtót majd lassan beléptem.

„Rendben, itt vagyok hát. Most mi lesz?”

„Fordulj meg, arccal az ajtó felé! Most az lesz, hogy az egyik cimborád közelebb hozza a siklót és mi kisétálunk, beülünk és elhúzunk innen. Ha valaki ostobaságon töri a fejét akkor a fejed lerobban a nyakadról. Világos?”

Bólintottam. „Mint a nap. Az egyetlen probléma, hogy nincsenek cimboráim, egyedül vagyok.” amíg beszélt fel tudtam mérni a távolságot és hallottam a deszka halk reccsenését, amint közelebb lépett hozzám. Még egy hatalmas amatőr hiba...

Villámgyorsan megfordultam és egy hirtelen csuklómozdulattal kicsavartam a kezéből a fegyvert. Az ismeretlen fájdalmasan felkiáltott és a padlóra hullott a lendületemtől. A megszerzett fegyvert azonnal ráfogtam de csak, hogy a következő másodpercben le is engedjem.

A padlón egy fiatal nő dörzsölgette a csuklóját fájdalmas arccal, amíg lófarokba kötött fekete haja a csukló masszírozásra ütemesen ringott a válla felett. Ez még nem akadályozott volna meg semmiben, de az Űrvédelmi Rendőrség egyenruhája, amit a nő viselt, már annál inkább.

„Itt helyben lelősz vagy inkább odakint?” kérdezte szinte dühösen a nő. Egy pillanatig haboztam, hogy visszaadjam-e neki a fegyverét, de az előző pár percre gondolva, inkább az övembe dugtam a parányi impulzus pisztolyt.

Nyújtottam a kezem, hogy felsegítsem. Nem fogadta el a segítő kezet.

„Miért lőnélek le?” tegeztem vissza „Nekem semmi bajom sincs veled.”

„Oh, köszönöm, igazán kedves… Akkor majd a valamelyik cimborád, vagy a főnököd akarja megtenni?” grimaszolt a nő.

„Miről hablatyolsz itt össze-vissza? Nagyon megüthetted a fejedet a balesetben, mert semmi értelme nincs annak, amit mondasz!” fogott el a méreg. A nő összehúzta a szemét és egy pillanatra elbizonytalanodott.

„Jól adod az ártatlant. Ha a bíróságon is ilyen remek színészi teljesítményt mutatsz, talán megúszod harminc évvel…” morogta.

Meguntam ezt a játékot. A rendőrnő nem lehetett több, mint negyven-negyvenöt kiló hát odaléptem hozzá és talpra állítottam.

„OK, akkor kezdjük elölről. Engem Peter Watkins-nak hívnak és az Űrvédelmi Hadtest volt törzsőrmestere vagyok. Jelenleg ganara farmer vagyok. Te ki vagy?”

A nő imbolygott egy kicsit, de állta a tekintetemet. És egy kis hallgatás után végre valami használható információt is hallottam tőle.

„Allison McKinley, Űrvédelmi Rendőrség, nyomozó.” Felelte kurtán. Erre felszaladt a szemöldököm a csodálkozástól.

„Nem vagy te egy kicsit fiatal, hogy nyomozó legyél?” szaladt ki a számon. A nő úgy fújt rám, mint egy macska.

„Máskor ezt talán még bóknak is venném, de most inkább sértésként kezelem. Tavaly végeztem, ha mindenáron tudni akarod…”

Viccesnek szánva emeltem fel a kezem megadásra.

„Rendben, rendbe, csak keresztül ne döfj a tekinteteddel!”

Allison nem találhatta ezt viccesnek, mert továbbra is csak dühösen meregette rám a szemét.

„Mi a terved velem? Lelősz, vagy elviszel a főnöködhöz kínvallatásra? Mi a divat mostanában a kábítószer üzletben?”

Vicceskedő hangulatom ezekre a szavakra úgy tűnt el, mint a reggeli harmat egy forró nyári napon.

„Nem áll szándékomban lelőni téged és igazából főnököm sincs de hálás lennék, ha ezt a kábítószer dolgot kifejtenéd, ugyanis gőzöm sincs, hogy miről beszélsz.”

A lányon most határozottan látszott, hogy elbizonytalanodott.

„Nem mondod, hogy ezeknek dolgozol és nem is tudod, hogy mit csinálsz? Ennyire hülye még egy katona sem lehet…”

Igyekeztem nem meghallani a sértést, mire a lány folytatta.

„Mit is termelsz te itt? Ganara-t. Tudod te, hogy mire is használják ezt a bogyót?”

„Nem igazán. Az adatbázis szerint orvosi felhasználásra van szánva és mérgező anyagokat tartalmaz, így, nyers formájában.”

Allison felnevetett. „És ezt te nem találod egy kicsit sem furcsának?”

„Miért találnám? A Földön számos kígyóméreg alapja egy csomó gyógyszernek.” Vontam vállat.

