A táj fölött a levegő forró volt és mozdulatlan; a por türelmetlenül kúszott a sziklák közé,
mintha hallgatagon várta volna, mikor indul meg a háború.
Cael a dombtetőről nézett le a táborára. Előtte ezernyi sátor, lucskos kövek, vérszag;
mögötte a romok, amiket maga hagyott. A fény, amit eltaszított, most a porban vakította
a szemeket — és ő mosolygott. Nem diadalból, hanem annak hideg tudatából, hogy a
terv elindult.
— Építsetek hajókat — parancsolta a vezéreinek. A hangja nem kiáltás volt, inkább
kemény érintés, amely valakit kiemel a semmiből. — Nem egyszerű bárkák, nem
rablócsónakok. Flottát akarok, amilyet a birodalom sose látott. Fekete vitorlákat,
vastag deszkákat, hajókat, melyek partot törnek és várost emésztenek.
A vezérek hallgattak. Egyikük, a Nagykapitány, aki a legnagyobb hajókat is látta már,
kétkedve lépett közelebb.
— Ez… óriási feladat, uram. Hajógyár kell hozzá, fa, kötelek, emberek… A királyság
partjai üresek, a dokkok kegyetlenül védettek.
Cael lehajolt, és ajkán halvány mosoly futott át, mint a hamu között egy fényes csillag.
— A birodalom köveitől elvenni a tenger alatti világot? Játékszer. — Az ujjával jelzett a
porra. — Kényszert alkalmazunk. Megadatik, aki adja. A kikötőket megnyitjuk — vagy
kiütjük. A hajógyárak dolgozóit összegyűjtjük. A kovácsok kalapácsát hozzák ide, a
hajóácsok fűrészét. Fát hozatunk a folyóktól, tornyokat döntünk, ha kell. És ha a
dokkmesterek nem működnek, mások működtetik őket.
Aztán hívta a papjait. A sátor belseje megtelt az idegen litániák recsegésével; a sötét
dalt a harcosok hangja követte. Cael megállt a parázsló tálak előtt, ujját a vérrel áztatott
homlokára húzta és szólt:
— A tenger is engedelmeskedjék. A hullámok fogják fel a mi zászlónkat. Áldozzatok, és
a tengeri szél a mi neveinket viszi majd.
A papnők vért hintettek a térképekre, fekete tintát cseppentettek a partok nevére, mint
aki pecsétet tesz egy halálos listára. Cael hallgatta és érezte: a hit, amit egykor
száműzettként kapott, most anyagi erővé válik — s egy hatalom, amelyhez a nép
könyörögni fog.

A parancsok

A következő napokban parancsok zúdultak szét a meghódított partszakaszokon.
Kikötők, molók, kereskedőhajók — mindet lefoglalták. A hajóácsokat, kik elsőként
tiltakoztak, bevonultatták a táborba. Akik ellenálltak, eltűntek éjjel. A többiek
megkezdték a munkát, nem a pénzért, hanem a páncélos emberért, aki érte járt.
A fa megérkezett: felfűrészelt, láncon húzott uszadékfák és erdők kitermelt gerendái. A
hajók lassan formát öltöttek: széles testek, mélybe nyúló kormánylapátok, erős
fedélzetek. Lorian görögtüzét idéző szerkezetekhez hasonlóan Cael mérnökei is furcsa
szerkezeteken dolgoztak: hordókat, gyantával, olajjal töltött csöveket és csapóajtókat
szereltek a hajókra — minden arra irányozva, hogy a tengerből fellobbanó tüzet zúdítsák
az ellenségre.
— Legyenek feketék a vitorlák — parancsolta Cael. — Legyenek olyanok, mint az éj,
hogy a nap sem lássa őket. És a pajzsokra véstessétek fel a jelet: aki látja, menjen
térdre; aki nem, hadd lángoljon.
A kiképzés kegyetlen volt. A harcosok, akikaddig sivatagi harcmodorban voltak edzve,
most megtanultak hajóorrban állni, köteleket kezelni, tüzet oltani és azt aztán
kontrolláltan fellobbantani. Cael személyesen állt ott a díszsorban, és azok, akik neki
esküdtek, égett vassal pecsételték a fogadalmukat.
A logisztika: éhség, acél és hit
A flottahadépítés nem csak deszkák kérdése volt: élelem, életerő, elkötelezett férfiak
kellettek. Cael parancsára a közeli városokból élelmiszert szereztek, a gabonát és
állatokat beszámolták a szállítmányba. A parasztok és kézművesek, akik nem adták
magukat, jobbára elmenekültek — de a többség tudta, hogy jobb a munkában kötött
rabszolgasor, mint a patthelyzet a lázadókkal szemben.
A vezérek gyorsan szerződéseket kötöttek: zsoldosok érkeztek a határok felől, bűnözők
és számkivetettek, mindenki, aki csak erőt hozott. A fekete sátor alatt a bölcsek és
hadmérnökök tervezték, hogy miként lehet egy flottát egyszerre irányítani, miként
biztosítható a partraszállás és hogyan lehet a Menedék-szigetet elpusztítani. Minden
terv tökéletesnek tűnt Cael szemében: a gyors támadás, a meglepetés, a tűz és a gyors
döntés — semmi sem maradhatott a véletlenen.