A lány abbahagyta a nevetést és a szemebe nézett, mintha azt próbálná eldönteni, hogy mennyire is hihet az ártatlanságomban. „Igaz… Lehet, hogy hibát követek el de röviden vázolom a képet. A mamlasz képed nem azt sugallja, hogy bármiről is tudsz… Vagy, amint már mondtam, jó színész vagy. Mindegy… A bogyó, amit te termesztesz az alapanyaga egy igencsak népszerű és nagyon drága kábítószernek. Azért mondják neked, hogy mérgező, mert nem akarják, hogy csupán kíváncsiságból is megkóstold. Már az első alkalom azonnali függőséget okoz és így, részint egyből rájönnél, hogy mit is termesztesz, részint pedig, nekik nincs szükségük egy kábítószerfüggő farmerre, aki többet lebegne a felhők között, unikornisokra vadászva, mint kint a földeken ganara-t termesztve. Az egész mögött a Szindikátus áll, egy majd minden fajt behálózó bűnszövetkezet. Az ő egyik Földi fantomcégük a ’FarmLand’, akiknek szerintem te is dolgozol. Minden olyan bolygón, amelyek a Fajok Tanácsa alá tartozik ez a bogyó tiltott. Sem termeszteni sem forgalmazni nem lehet. A Szindikátus hát keresett és talált egy bolygót, a Neburon-t, amelyik nem tartozik egyik idegen fajhoz vagy a Földi hatóságokhoz és szerencsétlen bugyuta embereket becsapva lám, már termesztik is a ganara-t. Kezded már kapizsgálni, egyszerű barátom?”

Hallgattam a lányt és azon gondolkoztam, hogy igaza volt. Hogyan lehettem ekkora ökör, hogy aláírtam a szerződést? Volt még azonban pár kérdés a tarsolyomban.

„Várjunk csak egy kicsit… Én aláírtam egy szerződést, ami elvileg a kereskedelmi kamara ellenőrzésén átment. Ha a ganara termesztés tilos, akkor hogyhogy a kamara áldását adta a szerződésre?”

Allison elfintorodott. „Elolvastad te azt a szerződést? Sehol nem említik benne sem a bolygót, sem a ganara-t. Csak nagyon hozzávetőlegesen van az egész megszövegezve, mint ’a cég által kijelölt bolygón’ vagy ’a cég által meghatározott növényfajták termesztése’ és hasonlók.”

Most, hogy említette, felrémlett, hogy tényleg ez volt a szerződésben és be kellett, hogy ismerjem, én bizony nem olvastam át minden betűt tizenhatszor, de még kétszer sem.

„OK, ezt értem. De a cég küldött személy szerint nekem egy felkérést és abban igenis benne volt a ganara.” Vetettem ellen.

A lány megcsóválta a fejét. „Hallottál már valaha is hirdetést ettől a cégtől? Fogadjunk, hogy nem. Egy bűnszervezet sem teszi magát a holo-hirdetésekbe. A Szindikátusnak megvannak a maga információforrásai és kifejezetten a megfelelőnek tűnő egyéneket célozzák meg az ajánlataikkal. Az üzenet nyomon követhetetlen és szinte mindenhonnan azonnal törlődik amint megnyitottad. Próbáltuk ezt a vonalat és sikerült is egy üzenetet elcsípni, de a Szindikátus ügyvédjei és informatikai nagyágyúi még a vizsgálati szakaszban bebizonyították, hogy az üzenet valami hackertől jött. Szóval, mi fogtunk egy szerencsétlen bűnbakot, ők meg elsétáltak.”

Megvakartam a fejemet. „Bevallom, már az elején bűzlött valami, de a kíváncsiságom erősebb volt, mint a józan eszem. Azért van még pár dolog, amit nem értek. Például, hogy miért kellenek nekik leszerelt katonák meg rendőrök?”

Allison vállat vont. „Ez egy kicsit furcsa nekünk is, de úgy véljük több oka is lehet. Az egyik, hogy a kábítószer üzlet veszélyes és az csak bónusz, ha a farmer egyben egy képzett fegyver használó is. Másrészt, akit a későbbiek során megbízhatónak és használhatónak találnak azt átteszik más feladatokra is. Ez a bolygó akár amolyan előválogatás féle lehet a későbbi Szindikátusi tagsághoz.”

„Na jó és hogy jön a Walnuur a képbe?”

„A Szindikátus megpróbálta a Walnuur-t is bevonni az illegális kereskedelembe, de belebuktak. Mindössze három olyan faj van a jelenleg ismert tizennégyből, ahova a Szindikátus képtelen volt befurakodni és az egyik a Walnuur. Az ő rendőrségük elkapta és kivégezte a csempészeket, de előbb kiszedtek belőlük minden információt. Így fedezték fel a forrást, nevezetesen ezt a bolygót. Egy rejtett naszádot küldtek felderítésre, ami igazolta a kábítószer termesztést és kereskedelmet a Neburon-on. A Walnuur, nem akarván kirobbantani egy csillagközi háborút a legnagyobb titoktartás mellett kapcsolatba léptek velünk, a Földi űrrendőrséggel, hogy dolgozzunk közösen az ügyön. Bár nincs hivatalos diplomáciai kapcsolat a Föld és a Walnuur között, a Földkormány elnöke áldását adta az együttműködésre. Egészen eddig sikerült is titokban tartanunk, hogy rájöttünk, mi folyik ezen a bolygón de attól tartok a Szindikátus már megsejtett valamit. Az űrhajónk lezuhant és ez biztosan okoz némi nyugtalanságot a vezetőik köreiben. Nem tudom mi lesz a következő lépésük, de két lehetőséget látok. Az egyik, hogy megszimatolva a bajt itt felégetnek mindent és odébbállnak. A másik lehetőség, hogy egy eddig még soha nem látott, rendőr-bűnöző háborúnak nézünk elébe. És most nem utcai lövöldözgetésekről beszélek, hanem űrcsatákról. A Szindikátus vagyona hatalmas és nem hiszem, hogy veszni hagynak egy ilyen zsíros üzletet csak azért, mert a Walnuur-nak nem tetszik.”

Ez egyre komolyabban hangzott. A fene se gondolta volna, hogy ez az ártalmatlannak látszó kis bogyó akkora bonyodalmat tud okozni.

„Ha a ganara illegális más fajoknál is, akkor őket is be lehetne vonni a Szindikátus elleni harcba. Ha teszem azt, öt faj űrhajói néznek farkasszemet a bűnözők űrhajóival, akkor aligha hiszem, hogy a Szindikátusnak lenne esélye.” Jegyeztem meg, mire Allison halványan elmosolyodott.

„Tipikus katona… Arra nem gondolsz, hogy a Szindikátus emberei mindenütt jelen vannak, szinte minden fajnál, és rengetegen igen magas posztot töltenek be. Nem is említve, hogy pénzzel, szívességekkel, zsarolással bármit el lehet intézni. A többi faj bevonása egyetlen dolgot eredményezne, mégpedig vég nélküli vitákat, tucatnyi haszontalan bizottságot és nulla eredményt.”

Kibámultam az ablakon a lassan aláhulló nap fényében ingadozó fűszálakra és semmi használható nem jutott eszembe. Egyre csak az járt a fejemben, hogy bár jóhiszeműen, de tagjává váltam egy jelentős bűnöző csoportnak. A gondolat nagyon nem tetszett… tettem már nem kellemes dolgokat az életem során, de drogüzlet és szervezett bűnözés már messze túl voltak azon, amit képes voltam tolerálni. Visszafordultam a lányhoz.

„Mik a lehetőségeink? Ha van valami terved, akkor ki vele. Ha nem teljes őrültség, ami a biztos halálunkkal végződik, akkor támogatni fogom. Feltéve, ha hiszel nekem, hogy én semmit nem tudtam az egész kábítószer meg Szindikátus dologról…” hogy szavaimat igazoljam kihúztam a lány fegyverét az övemből és visszaadtam neki.

Allison egy pillanatra csodálkozva meredt a pisztolyra, majd gyorsan kikapta a kezemből. Egy pillanatig láttam a fekete szemében, hogy habozik, most mit is tegyen? Rám fogja a fegyvert, vagy eltegye azt…? Szerencsémre, az utóbbi mellett döntött.

„A Szindikátus fegyveres műholdjai felfedezték a Walnuur űrhajót, amivel jöttünk és úgy lepuffantották azt az orbitális pályáról, mint a pinty. Mi hárman alig tudtunk elmenekülni az egyik siklóval de a robbanás elkapott minket és a rendszerek egyre másra mondták fel a szolgálatot. Így sikerült lezuhannunk. A két Walnuur tiszt meghalt én vagyok az egyedüli túlélő és az egyetlen szövetségesem egy hirtelen a jófiúk oldalára átálló ganara farmer. Szerinted, miféle tervem lehet ezek után?”

Megértettem az elkeseredését. A helyzet elég kilátástalannak tűnt, de amíg az ember él, addig remél…

„A kérdés az, hogy számíthatunk-e a Walnuur, vagy a Föld űrrendőrségének mentőakciójára?”

A lány megrázta a fejét. „Ez Walnuur akció volt, tehát a Földről biztosan nem jön egyhamar segítség. Rejtett üzemmódban, kéthetes megfigyelést kellett volna végrehajtanunk. Leghamarabb három hét, mire elkezdenek keresni minket és még akkor sem hiszem, hogy sikeres lenne, mert nem tudunk kommunikálni velük. Legnagyobb valószínűséggel csak felírjak a nevünket a hősi halált haltak dicsőségfalára.” Húzta el a száját a lány.

„Remek, pontosan ezt nem akartam hallani. Tehát, egyedül vagyunk az ellenséges vonalak mögött és nem számíthatunk evakuációra. Kommunikálni a mieinkkel nem tudunk, megfelelő tartalékaink, tűzerőnk és emberi, technikai erőforrásunk nincs, hogy beássuk magunkat. Ebben az esetben csak egyet tehetünk, mégpedig, hogy megpróbálunk visszajutni hazai pályára. De előszőr is, el kell látni a sebesüléseidet. Másodszor valami másik ruhát kell szereznünk neked. Harmadszor szereznünk kell valami járművet, amivel elhagyhatjuk a bolygót. Gondolom, nem tudsz űrhajót vezetni?”

Allison úgy nézett rám, mintha hirtelen két fejem nőtt volna.

„Dehogynem… Minden szabadidőmet űrhajólopással és vezetéssel töltöm... Te ezt nem is tudtad? Persze hogy nem tudok… De mégha tudnék is, gondolom nincs a zsebedben egy-két hosszú távú csillaghajó, igaz?”

„Le ne harapd már a fejem! Már kérdezni sem szabad? Először is visszamegyünk a házamhoz. Egy forró fürdő után, teli gyomorral talán könnyebb lesz kidolgozni a részleteket.”