A rituálék és a rettegés

Miközben a hajók épültek, a papok hangja egyre többször töltötte meg a tereket. Cael
még nem csak hadvezér volt; próféta szerepében is tetszelegni kezdett. Minden épülő
hajó parti felszentelést kapott: lovakat áldoztak, vérrel kenték be a kormánylapátokat,
és imákat zengtek, melyek már nem voltak a régi isteneknek szólóak.
A nép félelemmel figyelte. A kikötők körül elszaporodtak a fekete zászlók, és akik nem
csatlakoztak, azok estek el — vagy tűntek el éjjel. A hírek gyorsan terjedtek: Cael flottája
közeleg. Sok helyen némaság lett, másutt pánik. Azok, akik menekülni akartak, indultak
észrevétlenül, de a tenger nem adott mindig helyet.
Cael pedig egyre gyakrabban állt a parancsnoki sátor magaslata előtt, és nézte a
hajókat, amelyeket keze százai szőtték. A vitorlák lengtek, az evezők sorban, a fegyverek
villogtak. A terve egyszerű volt: gyorsan, könyörtelenül csapni, és nem hagyni más
esélyt, mint behódolni — vagy elpusztulni.

A cél: a Menedék

A parancs egyértelmű volt: a Menedék-szigetet meg kell semmisíteni.
Nem csak elfoglalni, hanem olyan győzelmet aratni, hogy Cael neve soha többé ne
legyen megkérdőjelezve. A diadalnak látványnak kellett lennie, nem csupán taktikai
sikernek. A királyság népe láncba verve, a papokat megcsonkítva, a tróntermet
meggyalázva — mindezt azért, hogy mindenki lássa: az új uralom visszavonhatatlan.
A vezérek elvittek részletes terveket: partraszálló osztagok, máglyák, fogságok, leütött
bástyák. A hajók hónapok alatt készültek el — több száz, talán ezer fekete vitorlás
bárka, nehezebb karakkokkal és partraszálló hajókkal az élén. A tüzérség hordóit olajjal
és kénnel töltötték, ami a menet közben is halálos lánggömbökké változhatott.
Cael gondolatai
Amikor a nap lenyugodott és a tábor parázsa felkúszott a sátorok résein, Cael egyedül
maradt a domb tetején. A sivatagi szél belekapott a köpenyébe, arcát apró
hamurétegek borították. A múlt képei — az anyja máglyája, a papok gúnyos arca, az
apja hideg döntése — egyszerre jelentek meg és szűntek meg. Nem kérdezte többé,
hogy jogos-e a bosszú. A kérdés belül megválaszolta magát.
— Legyen az én diadalom — suttogta. — Legyen olyan, hogy ha valaki el meri mondani a
nevemet, remegjen. Ha ez lesz a vég, legyen az én nevem alatt az, amit felépítettem: az
új rend kovácsolt birodalma.
A fekete vitorlák egyre nőtték a horizontot. A kikötők kénytelenek voltak meghajolni, a
hajók elindultak; a tenger sötét leszállóhely lett a háború szolgálatára. A hadsereg Cael
parancsára megkezdte a hullámokat hasító menetet — és a Menedék felé tartott.
A hajók sötét sorai a világ peremén lassan vonultak. A fekete vitorlák alatt százak, ezrek
és tízezrek reménye hullott a tengerbe.
És miközben a sötét had elszántan közeledett, Cael a dombra emelkedett, mint aki az
eget akarja maga alá temetni.
— Menjünk — mondta csendesen a vezéreinek. — Menjünk, és tegyük igazságossá,
amit elrontottak. Tegyük be a történelembe a nevem.
A vezérek torkuk szakadtából kiáltották:
— Nemereth! Nemereth !