Kiléptem a házikóból, magamhoz vettem a fegyveremet és fél szemmel figyeltem, amint a lány is óvatosan kilép az ajtón. Idegesen forgatta a fejét, mintha attól tartott volna, hogy hirtelen egy tucat drogcsempész ugrik elő a fűből. Beültem a siklóba és megvártam, amíg Allison is bemászik mellém.

„Ezt adta a Szindikátus?” nézett megvetően a siklóra. Kezdett kicsit bosszantani a lekezelő hangneme. Pont úgy viselkedik, mintha ő tenne nekem szívességet, nem pedig fordítva.

„Nem egy csúcs modell de teszi a dolgát. Ha kifogásod van ellene, akkor panaszt tehetsz a Szindikátusnál, vagy jöhetsz gyalog is.” Mordultam rá.

A házhoz közeledve szóltam Allison-nak, hogy húzódjon le az ülésben, amennyire csak tud. Nagyon furcsán nézett rám, hát gyorsan megmagyaráztam.

„Nem szeretném, hogy Erin észre vegyen. Van egy olyan érzésem, hogy hátam mögött információt küldözget a központnak…”

„Ki az az Erin? Nem mondtad, hogy valakivel együtt élsz…” bámult rám a lány.

„Nem ki, hanem mi. A ház számítógépe, amit elneveztem Erin-nek.”

Allison nem kérdezett többet, de az arcára volt írva, hogy erősen gyanakszik az elmeállapotomat illetően.

Bekormányoztam a siklót a csűrbe és amint kiszálltam, Erin már nekem is esett.

„Peter, merre jártál? A gépkarbantartás elmaradt mindezidáig és a munkatervtől is el vagy maradva…”

„Itt hagyd abba Erin. Ha nem vetted volna észre, történt egy kis probléma. Gondolom hallgatództál és vetted a beszélgetésemet a biztonságiakkal, igaz?”

A másodpercnyi csöndet akár a bűntudatnak is gondolhatta volna bárki, ha Erin nem egy számítógép lett volna.

„A biztonságiak már három órája elvitték a roncsot és te nem tértél vissza sem a házhoz sem a földekre.” Hallottam a gép dorgáló hangját.

„Erin, mára elegem van belőled! Rosszabb vagy, mint egy házsártos feleség! Deaktiváld magad, de tüstént!”

„Ugyan miért? Talán valami rejtegetni valód van? Peter, ha így viselkedsz, annak komoly következményei lehetnek és megronthatja a kapcsolatunkat…”

Én már nem figyeltem rá. Odaléptem a csűr termináljához és megnyitottam Erin alap operációs rendszerét.

„Peter, mit csinálsz? Ne akard, hogy valami olyat tegyek, amit nem szeretnék…”

A seregben speciális műszaki kiképzést kaptam és mint olyan rendszerek hatástalanítása is a tantárgyak között szerepelt. Minden opto-chipes rendszernek volt egy beégetett kódja, amivel végszükség esetén vagy teljesen leállítani vagy ’megfagyasztani’ lehetett az egész rendszert. Sejtettem, hogy Erin melyik chip fajtával rendelkezik, hát emlékezetből beütögettem a kódot.

„Peter, ha azt hiszed, hogy enge…” a hang a mondat közepén abbamaradt.

„Erin? Hallasz engem? Erin! Csukd be a garázsajtót!” szóltam fennhangon, de semmi sem történt. A képernyő azt mutatta, hogy az összes éppen futó alkalmazás megállt és a feloldó kódra vár. Erin tehát megbénult és ez nekem egyelőre elég is volt. Intettem Allison-nak, hogy előbújhat.

„A számítógéped féltékenyebb, mint egy barátnő… nem csodálom, hogy jobban szeretsz odakint csatangolni. Én se szeretnék egy ilyen házisárkányhoz hazajönni…Kikapcsoltad?”

„Csak megfagyasztottam. A leállító kódot úgy látszik kivették a listából, mert nem működött.”

Sebtében körbe vezettem Allison-t a házban. amíg a robo-medi gép a horzsolásait kezelte én megpróbáltam neki valami ruhát találni. Figyelembe véve, hogy én 1.8 magas vagyok és közel 90 kiló, míg Allison talán 1.6 és 45 kiló, nem is beszélve arról, hogy a ruhatáramban kizárólag férfiholmik voltak ez igencsak nehéz feladatnak bizonyult. Végül egy állítható derekú nadrágot és a legszűkebb ingemet választottam ki a szánalmasan kicsi ruhakupacból és a lány kezébe nyomtam, amikor végzett a robot dokinál. Allison szó nélkül elvette a ruhákat és eltűnt a fürdőszoba ajtaja mögött. Lerogytam az egyik fotelbe és egészen addig, amíg a lány vissza nem tért, azon morfondíroztam, hogy hogyan is tudnánk a bolygóról elmenekülni. Amikor hallottam a fürdő ajtajának zizegését felpillantottam és a rövid folyosón közeledő lány láttán kitört belőlem az úriemberhez egyáltalán nem méltó, de visszatarthatatlan röhögés.

A nadrág még sokszorosan visszahajtva is a földet súrolta és minden lépésnél úgy lengett a lány bokája körül, mint harang a déli mise előtt. A nadrág a lány derekánál hatalmas buggyot vetett és határozottan valami régi török viselet bugyogójára emlékeztetett. Az ing válla majdnem Allison könyökénél hintázott míg az alja valahol a térdénél libegett. Hiába ez volt a legkisebb ingem, a lány burnuszként akár maga köré is tekerhette volna. Az ugyancsak sokszorosan visszahajtott ingujj miatt olybá tűnt, mintha a lány csuklóján valami különösen hatalmas tumor nőtt volna.

Udvariatlan viselkedésem ki is váltotta a megfelelő gyilkos pillantásokat Allison részéről és dühösen elkezdte az inget betűrögetni a nadrágba. Ez nagy hiba volt. Az ing alatt, a nadrág övébe dugott fegyvere elszabadult, de nem kifele, hanem befele csúszott. A következő pillanatban azt láttam, hogy a lány először ijedt arccal tapogatódzik a saját hasa és alteste körül, majd a bal lábát felemelve ugrálni kezd. Nem jöttem rá a vitustánc okára, egészen addig, amíg a pisztoly hatalmas koppanással ki nem hullott a nadrág szárából a padlóra. Képtelen voltam abbahagyni a röhögést és amikor a fegyver kiesett a nadrágból, akkor már szó szerint a könnyeim is potyogni kezdtek.

Allison egy nukleáris csapással egyenértékű pillantást vetett rám, majd a pisztolyát felmarkolva visszaflappogott a fürdőbe. Pár perc múlva újra előbukkant és a viháncolhatnékom egyből elmúlt. A lány talált egy ollót a fürdőszoba szekrényében és azzal kissé egyenetlenül és rojtosan ugyan de levágta a nadrág szárát. Az egyetlen, társaságban is viselhető nadrágom volt… Megkurtította az ing ujját és vélhetően a derekát is. A kép valamivel jobb lett, de amikor leült a másik fotelbe egyből sziszegve fel is pattant és a nadrág zsebéből némi közelharc árán sikerült kirángatni a pisztolyát. Letette a fegyvert a karfára majd határozottan duzzogó arckifejezéssel levetette magát a fotelbe.

„Remélem, miközben jóízűen kiröhögtél, kitaláltad azt is, hogyan tűnjünk el erről a sárgolyóról, élve!” morogta.

Már nyitottam volna a számat, amikor egy eddig még sosem hallott kis dallam csendült fel. Felkaptam a fejem és a már ácsorgó, pisztolyát szorongató lányra néztem.

„Nem nézed meg, hogy ki csenget?” suttogta Allison sápadtan. Persze! Hogy én milyen hülye vagyok, az ajtócsengő! Ha valamire, akkor erre nem számítottam.

Felugrottam a fotelből és kikukucskáltam az ablakon. A ház előtt a sűrűsödő félhomályban egy zöld sikló parkolt. Az ajtóhoz ballagtam és nagy lendülettel kinyitottam. Két szürke overallos, fegyveres biztonsági ember toporgott az ajtóban.

„Szép jó estét, Peter. Bocsánat, hogy csak így beállítunk, de lenne pár kérdésünk a délutáni siklóbalesettel kapcsolatban.”

Nem igazán akartam őket beinvitálni, de ha nem teszem, akkor az egyből gyanús lett volna. Besorakoztak a lakásba és bevezettem őket a konyhába. Addigra Allison már el is tűnt a fürdőszobában.

Gondoltam, eljátszom a jó házigazdát és megkínálom őket kávéval, de egyikük sem kért. Úgy nézelődtek, mint vérebek, amikor nyomot keresnek. Csak az egyik biztonsági őr jött be velem a konyhába, míg a másik megállt a konyha előtti folyosószakaszon. A közelebbi őrhöz fordultam hát.

„Szóval, mit is akarnak tudni?” Az még ki se nyitotta a száját, amikor a társa a fürdő ajtaján lévő áttetsző kis ablakon kiszűrődő fényt észrevéve megkérdezte.

„Van valaki a fürdőszobában?”

Meglepett képet vágtam és megráztam a fejem. „Aligha, csak elfelejtettem lekapcsolni a villanyt…” Alig ejtettem ki az utolsó szavakat rájöttem, hogy mekkora marhaságot is mondtam. A ház érzékelői regisztrálják a mozgást és felkapcsolják a világitást, amennyiben a kívülről jövő fény egy bizonyos szint alá esik. A folyosón álldogáló férfi előhúzta a pisztolyát és a fürdő felé figyelt.

A közelebbi őr keze is a fegyvere után nyúlt. Cselekednem kellett…

Egy gyors lépéssel a konyhában ácsorgó férfi előtt termettem és lefogtam a kezét. A folyosón álló társa csak a mozgást érzékelte és szinte célzás nélkül lőtt felénk, hátba találva a kollegáját. Kirántottam az összecsukló őr már félig kihúzott fegyverét a kezéből és a folyosón álló szürke overallos mellkasára leadtam gyors egymásutánban három lövést. Mindhárom talált és a férfi a lövések erejétől hanyatt esve elnyúlt a nappali padlóján. Vártam egy másodpercet, de mivel egyik test sem mutatott semmi életjelet kiáltottam Allison-nak. „Minden rendben, előjöhetsz!”

A lány óvatosan kilépett a fürdőből és elkerekedett szemmel bámulta a halottakat. „Ez csodás… Ez neked a ’minden rendben’? Mi lesz akkor, amikor majd azt mondod, hogy ’nagy baj van’­? Hullahegyek és bokáig érő vér?”

Éreztem a hangjában rezgő pánik első jeleit, hát megpróbáltam megnyugtatni.

„Már tudták, hogy van túlélője a siklóbalesetnek és azt is tudták, hogy itt kell keresni a nyomokat. Nem nagyon volt választásom, vagy ők vagy mi…”

Mindig is tudtam, hogy nem vagyok valami nagy szám, amikor kedélyeket kell csillapitani, de az szöveg egyike volt a leggyengébbeknek, amit valaha is előadtam. Gyorsan témát váltottam inkább.

„Ha felvesszük az egyenruhájukat és elvisszük a siklójukat, akkor be tudunk jutni a központba. Minden űrkomp onnan indul és oda is érkezik, szóval úgy vélem, egy lépéssel közelebb leszünk a meneküléshez.”

A lány bólintott. „Rendben, de te hámozod le róluk a ruhát…”

Megtettem de mikor átadtam Allison-nak az egyik overallt megrázta a fejét.

„A másikat kérem.” Jelentette ki határozottan. Lélekben az egekre emeltem a szemem. „Miért? Annak talán szebb az árnyalata?”

A lány erre egy lesújtó pillantással magához emelte a ruhát. A mellkason levő három, majd tenyérnyi méretű, égett szélű lyukak a lehető legrosszabb helyen voltak. Ezt egy nő így tényleg nem veheti fel. Elkáromkodtam magamat. „A francba, erre nem is gondoltam.”

„Majd legközelebb figyelj oda egy kicsit jobban.” Vetette oda könnyedén Allison.

„Rendben! Mielőtt megölök valakit, kitöltetek vele egy kérdőívet, hogy miként is szeretne meghalni.” Dühöngtem, bár igazából magamra voltam mérges. Egy lövés is elég lett volna…”

Magunkra rángattuk az overallokat és szerencsére ezeknek a mérete állítható volt. Felfegyvereztük magunkat az őrök pisztolyaival, de biztonság kedvéért a saját fegyvereinket is az övünkbe tűztük. A biztonsági siklóban találtunk két, az overallokhoz rendelt dzsekit és két sildes sapkát is. Kicsit meleg volt ugyan a dzsekikhez, de legalább eltakarta a lyukakat és elrejtette az övünkbe tűzött pisztolyainkat is. A sapkát is felvéve, már egész biztonsági őr kinézetünk volt, habár nem voltam benne biztos, hogy a központban vannak-e női őrök. Már éppen indulni akartunk, amikor a szemem egy műanyagdobozra esett. Kinyitottam és egy jelzőpisztolyt találtam benne, két tartalék magnéziumos töltettel. Elvigyorodtam, mert egy kiváló ötlet jutott eszembe. „Várj itt, mindjárt jövök…” mondtam, azzal visszaügettem a házba a hullákért. Allison döbbenten nézte amint az igencsak hallgatag testeket beemeltem a hátsó ülésre.

„Mi történt ennek a szemével? Hol van az egyik szeme?... És a másiknak a hüvelykujja?” rémüldözött Allison.

„Csak előre figyelj, ne törődj az utasainkkal!” feleltem kitérően. Nem akartam még jobban a frászt hozni rá, hogy a két hiányzó emberalkatrész bizony az én dzsekim belső zsebében, egy kis műanyag zacskóban pihennek.

„Tudod mit? Nem is akarom tudni, csak menjünk már…”

Alig indultunk el a rádió felrecsegett. „Tizenkilences, tizenkilences, itt a központ. Jelentést!”

„Itt a tizenkilences. Nem találtunk semmit, de valami gubanc van a hajtóművel… Vissza kell térnünk a központba.” Próbáltam utánozni az őr hangját.

Kis szünet után az operátor visszaigazolt a jelentést. „Rendben tizenkilences, vettem.” Majd a dupla csippanás jelezte, hogy a kapcsolatot megszakították.

Olyan gyorsan száguldottam az éjszakában, amennyire csak lehetett és alig négy óra múlva már látszottak a központ gyenge fényei. Kicsit közelebb hajtottam, majd megálltam. Intettem Allison-nak, hogy szálljon ki és a két hullát átszerencsétlenkedtem az első ülésekre. A lány némán állt és talán sokkban volt, mert egy hangját sem hallottam. Hogy oldjam a feszültséget pár szóval elmondtam a tervemet. „Okozunk egy kis káoszt, mint figyelemelterelés. A fejetlenségben könnyebben bejutunk a bázisra.”

A siklót késleltetett előremenetbe állítottam majd amikor lassan megmozdult, a nyitott ajtón át belőttem egy jelzőrakétát az utastérbe. Az izzó töltet szinte azonnal lángra lobbantotta az üléshuzatot és amint a sikló gyorsulva a kültéri, füves parkoló felé haladt, úgy terjedtek benne egyre jobban a lángok.

„Gyere, megyünk utána…” szóltam és laza kocogással a már távolban iramodó sikló után vetettük magunkat.

Talán kétszáz méterre lehettünk a parkoló szélétől, amikor a már harsogó lángokkal borított, szabadjára engedett siklónk átszakította a drótkerítést és belerohant egy ott parkoló másik járműbe. A szirénák felbődültek az épületben és erős fények gyúltak mindenütt. Ajtók vágódtak ki és emberek futottak elő az épületekből. Mi éppen csak átleptünk a sikló által szakított, a kerítésen tátongó résen, amikor a járműben lobogó tűz elérhette a maradék két jelzőrakétát is, mert robbanásszerű, hatalmas lángok vágódtak ki a siklóból és a tűz átterjedt még két, közelben parkoló siklóra is. Az emberek fejvesztetten rohangáltak, páran kézi oltókkal próbálkoztak de a kivágódó lángoktól az egyikük ruhája meggyulladt és sikoltozva esett hanyatt. Egy másik oltóval futkosó alak a lángoló társára irányította a habot és a ruhán ugráló tűz kialudt.

Mi megkerültük a parkolót, igyekezve a járművek takarásában maradni és amikor az egyik ajtón kirohant két férfi, hogy segítsenek a tűzoltásban mi szépen beléptünk a becsukódó ajtón át az épületbe. Egy rövid folyosón találtuk magunkat, ahonnan két ajtó nyílt csak. A folyosó úgy húsz lépés után elkanyarodott. A falon levő jelzésekre pillantva, már tudtam is, hogy merre vezessen először az utunk.

„Amíg a jónép a tűzzel van elfoglalva nézzünk ki az ablakon, hátha megérkezett már a járatunk…”

Allison kissé értetlenül nézett rám. „Tessék?” Közben oda is értünk egy szakaszához a folyosónak, ahol az egyik oldal üvegből volt. Nem akartam hinni a szememnek, amikor megpillantottam a betonon álló kompot. „Erről beszélek… Elrejtőzünk a kompon, az felvisz minek az űrhajóra és a következő megálló fényévekre lesz innen.” Jelentettem ki büszkén.

A lány nem volt annyira lenyűgözve a briliáns tervemtől. „Fényévekre innen, egy csempésztanya lesz a következő megálló. Gondoltál esetleg arra is, hogy az űrhajó talán hónapokig utazik majd? Hónapokig fogunk bujkálni? Mit fogunk enni? Hogy az egyéb testi funkciókat ne is említsem…”

„Muszáj neked mindig hibákat találni a terveimben? Maradj, ha akarsz, én megyek.” Torkolltam le Allison-t és ezúttal komolyan dühbe gurultam. Az a komp odakint az egyetlen esélyünk, hogy elhagyjuk a Neburon-t és azt a lány is nagyon jól tudta. Akkor meg mit akadékoskodik itt állandóan?

Allison nézte a betonon pihenő, elnyújtott tojás formájú kompot, majd megszólalt.

„Azt hiszem a terved működhet. Szerintem az ott egy Rellekith hajónak a kompja, legalábbis a formájából arra tudok gondolni. Ha jól emlékszem a csillagtérképre akkor a legközelebbi Rellekith kolónia úgy nyolc, talán kilenc fényévnyire van szóval kis szerencsével egy hét alatt odaérünk. Azt meg talán kibírjuk fél lábon állva is…”

„Remek, örülök, hogy egyetértünk. Akkor most már csak fel kell jutnunk a kompra és reméljük, hogy nem fognak az utasai még két hétig itt nyaralni.”

 

Elindultunk hát arra, amerre a reptérre kivezető ajtókat sejtettük. Találkoztunk néhány emberrel, de ügyet sem vetettek ránk, sietve mentek a dolgukra. Úgy látszott, a biztonsági egyenruha bevált. Egyszer rossz irányba fordultunk és az utolsó pillanatban tudtunk csak beugrani egy raktárhelyiségbe amíg a szembejövő két igazi biztonsági őr el nem tűnt egy kanyarban. Még vagy öt percig mentünk, látszólag nagyon határozottan, de egyre növekvő aggodalommal, hogy eltévedtünk, amikor szinte szó szerint belefutottunk két Rellekith-be.

Ez a faj egy nyúlánk, nyakigláb humanoid, elnyújtott tojásfejjel, hófehér, szinte áttetsző, vékony bőrrel és röhejes kis varkocsba font nyamvadt általában fehér, hajjal. Bár láttam néhányat az űrvédelemnél eltöltött éveim során, de nem volt velük soha dolgom. Állítólag az egész faj olyan gazdag volt, hogy a Földet Naprendszerestől megvehették volna. Én annyit tudtam csak róluk, hogy nem volt saját hadseregük, mindig zsoldosokat használtak és mindig más fajt. Mintha ez valamiféle hobbi vagy divatfüggő dolog lett volna náluk.

 

Amikor kis híján letapostuk a lábukat az egyik sarkon, ahol összefutottunk az első döbbent másodperc után az egyik Rellekith nyivákoló hangon megszólalt.

„Na végre! Már azt hittem sose mehetünk vissza a hajónkra…”

Társa egy furcsa papírzacskó-zörgésre emlékeztető hangot adott ki, mielőtt megszólalt volna.

„Mondtam, hogy ne bízzunk az emberekben. A saját őreinket kellett volna inkább hoznunk…”

Azzal ránk se hederítve elindultak. Csak a szememmel intettem Allison-nak, hogy uccu, menjünk velük. Gyanítottam, hogy a lezuhant Walnuur űrhajó és a mostanra talán már megfékezett tűz miatt megszigoríthatták a nem idevalósiak mozgását és biztonsági kíséretet rendeltek el a számukra. A két Rellekith a saját zizegő nyelvükön hevesen tárgyalva egyenesen kivezetett minket az épületből. A két biztonsági őr a kapunál csak az idegeneket bámulta, egy pillantást vetettek a mellkasunkra tűzött igazolványainkra majd intettek, hogy mehetünk. Mi pedig meg sem álltunk az űrkompig. Amikor a két Rellekith belépett a komp liftjébe én már léptem volna utánuk, de Allison megfogta a könyökömet és egy apró ’nem’-et intett a fejével.

Az alacsonyabbik idegen bosszúsan ránk zizegett.

„Na most mi van? Biztonsági kíséretet ígértek amíg itt vagyunk a bolygón. Az űrhajónk még a bolygón van, vagy nem? Mire vártok?”

Megköszörültem a torkomat és már mondani akartam valamit, amikor A lány kissé meghajolt a Rellekith felé és megszólalt.

„Az már Rellekith felségterület és az engedélyetek nélkül oda nem tehetjük be a lábunkat.”

A két idegen egymásra nézett, majd ránk. „Na, végre látunk valami értelmet is ezen a helyen… Engedélyezzük, a fedélzetre jöhettek. De amint a biztonsági hálót aktiváljuk, el kell hagynotok az űrhajót.”

Sejtelmem sem volt, mi az a biztonsági háló és hogy honnan tudjuk meg, hogy aktiválva lett, de buzgón bólogattam.

A lift halkan felkúszott velünk a pilótafülkébe, ami inkább egy nagyobbacska szoba volt. Még sosem voltam Rellekith űrhajón és bizony bámulva néztem körül. Lágy vonalú, elegánsan tervezett beltér, Négy még ránézésre is nagyon kényelmes, fotelszerű ülés és enyhén sárgás világitás. A két idegen leült a helyére és elkezdték a műszereiket érintgetni, kapcsolgatni és közben a saját nyelvükön zizegtek. Mikor látszólag befejezték, akármit is csináltak visszafordultak hozzánk és a kezükben fegyvert szorongattak.

„Lassan vegyétek ki a fegyvereiteket a tokból, tegyétek a padlóra és rúgjátok ide őket.”

Puff! Gondolhattam volna, hogy túl simán ment a dolog egészen eddig. Miért is ne történne valami baj, mindig, csak hogy ne legyen unalmas az élet? Összenéztünk Allison-nal, majd letettük a földre a biztonsági őrök fegyvereit.

„Nagyon jó! Most lépjetek hátra addig a bemélyedésig… úgy, ott megállhattok.” Szólt ránk a magasabbik, majd megérintett egy kapcsolót és az orrunk előtt égővörös fénycsíkok gyulladtak ki. Véltem, ez valami lézer rács lehet, de inkább nem tapogattam meg. A beugró, ahova behátráltattak minket talán két méter széles és ugyanannyi mély volt, egy keskeny padszerű emelvénnyel a lézer-rácstól távolabbi fal mentén. Amúgy a beugró fala sima volt, sehol semmi nyoma kapcsolónak, elosztófedélnek. Nem is lenne valami jó börtöncella, ha a rabok hozzáférnének bármihez is.

„Nem értem… Mit csináltok? Mi a biztonsági…” kezdte volna a mesét Allison, de a magasabbik Rellekith leintette.

„Ne raboljuk egymás idejét hazugságokkal. Ti nem vagytok biztonsági őrök. Ti vagytok azok, akiket az őrök keresnek. Mi pedig eleget láttunk ahhoz, hogy tájékoztassuk a főnökeinket, ennek a bolygónak és a ganara termelésnek új vezetőre van szüksége. Valószínűleg az egész csapatot le kell majd cserélnünk, mert valljuk be, szánalmasak. Alig nyolc éve alatt a Walnuur már felfedezte a mi kis mezőgazdasági tevékenységünket és még a Földi rendőrséget is beavatta a dologba. Itt bizony gyökeres változásokra lesz szükség. A főnökeink nem fognak ennek örülni, de hogy az utánunk nyomozó ügynököket is leszállítjuk nekik, így talán sikerül majd némi hasznot is látni a dologból. Most viszont csend legyen, mert nemsokára felszállunk.”

Erre már én is megtaláltam a hangomat. „És mégis, hova megyünk, ha kérdezhetem?”

A Rellekith bólintott. „Kérdezheted, de nem mondom meg. Majd meglátod, ha megérkeztünk. Amúgy jobb, he nem próbálkoztok a ráccsal. Csúnya égést és nagy fájdalmat okoz. A legutóbbi kliensünk meg is halt, amikor egy ionviharba kerültünk. Nem tudott időben megkapaszkodni és átzuhant a rácson. Két napig tartott, mire a takarítók eltüntették az utolsó foltokat is.”

Azzal visszafordult a műszereihez és pár perc múlva az űrhajó hajtóművei felzúgtak. Gyorsan leültünk a kis padra és bekötöttük magunkat. A jármű szinte hangtalanul emelkedett és hamarosan már csak a csillagok vettek körül minket.

Némi zizegő beszélgetés után fogva tartóink megérintettek pár újabb kapcsolót és az addig mozdulatlannak tűnő csillagok egy kusza fénymaszattá váltak a kabin ablakán túl, amikor beléptünk a hiper-térbe. Tehát ez nem egy komp, hanem maga az űrhajó...

 

A bolygóról elmenekültünk, de egyáltalán nem úgy, ahogy azt terveztük.